Négy óra után már bejön Kati – már elmosogatta a kevés edényt – kinyitja
az ablakot, ha nyár van és tüzre rak, ha tél van.
– Kati, szokta mondani a nagymama, Kati fiam, teríts kávéhoz.
Kati terít, behozza a friss kávét – mert minden délután frisset csinál –
behozza a pereceket és zsemlyéket, a cukortartót és a vizeskancsót.
Nagymama fölkel a karosszékből, összehajtja az ujságot – ha épen
olvasott – leveszi az okulárét és megdörzsöli fáradt szemeit.
– Gyere Józsika – mondja – együk meg ezt a kis kávét.
Megesszük. Mit is tudnánk csinálni egész nap. Nagymama nagyon szereti a
kávét és nekem is öröm, hogy ő olyan élvezettel issza, lassan kevergeti,
tejszinhabot tesz rá, közben összevágja nekem a süteményt áprítani
valónak és elüldögélünk jó félórát.
– Anyád is nagyon szerette a kávét – mondta egyszer a nagymama és ez a
legjobb ital. Kávéból meg tudnék élni, anélkül soha. Szegény anyád,
mikor már nagyon beteg volt a szive, megivott három-négy pohárral is.
Betegségében egyetlen öröme volt a kávé, meg a Jókai-regények. Azokat
olvasta sorba. Ha apád otthon volt, ő olvasott föl néki. Sokszor sírt
anyád, ha valami szomorú dolog történt vagy valaki meghalt. Ahány
temetés erre ment, mindegyik halottat megsiratta szegényke. Apád
kinevette, de csak képmutatásból, mert ő már tudta, hogy nem lehet
meggyógyítani az anyácskád szivét.
Nem volt ritkaság, hogy ilyenkor ozsonnatájban temetés ment el a
szomszéd nagy utcán. A tűzoltók rézbandája szokta fújni a halotti
marsot, recsegve, ropogva és a harsonáló erős hangok behatoltak egészen
a szobánkba. Kellemetlen hamis, zagyva zene; idegenszerű, de van benne
valami nagy és borzalmas. Mindig hideg fut a hátamon, ha hallom. Ha én
meghalnék, nem ilyen zenét kivánnék, a cigányok muzsikáljanak a koporsóm
fölött, halkan, tegyék rá a kis fésüt a húrokra, amitől ellágyul,
elcsendesedik a hang és a zene olyan, mint egy álom. Olyan, mint a
halál.
Egyáltalán ami csendes, az mind szép. Azokat az embereket, akik halkan
beszélnek, szeretem. Kovacsics bácsit, aki mindig ordít, szivemből
utálom; azaz utálnám, ha nem tartanám bolondságnak és céltalannak a
gyűlöletet. Azt hiszem, hogy aki okos, az nem haragszik semmiért és
senkiért! minek haragudni?… Ha Kovacsics bácsi nálunk van, egy ideig
nevetek rajta, azután mielőtt haragudni kezdenék rá, átmegyek a harmadik
szobába.