Volt egy kereskedő a világon, akinek nem volt egynél több gyermeke, akit
is neveztek Károlynak; – és Amsterdam városába laktak, ahol lakott maga
a király is. Amidőn már kitanúlta volt oskoláit ez a Károly, kérdezte
apja: micsoda mesterségre adja magát? és ő azt felelte: minthogy ő is
már a kereskedést jóformán érti; szeretné maga is azt folytatni.
Minthogy pedig az atyjának tizenkét boltja volt, tehát egyik boltjába
csakugyan beadta őtet, hogy még jobban bele tanúljon a kereskedésbe; és
minthogy más tudományokra is anélkül jó esze volt, ezt is hamarjába
kitanúlta volt: ekkor aztán az atyja általadta neki valamennyi tizenkét
boltját. Amidőn már a portékák boltjaiból kifogytak, mondotta az atyja:
eridj már most portékákat vásárolni; és mondotta nekie: elfogsz menni
Törökországba, és ottan vásárolj mindeneket; megrakott nekie tizenkét
társzekeret pénzzel, és elindúltak. Amidőn már szárazon továbbá nem
mehettek, kénytelenítettek vizen hajón menni; és amidőn már tengeren
mentek volna, egyszer kiszállottak a szárazra, ismét egy roppant
városba, még pedig szombati nap; ők az ottan való szokást nem tudták
ugyan, hogy akik szombaton oda jönnek, vasárnap a városból ki nem
mehetnek; azon kocsmáros azonban, ahol be voltak szállva, megmondotta
mindezeket nekie, és egyszersmind azt is, hogy itt az a szokás hogy
vasárnap minden ember a maga templomába isteni szolgálatot megyen
hallgatni. Ezekre Károly megparancsolta cselédjeinek, hogy vasárnap hat
órakor valamennyien menjenek templomba, ő pedig maga kilenc órakor fog
menni. Amidőn cselédjei elmentek volt már templomba, és az ajtón
bementek, ottan volt egy holttest, akit minden embernek meg kellett
köpni, és reá ütni. Az ottan fölállított őrállók mondották tehát:
üssenek reá, és köpjék meg, amelyet meg is cselekedtek. Amidőn már
visszatértek a templomból, haza érkezvén mondották az uroknak: soha ily
gyalázatot nem láttunk amilyen itt szokásban vagyon: egy holttesttel
mely csúfot tesznek! ha ki bemegy és azt meg nem köpi, tehát befogják.
Itten a Károly is elment a templomba; de ő se meg nem köpte, annál
inkább reá nem ütött a holttestre; az őr tehát megszólította őtet, hogy
ha nem cselekszi, mindjárt megfogják és árestomba teszik; és a Károly
azt felelte: mindaddig nem cselekszem, míg csak meg nem tudom, mely
okból teszik azt a szégyent a holtemberen. Ezt azonnal megmondották a
város bírájának, hogy itten vagyon egy ember, aki ezen itt szokásba
bevett köpést tenni nem akarja mindaddig, míg csak meg nem mondjuk, mely
okból teszik azon szégyent rajta. A város előljárói tehát a sok
adósságokkal és könyvekkel oda mentek hozzája, és azt mondják a Károly
kereskedőnek: hogyha te ezt megakarod tudni, sok pénzt készíts elő.
Uram, nem bánom, ha minden vagyonomat odadom is, de én ezen gyalázatos
szokást nem cselekszem, mivel életében, annál inkább holta után nekem ez
az árva nem vétett semmit is. Itten a bíró Károlynak azt mondja: hozasd
el a pénzedet, hadd lássuk, elég lesz-e az adósság-kifizetésre. Ezzel
mindjárt írt egy kis levelet, és elküldötte a kocsmába, hogy hat
társzekér pénzt hozzanak ide. Amidőn már megérkezett a pénz, s a bíró
megvizsgálta volna számát, mondja: hallod-e, ez mind kevés; Károly tehát
azonnal parancsolta, hogy azon másik hat társzekeret is hozzák el.
