I.

– Mit csinálsz ma este, Miska?

– Magam sem tudom még. Nem akarok kártyázni.

– Volna kedved egy ostobasághoz?

– Attól függ, hogy elég mulatságos?

– Kisérj el egy estélyre. A Forgácsék estélyére.

– Hogy mondtad?

– Forgácsék! Cs-vel és nem ch-val írják a nevüket, különben pedig nagyon

tisztességes emberek.

– Köszönöm, nem kérek belőlük. Ha tisztességes emberek közt akarnék

unatkozni, akkor elmehetnék a sógorném estélyére is… Kik azok az emberek

tulajdonképpen?

– Mondtam, hogy tisztességes emberek. Van egy féltucat bérházuk a

fővárosban és egy hatemeletes malmuk a határban.

– Sejtem, hogy leányuk is van?

– Az öreg úr több ízben nagyon szíves volt hozzám… Mikor az őszszel

kellemetlenségem volt a tőzsdén, a kezemre járt. Azóta többször is

találkoztunk a jégen és meghítt magához… Végre is el kell hozzá egyszer

mennem.

– Azt mondod, hogy a jégen találkoztatok? Az öreg talán apja annak a

leánynak – hiszen tudod! – annak az ábrándos arcu, izzószemü

jégkirálynőnek?

– Forgács Malvinnak hívják…

– Kell ott valamit ennem?

– Semmit sem kell. Azt tesszük, amit akarunk. Jóestét mondunk nekik,

aztán ajánljuk magunkat, – ők meg hat hétig úszni fognak a boldogságban…

– Nem bánom, veled megyek elefántnak.

A nevezetes beszélgetés, amelynek Forgácsék köszönhették, hogy Szabolcs

Sándort és Bakó Mihály grófot az este maguknál tisztelhették, a kaszinó

billárd-termében folyt le. Szabolcs – az az ifju, akinek az elmult

őszszel kellemetlenségei voltak a tőzsdén – atléta termetét

végignyujtotta a kereveten és mérsékelt érdeklődéssel nézte Bakó

barátját, aki ingujjra vetkőzve játszott.

A két jóbarát, Szabolcs és Bakó – akik különben anyai ágon

unokatestvérek is voltak – bár elválaszthatatlanok voltak egymástól és

hasonló életmód mellett egyforma elveknek és szenvedélyeknek hódoltak:

egy fajnak két merőben különböző típusát képviselték.

Szabolcs testileg úgy, mint lelkileg egy jó fejjel fölülmulta barátját.

Az a viharos tíz esztendő, amely nagykorusítása óta elmult, nem tudta

szárnyát szegni hatalmas életkedvének; a klubéletnek korlátolt kerete

pedig, amelybe – a harmincadik évüket túllépett világfiak példájára –

bele akarta kényszeríteni minden ambicióját és hajlamát, nem volt képes

egyéniségét a tucat-gentleman mintájára átformálni.

Barátai rokonszenves és veszedelmes, könnyelmü és számító, a

vakmerőségig cinikus és a babonáig naiv, bravuros és mindig korrekt,

kalandosvérü embernek ismerték. Ezek a látszólagos ellentétek igen jól

megférnek egy ember lelkében. Megbámulták, néha irigyelték is tőle

ruganyosságát és leleményességét, amelyet az élettel folytatott

küzdelmében kifejtett.

Ennek a lealázó harcnak a kényszerűsége igen korán hárult reá, tíz

esztendővel ezelőtt, mikor meghalt az édesatyja, a nagynevü Szabolcs

miniszter, nagyúri társadalmi poziciót és nagyúri igényeket, de csak

kispolgári vagyont testálva a fiára. Szabolcs megvédte a pozicióját és

kielégítette az igényeit. A pénzzé tett vagyona, mely kényelmesen

belefért a frakkja oldalzsebébe, betétként megfordult mindenütt, a hol

nyerni lehet: a tőzsdén, a versenytéren és a kártyaasztalnál, és a

szerencse, vagyis inkább az a kiszámíthatatlan volta mellett is logikus

valami, melyet a jó játékos hatodik érzékének lehetne nevezni, Szabolcs

állandó pénztárosává szegődött és busás kamatot fizetett neki.

