Volt egy király, és valának neki három fiai. Amidőn már a fiúk annyira
felnevelkedtek, hogy már mindenik oskolába járt; egykor kérdezte a
király a maga jövendőmondóját, hogy mondaná meg neki, mi fog ezután
ebből a három fiából lenni; melyre felel a jövendőmondó: felséges
király, hogyha megmondom, tudom hogy életemet el fogja venni; és ha meg
nem mondom, tehát akkor gondolja hogy nem tudok semmit, és fel fog
akasztatni; tehát már mostan megmondom. Hallod-e felséges király! a
nagyobbik fiad víz által fog elveszni; a közepső háborúban golyóbis
által fog elveszni; a harmadik pedig – gráciát fejemnek hogy megmondom –
akasztófán fog meghalni. Ekkor a király az ő jövendőmondóját mindjárt
felakasztatta, hogy miért mondotta hogy egy királyfi az akasztófán fog
megszáradni. Annakutána várta már a király az jövendőbeli esetet, amit a
jövendőmondó nekie megjövendőlt.
Mikoron már a királyfiak igen megnőttek, és kívánkozott a nagyobbik hogy
ki akarna menni sétálni; amidőn a király a fiát kibocsátotta, oly
feltétellel élt, hogy egy biztos generálissal menjen, akiben legjobban
bízott, és melléjek adott egy svadron huszárt, hogy a kocsit valami víz
felé ne bocsássák. El is érték ők a meghatározott várost, akibe
igyekeztek, szerencsésen; de mikoron visszafordúltak, és már atyjoknak a
rezidenciájához nem messze voltak, tehát jött egy nagy felleg, és úgy
ömlött belőle az esső, hogy minden huszárostól kocsisostól a királyfit a
víz elmosta, és meghalt. A generális is csak egy dombnak tetején maradt
meg, és elment a királyhoz, a hírt megvitte fiának eseti felől, hogy a
királyfival hogy járt; ekkor mondá a király: mostan vétettem, mert a jó
jövendőmondómat felakasztattam: beteljesedett azon mondása, amit a
nagyobbik fiamról mondott! hiába féltettem és őriztem, mostan már
bizonyosan tudom hogy a többi kettőn is meg fog történni a jövendölés.
És csakugyan midőn egykor csakhamarosan a királynak egy más király
háborút üzent, hogy minden késedelem nélkül készüljön és készen legyen
akkorára, amely időre azt rendelte, már a szegény királynak minden hite
abban volt, hogy most a másik fiának is élete nélkül fog maradni, és
csak azon gonosztevő kissebbik fia fog megmaradni. Ezen dolog pedig épen
úgy ment végbe; mert midőn a háborút elkezdették, a fia az atyjával
elment, és az atyja őtet mindég egy rettentő erős hadnak közepette
hagyta, hogy onnan ki ne tudjon jönni, és egyszersmind meg is
parancsolta hogy semmi esetre onnan ki ne ereszszék. Mely feltétele a
királynak nagyon helyes volt. Amidőn már a király a háborút megnyerte,
és sietett a fiának meglátására hogy él-e vagy hal, a háború után jött
egy ágyugolyóbics azon had közzé, és honnan? aztat nem tudhatja senki
sem, mert semmi ágyuszó nem hallatott, még is a királynak fiát ott
tüstént elseperte, és mikoron atyja odaért, már akkor a fia halva volt.
Igy a király nagy bánatnak adta magát, hogy elvesztette a jó
jövendőmondóját. Igy nagy búval keserűséggel öszveszedte tehát seregét,
és haza fele indúlt, és mikor haza ment, a kissebbik fiát mindjárt
magához hivatta, és megparancsolta neki, hogy mentül hamarább szedje
össze minden ruháját, és takarodjék a házától, soha ne is mondja sehol
hogy ő királyi ágyból származott, és hogyha már ő abban a planétában
született, hogy neki tolvajnak kell lenni, tehát olyast cselekedjék,
hogy az akasztófát bizonyosan megérdemelje, és maga után a hírét
felhagyja.
Erre a királynak fia mindjárt összepakolta mindenét, és felült egy igen
kedves paripájára, és elindúlt.
Amidőn egykor egy vendégfogadóba megszállott, és mind addig múlatott
ottan, míg mindenét elpazérlotta, úgy indúlt el a vendégfogadóból, és
mindaddig ment, míg csak nem talált egy más országi királynak városát.
