Este, ha a lámpát meggyujtják, szivesen vagyok a szobában. Úgy tetszik,
hogy az este többet ér, mint az egész nappal. A lámpaláng enyhébb és
kedvesebb, mint a napfény és az angyalok ilyenkor lassan leszállnak a
földre. Sokszor hallottam, hogy a menyország, ahol az Úristen lakik,
tele van angyalokkal. Nagymama és a dada is mondták, hogy mindenkinek
van őrzőangyala, aki vigyáz az emberre, hogy valami szerencsétlenség ne
érje, de különösen álmában és este. Szükség is van rá, hiszen annyi a
rossz ember a világon és álmunkban, amikor aluszunk és este, amikor a
sötétség mindent betakar, könnyen belopódzhatnak, megtámadhatnak,
megölhetnek. A jó őrzőangyalok vigyáznak mindannyiunkra. Mikor a
lámpákat meggyujtják és kigyulnak az égen a csillagok, már keresztül
suhannak a hálószobán, szinte hallani a szárnyukat és mosolyogva
megáldják a fejünket. Eltávoztatják az ördögöket és ha fütyül a szél, ha
esik az eső és az utcákon hegyes, tollas kalapban és köpenyegben
zsiványok és rablók járkálnak, tőrt szorongatva a kezükben, ők intézik,
hogy a kutyák éberek legyenek és dühösen ugassanak minden gyanus neszre.
A jó angyalom nélkül én már rég nem élnék. És még így is folyton félek.
Ha nagymama így este magamra hagy, rögtön csöngetek a dadának és
megkérem, hogy maradjon benn, szedje elő a régi bekötött képes ujságokat
és nézzük a képeket.
Vacsora után hamar le kell feküdnöm.
– Józsikám, feküdj szépen le, kis fiúnak sokat kell aludni, hogy erős,
egészséges ember lehessen, – mondja a nagymama.
Nem is bánom. A dada levetkőztet. Az ágy fehér, puha és kedves. És
álmodni nagyon szeretek. Mindig álmodom. Nem alszom el mindjárt. Sokat
gondolkodom még különböző dolgokról és arról, hogy mit fogok csinálni,
ha nagy ember leszek.
Azt hiszem, sohasem fogok megnőni. Az idő olyan lassan mulik. Minden nap
egyforma és egyforma már a természete szerint is, minden körülmények
között. Nincsen kedvem semilyen foglalkozáshoz. Szeretnék tengerre
szállani és hajós lenni, vagy még inkább a felhők országába szeretnék
menni és ottan lakni. Szeretnék bolyongani a nagy felhőmezőkön, ahol
olyan csendes, aranyos és gyönyörű lehet minden. Persze ez nem
valósulhat meg – és talán épen ezért – annyira szép.
Dehát az élet fele álom és így nincs ok a zugolódásra. Elvégre nem lehet
mindig jó. Az élet, az ébrenlét tele van félelemmel, unalommal, sok
rossz emberrel és sok olyan emberrel, akik jók, kedvesek, mint a dada és
nagymama, de akikhez tulajdonképen semmi közünk; az álom kárpótol
mindenért.
Ilyeneket szoktam gondolni, azután elalszom.
*
Abban az időben így éltem.
(1909 április.)