Volt egyszer egy király, akinek volt három fia. A király nem igen nagy
urodalommal bírt. Midőn már megöregedett, tehát mondja a fiainak: kedves
gyermekim, hogyha én meg találok halni, tehát nekem semmi cerimóniát ne
csináljatok, hanem fogjatok két szilaj ökröt egy szekerbe, és az én
koporsómat testemmel együtt tegyétek reá; ahol pedig az ökrök meg fognak
velem állni, ott temessétek el testemet, és az én testem sírjánál
mindegyitek egy éjtszakát figyelmetesen strázsáljatok.
Kevés idő múlva meghalálozott a király, és a fiai az ő meghagyása
szerént reá tették egy nagy szekerre, és befogtak egy pár szilaj ökröt,
amelyeket útnak bocsátottak, és magok az ífjak lóra ülvén távolról
kisérték a szekeret, melyet az ökrök egy nagy erdőbe vittek, és az
erdőnek sűrűsége miatt tovább nem mehetvén megállottak. Melyet látván a
királyfiak, levették az atyjokat a szekerről, és így sírt ásván neki,
eltemették; ezután, a megmondott parancsolat szerént a legöregebb
királyfi felállott strázsára, vígyázván az atyja sírja mellett.
Éjtszakának idején, épen tizenkét óratáján, jön hozzá egy bozontos
medve, és kezdi a sírhalmot ásni, melyet látván az ífju, fogta a
puskáját, és meglőtte a medvét; azután a tűzhöz húzta a medvét, és
elvágta neki fülét és farkát, melyet eltett a tarsolyába, és így a
medvét a sűrűbe húzta; azután megrakván jól a tüzet, húst húzott egy
nyársra; melyet midőn megsütött, és már reggel volt, felkölti az
öcscseit, és eleikbe teszi a húst. Midőn már jól laktak, felállott a
közepső, és ő is huszonnégy óráig strázsálta a sírt; és őhozzá is jött
egy nagy oroszlán, melyet szerencsésen meglőtt, és ő is, hasonlóképen
ételt készített a testvéreinek és a meglett dologról semmit nem szólott.
A legífjabb pedig harmadik nap felállott a strázsára, és midőn már
besetétedett és éjtszaka lett, jön hozzá egy nagy hiena, amely kezdi
ásni az öregnek a sírját, amelytől megrettent a királyfi, és rá
arányozta a puskáját, és elsütötte; de mivel nagyon kemény bőrű volt,
tehát a golyóbis nem járta át, hanem neki ugrott a királyfinak, és kezdi
rettenetesen mardosni. Megijedvén a királyfi, fogja a kardját, és
keményen kezd vagdalkozni a hienával, és egész egy óra folyásaig
verekedvén, végre meg tudta győzni a fenevadat. Azalatt míg ő
verekedett, egy nagy záporesső támadott, és a tüzet egészen eloltotta;
midőn már a hienának szemit és nyelvét elvágta, tehát oda tekint a
tűzre, és ime elaluva találta azt. Megfélemedett ezen, hogy ő a
bátyjainak ételt nem készíthet, és majd szégyenbe marad; felmegy tehát
egy nagy magas fára, ha távulról valahol tüzet láthatna? Midőn már
szétnézett a fáról, tehát lát távulról egy nagy világosságot, melyet jól
megjegyzett, és midőn lejött a fáról, ment a világosság felé, hogy tüzet
hoz. Hát midőn már a világosság fele közelített volna, lát távulról a
tűz mellett rettenetes nagy óriásokat. Nem bátorkodott hozzájok
közelíteni, hanem felmászott egy nagy fára, és nézi hogy az óriások egy
nagy ökröt sütöttek, és egy tíz akós hordót egymásra köszöngetvén
ürítettek. Midőn így ettek, fogja a királyfi a puskáját, és céloz, és
úgy lőtte ki az egyik kezéből a húst, hogy többé meg sem találta; a
másiknak megint, mikor ivott volna, viszont lelőtte a szája elől a
poharat; melyet ezek látván, félni kezdettek, és mondja az óriások
előljárója fent szóval: hallod-e, akárki légy, jőj el, és mutasd
magadat, ne félj, mert semmi bántásod nem lesz. Ekkor lejött a királyfi
a fáról, és megyen az óriások felé; midőn az óriások meglátták, magok
közzé ültették, s étellel s itallal kínálták őtet. Midőn már jól laktak
volt, mondják, az ífjunak: jőjön velek; és mivel, úgymond, oly igen jó
puskás vagy; tehát itt ebbe az erdőbe vagyon egy vár, és annak a
kapujának a tetein vagyon egy kakas, melyet hogyha lelősz, tehát jól
megajándékozunk, mert nem tudunk abba a várba bemenni, mivel ha meglát a
kakas bennünket, szét vernek. Reáállott az ífju, és követi az óriásokat,