A barátai tisztelték és szerették. Szívesen szorították meg szerencsés

kezét, de Szabolcs jól tudta, hogy meg fogják tagadni tőle

kézszorításukat épp úgy, mint tiszteletüket, ha a szerencse elfordul

tőle és bekövetkezik a fekete éjszaka, amelyre néha már megrettenve

gondolt, miközben még szerencséjének verőfényében fürdött, meg fogják

tagadni, valamennyien, meg fogja tagadni még mostani legjobb barátja és

rokona is, Bakó. És ez végre is természetes.

A grófot, bár látszólag épp annyira elegáns, könnyelmü és cinikus

világfi volt, mint Szabolcs, alapjában véve egészen más fából faragták.

Olcsóbb minőségü, de keményebb fából. Az a negyedmillió évi jövedelem, a

mit a vagyona hajtott, sziklaszilárd alapot adott társadalmi állásának

és ezt a bázist megrendíthetetlenné tette Bakónak néhány közönséges és

nyárspolgárias életelve, amelyhez csendes szívóssággal ragaszkodott.

Tudták róla, hogy reprezentálásra és élvezeteire szívesen szórja a pénzt

és hogy nem tér ki semmiféle kihívás előtt, érkezzék az férfi vagy szép

asszony részéről, – másrészről azonban azt is tudták róla, hogy

szigorúan ellenőrzi a gazdatisztjei számadásait, hogy a nők szívét

szívesebben ostromolja virággal, mint gyémánttal és ha nem is félti

túlságosan az életét, az egészségére nagyon ügyel.

Mikor most Bakó beleegyezett abba, hogy elkísérje Szabolcs barátját

Forgácsékhoz, akiket nem ismert és akiket megismerni nem is vágyott, ezt

azért tette, mivel megértette, hogy Szabolcsnak szüksége van reá. Már az

elmult ősz óta, amikor arról beszéltek, hogy Szabolcs nagyobb

veszteséget szenvedett a tőzsdén, a kártyaasztalnál is cserben hagyta

hagyományos szerencséje és a bukófélben levő ember láthatólag

elérkezettnek látta az időpontot, hogy egy gazdag házasság segítségével

lehetőleg talpra álljon megint. Ebben a kalóz-vállalkozásban, a

leánynézővel egybekötött pénzszerzési expedicióban, melyet a Forgácsék

Andrássy-úti palotája ellen intézett, nagy hasznát vehette a főváros

reális gondolkozásu pénzköreiben is imponálóan csengő Bakó név

asszisztenciájának. És Bakó, bár nem szívesen ment bele ebbe a kalandba,

mégis úgy érezte, hogy ezt a csekély szolgálatot nem tagadhatja meg a

rokonától.

Egy órával később Szabolcs két gyorsjárásu szürkéje az Andrássy-úti

palota elé röpítette őket. (A palota szót csak abban a liberális

értelemben szabad venni, amelyben azt Budapesten alkalmazni szokás:

Forgácsék a terrakotta-kariatidokkal díszített háznak csak első emeletét

lakták, a másodikat és harmadikat bérbe adták.)

Az inas bevezette őket az első szalonba. A diszkrét, tompa világításban

halkan beszélgető emberek állottak együtt, a szomszédszobából pedig

zongorahangok hallatszottak. Mikor Szabolcs magas alakja megjelent az

ajtóban, egyszerre csönd lett s egy kövér, kopasz ember sietett a

belépők elé. Ez a kövér, kopasz ember volt Forgács.

– Igazán szép, hogy eljött, Szabolcs úr!

