Szabolcs egész télen át még úgy viselkedett, mintha viaskodnék magában,
sőt a tavaszszal jó ideig egyáltalában távol tartotta magát Malvintól.
A fiatal leány semmivel sem árulta el, hogy bántja Szabolcs különös
magaviselete! Forgács azonban, aki láthatólag kevésbbé tudott magán
uralkodni, mint a leánya, nem titkolhatta el mélységes levertségét. A
mitől a saját fiatalságát megkimélte a sors, azt végig kellett
szenvednie most, mikor férjhez akarta adni a leányát: a reménykedés és a
csalódás minden keserü gyönyörűségét.
A tavaszi lóversenyek után azonban, amelyek Szabolcsra nézve nagy
veszteséggel végződtek, a fiatal úr rászánta magát a döntő lépésre.
Egyszerre megjelent megint az Andrássy-úti házban, elegánsan és
jókedvüen, ragyogva és ellenállhatatlanul, – elragadva Forgácsot a
feleségével együtt és zavarba ejtve Malvint. A második látogatása
alkalmával már kimagyarázhatta magát.
Alkonyatkor Malvinnal a kis szalonban ült, közömbös dolgokról
beszélgetvén, miközben a leány, hogy állandó zavarát palástolja, egy
acélmetszetes albumban lapozgatott. Később megakadt a szeme egy
metszeten, mely Szent László királyt ábrázolta.
– Hasonlít magára, – mondta a leány. – Talán nem is véletlenül, mert úgy
hallottam, hogy a maga családja rokonságban állott az Árpádokkal?
– Azt hiszem, ezt a legendát valamelyik ükapám kegyes hiusága költötte…
– De én hiszek benne, nekem tetszik a legenda.
Szabolcs hosszasan nézte a „szekercecsapással rettenetes“ királyt.
– Bátor ember volt, – mondta.
– Maga nem az?
Sándor kissé meghökkenve nézte a leányt.
– Ha csak az életem forog szóban: akkor igen. Egyébként azonban vannak
igen gyáva pillanataim.
Forgácsné belépett a szobába, ami Malvint láthatólag idegessé tette. A
pillantásában lehetett valami, ami az édesanyját arra késztette, hogy
két perc mulva, miután mosolyogva motoszkált az asztalon, kimenjen
megint.
– Miért mondta, hogy vannak gyáva pillanatai? – kérdezte a leány.
– Vannak erre vonatkozó tapasztalataim…
– Gyakran volt alkalma ilyesmit magán tapasztalni?
– Nem; csak néha; ujabban…
A leány arca kissé piros volt, de azért nyugodtan és élesen nézett
farkasszemet Szabolcscsal. Előbbi zavarának alig látszott valami nyoma
rajta. Jó ideig hallgatott, de miután a fiatalember szintén elejtette a
beszéd fonalát, ő kezdte megint a támadást.
– Nem hiszem el, amit mond! Meg vagyok róla győződve, hogy maga mulat
rajtam!
– Igazságtalan irányomban!
– Azok az igazságtalanságok, amelyeket őszinteségével követ el az ember,
nem olyan fájdalmasak, mint azok, a melyeket úgynevezett gyávaságával
követ el…
Nem akart többet beszélni, az album fölé hajolt és figyelmesen, kissé
összeráncolt szemmel nézte a szent király képét.
Szabolcs pedig azt a csodálatos tüzü kis gyémántot nézte, melyet a
kisujján viselt a leány és mely úgy sziporkázott az alkonyi fényben,
mint egy fehér parázs. Sértette jóizlését az ékszer, amely nem volt
leány kezére való.
Aztán meglepetten tapasztalta, hogy milyen szép keze van Malvinnak.
Keskeny, ideges és puha keze van, olyan arisztokratikus keze, amelyet a
nemes faj ismertető jelének mond a közhit. (A közhit nem tudja talán,
hogy Szabolcs telivérü mágnás-rokonságának, a Bakó-leányoknak, nagy,
kurtaujju cselédkezeket adott a gondviselés…)
Szabolcs egyszerre azon vette észre magát, hogy fogva tartja ezt az
ideges kis kezet, amely rémülten vonaglik az ujjai közt. Egy szót sem
beszéltek. A leány az asztalon pihenő karjára hajtotta arcát és miután
egy eredménytelen kisérletet tett, hogy kiszabadítsa kezét a
Szabolcséból, nem mozdult többet. Később fölmelegedtek megzsibbadt ujjai
és alig észrevehető nyomással simultak a fiatalember kezébe.
A szomszédos szobában Forgács hangja hallatszott, aki az imént jött meg
sétájáról. Szabolcs fölemelkedett helyéről és a belépő elé sietett.
Mikor aztán szemben ült a vigan fecsegő öreggel, Malvin odatelepedett az
apja háta mögé és néma figyelemmel hallgatta beszélgetésüket. A haja
kissé borzas volt, a szeme nedves fényben égett és mikor később
Szabolcsra mosolygott, a fiatalember úgy találta, hogy még sohase látta
ilyen bájosnak…
Egy hétig tartott ez a titkos, szerelmes viaskodás és bár Malvin
szeretett volna még tovább is titkolózni a szülei előtt, Szabolcs
elérkezettnek látta az időt, hogy elmondjon Forgácsnak mindent, amit az
öreg úr már különben is tudott. Március közepén megtartották az
eljegyzést.