és midőn már a várnak bástyáihoz értek, fogja az ífju a puskáját, és
szerencsésen lelőtte a kakast. Ekkor az őrök, semmit nem gyanítván,
aludtak, az óriások pedig a falat általlyukasztván, a királyfit előre
beküldötték, hogy vizsgálja meg a várnak minden részeit hogy és mint
van, és hozna hírt, hogy lehetne-e bátorsággal menni a rablásra. Adtak
pedig nekie egy gyertyát a kezibe, mondván: hogyha te akárhova ezzel a
gyertyával mégy, tehát ott mind alusznak. Elvevé az ífju a gyertyát, és
a legnagyobb bátorsággal járja a várnak minden részeit; midőn már a
rezidenciához ért, melybe volt a királynak lakóhelye, itt is mind
bejárta, és csudálva szemlélte a sok drágaságokat, milyeket az atyja
házában nem látott soha. Végre midőn már a királykisasszonynak szobájába
ért volna, bámulva nézi azt a gyönyörű tündérséget, leginkább pedig
hamiskodott magába, midőn eszébe jött, hogy az óriások ezért a gyönyörű
szépségért iparkodtak idejönni; de elvégezte magában, hogy akárhogy, de
meg fogja ótalmazni minden szerencsétlenségtől. Ezután hozzálátván a
kisasszonyhoz, és egy forró csókot nyomván ajakára, levette a maga
gyűrőjét, és a kisasszonynak ujjába tette, és a kisasszonyét viszont
magához vette; végre pedig a maga leirott képét a kisasszonynak a
mellire függesztette, és kivette a bugyillárisát és egynehány rend írást
írt, hogy egy idegen királyfi itt volt, és tégedet megszabadított a
haláltól, melyet reggel bővebben meg fogsz látni és hallani; már most
élj békével: esztendő ilyenkor meg fogsz látni. Ezek után visszament a
királyfi, és midőn már a lyukra ért, ahol bejött a várba, és hírt ad az
óriásoknak hogy jönnének a lyukon befelé, mert minden békével nyugszik,
itt az óriások egyenként másztak a lyukon befelé, és a királyfi
mindegyiknek elvette a fejét, és elvágta mindegyiknek a nyelvét. Ezt
megcselekedvén, azután ki akart maga bújni a lyukon; de im jön neki
szemközt egy rettenetes sárkány, melynek négy feje volt; ezt látván az
ífju, kirántja a kardját, levágta szerencsésen a sárkányt, és nyelvének
hegyeit elvagdalta; azután maga iparkodik kifelé, hogy még a bátyjaihoz
érhessen reggelre. Midőn tehát az erdőbe ment, lát egy hófejérségű,
leányt, amely egy gombolyag cérnát tartott a kezibe, és azt lefele
gombolította. Meglátja a királyfi, és kérdi tőle, hogy mit mível a
leányzó? Mond az, hogy ő volna a hajnal, mert; a földön amerre járok, és
ezt a cérnát tekergetem, tehát azon a helyeken megvilágosodik. Mondja
nekie a királyfi, hogy meg ne virasztaná még az időt, mert nekem, úgy
mond, még reggelig messze kell mennem. Mondja neki a leányzó: azt nem
cselekedhetem, mivel nekem nagy a parancsolatom, és azt végbe kell
vinnem. Melyet hallván az ífju, kirántotta a nadrágszíját és a leányzót
egy fához csatolta vele, maga pedig elsietett. Elérkezvén pedig a nagy
tűzhöz, ahol az óriások elébb vígan mulatoztak, veszen ott magának sült
húst és bort, és egy jó darab üszköt, és avval szerencsésen a bátyjaihoz
ér, és tüzet gerjesztvén a bátyjait felköltötte hogy ennének. Ezek pedig
csudálkoztak, hogy oly sokáig meg nem virad, mert egészen három napig
meg nem viradt, mivel a királyfi a hajnalt megkötötte. Végre midőn már
megviradt, felkerekedvén ők is, és egymásnak semmit nem szólván, mi
történt rajtok, haza fele ballagtak.
Nézzük már most, vajon mi történt ott az erdei várban. Volt abban egy
megélemedett generális, ki reggel felé kisétált. Látja hogy a bástya
alatt feküsznek a nagy rettentő óriások, és egy nagy bálvány sárkány;
melyet magának használni akarván, mindjárt megvérezte a testét, és
szalad a királyi udvarba, és lármát indít, hogy keljenek fel, mert
hogyha ő nem lett volna, tehát az egész udvar elveszett volna. Réműlve
hallgatta a király a megtörtént dolgot, és nagy köszönettel fogadta a
generálissától, és mondá neki: hogy bátor akármit kér tőle, tehát meg
fogja adni neki. Ez pedig a királynak leányát kérte magának feleségül.
