A nagymama olykor mesélt nekem megboldogult szüleimről, akiket nem
ismertem, mert édesanyám a születésemkor halt meg, apám pedig félévre rá
követte. A nagymama nem mondta soha, de egy szakácsné mondta, aki engem
nagyon szeretett, hogy öngyilkos lett, nem tudott megvígasztalódni, nem
tudott élni az édesanyám nélkül. Annyira szerette. Hát magunkra hagyott
bennünket a nagymamával. Szegény apuskám és anyuskám, sohase ismertem
őket!…
Reggeli után a nagymama meg szokta csókolni a fejem búbját, azután
átküld az ebédlőbe. Ilyenkor már dadámnak a konyhában van dolga,
magamnak kell mulatság után néznem. Borzasztó, milyen nagy szoba ez az
ebédlő. Nem szeretek benne lenni. De mit tegyek, a szalonban még
rosszabb. Ott csupa fekete, régi, öregszagú bútor van. Soha senki se ül
rájok. Legföljebb néha a nagyapa, ha eljön hozzánk. De ő vidéken lakik
és legföljebb két napra jön el. Az édesapám apja ő. Özvegyember. Nagyon
szeret engem, de mégse annyira, mint a nagymama. A nagyapának sok
unokája van, a nagymamának csak egy: én.
Az ebédlőben leülök a szőnyegre és a nagy képes könyveimben lapozok,
vagy az arcképalbumokat szedem elő. Benne van a szüleim arcképe sokféle
változatban, különböző korokból. Legszebb az édesanyám egyik képe.
Krinolinos szoknyában, olyan jókedvűen nevet; egészen kislány. Ott van
az apám gyerekkori arcképe is. Magyar nadrágban, csizmában van levéve.
Benn vannak az én arcképeim is. Születésem óta minden félévről. Az
egyiken sírásra áll a szám; egy ingben ülök egy óriási karszékben. Egy
másikon még szoknyában támaszkodom egy asztallábhoz és szopom az ujjam.
Egy harmadikon karika van a kezemben és hajtó. Akkor kaptam először
nadrágot.
Istenem, elmúltam ötéves, mennyire megváltoztam, hogy elrepült az idő!
Szomorú elgondolni! Mi történt velem, valami szép, nagy dolog? Semmi.
Még semmi. Semmit sem láttam. Mennyi idő kell még, hogy felnőjjek, hogy
megismerhessem, hogy miért érdemes élni? Ezt csak a felnőttek tudják,
nem lehet kétség, csak ők tudják!…
Így gondolkodtam sokszor a félig lefüggönyözött ebédlőben. Nagy csend
vett körül. A kis utcában órákon át nem ment kocsi. Nagymama a konyhában
üldögélt és beszélgetett a szomszédasszonyokkal, vagy a vincellérrel,
aki bejött a szőlőből valamiért. Rendesen semmiért. Magával hozta a
feleségét, Tecát és hízelegtek a nagymamának, pletykáltak, kezet
csókoltak és az lett a vége, hogy az éléskamrából Kati kihozta a
szilvóriumot és a vincellérpár kapott belőle egy-egy pohárral. Gaz,
alamuszi parasztok voltak, lopták a nagymamát és kihasználták a jó
szívét, meg a rövidlátó szemeit. A termés felét a saját zsebükre adták
el. Egyszer az egyik szomszédunk Gerő bácsi kiment szilvaszedés előtt és
megnézte a fákat, azután később kijelentette, hogy a beszállított szilva
nincsen fele annak, amit látott.
– Kedves ténsasszony – mondta a nagymamának – ezek lopnak. Kergesse el
őket.
A nagymama másnap ezzel fogadta Tecát:
– Azt mondják Tecám, hogy te lopsz. Meglopsz engem. Ugy-e nem igaz
Tecám? Ugy-e nem igaz?
Teca nem állhatott ellen a kérésnek, kijelentette, hogy nem igaz.
– Persze hogy nem igaz, édes ténsasszony. Ki volt az a gyalázatos, aki
ilyent mert rám mondani!
Nagymama majdnem kiadta Gerő bácsit és jó, hogy nem tette, mert Gerő
bácsi hatvanéves korára is hűtlen férj volt és Teca néni nem mulasztotta
volna el ezt bosszúból mindenfelé kikiabálni. Nagy szája volt. Különben
szerettem Teca nénit.