Körülbelül a visszaérkezése után egy héttel láttuk viszont Johannát.
Nagyon le volt soványodva, szánalmas volt. Mosolygott, erőltetve és
sokat nevetett, azt mondta, hogy remekül mulatott Bécsben, hogy nem
sokáig marad Budapesten, más levegő az… Amikor a hogylétéről
kérdezősködtünk, azt mondta, hogy az úton megfázott és azért kellett
feküdnie.
– Hazugság, – mondta Elek később. – Beleszeretett egy bécsi főhadnagyba,
akivel egyszer találkozott valami sör-társaságban; ennek a betege. A
vágytól és fájdalomtól most is alig tud a lábán állni, ezért marad az
ágyban!…
Annyira mulattam ezen a föltevésen, hogy meg sem kiséreltem
bizonyítgatni Eleknek, hogy mennyire valószinűtlen, amit mond.
A következő hetekben Johannát ritkán láttuk, a hangja se csendült föl a
szomszéd szobákban. Elszakadt tőlünk, nem törődött velünk, nem
ambicionált többé bennünket.
– Mit csinálhat ez a nő? Leveleket ír naphosszat a vackában? Vagy
ábrándozik? Vagy a felhőket nézi? – kiáltotta Elek.
Csak estefelé zongorázott. Egy zongoradarabot nyaggatott untalan. Szűkös
repertoárjában ismeretlen szám volt ez eddig. Egy komikusan triviális
induló, a legelvetemültebb katonakarmester-stilusban tartva.
– Das Lieblingstück des Oberleutnants! – jelentette ki Elek. – Johanna
most tanulja, és végkép meg fogja hódítani véle a szép vörösbajuszú
főhadnagyot.