Az első hónapokban hetenként legföljebb egyszer láttuk. Ilyenkor hatásra
dolgozott. Bejött, síma sötétkék reformruhát viselt, kevés csipkedísszel
– rövid, banális beszélgetést rendezett. Ida az ajtóban állt, mint
gardedame. Johanna nem fogadta el a széket, amellyel megkínáltuk,
babrált a boáján, amelyet ilyenkor – Isten tudja, milyen okból – nyaka
köré csavart, előre hajolt, mosolygott, nevetett és hamar kiment.
Elek röviden fejtegette az eseményt.
– Johanna ma bement a szobauraihoz. Rövid négy perces vizitre. Beszélt
Budapestről, Bécsről, bájos volt, föltette a boáját, föllépett a
tisztességes, erkölcsös, jó családból való lakásadónő szerepében.
Mosolygott, kacagott, hódított, affektált, fölizgatta a férfiakat,
azután megfordult és komornája társaságában elhagyta a szobát. Csak édes
arcának emléke és bájos hangjának csengése maradt utána.
Megállapítottuk újra és újra, hogy Johanna sajátságos viselkedése mögött
valami tragédia rejlik, de Idától nem lehetett semmit kitudni.
Elek – híven sajátságos elveihez, amelyeknek gyökerét a természet ama
ritka bőkezűségében kellett keresni, amellyel e fiút, nem méltatlanul,
elárasztotta – szabad idejének egy bizonyos részét Idának szentelte.
Eredménytelenül. A leány kegyeit rohammal bevenni nem sikerült. Elek nem
vesztette el a türelmét – amit minden hasonló esetben őszintén bámultam
nála, – hanem új taktikát kezdett. Szóbeli udvarlásra tért át. Orákig
elbeszélgetett Idával. Mikor emiatt megróttam, kijelentette, hogy a
német nyelvben gyakorolja magát és hogy nincsen igazam, amikor a nőknél
– „ilyen“ szempontokból – a társadalmi differenciákat emlegetem.
– Csodálkozhatsz, – mondotta Elek – de kimondom, hogy soha még
rangombéli nő nem volt képes lekötni az érdeklődésemet. Mindig az
alacsonyabb sorban lévők foglalkoztattak.
Kinevettem Eleket, mert szép és kedves fiú lévén, nagy sikereket
szalasztott el e minőségi jellegű kisigényűsége révén.