Amidőn már elérkezett azon megparancsolt pénz is, látták a bírák hogy
bizonyosan elég lesz: itten mondják Károlynak: Látod-e, te ember, mert
te megakartad tudni, mely okból vagyon ezen szégyen rajta, teneked ezért
most meg kell fizetned adósságait. Az éltében igen nagy gazdag ember
volt, és kevély, és senkivel jót nem tett, és aki reá is szorúlt azt nem
hogy segítette volna, hanem kinevette őtet. Egyszer az isten ezen
cselekedetiért megbüntette őtet, és megszegényedett úgyannyira, hogy
semmie sem lett, és ezen adósságokat tette; ezért vagyon tehát ezen
szégyen rajta. Amidőn már elbeszéllették nekie az okát, mindjárt
összehivatták akiknek adóssa volt életében, és minden kocsin két ember
olvasta a mondott summákat, hogy kinek mennyit adjanak, de ez mind kevés
volt; hanem a tizenkét társzekeret lovastul egyetembe eladta, és abból
kielégítette valamennyiöket, úgyannyira, hogy amidőn a temetését is
kifizette volna, és eltemettetett, épen csak egy polturája maradt volt.
Amidőn így Károly már haza akart menni, egy öreg koldus jött eleibe, s
azt mondja nekie: uram, nekem is tartozik egy polturával; ő hát azt is
odaadta nekie; cselédjeit ott hagyta, és maga búbánattal hazája felé
ment nagy szegénységgel úgyannyira, hogy már csak koldulással jöhetett
haza, minthogy máskep nem élhetett. Az édesszüléi is igen nagyon várták
már, mert a portékára nagy szükség volt. Amidőn már közelgetett városa
felé, épen akkor az atyja ki tanált sétálni, és összeakadt a fiával; na
fiú mindjárt megesmerte az édes atyját, és megszólítja: édes atyám, hol
jár itten? Erre mondja az atyja: te vagy Károly fiam? Igen is. No tehát
örülök, hogy vagy te? Én ugyan nem jól vagyok, mivel nagy hajótörést
kellett szenvednem; a tengeren a zsiványok ránk ütöttek, és mivelhogy
fegyverünk nem volt, nem védelmezhettük magunkat, hajóinkat
összelövöldözték; engemet a szerencse egy deszkára rá vetett, és azon a
deszkán a sziget egyik részére kivetett, és három holnapig ott voltam,
és várnom kelletett míg más hajó arra nem jött. – Károlynak atyja,
amidőn ezen kigondolt hazugsággal teljes panaszát megértette, sajnálta
őtet; én mivelhogy már itten kibeszéllették magokat, az anyjához mentek,
és ennek is mindeneket elbeszéllettek. Mondja az anyja: semmi az, csak
hogy te magad itthon vagy. A fia megintlen mondja szüléinek: minthogy a
portéka, igen szükséges, elmegyek én mostanában; erre az atyja megrakott
tizenkét gályát pénzzel, és mondja nekie: menj már mostanában Angliába;
minden rendeléseket megtettek, és elindúltak Anglia felé. Ott nem
vásárolhattak, hanem tovább kellett nekiek menni; és annyira mentek,
hogy Angliába a királyi városhoz közelgettek; de a város emberei azt
gondolták hogy ellenség jönne, mindjárt rá ágyúztak, hogy majd
öszszetörték hajóikat. Itten, amidőn már gondolkozott Károly, mit
tegyen, vissza menjen-e vagy előbbre: mindenkép rosszúl van: egyszer azt
tanálja mondani azon káplárnak, aki a hajón főgondviselő volt: mitévő
legyünk? Erre az feleli: ez legkevesebb; de hogy mindegyik tudja mint
teszen a katonaság, azért hattam. Erre kitett egy fejér zászlót, és úgy
a városból követet küldöttek hozzá, és Károly nekiek elbeszélli, hogy ő
kereskedő, és vásárolni akarna itten. Erre a követ visszament, s
elbeszéllette a város eleinek; ezek után a tenger kapuit megnyitották,
és úgy a város alá szálltak.
Ennekutána Károly elmegyen a város commendánsához azon kérésivel, hogy
tizenöt napig engedtessék meg nekie itten maradni és bevásárolni:
amelyet meg is engedtek. Azalatt kiment Károly a káplárjával a városba.
Amidőn már mindeneket megnézett, a város szélire is kiment a királyi
rezidenciát meglátni. Ott tehát három fejér személyt lát kikötve egy
kőoszlopnál; és itt is látja mely csúfságokat tesznek rajta; hogy ők
ketten megköpni nem akarták, megfogták és felvitték a királyhoz.