És ráköszöntött a Forgács-családra a legverőfényesebb tavasz, mely
valaha kellemes lázban dobbantotta meg az emberek szivét. Ebben a
jókedvü mámorban része volt a család minden tagjának, része még a
cselédségnek is, mely Szabolcs bőkezűsége révén a gavalléros borravalók
aranykorát látta fölvirradni.
Szabolcs, ha nem is a leglángolóbb, de mindenesetre a képzelhető
legfigyelmesebb és legkellemesebb vőlegénynek mutatta magát. Mivel
menyasszonya sem érezte szükségét annak, hogy boldogságát a ház négy
fala közé rejtse, sőt inkább szívesen mutatta magát délceg vőlegénye
karján a nagyközönség előtt: a pompás tavaszi időjárást közös
kirándulások rendezésére használták. A mulatságos expedicióhoz, amely a
Margitsziget illatos rengetegének, a budai hegyvidéknek és a szomszédos
falvaknak fölkutatását tűzi ki céljául, csakhamar egy ötödik résztvevő
is csatlakozott: Bakó gróf. Az idén a rendesnél későbbi időre
halasztotta tavaszi útját és maga ajánlkozott társul Szabolcsnak. A
vőlegényt, aki úgy érezte, hogy grófi barátjának társaságában könnyebben
szokja meg maga és szoktatja meg a világgal új helyzetét: ezzel hálára
kötelezte; Forgácsék pedig, a falusi korcsmakertekben eltöltött
fesztelen órák hatása alatt annyira megszerették a grófot, hogy
csakhamar családjuk tiszteletbeli tagjának tekintették. Ez a nagyúr,
akit dölyfösnek, szeszélyesnek és önzőnek mondott a közvélemény,
kedvesnek, mulatságosnak és egyszerűnek mutatta magát Forgácsék
társaságában.
Szabolcscsal ketten különben pompásan értettek az ilyenféle mulatságok
rendezéséhez. Ahol megjelentek társaságukkal, ott már Bakó komornyikja
várta őket az ezüstnyaku palackok és bőrtokok egész arzenáljával, a
hölgyek számára rendelt virágbokrétákkal, az előre lefoglalt kocsikkal.
A gróf, ha ilyenkor néha fehér kötővel a csipőjén, hozzáfogott az epres
borok elkészítéséhez, jókedvü tudott lenni a gyerekeskedésig. Szívesen
és sokat beszélgetett Forgácscsal, akit gyakran lepett meg józan és
egyenes eszejárásával. Minden érdekelte, kereskedelmi kérdések épp úgy,
mint az előkelőbb polgárvilág pletykái, amelyeknek szereplőit az – ég
tudná honnan? – jól ismerte és helyesen itélte meg. A politikai elvei
meg éppenséggel nem voltak konzervativek, inkább radikálisok, ha pedig a
saját osztálytársairól beszélt, ezt gyakran a gúnyos kicsinylés hangján
tette.
– Átöröklött babonáik vannak, amelyekben nekik örömük telik, másnak
pedig nem ártanak velük…
Malvin mátkaságának egyetlen kellemetlen napja az volt, mikor édesatyja
és vőlegénye társaságában Szabolcsfalvára kellett utaznia, hogy
meglátogassa jövendő anyósát, Szabolcs özvegy édesanyját.
Forgács is, a leánya is, már előre is szorongó szívvel gondoltak erre a
látogatásra. Malvin fantáziájában az özvegyasszony a tipikus öreg
mágnásasszony mintaképe volt, aki a polgári világ zajától dölyfösen
visszavonult ősi kastélyának rideg magányába, hogy a vallásnak és
családja feudális tradiciói ápolásának szentelje életét. Előre félt
ettől a hideg és gőgös asszonytól, aki talán tolakodónak tekinti őt… Az
öreg Forgács pedig nem tudta a nagy Szabolcs özvegyét másnak elképzelni,
mint özvegyi fájdalmának bús mártirját, aki kolostor magányában él a
nagy halott szent emlékének.
Mind a ketten csalódtak. Szabolcs édesanyjában, a született Bakó
grófnőben egy hangos beszédü asszonysággal ismerkedtek meg, aki
egészséges és robosztus volt, mint egy vidéki korcsmárosné. Látható
kiváncsisággal fogadta vendégeit, aztán részletesen elmondta nekik a
vármegye pletykáit, részletesen kivallatta őket a saját viszonyaik
felől, közbe meg erős cigarettákat szítt. Csakis a cigarettájával és a
bécsi mondásaival, amelyeket sűrűn kevert bele a magyar beszédébe,
árulta el, hogy mágnásasszony. A cselédei egyébként méltóságos
asszonynak szólították a liberális eszmék bajnokának özvegyét, akinek
egész rendetlen környezetén meglátszott, hogy meglehetősen elzüllött
anyagi viszonyok közt él.
Hogy Szabolcsné később nem jelent meg a fia esküvőjén, az nem is rajta
mult, hanem Sándoron, aki úgy kívánta, hogy a szertartáson egész
csendben, csupán két tanunak jelenlétében essenek át. Az esküvő után a
fiatal pár Ostendebe utazott, a honnan csak az őszszel akartak
visszatérni, ha majd elkészült a Sándor-utcai lakás, melyet Bakó és
Szabolcs útmutatásai alapján Forgács rendezett be a számukra.