Szeptemberben jártunk már, amikor egy napon megszűnt a barátom
rosszkedve. Szombat délben az iskolából jövet, találkoztam vele. Elébem
jött. Kijelentette, hony majd mesél valamit. Hazamentünk. Leültem apám
asztala mellé. Pista sugárzó arccal, nagy léptekkel le-föl járkált az
irodában.
– Emlékszik még, Józsika, a Zsófira, akiről meséltem, hogy nem akar
kötélnek állani?… Nohát ma délelőtt mégis!… Nincs még egy ilyen lány a
világon. Persze, hogy rátartós volt. Hiába igértem én neki fűt-fát,
selyemkendőt, selyemruhát, aranygyürűt, száz forintot, – nem akart.
Igazi százforintost kértem a sógoromtól és megmutattam neki: Ez lesz a
tied! Azt mondta mindig, hogy nem, nem. Én meg csak annál jobban
bolondultam. Mondtam magamban: a kutya teremtését, épen te kellesz. Mert
szép ám. Olyan szemei vannak, mint az őzecskének és pirosak az ajkai,
mint ez a piros ceruza. Az arca pedig fehér, mint egy úri asszonyé. Majd
egyszer megmutatom magának Józsika. De még csókolózni se akart. Még meg
se engedte magát ölelni. Mióta megismerkedtünk – a mai napig számítva –
tizenöt hónapja járok utána. Rengeteget fáradtam miatta. Hajnalban
keltem sokszor, hogy beszélhessek vele, mikor a kútra mén, utána jártam,
bálba vittem. Táncolt velem, megitta a boromat, de azontúl semmi.
– Nohát, azután ezelőtt egy héttel este kilenckor megfogtam az utcán.
Rám jött a dühösség. Mit, mondtam neki, hát nem akarsz? Azt felelte:
nem. Nem akarsz? – kérdeztem még egyszer. Nem, mondta és lesütötte a
szép szemeit. Odaugrottam és ahogy csak birtam, jobb kézzel,
képenvágtam. Eltakarta az arcát és a falnak dőlt, annyira megszédült.
Nagyon megsajnáltam szegényt, de nem bántam. Balkézzel is adtam neki még
egy jó nagy pofont. De ahogy csak birtam! Csak támasztotta tovább a
falat, de nem sírt. Erre otthagytam, hazamentem, lefeküdtem.
– Tegnap délben, amikor vizet hozott, újra találkoztam vele. No, mondom,
Zsófika, eljösz-e? Erre csak csendesen azt mondta: még máma elmék.
Délután eljött, elszökött a régi helyéről. Elvezettem a Panna nénihez,
annál aludt. Vele vacsoráztam, de nem maradtam ott. Azt mondtam
magamban: várt a Pista, várjon a Zsófi is. Ma délelőtt azután elmentem
és elvettem a szüzességét.
– Soha ilyen kedvesem nem volt. Hogy tud az ölelni, csókolni! Megérte a
fáradságot. Csak áldom az istent, hogy akkor feldühösödtem és pofon
vágtam. Ha ezt nem tettem volna, ma is ott volnék, ahol egy év előtt.
– És ebből megtanulhatja Józsika, hogy ha nagy lesz, hogy nem szabad
elveszteni az embernek a kedvét és türelmét. A lányok csak akkor adják
oda magukat, ha látják, hogy valaki igazán nagyon kivánja őket. De akkor
azután muszáj nekik.
Pista megsimogatta a fejemet, rendbehozta az íróasztalát és szokása
szerint hivatalos nyelven berekesztette a munkát:
– A mai délelőttre rendelt szent evangéliomot egyhangúlag
beszüntetettnek nyilvánítom!
Azután félrevágta a fején a kalapját, rágyújtott egy Portoricóra (melyet
a legjobb szivarnak tartott) és fütyörészve távozott.