– Az unokatestvéremet is magammal hoztam: Bakó Mihály grófot…

Bakó egy gyors és szakértő pillantással szemügyre vette környezetét,

aztán megkönnyebbülten lélegzett föl. Olyasmitől tartott, hogy a barátja

őt vastag óraláncos, vöröskezü kupecek és gyémántokkal teleaggatott

asszonyságok közé fogja vezetni és most meglepte egész környezetének

diszkrét elegánciája. Ha más képe van Forgács szalonjának, a gróf talán

mulatságosabbnak találta volna, de a barátja érdekében jobban szerette,

hogy ilyen a képe.

Megérzett Forgácsékon, hogy a vagyonuk már nem egészen új eredetü és

hogy a családjuk, a nagy pénzemberek körében, bizonyos patriciusi

tradiciókkal dicsekedhetik. A vagyon alapját Forgács nagyapja, Färber

vetette meg, maga Forgács már abban a kellemes helyzetben volt, hogy

inkább a meglevőnek konzerválásával, mint gyarapításával

foglalkozhatott.

Mialatt Forgács Bakóval beszélgetett, Szabolcs a szomszédos szobában

megtalálta azt, kinek kedvéért idejött: Forgács Malvint.

Egypárszor beszélgetett vele már a jégen Szabolcs és akkoriban

érdekesnek és különösnek találta. Mikor most kezet fogott vele,

leolvashatta Malvin arcáról, hogy a leány épp annyira tisztában van a

mai látogatás jelentőségével, miként ő maga.

Ennek a jelentőséggel teljes látogatásnak az előzményei éppenséggel nem

voltak romantikusok.

– Szerencséltessen egyszer a házamban! – mondta Szabolcsnak az öreg

Forgács.

Szabolcsnak, aki akkoriban már különböző, a pénzügy keretébe vágó

terveket forgatott a fejében, hirtelen az az ötlete támadt, hogy – a

kártyások műnyelvén szólva – színt fog hívni.

– Már régebben tisztelegni akartam önöknél, de aztán meggondoltam a

dolgot. Fiatalember vagyok, önnek pedig leánya van – nem gondolja, hogy

a világ a nyelvére vehetné?

– Az én leányomnak egy csöppet sem ártana. És önnek?

– Nekem még kevésbbé, mondta Szabolcs.

Ezt mosolygó szájjal mondták, de miközben egymás szeme közé néztek,

különös megindulás vett erőt rajtuk. Ők tulajdonképpen már akkor

megegyeztek.

Ámbár különösen hangzik, mégis igaz, hogy nem a parvenü hiúsága, hanem

egy ennél jóval nemesebb természetü gyöngesége késztette az öreg

Forgácsot arra, hogy Szabolcs Sándort a családja körébe vonta. A

Szabolcs név ellenállhatatlan varázshatalommal volt reája és mindazokra,

akik végigküzdötték vagy végignézték azt a fölséges attakot, melyet

egykor a legönzetlenebb és legszenvedélyesebb pártvezér, Szabolcs

Zoltán, a későbbi miniszter intézett a rendi előjogok sokat ostromolt

bástyái ellen. Ez abban az időben volt, mikor Európa megint egyszer újjá

akart születni. A szabadság sejtelme tavaszi forgószélként vágtatott

végig az országokon, vakító lángra lobbantva az emberek szívében

szunnyadó szenvedélyeket. Az emberek akkor könnyebben részegültek meg,

szavaktól lángolóan tudtak gyűlölni és fanatikusan szeretni. Szabolcs

Zoltán, aki alapjában véve inkább poéta volt, mint politikus, a

szabadságnak ez a Toldi Miklósa, aki akkor fiatal erejének pompájában

ragyogott, több harci tűzzel, mint előrelátással vezette vármegyéjének

reform-mozgalmait és azok, akikért elsősorban küzdött, a polgári

Forgácsok, akik egyszerü cs-vel írják a nevüket: pajzsukra emelték oly

rajongó, az együgyűséggel határos, megindító hűséggel, amilyennel csak

ők tudnak szeretni. A _nagy_ Szabolcsnak nevezték.

