Másfél esztendő mult el az esküvő óta.
Kora őszszel volt. A daruk már elköltöztek ugyan a szabolcsfalvi
füzesekből, a szomoru tarlók fölött pedig hosszu fonalakban csillogott
az ökörnyál, de azért napközben még jól el lehetett ülni a
Szabolcs-kastély kerti verandáján. Az öreg Forgács, aki telivér városi
ember létére a falusi élet csendes örömeit eddigelé jóformán csak a
Horatius-fordításokból ismerte, nem is tudott betelni ezzel a fölséges
verandával, melyet a régi Szabolcs-birtokot alkotó kastélylyal és
ezerkétszáz hold termőfölddel együtt megvett Szabolcs édesanyjától.
Az özvegy maga ajánlotta neki megvételre az uradalmat, melyet esztendők
óta csak ravasz erőfeszítéssel tudott megvédeni hitelezőinek ostroma
ellen; Forgácsnak pedig tetszett a kegyeletes ötlet, hogy a Szabolcsok
vérén szerzett birtokát meg fogja menteni a jövő nemzedékek számára. Egy
régi kő megmozdult az Árpádok nemzeti bástyafalán: ezt egy adás-vevési
szerződéssel a helyére kellett megint tapasztani.
Az özvegyasszony egyébként hallatlan árt követelt. Maga is elpirult,
mikor kiejtette száján az összeget és jónak látta megjegyezni:
– A mim van, az előbb-utóbb úgyis a gyermekeké lesz…
Forgács alkudozás nélkül megvette és Malvin nevére iratta
Szabolcsfalvát. Ez legyen a lánya hozománya… A méltóságos asszony pedig
elköltözött megmaradt pénzével a Bécs melletti Nuszdorfba. Senki sem
tudta elképzelni, hogy miért éppen Nuszdorfba. Ő maga azt mondta, hogy
ott van a világ legegészségesebb ivóvize, meglehet azonban, hogy egyéb
okai is voltak, amelyekre Sándor fia nem volt kiváncsi.
Az említett őszi reggelen tehát Forgács meg a felesége, akik egy hét óta
mint a fiatal pár vendégei Szabolcsfalván mulattak, ketten a verandán
reggeliztek. A fiatalok tovább szoktak lustálkodni és Forgácsék arra
használták föl együttlétüket, hogy véleményt mondjanak Szabolcsék
egyik-másik dolgáról, miközben természetesen összepereltek egy keveset.
– Malvin liba, te pedig az édesanyja vagy, – mondta éppen az öreg úr…
Meg fogom mondani Szabolcsnak, hogy tegye meg azt, amit én – fájdalom! –
elmulasztottam: verje meg a feleségét… Akkor aztán nyugodt leszek!
Nagyon kedves hangon mondta ezt, miközben a szivarjából sűrű füstfelhőt
fujt a nevető asszony felé. Ha gorombáskodni kezdett és adta a házi
zsarnokot, tényleg jóízü volt az öreg. Ez a kis patália különben
folytatása volt egy másik patáliának, mely azelőtt való nap folyt le a
fiatalok közt. Szabolcs ugyanis akkoriban mutatta be a feleségét a
vármegyebeli úri családoknak. Elvitte egy tucat vidéki kastélyba,
amelyeknek lakói közt egy-két kisebb fajtáju grófi és bárói familia is
szerepelt; ahhoz a három-négy igazi nagyúrhoz azonban, akiknek rengeteg
uradalmai közt úgy terültek el az öt-hatszáz holdas dzsentri-birtokok,
mint apró szigetek a tengerben, nem vitte el a feleségét. Malvin ezt nem
hagyta szó nélkül.
– Borovszkiékhoz nem megyünk? És Torontálékhoz meg Bakóékhoz?
– Nem. A mágnás és a zsidó birtokosokat nem látogatjuk meg.
– Pedig legénykorában mindig mágnások közt volt?
– Legénykoromban cirkuszi akrobaták és cigányok közé is elmentem.
Remélem, nem kivánja, hogy mindezeket a legénykori ismeretségeket tovább
kultiváljuk?
– Nem gondolja, hogy Bakóék rossz néven veszik, ha nem látogatjuk meg
őket?
– Nemcsak ők, de a többiek is… Meg vagyok róla győződve, hogy
valamennyinek fájni fog, hogy nem éreztetheti velünk a hüvös
impertinenciáját…
– Attól fél, hogy nem tudok köztük viselkedni?
