Szóval, Idától nem tudtunk meg semmit. Meg kellett várni, míg Johanna
nyilatkozik, várni kellett egy novemberi esős vasárnap délutánig.
Egyedül voltam s esteledett már. Épen fölálltam, hogy fölcsavarjam a
villamos-lámpát. Kopogás és Johanna lebbent be.
Panaszkodott, hogy milyen unalmas a vasárnap délután és hogy nem tud mit
csinálni és hogy Bécsben egészen máskép tellik az idő.
– Ach Wien! – sóhajtotta többször.
Azután rátért a házasságának történetére. Jól sejtettük. Férje
megcsalta, beteggé tette, operálták, elváltak. Nem okolhatta a szüleit.
Azok utánajártak, kérdezősködtek és a vőlegényről a legjobb
információkat kapták. Húsz éves korában már elvált asszony volt. A válás
után Pestre jött, egy barátnője hitta, de a barátnővel összevesztek és
vissza akar menni Ausztriába, vagy Svájcba, talán Bonnba. Pensiót fog
nyitni. Idát magával viszi. Ebből meg lehet élni tisztességesen és a
rang, a szerep, amelyet egy pensió tulajdonosnője betölt, szintén
megfelel neki.
Mindezt igen hosszan, romantikus részletességgel fejtegette Johanna.
Sóhajtozott, az ablakhoz állt, kibámult az utcára, – ahol már égtek a
lámpák – azt hiszem, könnyezett is. Azután elmondta, mennyire egyedül
van, hogyan unatkozik, milyen idegen neki mindenki, mennyire utálja a
házmesternét, nincsen semmi, semmi mulatsága, stb.
Szántam Johannát. Egy szomorú – bár nem tragikus – női sors tárult ki
előttem, amelyben azonban folyton ott kísértett a nevetséges elem.
– Unatkozol! – szóltam magamban Johannához. – Hát akkor miért kártyázol
egész délután Idával. Megcsalt a férjed? Miért nem udvaroltatsz magadnak
a szobauraiddal, akár Elekkel, akár a két szomszéddal, magamról nem
szólva, mert a nagykezű nőket nem állhatom. És miért akarsz épen
pensiósné lenni, Johanna, – folytattam – amikor a pénzedet jövedelmezőbb
vállalkozásba is fektetheted! Miért vagy elégedetlen, Johanna, amikor az
élet szenvedés. És miért adod a vidámat máskor és miért kacagsz
nagyokat, amikor az életed el van rontva, el van fuserálva!
Ezeket gondoltam, de nem ezeket mondtam. Vígasztaltam Johannát,
kérdezősködtem a pensió tervéről. Ennek azután megörült és elmondta,
hogy a pensió hány szobából lesz, hogyan fogja berendezni, milyen lesz a
társalgó és micsoda szép kis egyfogatút fog tartani a vendégek
használatára.
Egy óránál hosszabb ideig maradt a szobában Johanna.
Elekkel vacsoránál találkoztam a vendéglőben. Amikor elmondtam neki
Johanna látogatását és nagyjában mindazt, amiről beszéltünk,
kijelentette, hogy Johanna szerelmes belém és gratulált.
– Beléd szeretett, – magyarázta. – Végre talált egy férfit, akiről érzi,
hogy nem fogja becsapni, otthagyni, kijátszani és megalázni. Érzi benned
a karaktert, bízik benned.
Tiltakoztam a föltevés ellen, nem tartottam hízelgőnek magamra nézve,
hogy egy nő ennyire bízik bennem.