Johannát ritkán láttuk, de egész nap velünk élt. Reggel, ha fölkeltünk,
már hallottuk a hangját, amint a szomszédszobában instruálta Idát a
takarításban. Kedves, csengő szopránja volt, affektálva és bécsi
kiejtéssel beszélt s közben sokat kacagott, mint egy kislány.
– Johanna megboszúlja magát a férfinemen – mondta Elek ilyenkor.
Kegyetlen boszút áll! Hangjával és szemérmetlen vihogásával a másik
szobából fölkorbácsolja a fiatal szobaurak fantáziáját. Hadd
szenvedjenek. Hadd sóvárogjanak utána!
Mert megállapítottuk, hogy Johanna csalódott nő. Az egész sápadtsága,
korai hervadtsága, bágyadt mosolya valami kis tragédiát sejtetett.
Valami megcsalatást, meghurcolást, becsapatást, szégyent, ami miatt
otthagyta Bécset.
Olyan érzékenyen zongorázott estefelé. Régi Strauss-valcereket,
ismeretlen szalon-darabokat szedett el, amelyekben banális futamok és
tragikomikus tremolók szerepeltek. Ilyenkor kinyitottuk az ajtónkat és
az előszobán át jól hallhattuk a játékát. Néha dúdolt is hozzá.
Nagyszerűen mulattunk. Egy alkalommal hemperegtünk nevettünkben. Johanna
tudniillik a bassusokkal egészen szabadon bánt el, a ritmust pedig saját
használatára alakította. Hall az ember az életben temérdek rosszul
zongorázó asszonyt, de ilyen karakterisztikus rosszjátékot, ilyen egyéni
hibázásokat soha. Johanna egyénisége, amelyet még nem ismertünk, csak
sejtettünk, tökéletesen benne volt a zongorázásában.