– Semmitől sem félek, de biztosan tudom, hogy kifogásolni fogják,
akárhogyan viselkedik is… Ezt pedig el fogjuk kerülni…
Malvint keserűség fogta el, mely idegessé tette. Forgácsné a lányával
érzett, az öreg úr azonban igazat adott vejének; ez az egész ostobaság
különben szót sem érdemelt.
A fiatal asszony e pillanatban a verandára lépett. Jószabásu lovaglóruha
volt rajta, a kezében pedig botot tartott. Megnőtt és vállban megtelt a
termete, a mióta asszony volt; nemcsak a modora, de minden mozdulata is
erélyesebb és határozottabb lett.
– És Sándor? – kérdezte Forgács.
– A lovak után néz, – mondta Malvin, miközben kezet csókolt a szüleinek.
A jobb kezéről lehúzta a keztyűjét és állva itta meg teáját. Közbe a
kertben barangoló nagy dogekutyáját szólongatta éles hangon. Tíz perc
mulva előkerült az ura is. Rosszkedvü volt és a lovászt szidta, aki
kantáron fogva vezette utána a két irlandi kancát; még akkor is perelt
az istállóban tapasztalt rendetlenségek miatt, mikor a nyeregbe
segítette Malvint.
Ügetve hagyták el a parkot, aztán a beláthatatlan hosszúságu akácfasorba
tértek, mely az eleméri országútig vezetett. (A fasor, melyet hatvan
esztendővel ezelőtt ültetett el Szabolcs nagyapja, nagyon megvénült és
megrokkant az özvegyasszony gazdálkodása idejében; némely helyen nagy
hiányokat mutatott, mint egy törtfogu rossz fésü, másutt meg az öreg
fekete törzsek úgy dülöngtek, mint a részeg emberek.)
Sándor jó ideig figyelmesen nézte a felesége alatt nyugtalankodó
paripát, aztán megszólalt:
– Miért gyötri azt az állatot?
Az asszony tényleg – miként a lovas amazonok túlnyomó részben –
kegyetlenül bánt a lóval. Újabban valóságos szenvedélyévé lett a
lovaglás, melyet az ideges nők bizar szívósságával űzött. És egyéb
szokásaiban is a sport-lady hajlamai mutatkoztak: gyakran már hajnalban
talpon volt, hogy lemehessen az istállóba; első szépítőszerévé a hideg
víz lett, és láthatólag nem bánta, ha lesül az arcbőre és ha a karján
megkeményednek az izmok.
Az idegessé lett kanca most megint megriadt egy a gyöpön fehérlő
papirfoszlánytól és hirtelen ágaskodni kezdett, Malvin pedig a botjával
haragosan végighúzott a ló fején.
– Egészen elrontotta már a lovat, – mondta csendes duruzsolással Sándor.
És mivel a felesége kedvetlen vállvonogatással válaszolt csak,
hozzátette: – Az idegességével tönkre fogja tenni Sellőt…
– Ha tönkre megy alattam, veszek másikat – annyi az egész! – mondta
nyugodt hangon az asszony.
Ez a beszéd fölbosszantotta Szabolcsot, aki igaz magyar ember módjára
szerette a lovát.
– Maga néha nagyon is kereskedői álláspontról nézi a dolgokat… Ha az
ember magát hallja, akkor azt képzelhetné, hogy az egész világ egy nagy
vásár, ahol mindent a pénzérték szerint ítélnek meg és ahol minden
eladó…
Az asszony lopva pillantott az urára.
– Talán nem minden eladó a világon, _de sok minden_, – mondta szárazon
és halkan, de elég hangosan, hogy Szabolcs megérthesse.
A következő pillanatban sarkantyúba kapta Sellőt és vágtatni kezdett a
puha gyöpön. Sándor, aki lassan ügetett, csakhamar elmaradt mögötte és a
távolság a két házastárs között mindinkább megnövekedett. Elől az
asszony vágtatott, ruganyos derékkal követve a lova hosszu szökéseit,
hátul a férje követte, sötét arccal, a haragtól szikrázó szemmel. Jól
megértette a felesége kicsinylő célzását és tudta azt is, hogy a keserü
szót nem a pillanatnyi fölhevülése adta a szájába, hanem az a mélységes
elkedvetlenedés, amely már hetek óta ott lappangott az asszony lelkében
és amely már több ízben apró félreértések és idegeskedések alakjában
nyilatkozott meg.
