Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még az óperenciás
tengeren is túl. Kidűlt bedűlt kemencének egy csepp oldala se volt, még
is ezt a mesét sütötték benne. Volt egy halász, amely szegénységét két
kezi keresményiből táplálta, a tengerbe naponként halászott, és amit
tudott fogni, azt elvitte a királynak az udvarába és ott eladta.
Egyszer a király nagy vendégséget tartván, sok főrendeket meghívott;
hívatta a halászt, és mondja neki, hogy menjen, és fogjon most neki
valami különös halat, mert én, úgymond, most nagy vendégséget adok,
tehát kívánom hogy nekem valami szép hallal szolgálj asztalomra, hogyha
pedig nem hozol, tehát ezután ne várd többé semmi kegyelmemet. Elment
ezzel a szegény halász, és jókor reggel megvetette a hállóját a
tengerbe, és dolgozik, dolgozik, de nem hogy valami különös halat hozott
volna, de még csak nem is foghatott. Midőn így szomorúan már egy egész
napot töltött volna a tengeren minden haszon nélkűl, estve felé kihúzta
a hállóját, és nagy szomorúan a parton szárogatta. Mi lett a dologból?
nem egyéb egy nagy fortélyos hazugságnál. Jön hozzája végre egy vadász,
és mondá neki: hallod-e te szegény ember, mit búsúlsz oly nagyon? Kinek
mondá a szegény halász, hogy mely parancsolatot vett a királytól, és nem
teljesítheti. Melyre mondja a vadász: hallod-e jó ember, én téged
megsegítlek, hogyha nekem megígéred amit tőled fogok kérni. Kinek mondja
emez: kérj ami szegénységemtől kitelik, mindent adok. Mondja neki a
vadász: hogyha te nekem ide adod azt, amit te még a házadnál nem tudsz
lenni, tehát megsegítlek. Elgondolja magát a szegény, amie otthon volt
mindenét számba vette, végre mondja hogy: nem bánom legyen a tiéd. Ekkor
a vadász hoz elő egy kis kutyabőrt, és megírja a contractust az embernek
vérivel melyet a kis ujjából eresztett volt; a szegény ember maga keze
írásával nevét is végre alája írván: midőn ezt elvégezték, ekkor mondja
a vadász, hogy vesse meg most a hállóját a tengerbe; melyet emez
bevetett, és ím oly csudálatos nagy halat fogott és húzott ki a partra,
melyet ő még annakelőtte sohase hallott, se nem látott. A vadász végre
eltávozván, a halász a rendelt szekerire felrakta a csudahalakat, és
viszi nagy örömmel a király udvarába. Melyet a király látván, nagyon
örvendett, és jól megajándékozta a halászt, még további nagy kegyelmét
is ígérte a szegény embernek. Ekkor haza megy nagy gazdag ajándékával a
szegény halász, megbeszélli a feleségének a dolgot, hogy mint járt a
vadászszal, akin az asszony elhalaványodva mondja, hogy: az első szülött
gyermekedet, úgymond, az ördögnek adtad, melyet csak ezelőtt három
nappal érzék a méhembe. A szegény ember is nagyon elbúsúlván magát,
haját tépte bújába, de már, mondja, hogy a meglett dolgot nem lehet
megmásolni.
Végre eljön az idő, melybe megszületik a gyermek; volt pedig egy szép
fiú gyermek. Már most mit csináljanak? a gyermeket nevelni kell, vagy
akarják vagy se. A gyermek tehát nevelkedik, oskolába is kezd járni, és
nagyon elmésen tanúlt; úgy hogy a tanítói is az ífjat nagyon kedvelték.
Már a gyermek a nagyobb oskolákban tanúl, mivel idejével esze is
nevelkedett; látja az ífju hogy az ő atyja, midőn ebédhez ülnek, hogyha
rátekint, mindig könnyes szemekkel másfele fordítja ábrázatját;
számtalanszor kérdi atyja szomorúságát; de atyja semmifélekép meg nem
mondja neki, mért legyen oly igen bús. Megpanaszolja végre az ífju, hogy
van az ő atyjával, a tanítómesterinek, ez pedig javasolta nekie,
úgymond: végy egy hólyagot, és töltsd meg vérrel a mészárszékbe, és
hogyha haza mégy, tehát tedd a ruhád alá, és kérd az atyádat, hogy miért
oly szomorú? Hogyha nem akarja megmondani, tehát üsd a kést a hónod alá,
azután majd meglátod hogy mit fog szólani. Melyett meg is cselekedett.