Amint ő abba a városba jutott, és egy susztermesternek ablaka alatt
elment, tehát megállt, és beköszöntött azon suszterhez, és magának ottan
munkát kért, mintha ő is suszterlegény volna. Tehát ottan mindjárt
dologba állott, és a mesternek a munkája nagyon megtetszett, és ő már
ottan dolgozott egy vagy két hétig, amidőn egykor a városba mentek a
mesterrel, és mindeneket mutogatott neki mint idegen ífjunak, hogy lássa
az odavaló szépségeket. És midőn egyszer a királynak a kincses tárháza
felé vezette, mondá a fiúnak, hogy látott-e valaha olyan sok kincset egy
rakáson? melyre mondja: sohasem; hanem, mesteruram, mi annak az oka,
hogy ezt nem strázsálják? Melyre felel a mester: hó fiam, nem eshetik
olyan tolvajság, hogy ki ne tudódjék, és akit rajta kapnak, hogy csak
egy vagy két krajcárt ellop, annak halál a büntetése; tehát ezért
nincsen senkinek olyan bátorsága, hogy valami olyashoz nyúljon. Ekkor ők
onnat elmentek mulatni, s tovább hagyta a próbát a király fia, hogy
majdan még lesz idő a kincsen pocséklást tenni, gondolta magában. És
ekkor mindent elhagyott. Máskor mikor elmentek a kocsmába borozni, tehát
ő azon volt hogy a mestert mi módon tudná lerészegíteni; és mikor már a
mester leittasodott, mondotta hogy jőjön ővele, és majdan meg fogja a
többit odakint mondani. Mikor már elmentek, azt mondja, hogy már mostan
a királynak a kincseiből raboljunk: úgy is szegények vagyunk, és nem
tudja meg senki se, mert semmiféle strázsák nem állanak mellette.
Legényének e beszédére reá állott a szegény suszter, és el is mentek
mind a ketten rabolni. Amidőn oda értek, tehát a legénye mindjárt
bemászott az ablakon, és a királynak számtalan sok kincsét elrabolta, és
úgy annyit kiadogatott a mesterurának, hogy már ketten alig birták el;
azon esetben pedig megtalálta a királynak arany pecsétnyomóját, azt is
kihozta magával; és haza mentek. Midőn a király reggel felkelt,
megtanálta a sok kincsnek a híát; mindjárt elment, a jövendőmondóját
magához hivatta, hogy mondaná meg azon tolvajt, hogy hol vagyon, mert
énnekem rettentő kárt fog még idővel cselekedni; melyre felel neki a
jövendőmondó: hallod-e, felséges király! a városba vagyon, hanem idegen
országból való, és nincsen rajta hatalmam hogy megmutassam; de fogok
tanácsot adni felségednek, hogy azon tolvajt hogyan foghassa meg. Már ha
mostan merészelt azon kincsből lopni, bizonyosan el fog jönni másszor
is; tehát azon ablak alá belől egy nagy kád szurkot gyenge melegen ott
kell hagyni, hogy majdan mikor be fog menni lopni, belé essék, és többet
ki se jöhessen mert a szurok nem fogja engedni. A király a
jövendőmondójának szavát be is teljesítette, és így várta a tolvajnak
megfogatását; hanem itten a tolvaj okosabb volt, mint a jövendőmondó,
mert mikor más napon elmentek rabolni, tehát mondá a legény a mesternek:
hallod-e, tegnap én voltam bent, most tehát rajtad a sor. Igazságod van
abba, mondá a legénynek; ekkor a suszter bátorsággal az ablakon bement,
és a szurkos kádba nyakig bele esett. Mondja tehát a suszter a kádban:
Jaj oda vagyok; melyet hallván a legény, tüstént maga is bement. Amidőn
látta hogy a mestert onnan meg nem tudja szabadítani, mondotta neki:
hallod, úgy is véged fog lenni, jól tudom, mert ha itt hagylak fel
fognak akasztani; – de mostan hogyha a fejedet elvágom, úgy senki se
fogja megtudni hogy ki voltál. Igaz, mondá a mester, tehát csak hamar,
ne késedelmezz vele. Ekkor a legény csakhamar a fejét levágta, és sok
kincseket magával elvitt, a mesterjének fejével együtt. Midőn a pénzt
hazavitte volt, a fejét eltemette, s így akkor is szerencsésen
megmenekedett, mondván a mester feleségének: Hallod, uradat többet
házadhoz ne várd, mert így járt, és kénytelen voltam vele azon módon
cselekedni, hanem ne búsúlj semmit se, mert én el foglak tégedet jobban