Malvin kedvetlenségének tulajdonképpeni oka az volt, hogy a leánykori
álmai közül oly kevés teljesült. Oly rettenetes kevés! Azok az álmok nem
voltak túlságosan ideális természetüek, de mégis csak álmok voltak…
Tulajdonképpen egy nagyszabásu, fényes társadalmi hódító hadjáratnak
képzelte asszonyi életét, melyet boldoggá és tartalmassá tesz majd
Szabolcs szerelme. Ebben a szerelemben, a komoly és nagy önuralommal
bíró gavallérembernek tartózkodó szerelmében rendületlenül hitt, a mióta
Bakó annyi sikerrel csinált reklámot a barátjának. Ez a szerelem,
amelyet leányos eszével józannak, korrektnek, simának és kényelmesnek,
de egyszersmind szédítő mélységünek, elemi erejünek, regényesnek és
önfeláldozónak képzelt, – ez a szerelem lesz majd a varázsige, amely
lebontja előtte a hegyeket és kiszárítja útjában a vizeket és amely
kellemessé, ragyogóvá és irigyeltté teszi az életét. A kápráztató
álmokat nyomon követte a szürke valóság. A férje tényleg olyan volt,
amilyennek mutatta magát: udvarias, kellemes és rokonszenves, – de
nemcsak kívül, belül is az volt. A vesékig udvarias, kellemes és
rokonszenves maradt. Azokat a titkos tulajdonságokat, a törvényesített
regényhős fölséges tulajdonságait a menyasszonya fogta csak reá;
Szabolcs egy csöpp hajlandóságot sem mutatott arra, hogy szabad óráiban
_elragadja, elperzselje vagy elszédítse_ a hitestársát. Lehetőleg még
kevesebb hajlandóságot mutatott arra, hogy mint a felesége társadalmi
ambicióinak bajvívója lépjen föl. Nem, – ő visszavonulásnak tekintette
ezt a házasságot, nem is nagyon dicsőséges visszavonulásnak, – a
felesége pedig az előrenyomulás első stációjának akarta tekinteni.
Mikor Malvin a tudatára ébredt mindennek, volt benne annyi értelem és
józan pesszimizmus, hogy nem az _életet_ okolta, hanem önmagát. Az élet
végre is azt nyujtja, a mije van: közömbös hétköznapokat, sok
aprólékosan kellemetlen és néhány boldog órát. Ezeknek is, a kellemetlen
óráknak épp úgy, mint a boldognak, emlékét elkoptatja a megszokás. És az
élet nem tehet róla, hogy azok az éretlen emberi rügyek, mielőtt
kivinnék őket a leányszobának nevezett melegházból, sorra mind azt
képzelik, hogy künn, az élet szabad kertjében, valami mesés, különös
boldogság várakozik reájuk. Éppen csak ő reájuk, senki másra! Mikor
aztán a valóság első leheletétől szétfoszlik az álom, az ilyenféle
századvégi okossággal megáldott asszonykának nem jut eszébe, hogy a
_félreismert nők_ szentimentális hadát szaporítsa. Kesernyés humorral
lát hozzá, hogy azzal, amit megmentett az illuziók nagy hajótöréséből,
elviselhetővé tegye az életét. Valami új életcélt kombinál magának, egy
bálványt, amelyben nem mindig hisz, vagy játékszert, amely nem mindig
mulattatja. Jó, ha van gyerek. Ha nincs: egypár ékszer meg ruha is
megteszi. Vagy valami bizar szeszély. Egy ostobaság. Egy karcsu hátasló,
melyet angol lovaglóruhában ül meg az asszony, saját mozdulatainak
extravagáns plasztikájában gyönyörködve. Néha azonban megszólal a
keserűség az asszony szívében és az asszony ilyenkor rendesen valami
ostobaságot mond…
Szabolcs jó ideig elgondolkozott a felesége előbbi megjegyzésén, aztán
megvetően vállat vont és halkan elnevette magát. Maga is sarkantyúba
kapta a lovát és mikor a miklósi major alatt utólérte Malvint, nyugodt
arccal megszólította.
– Maga az előbb egy megjegyzést tett, melylyel meg akart alázni… Ha
ilyenekben kedvét leli: nem bánom és nem szándékozom túlságosan komolyan
venni… Szükségesnek tartom azonban, hogy tisztába jöjjünk egymással
bizonyos dolgokra vonatkozólag, amelyek eddig még nem jöttek szóba
közöttünk… Egyelőre lovagoljunk lépésben!
A hangjában volt valami, ami az asszonyt arra bírta, hogy
engedelmeskedjék neki. Mikor már lépésben lovagoltak egymás mellett,
Szabolcs tovább beszélhetett.
– Maga újabban gyakran célozgat arra, hogy a pénze kedvéért vettem el.