Midőn aztán kérdezte: miért oly nagyon szomorú, és az atyja elfordúlván
nem szólott, fogja az ífju a kést az asztalról, és magába szúrta, és
tetteté magát, hogy eldűlt, és a hólyagból nagyon folyt a vér; melyet
látván az atyja, mondja nagy szóval: legalább nem látom hogy éltedben
elvészsz, anélkül is már most magad magadat adád neki. Melyet hallván az
ífju, felugrott, és elhagyja az atyját, és ment a tanítójához, és
megpanaszolta az atyjának az ő dolgát, hogy őtet az ördögnek adta
legyen; melyet hallván az okos tanító, bátorította az ífjat, hogy ezen
ne búsúljon. Nem sok idő múlva a papi rendbe helyheztetik az ífjat, és
midőn már eljött a huszonnegyedik esztendő melybe meg volt határozva,
hogy őtet az ördög elvigye, már három esztendős pap volt, midőn eljött
az elrendelt idő, megrakták a papok őtet sokféle szentelt eszközökkel,
és általadták az atyjának hogy vigye el, és várja azon a helyen, ahol
általadta őtet. Az öreg elvezette a fiát nagy búval, és midőn kiértek
volt, a vadász már készen várta, és minden várakozás nélkül elkapta a
keziből, és felvette a hátára, és szél módjára vele eltünt. Igy repűlt a
szegény baráttal az ördög huszonnégy óra folyásáig, de mivel meg volt
rakva szentelt eszközökkel, tovább nem vihette, mert egészen a földre
nyomta őtet a papi teher: megharagudott tehát, a földre vetette, és a
contractusát a szeme közé hajította, mondván: nekem nem kellesz, és maga
elnyargalt.
Itt körülnézte magát az ífju, és sehol sem látott mást mint a nagy síván
homokot. Megy mendegél így a nagy pusztába, végre besetétedett, és
fáradtan egy homokdombnak az oldalába lefeküdt, és elaludt. Midőn így
aludt volna, hozzája jön egy vén asszony, és felköltötte őtet, és mondja
neki, hogy ne feküdjön ott, hanem jőjön utána, és elvezeti a maga
szállására. Ezen megörűlt a pap, hogy még is egy emberi teremtést lát:
felkel, és követi az öreg banyát. Midőn vagy két minutáig minden szózat
nélkül vezette, megnyílt előttök egy kis domb, és mondja az öreg
asszony, hogy követné őtet és ne félne, mert itt vagyon, úgymond, az én
szállásom. Midőn már mindaketten bementek volna, bámészkodva nézi az
ífju pap, mely rendesen munkált épület legyen itt a föld alatt.