Hallod-e, mondja a király, látod-e, már kilencvenkilenc fej van ottan
felakasztva, és ha nem cselekszed, tied lesz a századik. A Károly itt is
csak azt mondta: felséges király, addig azt nem cselekszem, míg csak az
okát meg nem tudom, mivel énnekem soha semmit se vétettek. Akkor azt
mondta nekie a király: ha te azt meg akarod tudni, tehát, ha vagyon sok
pénzed, megtudhatod, és életed is megmaradhat. Erre a Károly azt feleli:
felséges király! tizenkét gályám teli vagyon pénzzel. Erre a király azt
feleli: hogyha vagyon annyi pénzed, hogy az én óriásom be ne birja, úgy
tehát megmaradhat pénzed is életed is; de ha be bírja hozni, akkor mind
pénzedet, mind életedet elveszted. Károly itten elküldötte a káplárját a
gályára, hogy mondja meg a többieknek: a pénzt mind aranyra váltsák fel.
Károlyt azalatt a király el nem eresztette, hanem itten elbeszéllette
nekie mi okból hogy szenvednek ezen kikötött leányok; az óriásnak pedig
huszonnégy bivalbőrből egy zsacskót varratott. No már mostanában
elmondom, Károly, hallgasd. Az egyik princeszné, a Franciaországnak
leánya; a kettő pedig szobaleány; az apja, amidőn vele háborút tartottam
volna, engemet elfogott, és erős helyre tétetett; de minthogy ezen erős
óriáson: találkozott, így tehát őtet meggyőztem, és minthogy atyján
bosszúmat nem tölthettem, azért tehát ezen leányán kellett e szégyent
elkövetnem.
Amidőn már a pénzeket felváltották volna, az aranyakat ismét berakták a
Károly hajóiba. Erre Károly, a király, és a magokkal vitt óriás, aki a
zsacskót hóna alatt vitte, oda mentek. Amint már odaértek, az óriás csak
rakta a zsacskóba az aranyakat, és valami tíz gályából már bele rakta
volt, de látta hogy bizony belé nem fér; akkor az óriás felvette a
zsacskót, és megrázta, azután a tizenegyediknek aranyait is bele rakta,
de ismét látván hogy már több bele nem férhet, lábával is csömöszölte,
és úgy a tizenkettediknek a felét is be-berakta; – de egészen már nem
rakhatta, mivel tele volt, s így felkapta az óriás a zsacskót, és a
király előlment, Károly pedig hátul. Amidőn már Károly látta, hogy az
óriás elfárad, minthogy az inai igen reszketnek, akkor fohászkodik az
egekhez, hogy el ne hagyja őtet itten, és ne engedje hogy ezen mérges
király bosszút állhasson rajta; a pogány király pedig örűlt magában; de
amidőn a rezidencia grádicsain nagy erőssen vitte az óriás a zsákot tele
aranynyal, az utolsóra midőn fellépni akart volna, visszaesett, és
kimúlt a világból. A zsacskó is kilyukadt, amelyen az aranyok egész a
kapu ajtajáig lefolytak. Erre azt mondja a király: no Károly, vesztél
volna országodba pénzeddel, princesznéddel egyetemben, csak az én erős
óriásom élne! Erre mindjárt takarították Károly sok cselédjei a gályába
pénzöket, és minthogy azt parancsolta nekik a király hogy siessenek,
mert ha huszonnégy óra alatt ki nem mennek országából, mind
felakasztatja őket, bezzeg siettek, csak hogy mentül hamarébb
berakhassák; Károly pedig káplárjával együtt azalatt az idő alatt a
princesznét és a két szobaleányt föleresztették a kikötő-oszloptól, és
magokkal a hajóra vitték; melyekkel, amidőn már berakták a pénzt, nagy
hamarjában elindúltak. A király újra parancsolta nekiek, hogy úgy
evedzzenek, hogy huszonnégy óra alatt országából kimehessenek, különben
úgy fognak járni valamint mondotta; ők pedig szerencsésen ki is mentek;
így tehát bosszúját a király rajtok nem tölthette.