Ilyesmit jóizlésü emberek között ugyan nem szokás bolygatni de ha öröme
telik benne, ám tessék! Azonban nincs igaza akkor, mikor azt hiszi, hogy
joga van reám haragudni vagy kicsinylését éreztetni velem. Maga sem
pusztán az én nagyon szerény egyéni tulajdonságaimért szeretett meg s ha
véletlenül nem Szabolcs miniszternek, hanem édesatyja egyik becsületes
könyvelőjének a fia volnék: magának sohasem jutott volna eszébe, hogy
feleségül jöjjön hozzám… E miatt mások pálcát törhetnek fölöttünk, mi
azonban nem tehetünk egymásnak szemrehányást… Köztünk csak arról lehet
szó, hogyan teljesítjük az egymással szemben elvállalt kötelességeket.
Ez egészen magán áll. Olyan leszek, amilyennek kíván és maga
tapasztalhatta, hogy bennem megvannak az udvarias és kényelmes férj
kellékei. Arra azonban előre figyelmeztetem, hogy az alázatosság és a
türelem adományát a természet megtagadta tőlem. Ha ezekre a
tulajdonságokra hivatkoznék, igen kellemetlen tapasztalatokat szerezne…
Végül még arra kérem, próbáljon olyan őszintének lenni, amilyen én
vagyok… A rejtett célzásokat, legyenek azok bármilyen elmések, nem
szeretem… Érti? Nem szeretem!
Kissé éles, de nyugodt hangon mondta el ezeket. Az arcán a végtelen
közömbösség és egy kevés unottság kifejezése látszott. Semmi harag, még
csak gúny sem. Pedig Malvin, akivel életében először beszéltek ilyen
hangon, jobban szerette volna, ha haragos ura gorombáskodott volna vele,
vagy éppen ráemelte volna a kezét. Akkor sírt volna, vagy védekezett
volna, vagy meghalt volna félelemben. Így csak elálló lélegzettel és
sápadt arccal ült a lován, közbe hirtelen az az erős meggyőződés
kerekedett fölül érzékeny lelkében, hogy most már mindennek vége. Azaz:
semminek nincs vége, nem is volt köztük semmi… Nem ábrándultak ki
egymásból, mert sohasem szerették egymást. Alkut kötöttek, ketten,
idegen emberek, a gazdag Forgács leánya és egy szélesvállu, barna úr,
akit Szabolcsnak hívnak.
Nem válaszolt semmit. Nem is tudott volna mit mondani. Csak két vastag
könycsepp futott végig az arcán, amelyeket Szabolcs nem vett észre, vagy
nem akart észrevenni.
Már az eleméri országútra értek, mikor az asszonyt lónyerítés riasztotta
föl gondolataiból. Az árkon túl lévő domb tetején egy szürkeruhás úri
lovas állott; az ő hegyesfejü gidránja üdvözölte a két irlandi kancát. A
lovas Bakó gróf volt. A következő pillanatban leereszkedett a domb
meredek lejtőjén, aztán nevetve átugratott az országút árkán.
– Szép kezét csókolom, nagyságos asszonyom! Szervusz Sándor!
Lóhátról kezet fogott velük. A pillantása végigfutott az asszony arcán,
mindenesetre észre is vette rajta a könyek nyomát, mert aztán jó ideig
kerülte tekintetét, míg Malvin alkalmat nem talált, hogy a keztyűjével
titokban megtörülje a szemét. A gróf azalatt jókedvűen fecsegett.
– Borovszki hercegnéhez akartam menni – tegnap érkezett meg a kastélyba,
– de most magukkal tartok… Adnak ebédet? Egy örökkévalóság, hogy nem
láttam magukat? Hogy vannak?
A gróf különben legkevésbbé sem volt fecsegő ember, de most szóhoz sem
juttatta Szabolcsékat és maga felelt meg a saját kérdésére.
– Maguktól ilyesmit nem is szabad kérdezni… Az ilyen fiatal házasok nem
is tudják, hogy milyen szemtelen módon boldogok.
Nem vette észre a Malvin keserü mosolyát és tovább beszélt.
– Én ma különben nagyon banális vagyok és az mindig megesik velem, ha
lóháton ülök… Szörnyen ostobának érzem magamat a nyeregben… Öt év óta
nem lovagoltam, de a doktoraim rám fogták, hogy ideges vagyok és lóra
ültettek…
Kissé visszafogta lovát és vakmerő mosolyával végigmérte Szabolcsnét.
– Hanem maga, nagyságos asszonyom, mi lesz magából? Fölséges jó színben
van, szinte félelmetesen szépül…
– Félelmetesen? – kérdezte Szabolcsné halkan.
Már akkor mind a hárman betértek a fasorba és a kastély felé ügettek.