tartani mint az urad. Ekkor ismét mondotta a király a jövendőmondónak,
hogy add ki énnekem azon tolvajt, mert látom hogy nagy káromra vagyon,
és látod hogy már ezen embert is megölte; melyre felel a jövendőmondó:
nem lehet semmi esetre megmondanom, mert nem tudom, más országra nem
terjed jövendőlésem; de ismét adok tanácsot felségednek: hordassa azon
holttestet körül a városban, minden utcákon, és majdan meg tudod arról,
hogy amely háznál ki fog valaki jönni sírva, tehát bizonyosan ott fog a
tolvaj lenni. Mikor tehát épen a suszternek háza előtt vitték el a
holttestet, akkor a felesége kijött sírva; ezen újságot a legény
mindjárt észrevette, és tüstént megvágja a kezét egy nagy késsel, és
kiszaladt az utcára, mondván a feleségének: mit sírsz, talán hogy a
kezemet megvágtam, még tudok én azért dolgozni. Ekkor ismét el tudta a
dolgot csinálni ezen fortélylyal, mivel látták hogy volt az asszonynak
miért sírni, mert úgy lehet, hogy esztendeig se fog azzal a kezével
dolgozni, akit megvágott. A király tehát ismét magához hivatja, a
jövendőmondót, hogy adjon neki újra tanácsot, mivel ezen tolvaj nagy
kárt fog nekie okozni ha meg nem tanálja. Mondá tehát, hogy végy
tizenkét szamarat, aki úgy is jeles a városba, mert nem szabad azt
másoknak tartani, tölts teli mindeniknek egy általvetőt aranynyal, és
bocsásd el az utcán: aki azon pénzt ellopta, azokat a szamarakat is
majdan be fogja hajtani, és rendelj utánok vagy harminc katonát, aki
vígyázzon reájok távolról, hogy megláthassák kinek az udvarára hajtják
be. Amidőn tehát elküldötte a király azon szamarakat, épen akkor a
városban vásár volt, tehát amidőn a suszter ablaka alatt a szamarak
elmentek volna, meglátta a legény, és tüstént nagy lármát csinált a
városba, amidőn a katonák is odamentek; a legény ezt látta hogy a
katonák mind ottan vagynak, a lármás népet tehát ott hagyta, és ment a
szamarak után, és azokat behajtotta udvarára, minden kincset rólok
lepakolt, és a szamarakat az istállóba mind agyonverte, és szalmával
betakarta. Mikoron a lármának már vége volt, a katonák tovább akarták
útjokat folytatni; hát látják hogy a szamarak minden kincsestől előlök
eltűntek, keresték ők azokat ugyan, de azoknak semmi nyomát nem
tanálták. Ekkor kényteleníttettek visszamenni, és a királynak
megjelenteni hogy a dolog hogyan vagyon. A király tehát ismét
elpanaszolta a jövendőmondónak ez állapotját, hogy nincs annak semmi
haszna; hát az ismét mást javasolt nekie, mondván hogy: hallod-e
felséges király! huszonnégy vén asszonyt küldj el a városba, és
mindeniknek adass húsz aranyat, hogy menjenek be ők minden házhoz, és
kérjenek mindenütt szamárhúst, fontját egy aranyért. Azon tanácsát is
fogadta a király a jövendőmondónak, és elküldötte, mondván nekik, hogy
ahol majdan fognak kapni, tehát hozák el ide, és a házát azon embernek
megesmerjék, hogy én megtudhassam hol ölték meg a drága jószágaimat. A
vén asszonyok elindúltak tehát, és keresték mindenfele hogy hol kapnák
meg a tolvajt; amidőn már a suszternek a háza volt hátra, és abba is
bementek, és mondották, hogy: hallja mesteruram, nem tudna-e minekünk
pénzünkért szamárhúst adni? egy arany volna fontjának a díja, mert
orvosságra volna szükségünk reája. Ó ti vén bolondok, mondá a legény,
adjátok ide a pénzeteket, nem egy fontot, hanem egész egy szamarat is
adok annyi pénzért. Kaptak a vén boszorkányok rajta, de midőn már a vén
asszonyok mind felpakolták magokat szamárhússal, észre és gondolóra
vette magát a legény, hogy majdan ki fogják tudni hogy bizonyosan ő
hajtotta be a szamarakat, és így az istállónak ajtaját bezárta, és mind
a huszonnégy vén asszonyt megölte, és a hidlás alá temette. Már mostan
mondja a király mint este fele: hol vannak azok a vén boszorkányok?
