A vendégek a bál kezdetéig nem látták a hercegnét. Az udvarmester
fogadta és kísérte őket a kastély vendégszobáiba, ahol aztán uti
ruhájukat fölcserélhették esti ruhájukkal. Malvin, aki nem titkolhatta
el izgatottságát, még a komornája segítségével öltözködött, amikor a
szomszédos kis kamrába, ahol Szabolcs várakozott reá, bekopogtatott
Bakó. A két jóbarát öt percig cigarettázott még, aztán elkészült Malvin.
A gróf mélyen meghajolt előtte, miközben egy gyors, éles pillantással
tetőtől talpig végigmérte Szabolcsnét. Nevetve nyujtott neki kezet, az
arcán pedig meglátszott, hogy Malvin öltözködése megnyerte a tetszését.
– Menjünk a télikertbe!
A télikertben vagy harminc embert találtak együtt, ismerős és merőben
idegen arcokat. Leticia hercegné egy óriás pálma alatt ült, a herceg meg
mellette állott, néhány tiszttel beszélgetve. Szabolcs bemutatta a
feleségét a hercegnének, az pedig odaszólította az urát.
A herceg nagyon előkelő, rokonszenves és délceg férfi volt. A halántékán
már ősz a haja, de a tartása kifogástalan, a járása pedig könnyü. Szíves
és sima modoru ember, aki nagy udvariasságával néha szinte zavarba ejti
az embereket. Ezt az udvariasságát senkitől sem sajnálta,
legjelentéktelenebb vendégétől sem. Mindazáltal mindig azt a különös
benyomást tette az emberre, mintha halálosan unatkoznék és mintha csak
példátlan önmegtagadással játszaná el a szeretetreméltó házigazda
szerepét. Egy örökké türelmetlen ember benyomását tette, akit mindig
várnak valahol, akinek valami fontos dolga van másutt, de mivel tudja,
hogy itt kell maradnia, udvariasságra és jó kedvre kényszeríti magát. A
lappangó unalom és türelmetlenség alig észrevehető kifejezése mindig
megvolt a szemében, még olykor is, ha kettesbe ebédelt a feleségével,
vagy egyedül sétált a parkjában.
A hercegné az indiszkrét gótai almanak szerint huszonhét esztendős volt.
A társaságban ritka szépségü asszonynak volt kikiáltva és aki először
látta szemtől szembe, rendesen csalódottan konstatálta, hogy
jelentéktelen külsejü nő. Akik azonban hosszabban elnézték, hallották a
szavát és látták a mozdulatait: azok rendesen helyreigazították első
ítéletüket és csatlakoztak a többség véleményéhez. Első pillanatban
jelentéktelennek látszott, mivel semmi sem volt rajta feltünő; a termete
alacsony volt, de a tökéletességig arányos, az arca kissé sápadt, de
szabályos, tiszta és nyugodt.
Akit azonban kitüntetett azzal, hogy egy másodpercre megpihentette rajta
mély és nyugodt tekintetü, tiszta szürke szemét, aki hallotta hangját,
azt a szonor csengésü, édes, lágy althangot, amely beszédközben rendesen
suttogássá tompult és aki végre megfigyelte járását és táncát, melyet
bájossá tett mozdulatainak puha gráciája: az csakhamar megértette és
megszerette Leticia hercegné szépségének diszkrét karakterét.
Mikor a pesti cigány odaát keringőt kezdett játszani, a társaság
nagyobbik fele átvonult a szomszédos terembe. Bakó odalépett
Szabolcshoz.
– Te, Leticia hercegné kerestet. Megemlékezett róla, hogy halhatatlan
keringőtáncos vagy és most veled akar táncolni.
Szabolcs olyan arcot csinált, mint valaki, akinek valami nincs inyére,
de aztán átment a táncterembe. A gróf pedig karját nyujtotta Malvinnak.
– Van kedve táncolni?
– Muszáj táncolni? – kérdezte viszont az asszony.