Hát egyszer találnak egy kis várost, ahol megállottak tizenöt napra, és
Károly minden cselédjeinek azt mondotta: vegyetek pénzt a mennyire
szükségetek vagyon, és vacsoráljatok magatoknak, mert oly derekasan
igyekeztetek. Azalatt a fejér személyek ruhát csináltattak magoknak és
régenti szép színöket visszanyerték, kivált a princeszné, ki felette
szép volt, Károly pedig a városban csináltatott két gyűrőt, egyet
magának, másikat pedig William princesznének. No már tizenöt napok
elfolyása után elutaztak Amsterdám városa felé, ahonnan volt. Amidőn már
közelgettek, a cselédjeinek azt parancsolta, hogy három ágyút süssenek
el, hogy tudhassa az atyja az ő eljövetelét. A városba nem tudták mire
vélni ezen lövést; a király tehát megijedt, és minthogy katonasága nem
volt épen otthon, kiüttetett egy fejér zászlót, hogy szabadon bejőjön a
városba. Amidőn már bementek a városba, látta a király hogy ez nem
ellenség volna; kivált amidőn azon szép hozott princesznét meglátta, és
hogy az aranyakat is látta hogyan hordják háza felé, azt gondolta hogy
ez valami nagy vitéz, azért is nagy lövésekkel tisztelte. Az atyja nem
bánta hogy portékát nem hozott, sőt megörűlt, hogy oly külső országbeli
szép pénzeket hozott; kiváltképen pedig mikor Károly azt mondotta az
atyjának, hogy ezen megszabadított princesznét feleségűl fogja venni.
Ezen főkép a princeszné örvendezett, s azt mondotta nekie, úgymint
Károlynak: hallod-e, el kellene már minekünk az én atyám országába
menni; hanem minekelőtte elmennénk, lásd, íme ezen fakó lovat én
festettem: menj el, és akarhol találsz efélét, hozd haza. El is ment
itten a Károly fel s alá az országba, de sehol sem látott olyanformát.
Egyszer, amidőn már visszajönne, lát egy öreg embert egy kocsival, és
azt két befogott lovak ki nem tudták húzni a sárból. Azzal leszáll
Károly a maga lováról, és befogta a kocsiába, s így kihúzta azt. Azon
idő alatt azon szegény embernek a hátramaradt csikaja elérkezett; Károly
ezt meglátta, gondolja magába: efélét még nem láttam; ezzel kiveszi a
lefestett lovat, és egész hasonlatossága megvolt, és azon embernek száz
aranyat adott érette anyjostól együtt; de minthogy az ember sajnálta
csikaját, és ezt észrevette Károly, ugyanazért adott nekie még kétszáz
aranyakat; azután hazament a vett csikóval, és megmutatta a
princesznének, aki is ugyanaztat mondotta, hogy a csikó épen olyan mint
az én atyámé volt. Hanem – mondja a princeszné – édes Károlyom, add jó
cselédnek keze alá, s hadd pihenje ki magát; azután el fogsz, menni
Párisba az én atyámhoz, és adok magaddal egy levelet, amelyben meg lesz
írva hogy ki szabadított meg és hol, és az is meg lesz írva, hogy jőjön
ő ide hozzám: különben ha én megyek elébb oda, szerencsés nem leszek.
Amidőn már a csikó valami fél esztendeig nyugodott, elindúlt Károly, és
egy dereglyén a vizen ment egész Franciaországig, de lovacskáját is
magával elvitte, és a királyi ruhát. A szárazra ottan kiment, kikötötte
dereglyéjét, és felöltözködött királyi ruhájába, avval felült a lovára:
aki ezt meglátta, mind azt mondották, hogy ő lenne a párisi király.
Amidőn beért a városba; s már a rezidencia alatt leszállott volna, a
lovat meg sem kötötte, csak úgy hagyta, hogy lejövetelekor annál
hamarébb elindúlhasson, mivel nem akarta magát megismertetni. Felment
tehát a királyhoz, és általadja neki a levelet, és köszön nekie, amelyet
nagy örömmutatással viszonozott a király; Károly pedig ezzel lejött, és
elnyargalt. Amidőn a király felnyitotta a levelet, mindjárt olvasta az
elein, hegy ez az ífju az, ki engem azon szégyentől megszabadított;
hanem jőjön érettem, és keressen meg: itt vagyok Amsterdám városába.