talán mind elszöktek azon pénzzel? Ekkor ismét hivatta a jövendőmondót,
hogy mondaná meg neki hogy hol vannak azok az asszonyok? melyre felel a
jövendőmondó: uram felséged! a tolvaj mindnyájokat megölte, azokat többé
nem látod; hanem most a tanácsadáson helyesebb fog lenni; hozass be a
városba negyven ezer katonaságot, és minden házhoz tízet, vagy aki
szegényebb ötöt kvártélyoztass be, hogy egy ház se maradjon el a
városba, akár gróf, akár báró, akár miféle titkos tanácsos legyen az,
annak is kelljen katonát tartani. A király ekkor gondolkodván hogy
mitévő legyen; megfogadja-e a jövendőmondó szavát, avagy ne? mondja
magába: már mindegy, ezt is meg fogom tenni; és amidőn azok a
katonaságok mind bejöttek a városba, a király mindeniknek kiadta
parancsolatban, hogy minden katona a maga kvártélyán próbáljon
szamárhúst kérni, és aztat főzzön a gazdája, hogyha vagyon; és mikoron
megebédeltek, mind a kapitányánál legyen raporton, hogy én azt
megtudhassam, hogy melyik kompániából vagy svadronból volt az; aki
megjelentette, az bizonyos fog benne lenni hogy ajándékot kap. És a
katonákat eleresztette kvártélyra, mondván, hogy minden ember próbát
tegyen a gazdájával. Itten a katonák a próbát meg is tették; és azon
suszterlegénynek a házánál amint mondották hogy főzzön szamárhúst
számokra, mert ahonnan eljöttünk, mindég azzal éltünk, azt felelte a
szamár legény: bizony épen mostan is aztat főzök a katona uraknak
számára. Ekkor a legény még nagy öröminek tartotta, hogy a katonáinak
tud kedveskedni, amit tőle kérnek. De még is okoskodik a legény, mert
azt gondolta hogy bizony valami tapasztalás végett hozattak ezek a
katonák ide, hogy majdan engemet ki fognak tapasztalni, hogy én vagyok a
tolvaj. Ekkor hallgatódzott az ajtón, meghallotta hogy a katonák
beszélték, hogy majdan a parancsolatnál jelentést fognak tenni felőle,
de midőn a legény meghallotta, mondá: megálljatok csak, nem úgy van az.
Ekkor elment a kocsmába, és mindeniknek a számára elvitt négy itce bort,
és őket mind az ötöket lerészegítette, és mikoron mindnyájan elaludtak,
kihordta az istállóba a szamarak közzé, és mindet megölte; annakutána
elment, és vett magának egy olyan ruhát, mint a milyenbe a királynak az
adjutánsa járt, és abba felöltözött, azután írt olyan írással, mint a
milyennel a király szokott írni, egy oly levelet, amelyben az volt írva,
hogy minden ember, aki csak házi gazda, a maga katonáját mind
lerészegítse, és ma estvére mindenik megölje; akkor mikor már mindenik
ember megölte, hordja a királyi rezidenciának eleibe, arra a tágas
piacra; és amellett a levelet megerősítette a királynak arany
pecsétnyomójával; úgy elvitte a policájra, és azon írást helyesnek
találták. Akkor minden házhoz megjelentették a királynak parancsolatját;
a köznépek által nem hágták a parancsolatot, minden követte a maga
dolgát, és a katonákat mind meg részegítette és megölte. Amidőn már
mindjárt besetétedett, mindenik hordta a király rezidenciájának piacára
a rémítő sok holttestet, a suszterlegény pedig csak mind kacagta ezen
királynak szamárságát. Mostan tehát a király felkel ágyából, és néz ki
az ablakból: hát látja hogy a sok ezer emberek mind egy rakásra vagynak
hordva, és mind meg vagynak ölve; amidőn a király magába sopánkodik,
megyen a policájdirektióról a főember, kopogtat az ajtón, a király
mondja: herájn; bemegyen azon írással; mikor a király elolvasta, majd
csak hogy el nem ájúlt, mondván: nagy szerencsétlenségem vagyon ezen
tolvaj által! és hivatja ismét a jövendőmondót, és mondja neki, hogy
mentöl hamarább adná ki, mivel mostan is olyan nagy kárt tett. De erre
azt mondotta: más országba való az ember, és oda nem tudok jövendőlni.