– Isten ments! Magam is azt tartom, hogy jobb állni, mint táncolni és
jobb ülni, mint állni…
– Akkor üljünk ide.
A télikertet oszlopsor választotta el a táncteremtől; Malvin
letelepedett a márvány bolthajtás alatt álló pálma tövébe.
– Innen kényelmesen látunk… Ah, nézze a hercegnét!
Valóban elragadóan táncolt. Nagyon lassan forgott Szabolcs karján,
miközben hamvas-szőke hajában föl-fölragyogtak a diadémja gyémántjai.
Kissé oldalvást hajtotta a fejét és félig lehunyta a szemét. Meglátszott
rajta, hogy a saját mozdulatának harmóniájában gyönyörködik, mint a
fülemile a saját énekében.
– Jól ismeri maga a hercegnét? – kérdezte Malvin, aki alig tudta levenni
szemét a szép asszonyról.
– Miért kérdi?
– Szeretném tudni, hogy milyen asszony…
Bakó Malvin felé fordította arcát és meglepetten mosolygott.
– Ez naiv kérdés volt? – szólt Malvin.
– Nem, de némileg zavarba ejt. Mit válaszoljak? Én azt se tudom, hogy
milyen asszony maga. Azt se tudom, hogy milyen ember vagyok én. Egyszer
ilyenek vagyunk, máskor amolyanok. Minden helyzetben mások vagyunk,
minden új ismerősünkkel szemben mások. Nem hiszek semmiféle logikában,
egyáltalában semmiben sem hiszek, még abban sem, amit a két szememmel
látok. Sejtelmem sincs arról, hogy milyen asszony a hercegné, én csak
azt mondhatom, hogy milyennek tartom én…
– Hát mondja!
– Gyermek. Tiszta, kegyetlen és gondtalan, mint az igazi gyermek… Okos
és művelt, mint afféle csudagyermek, de azért mégis azt hiszem, hogy
félig öntudatlan életet él, tulajdonképpeni gondolat és érzés nélkül. Ha
az élet küzdés, akkor ő sohasem élt, csak vegetált, mint a virág.
Sohasem szenvedett, sohasem örült, nem gyűlölt és nem szeretett senkit
és semmit. Mindig az történik, amit akar, mindenütt nyitott ajtókat,
szolgálatkész kezeket talál, síma utakat. Ha valami megtetszik neki,
mosolyogva kinyujtja utána a kezét; ha ráunt a játékszerére, akkor
elejti, tovább megy és megfeledkezik róla…
– Emberekkel is így bánik? – kérdezte Malvin.
– Emberekkel is.
– És a férje?
Bakó egy megvető mozdulatot tett a kezével.
– Arról nem érdemes beszélni. Senki és semmi. Egy megelevenedett adat a
gótai kalendáriumból, egy név, amely két lábon jár…
Malvin elnevette magát a legyezője mögött.
– Ha már benne vagyunk a szapulásban, a házigazdáink után vegyük sorra a
vendégeiket is. Kik azok a csúnya, kövér leányok, akik folyton szemmel
tartanak?
– Soha se feszélyeztesse magát, nagyságos asszonyom: az unokahugaim, a
Bakó grófnők. Kövér, korlátolt és jószívü teremtések, amellett olyan
kiváncsiak, mint a tengerinyulak. Előre megmondhatom, hogy bele fognak
bomlani magába, mihelyt megismerkedett velük…
– És a tollbokrétás hölgy kicsoda?
– Torontál grófné. Halálosan gyűlöli magát és az egész estéje el van
rontva, mert magát is látja. Meglássa majd, hogy vacsoránál nem tud enni
egy falatot sem.
– És miért gyűlöl a grófnő?