Bevezette őtet a banya egy kis rendes szobába, melybe nem volt egyéb egy
asztal és egy ágynál, és nehány ócska székek; leülteti az öreg az ífjat,
és kérdi hogy enne-e valamit, aki is mond, hogy igen, mert éhes legyen a
gyomra. Elment a vén asszony, és hozott neki jó erősítő italt, és meleg
fáin ételt, melyhez ülvén, bátran evett és ivott. Midőn már jóllakott
volt, mondja a vén asszony: hallod-e, fiam, te mind magadat, mind
engemet szerencséssé tehetnél, hogyha te szavamat fogadnád. Kérdi az
ífju, hogy csak mondja, bátor akármi legyen is, szívesen fogja
teljesíteni. Kinek monda az öreg: no hát hallgasd meg szavamat: Hogyha
te három éjtszakát itt ebbe a kis szobába el tudsz tölteni, tehát
magadat nagy állapotba fogod emelni, hanem úgy, hogy akarmit csinálnak
veled, te minden szó nélkül álljad, akik akarmit beszéljenek is hozzád,
te ne szólj egy szót is, csak hallgass; de kérlek végre, mond az öreg,
hogyha gondolod hogy állhatatlan fogsz lenni, tehát inkább mondd meg
hogy nem, mert bizonyomra mondom, hogy mind magadat, mind pedig engemet
nagyobb szerencsétlenségbe ejtesz szóllásoddal. Az ífju gondolván, hogy
már mindegy, úgy is csak ebben kell elveszni, ebbe a cakók nélkül való
nagy pusztába; ígéri az asszonynak állhatatosságát. Ezzel hoz neki még
az asszony egy butelia bort hogy igyék, és semmitől ne féljen, és
eltávozván magába hagyja az ífjat. Midőn már tizenegy óra lett volna,
jön egy sereg cimbora nagy dorbézolással a szobába, ő pedig feküdt már
az ágyába; és ezek nagy kurjongással ettek ittak, és hítták az ífju
jövevényt is, hogy jőjön, velök mulasson és ne búsúljon: de ő csak
hallgatással volt, egy szót sem szóllott. Végre megfogják őtet, és mint
valamely haramiák lerántották őtet az ágyáról, és jól megagyalták, azzal
ott hagyták. Másnap reggel jött a vén asszony, akinek már nem oly ráncos
volt az arculatja mint tegnap, és kérdi tőle, hogy mint aludt? aki is
elpanaszolja az egész dolgot, de az öreg bátorítván hogy ne félne, még
azt a hátralevő két éjtszakát is csak töltse oly állhatatosan, ne
szóljon, mert meg nem bánja cselekedetit; egész nap hordatott neki,
süttetett főzetett, és bátorította hogy ne félne. Végre bekövetkezett a
második éjtszaka, és viszont lefeküdt ágyára, és eljöttek a gonoszok, és
még jobban megverték őtet, mint az első éjtszaka. Reggel eljött a vén
asszony, aki még fiatalabb volt, mint a más napokba, úgy hogy mintegy
harminc esztendős asszonynak látszatott; kérdvén tőle: hogy és mint
aludt? ki is viszont elpanaszolta a baját, hogy mely kegyetlenűl verték
és hurcolták őtet mint a dögöt a földön; az öreg újra bátorítván hogy ne
félne, mert már csak egy éjtszaka vagyon még hátra, azután szerencsés
lészsz. Itt fel akart öltözni, de a papi ruháját már nem találta, hanem
ahelyett volt már egy generálisi ruha, kard és minden, melyet ő magára
vett, és körülnézi magát, és tetszik ez a nagy tiszti ruha nekie; azután
ételéhez ült, melyet midőn elköltött volna, kimegy a szobájából, hogy a
föld alatt való boltozatot megnézze; s bámészkodva látja, hogy ő egy
királyi palotába vagyon; kimegy az udvarra, látja a strázsán álló
katonákat, kiknek csak fejek mozgott, egyéb testek kő volt; mindeneket
körűlnézett, de csak kőnek találta. Ezzel visszamegy a szobájába, ahol
készen várta őtet már az asszonya egy szép női barna ruhába. Egészen más
érzések találtattak az ífjuba, midőn meglátta asszonyának óránként
ífjodó szépségét; végre besetétedik, és bátorította viszont az asszony
hogy még ezen az egy éjtszakán vígyázzon magára. Ezzel elhagyván őtet,
viszont tizenegy órakor eljöttek a kegyetlenkedők, és most már nem úgy
mint a más éjtszaka bántak vele, hanem ízenként kezdték széjelszedni az
ífju testét, de ő mindezekre is semmit sem szólt; egészen elhalva,
szétroncsolva hagyták őtet a ház közepén feküdve. Éjféltájban eljött az
asszony, és összeszedé a testét, megkente holmi olajjal, és
összeforrott, viszont helyre állott mint azelőtt volt. Midőn felnyitotta
a szemeit, látta maga előtt a régi asszonyát állani, de már ő nem volt
vén asszony, hanem egy legszebb fiatal személy volt, kinek is királyi
méltóság ragyogott a homlokán. Ezt látván az ífju, minden fájdalmait
elfelejtette, és az asszonynak kezét nyújtván reá mosolygott. Mondá az
asszony: tartóztasd, fiam, forró kívánságaidat, mert nem olyat érdemlesz
te meg mint én vagyok, hanem különb személy nyújtja neked holnap a
kezét, szívével együtt. Lefeküdvén végre az asszonynak kérésére,
minthogy nyugvásra volna szüksége, ott hagyta őtet az asszony, és az
ífju elaludt.