Amidőn már megértették a levelet, azonnal utána küldött a király, a
Károly után, és minthogy még tengerre nem szállhatott, magokkal elvitték
a király eleibe, s ez azt mondotta nekie: mint mertél a házamtól oly
hamar elindúlni? minthogy oly nagy érdemet tettél, és azt megjutalmaznom
tartozom. Én mostanába el nem mehetek oda, hanem hat gyalog regementet
adok egy generálissal, és úgy hozzátok fel leányomat. Itten mindjárt
gályára ültek, és amint közelgettek már Amsterdám városához, kéri Károly
a commandírozó generálist, hogy parancsolja a vele jött katonáknak,
lőjenek el három ágyúkat, amelyet el is lőttek. Itten a király ismét azt
gondolta hogy a Károly megint nyert volna valamely országot; ő pedig
újonnan az atyjához jön, s amint már a szárazra kiszálltak valamennyire,
a William princeszné elejekbe jött, és azt mondotta nekie: édes
Károlyom, most már nem voltál szerencsés, mivel az atyám nem jöhetett
el. Itten a generális a kereskedő házába bekvártélyoztatott, a többi
katonaságok pedig a városba, és míg itt voltak, mindég ingyen éltek,
semmit nem fizettek ételökért; de minthogy a princesznének nem volt már
maradása, egyszer csak rábeszéllette Károlyt, és elindúltak
Franciaországba az atyjához; a király pedig legnagyobb pompával
városából kikisértette, és szüléinek azt mondotta elmenetele előtt hogy
majd eljönnek meglátogatni.
A princeszné, Károly és a generális egy gályán mentek. A többi között,
amidőn a tengeren mennének, belé szeret a generális a princesznébe, és
gondolja magába: ha én Károlyt el nem veszejtem, úgy tehát el nem
érhetem kívánságomat. Így amidőn már jó messze voltak Amsterdám
városától, egyszerre tanáltak egy szigetre, ahol szép sétáló hely volt;
a Károly itten kiment sétálni, ezt meglátta a generális, azonnal
parancsolta legényeinek, hogy onnan tovább menjenek, minthogy sok
vadállatok vagynak itten, és még valami kárt tehetnek a gályán; azt
pedig senki sem vette észre, mint aki akkor strázsán állt, de azt a
generális megesküdtette, és megajándékozta hogy csak senkinek se
szóljon, és ha hazánkba érünk azonnal feljebb viszlek. Úgy onnan
elindúltak, anélkül hogy Károly észre vette volna; a leány pedig az
útnak alkalmatossága alatt elaludt; amidőn már felkelt, és kereste
Károlyt, és kérdezte a többieket hogy hol volna, senki róla legkissebbet
sem szólhatott: abban a gondolkozásban volt a princeszné, hogy a
tengerbe ugrott volna; de feltette magába hogy ő Károlyról soha
megfelejtkezni nem fog. Amidőn már haza értek volna, a királynak kérdése
legelőször is a Károlynak hollétele volt; de a generális azt felelte:
nem tudom; a leánytól amidőn kérdezte, a sem tudott felőle semmit. Amint
a többi közt jó ideig otthon lett volna, szomorkodik szerette Károlya
után, minthogy ő szabadította meg anélkül is azon szégyentől; a
generális egykor kérette őtet, de ő azt felelte: ő nem megy férjhez,
mivel Károlyát várja; az atyjának pedig mondotta: hogy adjon neki egy
esztendőt, egy hónapot és egy napot; hogy utána várakozhasson, és a
város végire csináltatott egy kocsmát Károly nevire, hogy akárki jön,
mindeneket kívánsága szerént és ingyen adjanak nekie, és a princeszné
mindennap oda kiment, és a maga szobájába siratta őtet, és a gyűrőit
csókolta, akin a Károly neve rajta volt.