– A mi társaságunkban a Torontál-család az arisztokratikus tradiciók
legfanatikusabb őre. Alkalmasint azért, mert a nagyapjuk szappanfőző
uzsorás volt Budán. Az ilyen emberek, ha beléptek egyszer a
főrendiházba, be szeretnék maguk után zárni az ajtót, hogy soha senki,
de senki ne lépjen be utánuk… Hanem mivel most együtt vannak, jó lesz,
ha megismerkedik velük. Ezen előbb-utóbb túl kell esnie és jobb, ha _én_
ismertetem meg velük, mint _más_…
Malvin kissé habozott, de aztán elfogadta a gróf karját és elvezettette
magát a Bakó-leányokhoz. Mialatt mosolygó szájjal udvarias banalitásokat
mondtak egymásnak, Torontál grófné, aki ott állt a leányok mellett,
sarkon fordult és fölbiggyesztett szájjal tovább akart állani. Bakó
azonban utána szólt:
– Szabolcsné őnagysága abban a szerencsében kiván részesülni, hogy
megismerkedjék a grófnővel. A grófnő aztán lesz olyan kegyes, hogy
bemutatja Anna grófnőt a nagyságos asszonynak?
Fölemelt hangon mondta, miközben hideg szemével kicsinylőleg végignézett
Torontálnén. Meglátszott rajta, hogy képes volna goromba hangon is
beszélni az asszonynyal. Az ilyeneket különben már megszokták tőle.
Fiatalabb korában, mikor az ország első pártijának volt kikiáltva, a
társaság kényeztetett kedvence volt, akinek mindent megengedtek. A
hölgyek akkoriban kedvesnek találták minden maliciózus ötletét, a
férfiak pedig respektálták szeszélyeit. Ma már nem találták annyira
kedvesnek, hóbortosnak is nevezték, de már nem tudták vagy nem merték
talpáról ledönteni a bálványt, amelyet maguknak faragtak.
Éjfél felé az ebédlőben fölállított apró asztaloknál fölszolgálták a
vacsorát; Bakó Szabolcsékhoz telepedett és kivette az inasok kezéből a
tálakat, hogy maga szolgálja ki az asszonyt. Később a hercegné is
hozzájuk szegődött. Láthatólag jókedvü volt, az ajkán állandó mosoly
ült, miközben szórakozott szép szeme hosszan megpihent Malvin arcán.
– Mulat? – kérdezte, miközben egy pompás őszibarack után nyult.
Aztán odahajolt Bakóhoz és inkább a szemével, mint a szájával kérdezte?
– Ki ez a csinos asszony?
Időközben már megfeledkezett az őszibarackról és egy óriás termetü
tábornokra irányította a gróf figyelmét.
– Varga ezredes, ugy-e?
– Nem, hercegné. Nikolinszky tábornok.
– Ah igen, emlékszem!
Meglátszott rajta, hogy nem emlékszik semmire. Aztán édes, vontatott
hangján a jövő télre vonatkozó terveiről kezdett beszélgetni. Közbe
megint a kezébe vette a barackot, kétfelé vágta, a tányérra tette és
megkinálta vele Malvint.
– Reggelig is elülnék itt magukkal, de kötelességeim vannak! Jőjjön
Bakó!
Három lépést tett csak a Bakó karján.
– Az a csinos asszony Szabolcsnak a felesége?
– Igen, hercegné.
– Mióta?
– Másfél esztendő óta.
A hercegné hangja suttogássá tompult.
– Szeretik egymást?
– Óh igen… Hogy is ne szeretnék egymást?
– Persze, hiszen házastársak… mondta a hercegné szórakozottan. Majd
hozzátette: – És – nagyon szeretik egymást?
Bakó egy kissé gondolkozott, a szeme összetalálkozott a hercegné szürke
szemének nyugodt pillantásával.
– Szeretik egymást, amennyire okos emberek másfél évi házasság után
szeretni szoktak…
A hercegné elmosolyodott és kissé hangosabban mondta:
– Igazán bűbájos asszony és nem való, hogy magát megfosztom a
társaságától… Szólítsa nekem ide Szabolcsot, majd ő tovább kisér…
Egész raja az uraknak rohanta meg Bakót, hogy mutassa be őket Malvinnak.
