Egyszer volt, hol nem volt, egy király, ki szélesen kiterjedő
birodalmában nagy boldogan töltötte napjait. Ez valakitől hallván hírét
valamely aranymadárnak, hogy több ritkaságai közt ez is feltaláltassék,
megparancsolta a fővadászának, hogy neki azt akár élve, akár halva hozza
házához, ellenkező esetbe őtet látni sem akarja. Kényteleníttetvén a
király parancsolatjának engedelmeskedni a vadász, feleségével útravalót
bőven készíttetvén, búcsút vett háza népétől, s elvándorlott hetedhét
ország ellen, hogy talán valahol valami hírét fogja hallani az
aranymadárnak. Sok összevissza való őgyelgései után is egész útja
hasztalan volt, mivel senki sem tudott róla semmit, hogy hol lakna az
aranymadár, s így félvén a király szeme eleibe kerűlni, remetévé lett, s
így a hűséges szolga magánosságba élte le hátramaradt szomorú napjait.
Volt azonban neki egy tátos fia, ki eljövetelekor még csak nyolc
esztendős volt. Ez minekutána felnevelkedett, s megtudta az atyja
történetét, elszánta magát, hogy ő fogja elhozni a király előtt annyira
kedvelt aranymadarat. Nagy nehezen bocsátotta ugyan őtet útnak az ő
szomorú édesanyja, de ő érezvén a maga természet felett való
tulajdonságait, elindult hetedhét ország ellen. Járatlan útakon ment
mendegélt ő mindenütt, míg egyszer beért egy rengeteg erdőbe, hol a
zivataros idő ellen nem talált egyéb helyet hová bújhatott volna, mint
egy kőszikla hasadékát; de onnan is kiöblítette őtet a zuhanó zápor.
Különös szerencséjére megpillant távolról egy kis kunyhó ablakában
lassan pislákoló mécset; arra veszi tehát útját a sűrűség között, s
nagynehezen csakugyan ráakad a kis kunyhóra, melyben egy ősz öreg ember
melegedett a tűz mellett. Köszöntvén az öreget, szállást kért tőle, aki
is jó szívvel fogadta őtet, s nekie egy kis pusztai vacsorát feltett,
hogy egyék. Vacsora végivel szól az öreg tudákos: fiam János, úgymond,
jól tudom hol jársz, s mit keresel; szerencséd hogy lakásomra akadtál;
innen három napi járó földre van egy ezüst erdő, melynek közepén egy tó
mellett terül el egy roppant magas fa, amelyen szokott tartózkodni az az
aranymadár; menj el oda fiam János, s amit az a madár fog teneked
mondani, mind azt beteljesítsd; ne félj, boldog leszel örökké. A
tanácsot megfogadván, megindúl a vadász fia, és csakugyan harmadnapra a
rézerdőn keresztül menvén, meglátta az ezüsterdőt, ahová mikor elért,
vizsgálta mindenütt a nevezett fát, csakugyan rá is akadt végtére, s
felnézvén a fára megpillantja az aranymadarat, s térdre esvén segítségül
hivott minden bűbájosokat, hogy neki most kedvezzenek. Ekkor felszólal
az aranymadárhoz: szállj le, szállj le te gyönyörű madár az én karjaim
közzé! szánj meg engemet, aki teérted ennyi országokat bekóborlottam. Az
aranymadár azonnal lerepült karjára, s megszólalván, mondja neki: ha már
te engemet csakugyan szeretsz, ámbár már félig megváltottál, válts meg
már egészen. Menj az aranyerdőbe, ahol egy vén asszony lakik, aki engem
elátkozott, szolgáld azt három nap, s ha azon három nap alatt semmit sem
eszel, sem iszol, és szűntelen imádkozol, úgy én az átok alól
kiszabadúlok; csakhogy arra kérlek, légy mindenkor ébren, hogy mikor én
téged meglátogatlak, beszélhessek veled. Ekkor az aranymadár kirepül
karjai közzűl, s int neki, hogy arra menjen amerre ő repül. Kevés idő
múlva elért az aranyerdőbe a bűbájos asszony lakhelyéhez, s tőle
szállást kérvén, kinálta magát, hogy őtet vegye be szolgálatjába. Az
öreg asszony egyszerre elbeszélte neki, hogy ő régen várakozik olyan
emberre, aki őnála három napot s éjtszakát bőjtölve s imádkozások közt
ki tudna tölteni, s ha ő ezt megcselekszi, igen nagy jutalmat kap érte.
Felvállalta ezt a mi Jánosunk, s minekutána az öreg bűbájos, hogy senki
be ne mehessen kunyhójába, őrtállót is tett az ajtó eleibe, maga kiment
most a kunyhóból. Térdre esve könyörgött most János a szabadításért az
alsó világ urának, hogy őtet fáradsága jutalmául tegye szerencséssé. De
estve hazajövén az öreg, bezárta az ajtót, s álomszellőt fúván János
szemére, őtet mély álomba meritette. Éjfélkor megrázkódik az aranymadár,
s vált belőle egy remek szépségű angyali teremtés, s ekkor felrúgván egy
csipkebokrot, szól hogy jőjön ki az alól hat szép fekete paripa, egy
hintó, kocsis, és inas: Előttem, úgymond, világosság, hátul setétség!