Reggelre viradván az idő, felébredt az ífju, és hallja hogy kívűl
harangoznak, dobolnak, trombitálnak, lövöldöznek: nem tudta mire vélni a
dolgot, mert ezt még nem hallotta. Bejöttek hét óratájban hét cifrán
öltözött szolgák, akik a legszebb öltöző ruhákat hozták nekie, és midőn
felöltöztették volna őtet rendesen, nagy számmal jöttek hozzá az urak,
és köszöntötték mint új királyjokat: végre jöttek két püspökök, akik
vezettek egy hasonlíthatatlan szép szüzet, és üdvözletöket elvégezvén,
kérték, hogy méltóztatnék velek a templomba jönni. Midőn kivezették,
felültek egy legdrágább hintóba, és mentek a templomba a megkoronázásnak
cerimóniájára; azután megesküdött a legszebb hívével, és haza vitetett.
Ottan azután elbeszéllették nekie, hogy micsoda átokból szabadította meg
háromszáz mérföldnyire tartó országokat. Ezek után élt az ő legszebb
feleségével legszebb életet.
Egyszer azonban eszébe jutottak nekie a szüléi, és mondja feleséginek,
hogy még egyszer szeretné látni kedves szüléit. Mondja neki a felesége,
hogy azt teheted, bátor nagyon messze vagyon ide; de még is az én anyám
tégedet haza tétet huszonnégy óra alatt; hanem, kérlek kedvesem, hogyha
egyszer haza találsz érni, vigyázz magadra, az én szépségem felől
senkinek egy szót se szólj, mert ha szóllasz, tehát az én szépségemet
többé meg nem látod. Ezt hallván, fogadást tett a feleséginek, hogy ő
senkinek semmit nem szól az ő szépsége felől; azután hintóba fogtak, és
királyhoz illő készülettel, inasokkal elindúl. Kevés idő múlva meglátta
hazájának tornyait, bátor ezer mérföldek voltak. Midőn már haza ért,
nagy csudálkozás fogja el szüléit, hogy az ő fiok oly rövid idő alatt
oly szörnyű nagy uraságra kapott; kérdezték tőle: hogy és miként kapta
azt a nagy uraságot, melyet mind elbeszéllett; végre még azt is, hogy
őnekie mely tündér szép felesége vagyon. Az estve is elérkezik, és
feküdni mentek mindnyájan; és reggelre felköltek, hát a Rózsakirály is
öltözködni akar, és im fájdalom! az ő drága ruhája helyett a régi papi
köntösét találta, egy pár vas saruval, melyeken ez volt írva, egyiken:
nem tudtál hallgatni; a másikon: akkor látod meg az én szépségemet,
mikor ezeket el fogod nyőni. Ezen nagyon megkeseredvén, az atyjára
átkokat hagyván, csak magában elbújdosott.
Ily nagy szomorúságába járt hetedhét országon, hegyeken, völgyeken;
egész három fertály esztendeig járkált; végre ért egy nagy erdőbe,
melybe szomorúan bújdosván, egy kis házhoz jutott az erdőbe, mely ház
előtt sepregetett egy vén asszony. Köszön a vén asszonynak, aki is
fogadta; kéri az ífju, hogy egy éjtszaka szállást adnának nekie, melyre
mondá a vén asszony nekie, hogy én, kedves fiam, neked szállást
adhatnék; de az én uram a levegői szél, és oly rettenetes erős ember,
hogy hozzá foghatóbb nincsen az emberi nemzet között; és ő az embereket,
a tiféléteket épen nem szenvedheti; azonban megállj, hogyha lehetséges,
még is segítek rajtad, mert sajnálom szörnyű megcsalattatásodat. Ezzel
bedugta őtet az ágy alá, és reá tolt egy teknőt, hogy az ura meg ne
találja. Egyszer este felé jön nagy zúgással a Szél haza, és még
távolról kiáltozott, hogy ki van a házamnál? add elő; az asszony kéri az
öreget, hogy ne bántsa, mert egy szerencsétlen útas; mondja az ura: hozd
elő, úgymond, hadd beszéllek a fejével; melyet midőn, előhozott az
asszony, kérdi tőle: hogy honnan való legyen, amire ez egészen
elbeszéllette hogy és mint járt, miként nyerte a szép örökséget, és mint
csalattatott meg; amely szavait a Szél elhitte, és nagyon sajnállotta,
és bevitte a konyhába, és adván neki holmi madárhúst és bort, ezek után
lefektette. Reggelig csakugyan aludt; ekkor felkelvén a Szél megkente
vassaruját valami repülő zsirral, és adván neki valami csekély írást,
mondá: ezt vidd el, az öcsémnek add által, és mondd meg hogy én kérem,
ha lehet, segítsen rajtad. Még máma könnyen oda érsz, mert úgy mégy mint
a gondolat ezekkel a sarukkal. Úgy is lett. Mert alig indúlt el, már nem
látta többé az erdőnek hírét se.
