Elbucsúztam tőle. Lehaladva a lépcsőkön, találkoztam a segédorvossal.
– Bámulatos – mondotta – a betegünknél ez az újonnan fellépett téves
eszme, amelyet illuziók és hallucinációk támogatnak. Szép bizonyítéka
annak, hogy ha a butulás egyéb tünetek fokozatos fejlődése mellett nem
mutat hajlamot az előrehaladásra, akkor az épebb psyche mégis csak
mindenképen megvédi magát a kellemetlen, elviselhetlen és rettenetes
benyomások elől, amit a hozzátartozó test feltartózhatlan pusztulásának
látása egy-egy világos pillanatban nyújt. Ez néha nem megy símán.
Akadnak betegek, akik napokig sírnak és látni rajtuk, hogy tisztán
ismerik sorsukat és állapotukat, de azután megjelenik, mintegy
automatikusan a mentőeszme, egy badar és téves gondolatkör alakjában. A
beteg pár nap alatt királylyá, császárrá, Napoleonná, dúsgazdag emberré,
atlétává teszi meg magát és e mentőgondolat mellett – amely megadja neki
az életnek a lehetőségét – makacsul kitart. Betegünk egy ideális
leányalakot kreált magának, akinek az óra ketyegésében hangját hallja, s
aki mindenféle kellemes és szép dolgot mond neki, főleg pedig a
gyógyulást hangsúlyozza. Vonzalmában minden sexuális motivum hiányzik.
– Igen – mondottam – tudom, tudom, igen!
Kissé bántott a fehérkabátos fiatalember elbizakodott hangja és öntelt
mondatszerkesztése és sietve elbucsúztam tőle.
– Tehát – szőttem tovább a gondolatot magamban – tehát nemcsak én és a
főorvos tudjuk a Fülöp titkát, hanem a segédorvos is, akinek a főorvos
elmondotta. A segédorvos el fogja mesélni a titkot Fülöp feleségének. És
Fülöp felesége többé nem fog habozni – amint eddig habozott, hogy
Fülöpöt a segédorvossal megcsalja.
És Fülöp feleségének igaza lesz – vontam le a végkövetkeztetést
könyörtelenül.
(1910 december.)