repűlj velem a bűbájos kunyhója eleibe, hadd beszélhessek az én
szerelmesemmel. Egy pillantat alatt ott termett a kunyhó előtt a
királykisasszony, s amidőn be nem akarta bocsátani az őrtálló, annak
kezébe egy csomó aranyat adván belép, s hát elszomorodva látja, hogy az
ő Jánosa elaludt. Minden módokat elkövetett, hogy őtet felkölthesse, de
mind hiába; végre eltelvén az egy óra, kénytelen volt elmenni, azt
hagyván meg az őrtállónak, hogy adja tudtára Jánosnak az ő ottvoltát, s
egyszersmind hagyott neki egy gyűrűt, hogy azt adja által neki. Másnap
felébredvén János, hozzá fogott napi tisztéhez, s várta hogy eljő az
aranymadár, de minden várakozása hasztalan lett, az őrtálló pedig semmit
se szólott a történt dolgokról. Második éjtszaka hasonlókép elment a
királykisasszony fejér paripákon, s ismét megnyomván kezét az őrtállónak
bement a kunyhóba, de ismét aluva találta, mivel már a bűbájos szellő
befogta szemei, azelőtt. Hasztalan igyekezett felébreszteni, s ismét
eltelvén az egy óra, eltávozott, s hagyott az őrtállónak az általadás
végett egy selyemkendőt; de amelyeket ez mind eltett magának. Harmadnap
éjfélkor újra eljött a királykisasszony veres paripákon, és szokás
szerint a bemenetelt pénzen megnyervén, Jánosát ismét aluva találta.
Igyekezett ugyan őtet minden módon felkölteni, de az lehetetlen volt;
sűrű könnyeivel áztatta tehát az ő ruháját, s ott mellette hagyott egy
kardot, amelyre a volt írva: minthogy elaludtál, engem meg nem
nyerhetsz, hanemha felkeresel az atyám udvarába. Elvárlak tíz
esztendeig, igyekezz hogy minél hamarább megláthass. Felébredvén János,
egyszersmind kitölt a három nap, melyet a bűbájosnál tartozott
szolgálni, s ez ekkor nyilatkoztatta nekie, hogy az az aranymadár a
veres királynak egy elátkozott leánya, akit ő félig megváltott, minthogy
már sok könyörgéseiért emberi ábrázatját visszanyerte; hanem most
keresse fel őtet, talán még feltalálja. Szolgálatja jutalmául pedig
adott nekie egy tátoslovat, és mind a gyűrűt, mind a kendőt az őrállótól
elvévén, kezéhez adta.
Útnak indúlván már Jánosunk amerre igazították, elérte a fekete folyó
vizet, hol ő, mutatván a gyűrőt és kardot, mindjárt bátran
általbocsáttatott. Szintén így ment által a fejér és veres folyóvizeken,
ahonnan nem messze egy pusztában álló vendégfogadó tűnt szeme eleibe, s
biztatván lovát csakhamar elérték az óhajtott kocsmát. Leszállván most
paripájáról, beköti az állásba, s bemenvén a fogadóshoz, magának ebédet,
lovának pedig jó abrakot parancsolt. Míg az ebéd elkészül, beszélget a
korcsmárossal, hogy nem tudja hány mérföld lehet a veres király
lakhelye? aki midőn megmondotta, hogy ide csak egy napi járó föld, ami
Jánosunk igen nagyon megörűlt. Tovább tudakozódott még a kocsmárostól,
hogy mi újság lehet ottan? ez elbeszéllette hogy a veres királynak van
egy hasonlíthatatlan szépségű leánya, kit, mióta haza kerűlt, igen sok
princek és királyok kivántak volna elvenni feleségűl; de ő készíttetett
egy aranykoszorút, s azt mondta, hogy aki azt leveszi az ő kastélyok
tornyának csillagáról lóháton, ahoz fog menni feleségül. Megörvendett
ezen hírre János, s kiment mindjárt a lovához, s vitt nekie egy itce
jóféle bort. Hallván a ló urának beszédjét, megszólal, s mondja: ne
félj, csak egyél, igyál, egy óra múlva kezedben lesz az aranykoszorú.
Végezvén az ebédet János, lovát megnyergeli, s ráülvén egy pillantat
alatt a királyi kastélynál termett, s ott az udvaron kinn levő királyi
familia szeme láttára lekapja az aranykoszorút, s vele elrepült. Szállj
le, vitéz, szólt a király, akárki légy, mutasd meg magadat, mert te vagy
érdemes leányom kezére. De ez erre nem hallgatván, visszatért a
fogadóba, s a maga szobájába bevitte az aranykoszorút. De a király
nyughatatlan lévén, mindjárt az udvari vitézeket utána küldötte, hogy
mindenütt keressék fel. Senki sem akadt nyomába; de a legífjabb királyfi
épen a kocsma felé találván menni, oda betért, és kérdezősködött, ha nem
láttak-e egy ilyen meg ilyen lovon ülő vitézt? A kocsmáros megmondotta,
hogy épen nála van a vendégszobába. Ekkor bement hozzá a királyfi, s
meglátván az ágyon lévő aranykoszorút, mindjárt megcsókolta őtet, s
kérte hogy jőjön atyja udvarába. De János erre azt felelte, hogy addig
nem megyen, míg a királykisasszony atyjával anyjával együtt hintón elibe
nem megyen. Hallván ezen elhatározását, hirtelen haza ugratott a
királyfi, s megjelentette atyjának a vitéz kivánságát. Ezek mindjárt
hintóba fogatván, kimentek a vendégfogadóhoz, s ott a királykisasszony
rá esmervén az ő szerelmesét-e, elbeszélte atyjának, hogy mimódon
váltotta ez őtet ki az átok alól. Ekkor a király, hintóján nagy pompával
bevitetvén, a király leányával öszveesküdtette; s nagy fényes
vendégséget szerezvén a menyekző inneplésére, a szegény vadászfiu
öszvekelt a király leányával, s háboruság nélkül boldog örömek között
talán még most is élnek, ha meg nem haltak.