Johanna csinos nő volt, fiatal és elvált, de… nagyhomlokú, kishajú,
nagykezű és német. Kezdettől fogva nevettük, mulattunk rajta, épen ez
utóbbi tulajdonságai, vagy helyesebben szólva, e tulajdonságok
sajátságos csoportosítása miatt. Kedves volt, de nevetséges. Nem tudott
egy szót szólani, mozdulni, hogy mind a ketten magunkban mosolyogni ne
kezdtünk volna rá.
A szobát nem tőle vettük ki, hanem Idától, aki titkára, komornája,
barátnője és szobalánya volt Johannának. Egy kisszemű, széptermetű,
szepesi leány, lenszőke hajjal, de szintén nagy kezekkel, amelyek
könyökig, ameddig a blúza látni engedte, egyenletes fényes vörösek
voltak. Nem bántuk, foglalót adtunk; a szoba nagy volt és rendes, jó
bútorok, jó ágynemű, jó kanapé, villamvilágítás és fürdőszoba-használat.
– Csak ne volnának ilyen vörös kezei! – sopánkodott Elek, a lakótársam,
– vagy ha már ilyen vörösek, ne volnának ilyen nagyok.