Ozsonna utántól estig semmit sem csinálok. Megvárom a lámpagyujtást.
Sétálok egyet a dadával a kertben; ő mulattat. Levelekből füzért fon,
vagy tökszárból dudát csinál, vagy csigabigát fog és azt szólítgatja:
– Csigabiga gyere ki!
Télen a kis szánkóba ülök és párszor körülfut velem az udvaron. Közbe
sokat beszél. Azt hiszi, hogy jól mulatok, pedig én azon nevetek néha,
hogy ő ezt hiszi, holott egyáltalán nem igaz.
– Látja Józsikám, most futtatunk. Repülj szánkó, repülj Ráró, hohó,
egyenest Budapestre repülünk, no most itt vagyunk Pesten.
Jár a szája a derék, kedves asszonynak és meg van győződve, hogy én csak
azért, mert kis fiú vagyok, sokkal kevesebbet tudok nálánál és sokkal
ostobább vagyok. Egyszer beszélni akartam neki arról az országról, ami a
felhők között van, de észrevettem, hogy sohase hallott róla semmit, sőt
életében meg sem nézett egy felhőt. Máskor meg akartam neki magyarázni,
hogy a szelet a fák okozzák. Ha hüvös az idő tudniillik – ő kihozza az
őszi kabátomat a házból és rám adja. Ilyenkor kérdeztem egyszer, hogy
mitől van a szél. Azt mondta, hogy azt nem lehet tudni.
– Dehogy nem – mondtam én – nézze, hogy mozognak a fák, azok okozzák a
szelet. Mint ha a nagymama legyezi magát és legyezővel szelet csinál.
Nem, dada?
– Azt én nem tudom, Józsika.
Nem értette meg, hogy a fa ép úgy szellőt csinál, mint a legyező.