Délután elmentem hozzá.
Sajátságos változást vettem rajta észre. A vonásai, ezek a szép, férfias
és rokonszenves vonások, most gyerekesek, rajongóak voltak, elsimultak
és kitelődtek valami átszellemültség örömében. Kedves volt, de
ünnepélyes.
– Barátom na… nagyon örülök, hogy… hogy eljöttél. Fo… fogok neked va…
valamit mondani.
Boldogan mosolygott reám és szorongatta a kezemet.
– Barátom – mondta – egy hét óta vettem észre, hogy van itt nekem
valakim. Egy szép, szép kisasszony.
Szinte imaszerűen hangsúlyozta az utolsó mondatot, mint egy kis gyermek,
aki a hallott mesét továbbadja a kis öccsének vagy hugának és szeretné
mindazt a szépet, gyönyörűt és meghatót, ami szívében van, egészben,
hiánytalanul tovább adni.
– Egy kisasszony – folytatta Fülöp.
– Milyen? – kérdeztem.
– Egy szép, kedves kisasszony. Ő gondoskodik rólam. Minden pillanatban
velem van. Beszélget velem, biztat és gyógyít.
– Mit mondott? – érdeklődtem.
– Sok mindent. Most is szól hozzám.
– És mit beszél?
Fülöp figyelve nézett a kerek faliórára, mely ágyával szemben függött,
azután elmosolyodott:
– Azt mondja, hogy te igazi jó barátom vagy.
– Az óra, vagy a kisasszony?
– A kisasszony. Az óra hangjaival beszél hozzám. Az órából hallom a
hangját. Tisztán és világosan szótagolva mond mindent együtt az órával,
amint az óra tikk-takkol.
– És miket mondott még?
– Hogy meg fogok teljesen gyógyulni, csak legyek türelmes.
– De hisz ez természetes! – mondottam és megdöbbentem attól a
szemrehányástól, amely a kisasszony szavaiban rejlett. Hirtelen eszembe
jutott, hogy a felesége is, én is egyaránt elmulasztottuk Fülöpnek
hangsúlyozni és igérni a gyógyulást. Szinte természetesnek találtuk,
hogy már belenyugodott, hogy gyógyíthatlan.
– És mióta vigyáz rád, van veled a kisasszony? – tettem hozzá azután.
– Mióta itt vagyok, folyton. Azt mondja, hogy mióta behoztak, mindig
gondoskodott rólam. És mindenre emlékszik.
Fülöp újra elmosolyodott, hallgatott egy kicsit, azután folytatta:
– Milyen kedves! Most azt mondta, hogy az első nap este, mikor
idehoztak, sírtam az ágyban, és hogy ez gyerekesség volt.
– Milyen a hangja? – faggattam Fülöpöt.
– A ha… hangja, barátom, édes hangja van. A harmadik elemiben egy napon
egy tanítónő helyettesítette a tanítónkat. Egy fiatal, fehérruhás,
barnahajú leány, annak volt ép ilyen hangja. Lágy és kellemes, mint a
szép muzsika. Egész nap el tudom hallgatni. És olyan jó, hogy mindjárt
beszél, mihelyst kivánom.
Elhallgatott, várt, mintegy hegyezte a vékony, lesoványodott füleit.
Olyan volt a fehér párnák között, mint egy mumia. Mozdulatlanul feküdt s
csak a feje látszott ki, mint a kis gyereké a pólyából. Azután elmondta,
hogy a kisasszony biztosította őt, hogy ma este a vacsoránál egyik
kedvenc étele, a tejbe grisz fog szerepelni.
– A feleségednek beszéltél a kisasszonyról? – kérdeztem.
– Nem – mondta komolyan és zavar nélkül elsiklott a téma élén. – Senki
se tudja, csak a főorvos és te. A segédorvosnak se mondtam meg. Az sokat
beszélget a feleségemmel lent a szalonban és megmondaná neki. Nem jól
esnék az asszonynak. Kérlek téged is, hogy ne mondd neki.
– Nem, nem, semmi szín alatt – erősítgettem – hiszen nem volna nyugta a
féltékenységtől!
Kis szünet következett a beszélgetésben, azután Fülöp folytatta:
– Annyit tudnék róla mondani!… Olyan nő, akire mindig vágytam, s amilyet
nem láttam egész életemben egyet se.
– El fogod venni, ha felgyógyulsz?
Nem döbbentette meg a kérdésem. Kicsit gondolkozott, azután felelt:
– Nem! Minek venném el? A válás nehezen menne. Ő mondta is, hogy ne
váljak el a feleségemtől, ne okozzak szomorúságot senkinek, ő így is
mindig velem marad. Tisztán, önzetlenül szeret engem.
E pillanatban egy légy szállt Fülöp arcára.
A beteg elmosolyodott és nem kergette el.
– Látod ezt a legyet a homlokomon – mondta mosolyogva – ezt is ő küldte.
A legyek döngenek, muzsikálnak, a fülembe éneklik az ő üzeneteit. Mindig
tud valami jó hírt üzenni.
– Ez a légy most mit mondott?
– Ez… ez, várj csak, semmit, de ő küldte ide hozzám. Ezek a legyek nem
csípnek, nem szekiroznak. – Kenyérgalacsint vett elő a zsebkendőjéből és
a kopasz homlokára ragasztotta.
– A legyeknek – suttogta mosolyogva – táplálom a legyecskéket.
– Nézz szét a padlón – mondta azután. – Nem hinnéd és az orvos nem is
tudja, tele van villamossággal. Ezt is ő bocsátja szét itten, hogy
gyógyítson vele. És érzem, hogy gyógyulok. Az ágy lábain keresztül
feljön hozzám a villamosság és állandóan kering a testemben. Erősödőm
napról-napra. Egészen máskép hat ez, mint amikor reggelenként a
segédorvos egy kicsit megvillamoz. Attól ugyan meghalhatnék. Ez gyógyít
percről-percre.
– Mi a kisasszony neve? – szakítottam félbe Fülöpöt.
– A neve… a neve… nem tudom. Sohase mondta. Pedig kérdeztem már párszor.
Fülöp várt és az órát figyelte. Azután mosolyogva szólt:
– Most is azt mondja, hogy ezt ne kérdezzem, elégedjem meg azzal, hogy
szeret engemet… Ilyen szeretetről fogalmam se volt eddig, barátom.
Állandóan érzem és boldog vagyok vele. Nézz ki az ablakon oda fel a
háztetőre. Látod azokat a szép nagy madarakat a villámhárítón. Azokat is
ő küldi ide. Ha unatkozom, nézhetem őket, amint repülnek, kergetőznek.
Szórakozhatom. És velük is üzeneteket küld.
Kinéztem. A madarak közönséges fekete varjak voltak.
– Milyen szinű ezeknek a madaraknak a tolla, nem látom jól? – kérdeztem
Fülöpöt.
– Ragyogó kék és zöld és némelyiknek aranyszinű tollai is vannak.
– Jó – mondtam – szóval te Fülöp, egy boldog ember vagy. Az ügyed jó
kezekben van letéve és halad egyenesen előre.