Mikor az öreg Forgács egy esztendővel ezelőtt véletlenül megismerkedett

Szabolcs Sándorral, szinte áhítatos tisztelettel szorította meg a

fiatalember izmos kezét, amelyben a _nagy_ Szabolcs vére pezsgett.

Egyszer-kétszer kellett csak találkozniok, Szabolcsnak egypár szíves

szót kellett csak szólnia, hogy Forgács formaszerint beleszeressen a

fiatalemberbe.

Az öreg pénzember belebolondult Sándorba, azzal a vak rajongással,

amelyre rendes körülmények közt csak asszonyok képesek.

Forgács telivér szabadelvü embernek tartotta magát, de azért szinte

feudális kultuszt űzött a névvel, melyet apjától örökölt Sándor. És

abban is a művelt polgárember arisztokratikus természete szólalt meg,

hogy esztétikus gyönyörűségét lelte az úri fényűzés ama szolid

keretében, amelylyel a fiatal úr magát körül tudta venni. A muszka

lovain meglátszott, hogy boxban abrakolnak, a kocsisán is meglátszott,

hogy a városi kocsisok hazájából, Bécsből importálta a gazdája. És a

fiatalember külső megjelenése is a jóizlésü pazarlóra vallott; tökéletes

volt minden, amit magán viselt, a párisi melltűje épp úgy, mint az angol

cipője. Hirlapoknál egyebet aligha olvasott rendesen, a politikával és

szociális kérdésekkel nem törődött, de folyékonyan beszélt több nyelvet,

beutazta már Európát és ismert minden élő művészt, akit ismerni illik.

Örökölt nevének nagy tekintélye szabaddá, fölényes testi alkotása

bátorrá, jó modora simává és világlátottsága egyszerűvé tette.

A leány most halálos zavarral, lángvörös arccal és lesütött szemmel

fogott kezet a fiatalemberrel. Ebben a pillanatban nem érzett egyebet,

csak félelmet és szégyent; szégyelte a félelmét és félt, hogy együgyünek

fogja találni. Szeretett volna kiszaladni a szobából. Pedig különben

önérzetes, egyesekkel szemben éppenséggel dölyfös modoru leány volt.

– Amint látja, Malvin nagysád, eljöttem.

Valamit suttogott a leány, talán ezt: Szép magától! Szabolcs is zavart

volt kissé. Asszonyokkal jól tudott bánni, de leánynyal – tisztességes

leánynyal – már évek óta alig beszélt.

– Zongorázott? Miért nem folytatja?

– Óh, hiszen én nem tudok semmit!

De aztán mégis leült a zongorához és halkan végigfuttatta ujjait a

billentyűkön. Egy hamis akkordot fogott, erre nevetve fölszisszent és

egyszerre nekibátorodva, valóságos virtuozitással játszani kezdett. A

fizikai erőlködés visszaadta neki nyugalmát és mikor a zeneszó néhányat

a vendégek közül becsalt a szobába, ő maga intézte a szót Szabolcshoz.

– Szereti a zenét?

Szabolcs mosolyogva bólintott a fejével, aztán leült a leány mellé. A

hangjegyes füzetben lapozott, közbe meg lopva nézte a leányt. Valóban

bájos volt, bár Szabolcs úgy találta, hogy a szépségének kissé exotikus,

kréolos karaktere van. A kékes-fekete haja buja és erős, hogy szinte

teherként nehezedik a nyakára, az arcbőre üde és aranysárga, mint a régi

elefántcsont, a telt ajka provokálóan piros, a csodálatosan szép, barna

szemének tekintete inkább ábrándos és titokzatos, mint leányosan

nyugodt.

Egészben véve olyanféle szépség, aminőt a Szabolcshoz hasonló ember

elragadónak talál a kedvesén, de nem a feleségén.