A kitüntető figyelem, amelyben Leticia hercegné a fiatal asszonyt
részesítette, ebben a társaságban elég volt arra, hogy bizonyos poziciót
szerezzen neki. A gróf sorra bemutatta az urakat, utólagosan halk és
maliciózus kommentárral kisérve a távozókat. Tulajdonképpen epés és
rossznyelvü ember volt, aki láthatólag mélységesen megvetette a
legnagyobb részét azoknak, akik mindennapi társaságához tartoztak.
– Ezt nevezem aztán emberszólásnak! – mondta nevetve Malvin, mikor
megint kettesbe maradtak.
– Legyen nyugodt, ezzel csak megtoroljuk azt, amit kétségkivül ellenünk
vétenek.
– Azt hiszi, hogy bennünket is megszólnak?
– Bizonyos vagyok benne, hogy már is megtették. Ha egyebet nem mondanak,
legalább is azt fogják mondani, hogy udvarolok magának.
– Ah?
A gróf pezsgőt töltött a poharába.
– Bántaná az ilyen beszéd? – kérdezte aztán.
– Nem, mivel tudom, hogy nem igaz.
– És vajjon bántaná-e Szabolcsot?
Malvin ajkán keserü mosoly jelent meg.
– Őt talán még akkor sem bántaná, ha igaz volna.
A gróf észrevette Malvin különös mosolyát s azért sietett a beszédet más
tárgyra terelni. Gúnyos és kötekedő modoru ember volt, de ha éppen úgy
tetszett neki, akkor tudott mulatságos, kedves és gyöngéd lenni.
Malvinnal állandóan bizonyos szeretetreméltó fölény hangján beszélt,
mint egy fiatal apa a felnőtt szép leányával. Nem titkolta, amit
Szabolcsné a nők helyes ösztönével különben is régen eltalált már: hogy
a fiatal asszony szépsége nagy hatással van reá. Láthatólag nem tudott
betelni Malvin szépségével s a néma hódolat és elismerés, melyet a
pillantásai kifejeztek, ha állandóan bizonyos zavarban tartotta is az
asszonyt, mégis kimondhatatlanul jól esett neki. Minden nőnek jól esik
az ilyesmi.
A hercegné időközben magával vitte Szabolcsot, végig az egész termen.
Itt is, ott is, meg-megállapodott egy asztalnál, hogy egypár kitüntető
szót intézzen vendégeihez, de ha Szabolcs ilyenkor vissza akart vonulni,
a hercegné belevonta a társalgásba, így adván értésére, hogy még igénybe
kivánja venni szolgálatát. Mikor a terem alsó végére értek, megint
Szabolcs karja alá fűzte a kezét.
– A martiriuma nem tart már sokáig… Vezessen még ki a verandára, friss
levegőt akarok szívni, aztán visszaadom a szabadságát…
A veranda, amelyre kiléptek, a kastély kertjére vezetett. Az őszi
éjszaka meglehetősen hűvös volt és odakünn egy lelket sem találtak. A
hercegné két kezével a márványkorlátra támaszkodott és a fekete bokrok
mögött fölbukkanó holdra tekintett, miközben némán és teli tüdővel
szívta a nedves éji levegőt.
– Meg fog hülni! – figyelmeztette Szabolcs az asszonyt.
A hercegné nem válaszolt és nem is mozdult, Szabolcs pedig, akinek
eszébe jutott, hogy a nagyterem kerevetén egy fehérprémes bundát látott
heverni, elhozta a bundát és szó nélkül ráterítette az asszony mezítelen
vállára. Leticia hercegné mosolyogva bólintott a fejével, aztán
összevonta nyakán a bundát.
– A felesége várni fogja, – mondta halkan.
– Egyedül akar lenni, hercegné?