Este felé már távulról meglátta a másik ífju Szelet, mert ez már sokkal
fiatalabb volt mint a másik; midőn hozzája érkezett, megtekintvén,
haragos szemekkel mondja: hogy honnan jön és hová megyen? kinek ez
megmondotta az egész dolgot, végre általadta neki a bátyjától hozott
levelet; melyet nagy örömmel olvasván, mondja az ífjunak: hallod-e, én
tudom a te új országodat, épen tegnap is az udvarodba voltam, és ott
fújtam a nagy rezidenciádnak a teteiről, és tudom is hogy mi újság
vagyon az udvarodba; melyet tudom hogyha meg fogsz hallani, nem igen
fogsz rajta örűlni. Kérvén az ífju hogy beszéllené el neki az udvarban
lévő újságot, erre mond a Szél: no hallod-e: a te feleséged hozzád
hűségtelen lett, és másnap, azaz holnap, fognak esküdni; de te ne félj,
mert én attól téged megszabadítlak, hogy te is a feleségednek a
lakodalmán jelen légy. Ezek után bevitte házába, és étellel kínálta,
azután nyugvásra fektette. Reggelre kelvén, jó idején felkőlti, és ad
reá egy füstszínű inget, és mondja neki: már most ebbe senki tégedet nem
lát: és ad kezébe egy kardot, mondván, hogy ebbe a kardba vagyon
háromszáz embererő; ezzel felvette a hátára, és rettenetesen repűlt vele
úgy, hogy midőn a nap reggel felsütött, már a város falai alatt letette;
ekkor mondá: eredj most a városba, és várd mikor esküdni mennek; azután
tégy amint akarsz és neked fog tetszeni, hanem, hogyha a dolgodat
elvégezted, nekem az inget és a kardot ide hozd. Ezzel elindúl, és a
városban mindenhol kiabálta hogy az elveszett királytok megérkezett,
amelyen a nép nagyon megzendűlt, és mindenhol a híre elfutamodott, maga
pedig megyen a palotába, ahol a legszebb szobába látja a feleségét egy
fiatal úrnak karjai között; mire nagyon megboszankodott, és nagy szóval
mondja: hát vajon te érdemletted-e meg ezt a helyet, hogy itten magadat
múlatod? Ezen nagyon megijedtek mind a ketten, és a felesége térdre esik
előtte, és mondja: engedj meg, én megszabadítóm, mert talán már csak a
lelked jár itt. Hidd el, úgymond, még én nem is tudtam effelől semmit,
mind az anyámnak a ravasz mestersége, hogy te ennyit szenvedtél. Ezek
után a herceget a felesége mellől elküldötte. Ezekre a nagy lármákra
bejött a vén anyók; ennek egy szikrát sem irgalmazott, hanem minden
irgalom nélkül ketté vágta; ezek után hivatja minden úri rendeit, és
megmutatta nekiek magát; és mondá a feleséginek hogy: nézd, a
vassaruidat még nem nyőttem el, melyeket nekem küldöttél; ezek után
elbeszéllette minden nagy fáradságait; azután a feleségivel még egyszer
a templomba ment, és megesküdött újra, és békességben bírta az országát,
míg életének el nem jött boldog vége.