Midőn azt meghallotta a kisasszony, nagyon elszomorodott, és kérte az
atyját, hogy engedné őtet még egy esztendeig leánypártájába, azután
szívesen cselekszem uramatyám parancsolatját; a király megígérvén ezt
kedves gyermekinek, a generálist kérte hogy addig várakozna, míg
leányának kedve leszen a férjhezmenetelre, azaz egy esztendeig. A
generális is várakozván esztendeig, midőn már az esztendő eltelt volna,
tehát kéri az ígért jutalmat, melyet a király teljesíteni akarván, nagy
lakodalmat hirdetett, és a szomszéd királyokat a menyekző ünnepére
összehívta. A többek között megjelentek azok a három ífjak is, melyek
között volt a dolognak titka.
Midőn már a sok főrendek mind együtt voltak, tehát nagy pompával
megesküdtették a kisasszonyt az öreg generálissal; a kisasszony nagy
szomorúan várta az ő igazi megszabadítóját, de sehonnan sem érkezett az.
Midőn már a nagy fényességű asztalhoz mind leültek, tehát a király nagy
fent szóval kezdette a generálist, mint élete megszabadítóját dicsérni,
melyet a kisasszony nagyon szomorúan hallgatott. A királyfi, akit
feljebb említettünk, épen szemközt ült a kisasszonynyal, kire a
kisasszony nagyon figyelmezett, mivel a képe az ífjunak nagyon
hasonlított az ereklyéhez, melyet a múlt esztendőben nála hagyott; végre
megsajdította a maga gyűrőjét is a királyífjunak az ujjába, melyen
eltelt örömmel, és nagy figyelemmel volt az ífju szavaira. Midőn már az
ételből megelégedtek, tehát mindegyik vendéget kérte a menyasszony, hogy
az életeknek folytáról mindenik valamit beszélne; melyet elkezdvén,
sorba mind elbeszéllették ki mit próbált, és rajta mi történt legyen.
Végre pedig ezekre a három ífjakra kerűl a sor. Ezek közzűl is az
öregebbik beszélli életének sorát, és végre atyjának halálát, hogyan
strázsálta annak a sírhalmát, hogy lőtte meg azon nagy medvét. Azután a
másik kezdett beszélleni; midőn már ez is elvégezte, tehát elkezdi a
legkissebb életének folyását, hogy és mint lőtte meg a nagy hienát az
atyja sírhalmán, azután hogy aludt el a tüze a nagy záportól, hogy
keresett végre tüzet az óriásnál, egy várkapuról mint lőtte le a kakast,
mint ment a várba be, és hogy ölte meg végre a tizenkét óriásokat. Ezt
hallván a vén generális: nem hallgathatom, úgymond, már tovább hazug
csevegéseidet, hanem hallgass. Mond erre az ífju: én nem hazudok, mert
ím itt vannak nálam az óriásoknak nyelvei és fülhegyei. Ezen még jobban
megharagszik a generális, és mondja viszont, hogy hallgatna; de a
kisasszony bátorítván hogy csak tovább beszélje a dolgot, ezek után
mindent előlbeszéllett, a sárkány felől, és hogy ölte meg, ezek után
hogy kötötte meg a hajnalt, és hogy nem lett világos három napokig.
Végre a kisasszony mondja, hogy a várba nem látott-e még valamit? Mond
az ífju: Ó igen is láttam egy hasonlíthatatlan képet, melytől gyűrőt is
elhoztam, és a magamét nekie az ujjára húztam, és nyakába akasztottam
saját képemet, egynehány rend írást is hagyván nála. Ekkor lehúzta az
ujjából a gyűrőt, és odadta az öreg királynak. A király megesmeri a
gyűrőbe saját leányának a nevét; ekkor mondá a király: leányom, nem
kétségeskedem hogy a dologból te is valamit ne tudnál, mert a dolog
téged érdekel. Mondja a kisasszony, hogy igen is, és előlvette a leírott
képet, melyet mindeddig a mellébe viselt. Ezt látván a király, nem tudja
mitevő legyen; a generális megmutatta, mert kegyelemért esedezett; de
őneki azért a gonoszságáért életével kellett fizetni. Ekkor az öröm
megkettőztetett, és a kisasszony nagy örömmel összeesküdt a szép
ífjuval, és bátyjainak és a más vendégeknek legnagyobb örvendezései közt
lakták el a nagy örömnapot. Végre a király általadta nekie birodalmát, ő
pedig békességbe és örömbe élt az ő szép feleségével, míg csak életeknek
el nem jött végső vége.