Károly már egy esztendeje hogy ottan azon a magányos szigeten csak
gyükerekkel élt, és soha senkit arra menni nem látott; hanem egyszer
csak lát egy öreg embert jönni, akinek is int, hogy jönne feléje. Amidőn
oda ment volt, az öreg azt mondja: Károly, szállj be csónakomba. Erre
szinte megváltozott Károly, és kérdi tőle: hogy tudod jó öreg, hogy
engem úgy neveznek? ki vagy? Engemet jól esmersz, csak a nevemet
megmondjam. Ezzel általvitte őtet az öreg, és Károlynak három aranyat
adott, és mondotta nekie: Én vagyok azon ember, a kit Törökországba
magad költségén a templomajtó mellett felállított halott testben
megszabadítottál: én neked köszönhetem ezt, azért már most eridj Paris
városába; a szeretőd még sem ment férjhez, hanem a város végin
csináltatott nevedre egy kocsmát, s ottan ingyen minden ember akármit
akar kaphat, aki csak nevedet tudja említeni. A princeszné mindennap
kijár: így tehát eridj oda, szerencsés leszel. Ezzel elbucsúztak
egymástól, Károly köszönte az öregnek jó akaratját, és elindúlt Páris
felé.
Mikor már Párisba beért, míg pénziben tartott, addig beszállott a
kocsmába, és kért magának egy különös szobát; amidőn már harmadnapja
hogy ottan a maga pénzin éldegél, épen akkor eresztette el obsittal
katonáit a francia király. A többi közt egy arra ment, és egyik kezébe
az obsit, a másikba pedig négy krajcár; és itten káromkodik: ilyenadta
teremtette! huszonnégy esztendeje hogy már szolgálom királyomat, és csak
négy krajcárral fizetett ki. Ezt a Károly meglátta, s felhítta magához,
és kérdi tőle: mi bajod? az mindeneket elbeszélt nekie; erre mondja
nekie Károly: miért nem kér kend tőle többet? kértem én, de többet nem
adott. No várjon kend, adja ide mundúrját, és elmegyek én a kend
személyébe, és addig maradjon itten. S elment katona ruhába a kocsmába,
és mondotta nekiek: adjatok enni s inni, pénzt is, mivel nagy szükségem
vagyon reá, a Károly nevére. – A kocsmáros kérdi: mennyi kell? feleli:
három tucat arany, adjon. Amelyet megis kapott, s úgy visszament
kvártélyára, s az öreg obsitosnak azt mondotta: lássa kend, itten kaptam
három tucatot; de várjon kend holnapig, még egyszer el fogok menni;
talántán jól el fog sülni a puska.
Azon a napon kiment a princeszné a kocsmába, és kérdi tőlök volt-e itten
valaki, aki Károlyról említést tett volna? Igen is volt egy obsitos
katona, akinek kívánságát és kérését be is teljesítettük. Másnap ismét
elmegyen oda, és újonnan Károly nevére enni, inni és hat tucat aranyat
kér, és azt is megadták nekie; mondja hát Károly az öreg katonának: no
lássa kend, a király megint adott hat tucatot, de várjon kend még egy
napig, mivel engemet biztattak. A princeszné ismét amidőn kiment a
kocsmába, kérdezte: nem kért-e valaki Károly nevire valamit? felelik
megintlen: a katona itt volt, és annak megadtuk amit kért. A princeszné
sírt rítt, és kérte istenét hogy, ha még életben volna, hozná eleibe,
mivel már az idő vége felé jár, s így férjhez kell mennem. Harmadik nap
is elment oda Károly katonaruhába, és kér ismét Károly nevére enni és
inni, és tizenkét tucat aranyat, máskülönben azon aranyos pohárból
kívánkozott inni, amelyből a princeszné szokott ivogatni. Eleintén ugyan
nem akartak nekie belőle hagyni, de minthogy a katona azt felelte: senki
kérését meg nem vethetik ha Károly nevére kérnek, így tehát tele
töltötték borral, és félig kiitta, a gyűrőit pedig bele tette, és így
szólt: mondjátok meg a princesznének, hogy a Károly nevére kérem, igya
meg ezen bort. Amidőn elment a katona, nézik nem él-e valamely
huncutsággal? hát amint nézik, a pohárba látják az arany gyűrőt, örűlnek
hogy meg nem itta mind, már mostanába, ha megitta volna, elvitte volna
magával a gyűrőt is, melyet tegnap, amidőn ivott belőle a princeszné,
tehát benne hagyott. Már most Károly a katonai ruhába haza ment
kvártélyába, és általadja az öreg valóságos katonának azt, és mondja
nekie: no öreg, itt van, kifizették kendet, többet nem kap, menjen isten
hírével. Erre azt mondja az öreg katona: ha már ezt nekem kidolgozta,
legyen fele magáé; de ezt megköszönte Károly, és el nem vette, és
mondotta nekie: van énnekem amiből megéljek; és így elment a katona, ő
pedig felöltözködött a maga ruhájába.
