Másnap Szabolcsék, hogy beváltsák igéretüket, melyet Bakó csikart ki
tőlük, meglátogatták a grófot szent-eleméri kastélyában. Az öregeket is
magukkal vitték, mivel Bakó úgy kívánta. A gróf különben valóságos
feudalis udvariassággal fogadta az asszonyokat nagyszabásu
legénytanyáján és udvariasságának javarészét Forgácsnéra pazarolta,
akivel úgy bánt, mint egy anyakirálynéval.
Az eleméri kastély nagy park közepén terült el, amelynek lombos
faóriásai egészen eltakarták tetejét. A végtelen hosszu és kissé sivár
ház földszintes volt, aminek a kastély építője, Bakó néhai nagyapja volt
az oka, aki sehogysem tudta megérteni, hogy miért laknak az emberek
_egymás fejetetején_, emeletes házakban, mikor egymás mellett is
megférhetnek. Bakó, aki sokkal gőgösebb volt, semhogy külsőségekkel
akart volna imponálni a világnak, nem változtatott a kastélya igénytelen
és sivár külsején, de a háza belső berendezése rávallott az óriás
hitbizományok tulajdonosára. Rávallott a nagy libériát viselő és
kitünően betanított lakájok hada épp úgy, mint a fegyverteremmé
átalakított előcsarnok, a barát-refektóriumnak berendezett ebédlő, a
télikert, a fehér rokokó táncterem és a házigazdának angolos
egyszerűséggel és kényelemmel bebútorozott magánlakosztálya.
Ebéd után a társaság a dohányzószobába vonult. Malvin, aki szintén
cigarettára gyujtott, egy kis kereveten ült a házigazdával, Forgácsné
pedig, aki aggódva vette észre, hogy milyen hidegen viselkednek egymás
iránt a fiatal házasok, Szabolcs mellé telepedett az erkélyre. Sándor
szórakozott arccal szívta el a szivarját, az öreg asszony pedig
valósággal udvarolt neki… Forgács azalatt bement a szomszéd terembe,
hogy még egyszer sorra nézze a családi arcképek gyüjteményét. Néhányat
az öreg Bakók közül még a gimnáziumból ismert; ismerte Bakó nádort,
Bakót, a híres püspököt, Bakót, a forradalom martirját és ismerte az
áruló Bakót is, aki a soproni végvárat eladta a németnek, megvetve a
család gazdagságának és hatalmának alapját.
– Elkészültek már a látogatásaikkal? – kérdezte Bakó Malvintól.
A fiatal asszony elmondta neki, hogy kiknél jártak.
– A többiekhez mikor mennek? Torontálékhoz, Bakóékhoz?
– Nem megyünk… Az uram nem akarja… Úgy látszik, attól fél, hogy rosszul
fogadnának és én nem is töröm magamat utánuk…
A gróf halkan elnevette magát.
– Magam is azt hiszem, hogy megpukkasztaná őket az irigység, ha
szemtől-szembe látnák magát…
– Miért irigykednének reám?
– Ugyan, – hát nézzen a tükörbe! Maga ma az országrész legszebb
asszonya… Maga ma az egyetlen szép asszony!
– Mulat rajtam?
Bakó flegmatikusan kavarta a kávéját.
– A férfiakon néha mulatni szoktam, de asszonyokkal mindig komolyan
beszélek. Különben nyugodt lehet: nem vagyok szerelmes magába, de értek
némileg a női szépséghez… Maga ma úgy kimagaslik az egész vidék
asszonynépe közül, mint egy királyné a cselédjei közül… El fogjuk magát
vinni mindenhová. A nap arra való, hogy süssön, maga pedig arra való,
hogy lássák… Ez egy kicsit ostobán volt mondva, de azért igaz…
– Szabolcs nem akarja.
– Bízza reám!
Hozzájuk lépett az öreg Forgács és Bakó másra terelte a szót. Valahogyan
aztán miniatür-festményekről kezdtek beszélni és Bakó elvitte az apját
és a leányát a meisszeni szobába, hogy megmutassa az öregnek
miniatür-gyüjteményét. Mialatt az öreg úr egy festett elefántcsont
táblával a kezében az ablakhoz lépett, a gróf Malvinhoz fordult és a
szemben levő falra mutatott.
– Nézzen oda!
Az egész falat egy óriás velencei tükör takarta el. A tükör előtt
szokott valaha öltözködni Bakó boldogult édesanyja.
– Nézzen oda!
A saját alakját látta a tükörben, a délutáni nap szivárványos fényétől
körülfolyva. Karcsu, erőteljes alakját és bájos metszésü arcát, melynek
kreolos, aranyzománcu bőrére finom rózsákat festett az a csepp pezsgő,
amit az ebédnél ivott. Malvin megértette a grófot és tréfás
indignációval mondta:
– Maga bolond!
Elfordult, de a következő pillanatban megint visszanézett a tükörbe. Egy
másodpercig mohó kiváncsisággal nézte a saját képe mását; eddig is tudta
magáról, hogy érdekes és legalább is csinos, – de most egyszerre az a
diadalmas tudat járta át a szívét, hogy királyi módon szép… A vére az
arcába szökött, amint visszafordult a grófhoz.
Mikor Malvin azt mondta, hogy az ura nem akar ellátogatni a
mágnásházakba, a gróf így válaszolt: Bízza reám! Ez igéretszámba ment és
hogy Bakó komolyan szokta venni igéreteit, az kitünt már három nappal a
szent-eleméri látogatása után. E napon ugyanis a Borovszkiak hercegi
fővadászmestere hajtatott be a szabolcsfalvi kastély udvarára és mély
meghajlással két levelet nyujtott át Szabolcsnak. Az egyik magának
Szabolcsnak szólt, a másik Malvinnak. Borovszki herceg és a neje
meghívták őket vadászbáljukra, amelyet minden őszszel rendezni szoktak.
Ezek a vadászbálok nagyhírűek voltak a vidéken, ahol különösen Leticia
hercegné, mint egy deposszedált fejedelmi ház sarja, kivételes poziciót
foglalt el. Szabolcs, aki azelőtt egyszer-kétszer már megfordult a
hercegi kastélyban, remélni se merte, hogy a feleségét meghívják oda. A
kitüntetés súlyát még növelte, hogy látogatást sem tett a hercegnél.
Malvin, mikor kezében tartotta a litografált meghívót, egy pillanatig
sem kételkedett abban, hogy a meghívást Bakó eszközölte ki a számára. És
nem is csalódott föltevésében. A grófnak különben nem is került valami
nagy fáradságába a meghívás kieszközlése. Neki nagy befolyása volt a
hercegi kastélyban és Leticia hercegné, aki vérbeli princesz létére
toronytetőről nézte a világ folyását, nem igen tett különbséget azok
közt, akik odalenn nyüzsögnek és versengenek, a társadalmi létra fokain.
Talán nem is idegenkedett attól, hogy kissé megbosszantsa
arisztokratikus szomszédjait.
Szabolcs még aznap elhajtatott a másfél órányira eső hercegi kastélyba,
hogy beadja a maga és a felesége névjegyét.