Elek egy délután kijelentette, hogy bemegyünk Johannához.
– Nem hagyhatom, – mondotta, – hogy ez a vánnyadt nő nyomorával
rejtőzködjék előlem. Fölkeresem az odujában, megszurkálom a sovány,
sárga lapockáit, benézek a fehérneműs szekrényeibe, a szennyes-ládájába,
a titkaiba.
Hiába igyekeztem lebeszélni Eleket a látogatásról.
– Nem dobhat ki, – válaszolta csaknem dühösen. – Ha beüzennék elébb,
akkor kifogást mondana, bezárkózna és tisztára huzatná a vánkosokat – de
így nem tehet semmit. Rajta fogom érni a magányán, a szerencsétlenségén.
Bekopogtattunk. Johanna nem volt otthon. Elek megrugdosta dühében a zárt
ajtót.
A következő napokon a fiú minden mesterkedései, hogy Johannát
meglátogathassuk s a „helyszinén“ megnézzük, sikertelenek maradtak. Nem
volt otthon, vagy lenn volt a mosókonyhában, vagy ruhát próbált, vagy
vendégei voltak. A vendégek különösen felbosszantották Eleket.
– Nyelvmesternők, nyütt, szőke, érdes arcú hölgyek, német
lateiner-pofák! – dühösködött. – Honnan szedi össze őket!…
Teljesen értettem a bosszankodását. Professzionátus nőhódító létére nem
tudta elviselni, hogy egy nőhöz, aki a közvetlen közelében él, hozzá ne
nyúljon. Hozzájárult ehhez, hogy Idánál sem boldogult. Egy heves ostrom
után a leány kijelentette, hogy: nem.
– Tudja meg a nagyságos úr, hogy ő csak egyszer, hat év előtt. És soha
többet. Tapasztalatlan lány volt. Egy férfi házasságot igért neki…
Hagyja őt békével a nagyságos úr, ő úgyse…
– Ekkor már nem ellenkezett a lány, – magyarázta Elek. – Ekkor már csak
azt akarta, a saját megnyugtatására, hogy én kijelentsem, hogy nem, nem,
én nem fogom rögtön otthagyni! Ezt várta, de hiába, mert én olyan mély
szánalmat éreztem iránta, – láttam az ijedt, kissé kitüzesedett
madárszemeit – hogy elmúlt minden étvágyam. Eszembe jutott egy
parasztgyerek, aki egy tyúkot bottal terelt, de jókat ráhúzott, érted.
Ez jutott eszembe. Épen ilyen fonák dolog lett volna… mint madarat
bottal verni. Nem bántottam Idát.
Elek nagy léptekkel járkált a szobában föl és alá:
– Két szerencsétlen, tépett, kihasznált tyúk! – mondotta szónokiasan,
megállapításszerűen.