A princeszné amidőn megintlen a kocsmába menne kérdezősködni: nem volt-e
itten valaki Károly nevére kérni, mondják: volt megintlen az öreg
katona; de a felséges princeszné poharából kívánkozott inni; amelyet oda
is adtunk, de azt mondotta, hogy a Károly nevére kéreti, igya meg ezen
fél pohár bort; jó hogy egészen meg sem is itta, felséged gyűrője benne
volt. Erre azt mondja a princeszné: micsoda gyűrő? az enyim a kezemen
vagyon; de ez is olyan épen, mutassátok. Hát akkor látja hogy a
Károlynak adott gyűrője az; ezen igen nagyon megörűlt, és megitta
hagyott borát, és tudakozta tőlök: micsoda katona volt az? Huszonnégy
esztendős szolga volt, és elment haza, és hogy többé már nem is fog
jönni.
Ezzel a princeszné elmén haza atyjához, és mondja nekie hogy Károly
életben vagyon még; hanem az eleresztett katonákat húzassa be, hogy
megnézhesse őket. Amelyek nem is sokára megérkeztek. Amidőn már együtt
voltak, mind rendre nézegette őket; de egyik se volt közűlük; erre azt
mondja a princeszné: halljátok-e, öregek, nem volt-e valamelyitek ruhája
máson? Itten fél az öreg katona megmondani, de minthogy másodszor is
kérdezte, és emberségire fogadta, hogy semmi bántása nem lesz: csak
mondják meg; erre az öreg katona azt kiáltja: felséges princeszné, én
nem bánom akár micsoda bántásom lenne is, én ruhámat egyszer odadtam egy
fiatal úrnak, aki itten a város szélin a kocsmába vagyon. És mit adott
neked? Azt sem tudom hogy honnan hozta, annyi meg annyi aranyokat adott.
Ezen embert már most jól megajándékozta a princeszné, s a többit is,
hogy visszafáradoztak, és úgy elmentek ezzel mindjárt. A király befogat
a hintóba négy lovat, és nagy pompával oda mentek egy óbesterrel; de
amidőn a kocsmárost megkérdezték, hogy volna-e itten egy vidéki,
megmutatta, de már akkor becsukta magát. Mondják nekie, hogy nyitná fel
az ajtót, és zörgetnek, erre azt mondja: menjetek, tolvaj nem vagyok,
sem rosz ember, tehát hagyjatok békét. Nem, nem, a király küldött
érette. De minthogy semmit nem vehettek rajta, visszamentek
megjelenteni, hogy mint vagyon a dolog. A princeszné azonnal maga elment
egy főkulcscsal. Amidőn oda ért, kinyitotta azzal, és mihent beért a
szobába, Károly kirántotta a kardját, és egynehányat reá vert, és mondja
nekie: ha ki nem mégy, mindjárt keresztül szúrlak. Erre azt feleli a
princeszné: édes Károlyom, nem bánom, én szívesen meghalok kezed által,
úgy is te szabadítottál meg. Ezen szavaira felemelte őtet Károly, és
megcsókolta őtet, és mondja: ne gondold te azt, kedvesem, hogy azért
vertelek volna, talán méregből, de csak hogy mely szeretettel légy
erántam, tapasztaljam. Ezzel haza mentek, és elbeszélte a generális
cselekedetit; azonnal életét elvétette a király, és így nagy lakodalmat
tartottak, mulatoztak, örűltek a megszabadított leányon, valamint a
Károly visszakerülésin is; így azután elmentek Károly szüléihez is
mindnyájan, és ezek kereskedést többé nem folytattak, hanem velök együtt
Párisba lakni mentek, és ottan éltek nagy megegyezéssel több jó
esztendőket, míg meg nem haltak. Így van tehát az irígyeknek a dolgok
mint generális urunknak járt ki: vegyen kiki magának példát.