Később a zongoraterembe jött Forgács és magával hozta Bakót, hogy

bemutassa a leánynak. A gróf komolyan vette azt az elhatározást, hogy

tőle telhetőleg istápolni fogja a barátja titkos terveit és

szeretetreméltóság dolgában ezúttal fölülmulta önmagát. A barátai

különben szeszélyes és megbízhatatlan modoru embernek ismerték,

alkalomadtán azonban tényleg nagyon rokonszenves tudott lenni. Az ő

nevének ebben a társaságban imponáló, de antipatikus csengése volt: mint

a kiméletlen mágnás-arrogancia tipikus képviselőjét emlegették azok,

akiknek a szemében ma fényesen rehabilitálta magát.

Az öreg Forgács, aki abban lelte ártatlan élvezetét, hogy a vendégeinek

szerette megmutatni a képeit, amelyek közt tényleg volt egypár értékes

darab: magával vitte Szabolcsot a szomszédos szobába s igy a gróf

egyedül maradt Malvinnal.

– Nem is képzeli, – mondta nevetve, – mennyire vágytam már magát

megismerni!

Ezzel a nagyúrral szemben, aki iránt az összes fajtájabeliekkel

egyetemben bizonyos ösztönszerü ellenségeskedést érzett, a leány már nem

volt zavart egy cseppet sem. Sőt egy kissé harciasan is válaszolt neki.

– Tudta egyáltalában a gróf, hogy én is a világon vagyok?

– Ha vak volnék is és nem láttam volna meg a jégen: az én kedves öcsém

félesztendő óta annyit emlegeti magát, hogy lehetetlen lett volna

tudomást nem vennem arról a kedves faktumról, hogy tényleg a világon

van…

– Az öcscse? Ki az?

– Szabolcs… Unokatestvérem…

Malvin elfordította a fejét és egypár akkordot hallatott a zongorán.

(Abból, hogy Szabolcs bárki előtt is emlegette volt Malvint, egy szó sem

volt igaz, de a gróf komolyan vette föladatát, hogy rokona malmára

hajtsa a vizet.)

– Nekem Szabolcs nemcsak közeli rokonom, de gyermekkori bizalmas barátom

is, – folytatta Bakó. – Ragaszkodunk egymáshoz és figyelemmel kisérjük

egymásnak minden lépését… Őt különben mindeki szereti, aki ismeri… Már

hónapok óta aggasztott az a különös változás, ami végbement rajta. Nem

tudtam megérteni ennek az okát, de most, hogy magát látom, kezdem

érteni…

A leány egy ijedt pillantást vetett a grófra, aki láthatólag

gyönyörködött zavarában, mely bájossá tette ideges arcát.

Nem beszélhetett tovább, mert megint belépett Szabolcs a házigazda

kiséretében. A gróf aztán talált is módot, hogy a barátja mellé kerüljön

és hogy a fülébe súgja:

– A vendégszereplésünk sikere csak úgy lesz teljes, ha idejekorán

távozunk.

Tíz perc mulva a két jóbarát, azzal az ürügygyel, hogy el kell

látogatniok a gróf sógornőjének estélyére, elbúcsuzott a társaságtól.

Mikor egymás mellett ültek a kocsiban, Szabolcs szivarral kinálta meg a

grófot.

– Minőknek találod ezeket az embereket? kérdezte nyugodtan.

– Az öreg igen elmés embernek látszik, – mondta a gróf.

– Az, jobb volna, ha nem volna annyira elmés… És a leány?

– Érdekes leány!

– Az a baja, hogy túlságosan érdekes…

– Annak leginkább a hajviselete, meg a ruhája az oka, de arról lehet

tenni. Különben olyan leány, hogy egészen komolyan bele lehet szeretni.

– Óh igen! Beleszeretni: igen; – de én alkalmasint feleségül fogom

venni…