Hanem még egy tanácsot adok felségednek; monda a király: mi legyen? Az
nem egyéb mint hogy megannyi katonát hozass be a városba, mint amennyit
mostan, és szállítsd őket mind lógerba, és a királyi princeszné
leányodnak a lóger közepén készíttess egy sátort hogy abban legyen, és
magát hagyja, akár miféle megyen a sátorba; amellett azonba sok sirbak
legyen felállítva, hogy, ha valami újság esik, mindenik segítségére
legyen a princesznének: mert a sátorba, tudja felséges király, egyéb be
nem fog menni mint a tolvaj. A király tehát tüstént megcselekedte, és
behozatott ísmét annyi katonaságot, és a leányát oda vitte. Amidőn eztet
meghallotta a legény, kommendírozó ruhát csináltatott, és abba
felöltözött, és elment a lógerba, és mondotta a sirbakoknak hogy
vigyázzanak, mert különös egy huncutnak kell annak lenni, aki azon sok
újságokat kicsinálta. Ekkor, mikor az egész lógert feljárta, és minden
tiszturak tisztelték annak módja szerint mint kommendírozót; mikor már
mindeneket megvizsgált, bement a királykisasszonyhoz, és őtet annak
módja szerint összeölelte; azalatt pedig a princeszné veres festékkel
egy keresztet írt a homlokára, hogy megtudhassák, hogy ki volt azon
tolvaj. Mikor a legény reggel felébred a sátorba, észrevette a
hamisságot, és az egész lógerba való népet többnyire mind megbéjogozta
azon festékkel; legfőképen a tiszturakat; s így ekkor se tudták meg a
tolvajt, hogy kicsoda legyen. Mondá pedig a király: Jézus Mária! hát ez
mind összeölelte volna az én leányomat? mert több mint ezernek van a
homlokán azon kereszt; ekkor sem tudhatta hát ki a király hogy kicsoda a
tolvaj. Mondotta tehát a jövendőmondónak: hallod, mondj valami tanácsot,
mert már látom hogy nem csak az országomat, hanem magamat is ki fog
végezni. Akkor mondja: no már most utólsót mondok, várj míg a princeszné
leányodnak gyermeke fog születni; és mikor már négy esztendős fog lenni,
akkor az egész városba való népet mind ki fogod állíttatni, és azon
gyermek majdan reá fog esmerni atyjára: egy aranyalmát fogsz a kezibe
adni, és akinek azon almát fogja adni, az a tolvaj. Úgy is lett, mert
mikor már a gyermek felnőtt annyira, hogy már járni tudott, a városba
való népet mind kiállitották, a kis fiút kieresztették közéjek, és az
utolsót megesmerte, hogy az, aki a sok csínokat tette, és az atyja neki;
akkor odadta neki az aranyalmát. Ekkor a tolvajt megfogták, és mindjárt
fel is akarták akasztani; de erre mondja a királyfi a királynak: nem úgy
van az, amint te elrendeléd, mert én is királynak fia vagyok, még pedig
hét országos királyfi, hanem én mind azokért teneked eleget fogok tenni,
s nem érdemlem az akasztófát, mivel az atyám azt vissza tudja adni, amit
én elpocsékoltam; és azon suszterért, akit megöltem, másikat fog
állítani; a szamarat hogy mind megöltem? nálunk minden juhásznak van
öt-hat: azt is visszaadja; azon huszonnégy vén asszonyt, akit teneked
megöltem, azon negyvenezer katonát: azt is visszaadja, mert vagyon elég
nép az országába: – hanem amit a leányoddal tettem, azért talán
megérdemleném: de őtet megint el tudom venni magamnak feleségűl. Ekkor a
király írt egy levelet a suszterlegény atyjának, és ez eljött oda,
mondván hogy: Ember vagy fiam: igazán megérdemelted volna az akasztófát,
de mostan, én fiam, meg foglak hagyni; mindezekért pedig eleget teszek;
most gyere haza. Ekkor mondja a király a másik királynak: jaj barátom,
nem úgy van az, hanem még a leányomat is el kell hogy vegye, és maradjon
itten: én általadok neki mindent, bírja az országomat, csakhogy a
leányomat elvegye feleségűl. Ekkor ottan maradt a királyfi és
megházasodott, s mai nap is él, ha meg nem halt.