– Én? Én semmit sem akarok, csak nem akarok a terhére lenni.
Szabolcs válasz helyett ráült a márványkorlátra, aztán jó ideig
figyelmesen vizsgálgatta a hercegné profilját. A hold különös
világításában olyan volt, mint egy márványszobor arca: hideg, tiszta és
mégis megindítóan bájos. Az a merev mozdulatlanság talán póz volt, de
tökéletes póz.
Leticia hercegné egy ideig némán és mozdulatlanul állott az erkélyen,
megfeledkezve önmagáról és vendégéről. Aztán egy könnyü mozdulatot tett
a fejével, mintha föl akarná magát rázni fásultságából. Valami banális
beszélgetést kezdett és megérzett az erőltetett élénkségén, hogy csak a
jó illem kedveért fárasztja magát.
– Ugy-e, nagyon szép őszi est? Ugy-e itt az ősz a legszebb évad?
Gondolja, hogy ez az időjárás sokáig eltart?
– Az idén tovább szándékozik falun maradni, hercegné?
– A meddig csak lehet. Bevárjuk az első havazást, aztán Bécsbe megyünk
egyenesen… Az idén nem fogunk utazni.
Oly élénk hangon mondta ezeket a semmiségeket, mintha bizonyítani
akarná, hogy nagyon jól mulat Szabolcs társaságában. Közbe egy
pillanatig nem vette le szemét a gavallérja arcáról; azzal az átható,
vizsgáló és naiv pillantással nézte, amelylyel az asszonyok a bolti
kirakatokat szokták mustrálni.
Azt kérdezte:
– Szeret vadászni, Szabolcs?
– Óh igen. Egyik szenvedélyem a vadászat.
– Én is szeretek. De falka mögött nem mulattat a vadászat.
Legszivesebben puskával járom be az erdőt, nem is nagy hajtóvadászaton,
hanem kettesbe, hármasba cserkészve…
Szabolcs egyszer már látta a hercegnét vadászruhában, tiroli tollas
kalappal a fején, térdig érő szoknyában, könnyü puskával a vállán. Most
elképzelte, hogy nem lehet utolsó élvezet a szép asszonynyal így
elbarangolni, a lombjukat hullató erdőkben.
– Egyszer majd eljön vélem? – kérdezte e pillanatban Leticia hercegné.
Szabolcs meghajtotta magát.
– A mikor parancsolja.
– Igazán? Megteszi nekem ezt a szívességet? Megigéri?
Szinte könyörögve nézett Szabolcsra, aki aztán halkan elnevette magát.
– Miért kér a hercegné, mikor jól tudja, hogy csak parancsolni kell?
– Igazán? Nekem parancsolnom szabad? És engedelmeskedni fog? Óh, – majd
szaván fogom!
A szeme szinte sugárzott a naiv örömtől, de a szavából inkább az
udvariasság érzett ki, mint az őszinteség. Szabolcs tudta, hogy a
hercegné udvarias és kegyes, elvből mindig és mindenkivel szemben, és
hogy sohasem mulasztja el az alkalmat, hogy valakit – férfit vagy nőt,
urat vagy szolgát – kitüntessen és megörvendeztessen. Ezt belenevelték
még kisbaba korában, mikor keztyűs kezecskéjével csókot intett az udvari
fogat előtt tisztelgő katonáknak és mikor egy rajnaparti kis székváros
egész lakossága rajongott a _kis princessz_ megkapó szerénységeért…
– Vezessen vissza a terembe, Szabolcs!
Odabenn lecsusztatta remek válláról a bundát, amelyet aztán úgy kaptak
föl estében a lakájok, ő maga pedig könnyü főhajtással elbúcsúztatta
Szabolcsot és a Bakó grófnőkhöz telepedett. Félóráig még ott látta
Szabolcs a vendégek közt, amint szelid mosolylyal az ajkán, édes hangon
udvarias semmiségeket suttogott a hercegné, aztán visszavonult a
társaságból.