Szó, ami szó, nagyapának igaza volt és nem férhet hozzá kétség, hogy a
Kati légyfogó papirosai, amiket a fűszerestől kap ajándékba, sokkal
többet érnek, de mégis örülök neki, hogy a nagymama meg van győződve a
saját igazságáról. Azt hiszem, hogy az emberek addig élnek, amíg igazuk
van, mert amint tévednek a világ és a dolgok megitélésében, lassankint
elkedvetlenednek, elszomorodnak, elkopnak és elmennek… meghalnak. Épen
ezért soha olyanvalamiről véleményemet nem nyilvánítottam a nagymama
előtt, amiben az igazság vele szemben az én részemen volt. Hallgatni a
legszebb. Mindig sajnálkozom az embereken, akik sokat bizonyítgatják,
hogy igazuk van, akik sokat beszélnek – minek! Aki érzi magában, hogy
helyesen lát és jól meg tudja itélni a történteket, nincs szüksége
ilyesmire. Hallgat és megelégszik azzal, hogy elgondolkodik magában. Azt
hiszem, nem az az ember a boldog, aki gazdag – mint a nagymama mondja –
vagy akinek fehér lova van – mint Margit mondja, a szomszédék kislánya –
hanem aki senkire se szorul. Én például, ha gyenge is vagyok és
fölöltözni magam rendesen nem igen tudok, ha a dada mosdat is és ha a
nagymama azt hiszi rólam, hogy afféle oktondi kis fiú vagyok, ha a
felnőttek tudnak írni és olvasni és én meg nem – azért én tudom
magamról, hogy ki vagyok és elmulatok egész nap a gondolataimmal. Azt
hiszem, ezt kevesen teszik. Kovacsics bácsinak van irodája, van sok
papirja, sok plajbásza és tolla, egyszer láttam, amikor elmentünk hozzá
a nagymamával, van dolga a törvényszéknél és sok emberrel beszélget,
mégis olyan tökéletlen teremtés, hogyha mulatni akar, a korcsmába kell
mennie tekézni vagy inni, máskép halálra unná magát. Látom ezt rajta;
olyan üres, ostoba arca van. Én bezzeg leülök a nagymama mellé a
zsámolyra és késő délutánig el tudom nézni a felhőket az égen. Ó milyen
gyönyörűek. A földön sehol nincsen olyan szép valami, mint a felhő. Az
alakjuk mindig más és más, mint az álom. Különösen ha lenyugszik a nap,
szeretem nézni őket. Ilyenkor aranyos fényben pompáznak, mint csodás,
óriási paloták. Valószinű, hogy odabenn pompás ünnepséget ülnek a
felhőkben lakó boldog lények. Egyszer láttam egy fecskét, amely már
csaknem elérte a felhőket, olyan magasan repült. Egy pillanatra eltünt a
szemeim elől, azután én azt gondoltam, hogy a fecske megérkezett abba a
boldog országba és ott is fog maradni mindig.
Nem. A kis madár gyáván megijedt, talán a nagy fénytől és visszaszállt
lefelé, a szürke fénytelen felhők közé, visszajött a háztető alá a
fészekbe. Majdnem sirva fakadtam. Milyen borzasztó, ha valaki már a
boldogság küszöbén van és azután meggondolja magát, visszajön a szegény,
piszkos eresz alá!