Pont tizenkét órakor ebédelni szoktunk. Kettecskén asztalhoz ülünk és
Kati behordja az ételeket. Ez a napnak a legkellemetlenebb szaka.
Nagymama igen lassan eszik, mert már csak kevés foga van, de az étvágya
kitünő. Eközben folyton biztat, hogy egyem, mert nyápic, gyenge ember
lesz belőlem. Hiába, ezeket az ételeket nem szeretem. Csak kettőt
szeretek: a kolbászt és a palacsintát. Ha mindennap ez lenne ebédre is,
vacsorára is, ozsonnára is: akkor se unnám meg, de nagymama csak ritkán
csináltat. Azt mondja, hogy a kolbász nem étel és hogy palacsintával nem
szabad jóllakni, mert elrontom a gyomromat és holtom napjáig beteg
leszek.
Ebédközben keveset beszélünk. Nem szeretek a nagymamától semmit se
kérdezni; neki unalmas és nehezére esik, hogy nekem magyarázgasson,
inkább hallgatok. De nem szabad fölkelni az asztaltól, még nincs vége az
ebédnek és ez a legrosszabb. Még azt sem engedi nagymama, hogy partlimat
levegyem a nyakamról. Roppant rendszerető asszony. Nem csodálkoznám
rajta, ha meghallanám, hogy férjét, a nagyapámat, aki már tíz
esztendővel születésem előtt meghalt, efféle szeszélyeivel kergette a
másvilágra. Tulajdonképen nem haragszom nagymamára, ő jó asszony és hogy
vannak rossz tulajdonságai is, arról nem tehet.
Ebéd után nagymama beül a szobájába, én a zsámolyára telepszem, vagy a
gombolyító-gép kerekeivel játszom. Olykor megengedi, hogy kinyissam a
kanári ajtaját vagy még ritkábban, hogy a fiókos szekrényében turkáljak.
Ha nyár van, akkor leakasztom a légycsapót az ajtó mögül és dongókra
vadászom. Ez jó mulatság és igazán szórakoztató. Az ember leül a
zsámolyra és vár. A legyek halkan döngenek a szobában. A nagymama
elszunnyad a székében, teljes csend van, csak a legyek zenekara
hallatszik. Ekkor valahonnan a konyhából berepül egy dongó. Keresztül
süvít a szobán, vastagon búg, zörög, trombitál, mintha büszkélkedne:
– Ni, ilyen nagyra megnőttem. Hallgassátok csak milyen vastag csodálatos
hangom van: z-z-z-z-z-z!… És milyen erős, lefőzöm, túlkiabálom az összes
szegény kis apró legyeket… én az óriás.
Így hetvenkedik a dongó és szilajul szálldogál mindenfelé. Neki koppan
az ablaknak, fölmászik a keresztfáig azzal huss… elrepül, körülkarikázza
a szobát, megáll a plafonon egy sarokban, de csak egy szempillantásra,
mert mindjárt koppan az ablakon. Ingerkedni akar, ez világos. Rászáll a
nagymama szemüvegére, azután lemászik az orrára, az állára, végig ugrál
a csipke vállgallér likacsai között, lebandukol a karján a kezére, az
ujjahegyére és ujra elkezd döngeni szerte. Eszeveszett gyorsasággal
repül: – Hipp-hopp, engem ugyan semmi inci-finci fiúcska légycsapója el
nem ér! Sokszor percekig nem lehet látni, csak a hangját hallja az
ember, mely mindig erősödik, vastagodik, dicsekedőbb és bosszantóbb
jellegűvé válik. A dongó kétségtelenül hasonlít a fölfuvalkodott,
elbizakodott emberekhez.
Ilyen ember a nagymama ügyvédje, a Kovacsics bácsi. Vastag arany láncot
hord és kellemetlen erős hangon beszél, mintha mindig egész sereg
embernek szónokolna. Betölti a szobát a hangja, csoda, hogy el nem
repednek tőle a finom kis porcellán-figurák és kristálypoharak az
üvegszekrényben és elárulja, hogy a hang gazdája Kovacsics bácsi
gyönyörködik a hangjában, büszkélkedik vele, mintha azt akarná ezzel
mutatni, hogy minden embert megvet és kevésre becsül akinek legalább
olyan erős és szép hangja és olyan vastag aranylánca nincs, mint neki.
Ha tudná milyen csunya az aranylánca, épen az ormótlansága miatt, ha
tudná, hogy én őt a dongókhoz szoktam hasonlítani és bár
kezétcsókolommal köszöntöm, szívből utálom, akárcsak egy utálatos nagy
dongót.
A szegény kis legyeket sohase bántom, csak ezeket a hangos puffadt
dongókat. Érteni kell a dolgot. Eleinte belehevültem, bosszankodtam,
szaladgáltam utánuk ide és oda, beleszédültem a jobbra-balra való
fejforgatásba és a dongót csak ritkán sikerült elcsípni. Most azonban
már tudom a módját, hogyan kell.
Becsukom az ajtót és türelmesen várok, mig a dongó letelepszik valahová.
Ekkor odamegyek és elkergetem. Ha a plafonra ült, földobom a légycsapót.
A dongó zizeg-zuzog, nagy gyorsasággal repdes, a fejemre száll, a fülem
körül bosszant… várok. Tudom, hogy el fog fáradni. El is fárad. Egy
negyed óra alatt holtra fáradtan mászkál az ablakon. Ekkor odamegyek és
rácsapok; a dongó leesik. Fölszedem és döglötten beteszem a légyfogó
üvegbe. Hadd örüljön a nagymama.
Nagymama t. i. azt állítja, hogy az ecetes légyfogóüveg a legjobb.
Cukrot tesz alá és meg van nyugodva, hogy a legyek ellen megtett
mindent. Pedig ebbe a légyfogóba mindig csak csupa apró, tapasztalatlan,
szánalomraméltó legyecskék hullanak bele, úgy, hogy egy nagy dongó, mint
amilyeneket én szoktam belecsempészni, egészen jó kedvre hangolja a
nagymamát.
– A nagyapád azt mondta, hogy az én légyfogóm rossz és nem fog legyet.
Szeretném megmutatni neki ezeket a kövér dongókat, nem tudom mit szólna!