Mondom, a csend szinte tűrhetlen volt. Számtalanszor nagyon aggódtam és
féltem egyedül. Ha valaki el van bújva a szobában, a szalónban, a fekete
zongora alatt vagy a szekrényben, valami rossz ember és rám ront, végem
van. Elbánik velem, megöl, összemarcangol.
Borzasztó lenne. Percekig nem mertem ilyenkor mozdulni, nehogy kihívjam
magam ellen az ismeretlen félelmes embert, a tolvajt, a gyilkost.
Semmi kétség: ilyen dolgok gyakran megtörténhetnek a világban. Hiszen mi
kis gyermekek, annyira gyöngék, gyámoltalanok, félénkek vagyunk és annyi
a veszedelmes rossz, gonosz, aljas ember. Az utcán mindig találkozhatunk
efféle alakokkal. Körülbelül minden negyedik-ötödik férfi félelmes és
borzasztó, különösen ha szakálla van. És a szemekből is lehet látni az
elvetemült, sötét gonoszságokat. Miért van annyi rossz ember!?
Különösen egytől félek. Alacsony, vörösszakálas emberke. Zöld szemei
vannak. Borzasztóan néz. Ha délben, dadám szoknyájába kapaszkodva
végigsétálok az utcán, sokszor találkozom vele. Úgy néz reám mindig,
mintha azt mondaná:
– Evvel a kis kölyökkel még lesz számolni valóm!
És hosszú, barna lebernyegje alatt ökölbe szorítja vörös csúnya kezeit.
Vagy a kését tapogatja talán meg, amellyel gaztetteit végre szokta
hajtani. Igen, ez a kés ott van valahol. Mennyi vér tapadhat hozzá!
Mindig örülök, ha ilyenkor találkozunk a rendőrrel. Ő a dadámmal szokott
beszélgetni. Igen szíves ember, bár szintén félelmes, mert kardja van és
szigorú mindenkihez, de bizonyos, hogyha ő a közelben van, akkor nem
félek a vörös zsiványtól. Ilyenkor ez a gazember nem mer reám nézni és
közel jönni, hogy gyönyörködjék ijedelmemben, amikor dadám szoknyájába
kapaszkodva hirtelen át szoktam fordulni a másik oldalára.
Persze a rendőr-bácsi még nem segít az én bajomon, mert nincs mindig
velünk és bizonyos, hogy ha a vörös rám tör a szobában,
segélykiáltásaimra későn érkezne. El kellene egyszer mondanom a
rendőrnek, hogy ki ez a vörös. El kellene azt mondanom, hogy gyermekeket
gyilkol és amikor a vérüket megissza, kárörömmel kacag a pusztulásukon.
El kéne mondanom, hogy ez az ember piszkos kis boltjában véres csontokat
őriz – mert boltja van, ahol festékeket árul, padlómázakat és
ilyenféléket – és a fiókokban a kitépett szíveket és gyermekek
agyvelejét rejtegeti.
Sokszor el akartam ezt mondani komolyan és hosszasan, kérni akartam a
rendőr bácsit, hogy tegye ártalmatlanná, csukja börtönbe, akasztassa föl
vagy szúrja át a kardjával, de mindig abbanmaradt.
– Hátha kinevetne!
Borzasztó, ha az embert kinevetik, játékszernek nézik. Elvégre még nem
tanultam semmit, írni, olvasni nem tudok és nem értem, amit a nagyok
beszélgetnek. Nem is érdekel. De azért megérzem, ha valamiben igazam
van, jól megérzem. És ők erre nevetnek; ez elviselhetlen.
Ilyenformán nem panaszoltam be a vöröst és állandóan foglalkoztatott a
kérdés: mi lesz velem. Sokszor aggódva kémleltem a szalon sötét sarkait,
sokszor meg-megnémulva, lesütött szemekkel néztem soká egy képre, mert
úgy éreztem, hogyha fölnézek, megjelenik a vörös. Nem egyszer tisztán
látni véltem, amint kikecmereg a szoba homályából és szétálló nagy
füleivel, rémes, zöld szemeivel felém jön. Sokszor sikoltottam ilyenkor
és ha a dada bejött, elmondtam, hogy a vörös benn van a másik szobában.
Ilyenkor a jó dada bement, kinyitogatta a táblákat, bevezetett a
szalonba és végignézett velem mindent.
– Itt sincs, itt sincs. Ejnye hát hol van?
Megnéztük mindenütt. Felemeltük a zongoratakarót és kinyitottuk a
szekrényeket. Egyszer kívánságomra még a fiókokat is sorra vizsgáltuk,
mert kitelhetett a vöröstől, hogy oda bujik. Kicsike ő és valószínűen
akkorára össze tudja magát húzni, mint egy Hüvelyk Matyi. Ilyesmit
gyakran lehet hallani. Borzasztók ezek a rablók. Sose tudja az ember, ha
kinyitott ajtó mellett elmegy, nem rejtőzik-e mögötte egy közülök. Ők
meghúzódnak a fogasok alatt, a ruhák között és lábukat felhúzzák úgy,
hogy semmise látszik belőlük; vagy becsúsznak az ágy alá egészen a
homályos sötét sarokba, úgy, hogyha jól megnézi az ember az ágy alját,
még akkor sem látja meg a rablót, legfeljebb ijesztő zöldfényű szemeit,
mint amilyen a Huszáré, a kutyánké, amikor a mészáros ingerli. Nem
ismerek ilyenkor Huszár szemeire, kedves, hű, szomorú szemeire; vérben
forognak és a düh zöldes fátyola ereszkedik rájuk. Mondom, legfeljebb a
rabló szemeinek a fényét lehet egy pillanatra meglátni az ágy alatt. De
ilyenkor nem szeretek sokat tanakodni, hogy csakugyan ott van-e a rabló,
hanem egyszerűen kiszaladok a szobából.