által. Az egy körded s magas kúppal ellátott terem volt, melynek közepén
egy óriás nagyságu arany szobor állott. Barthamé ekkor mondá Mászárnak:
– Fiam! te 30 napig itten fogsz maradni; én minden szükséges élelmi
szereket fogok számodra itten hagyni; a harminczegyedik napon, ha
magaviseleteddel meg lesz elégedve, a szobor összeszoritott jobb kezéből
egy becses Khurzá-nak nevezett talizmánt fog leejteni; az egy magyaró
nagyságu arany ékszer; te fölveszed azt s az én rákövetkező napon leendő
eljövetelemre fogsz várni.
Barthamé távozott s Mászárt magára hagyá. A fiatal kezdetben
megfélemlett s magányában nagyon unatkozott; de mivel azon változtatni
nem tudott – bár e volt életében az első kellemetlenség, megadá magát s
nyugodtan számlálta a napokat.
Végre a harminczegyedik nap elérkeztével a szobor kinyitá jobb kezét s
Mászár ezen szavakat hallá:
„Málikok fia! vedd ezen zhakhirát (talizmánt) s ügyelj jól reá, mert az
tenéked volt szánva; kerüld főképpen Barthamét, ki azt tőled el akarja
venni s azután téged elüzni!“
„Ezen talizmánnak négy oldala van, s ezen oldalok mindenikéhez a te
szolgálatodra rendelt nemtő van kötve, kiket te eléhivhatsz, ha a Khurza
illető oldalát megdörzsölöd!“
A szobor megszünvén beszélni, Mászár vevé a talizmánt s annak egyik
oldalát szorgalmasan megdörzsölvén, egy hang kiáltá:
„Labik já Szidi (parancsolj, uram)!“
– Ki vagy te? – kérdé Mászár.
– Én Shaihub vagyok!
– Tehát, Shaihub! – mond a fiatal – végy engem s vigy el innen, mert
Barthamé holnap eljő s én nem akarom, hogy itten találjon.
A nemtő fölvette Mászárt s nehány óra alatt egy kellemes fekvésü pompás
kastélyba tette le.
– Hová hozál? – kérdé Szaif fia.
– Saját kastélyomba! – felelé a nemtő.
S miután Mászár egy kevéssé kinyugodta magát, mondá szolgájának:
– Most menj és hozz hirt nekem atyámról, Szaif Züliázánról, én itt meg
foglak várni téged.
XIX. Szaif Züliázán gyermekei.
Dumár és Mászár. A hábeshi hadmenet vége.
Most elmondjuk, mi történt Dumárral, Szaif Züliázán másik fiával, ki
mint láttuk fennebb, elragadtatott s a Kum-kum tartományban tétetett le.
Felébredtekor egy nagy pusztán találván magát, minden aggodalom nélkül
kelt útra, mert ezen fiatal ember bátrabb volt szelid természetü
testvérénél. Azonban, ha a félelem nem, de a szomjuság csakhamar
jelentkezett; de mivel vizet csak előre haladva remélt találni, tehát ő
előre haladott; két napi útazás és a nélkülözések férfias eltürése után
egy lakházat pillantott meg, mely előtt víztelt medencze állott. Dumár
ezt látva, futni kezdett s még megmaradott, erejét is kimeritve érkezett
a medenczéhez s annak neki feküdve, sovársággal ivott; de midőn fel
akarna kelni, arra nem vala képes; úgy tetszett neki, mintha
inszerkezete megmerevült volna s a medencze felé hajoltan,
mozdulatlanul, mint egy darab fa maradt ottan.
Ekkor a lak ajtaja megnyilván, egy nevető emberi alak jelent meg.
– Ah, Dumár! te ugyan meg vagy fogva!
Mondá s Szaif Züliázán fiához közelitett s zsebéből egy üveget vevén ki,
megszagoltatta Dumárral, s ő azonnal visszanyerte testének
mozgékonyságát.
Ekkor házába vezetvén, mondá neki:
– Fiatal! ez estvére az én daif-om (vendégem) vagy; én Abdalkádusz
vagyok; az én testvérem Sheik Attalib, kit és a te ottan levő atyádat
ostromolja Szuria Hamera. Ide jöveteledet előre tudtam s azért helyezém
e vizet házam elébe, hogy ide vonjalak; mert én neked egy talizmánt
adok. Holnap folytasd útadat, de távoztod előtt hajamból két tincset
fogok adni, s midőn valami felvilágositás- vagy tanácsra leend
szükséged, helyezd azt bal halántékodra s én álmodban megjelenek, s a
mit tudni ohajtasz, megmondom.
Dumár e lakban tölté az éjt, másnap Abdalkádusz az igért tincseket átadá
s egy darabig elkisérvén, búcsut vett tőle.
Fiatalunk gyökerekkel táplálkozva s fris forrásból iva, még három napig
ment, útjának negyedik napján megérkezett egy nagy térség közepén
elterülő város elébe, melylyel szemben egy más hegytetőre helyezett
város tünt fel; az est közeledvén, Dumár a városba volt menendő, midőn
látta, hogy a lakosok házaikat bezárva, elhagyák a várost s a hegyen
fekvő város felé irányozzák lépteiket. Dumár ezen kiköltözködés okát
tudakozván, azt kapá feleletül, hogy azon városban azért nem
maradhatnak, mivel naplemente után oly nagy mennyiségü mérges bogár lepi
el a lakokat, hogy az ott hálók mulhatatlanul meghalnak azoknak mérges
fulánkjaitól.
Dumár csatlakozott, az éjt a szomszéd hegyeken töltendő; lefekvéskor
azonban Abdalkádusz haját halántékjára helyezé, s midőn elszunyadott,
megjelent Abdalkádusz, kitől a mérges bogarak magyarázatát kéré.
Abdalkádusz felelé, hogy azon város egy Szahir által van elátkozva; de
ha ezen talszaméh hatását le akarja rontani, emeljen föl egy a fő
kaputól balra levő követ, az ez alatti üregben egy a többi bogaraknál
huszszor nagyobb oly nemü rovart fog találni; ezt megfogva, el kell
égetni, s akkor a talszaméh hatása meg fog semmisülni, mert a rovarok
királyoknak elvesztése után mind meg fognak dögleni.
A reggel elérkeztével Dumár azon tartomány málikjához ment s felajánlá
magát, hogy a várost a mérges rovaroktól megmenti.
A málik mondá neki:
– Fiam! ha azt valójában meg tudnád tenni, leányomat neked adnám nőűl!
Még azon nap alkonyán, midőn a lakosság a hegyekre vonulna, Dumár
kijelenté, hogy ő a városban fog maradni. Eredménytelen volt minden
beszélésök, hiában mondák, hogy sokan, kik azt meg akarák kisérteni,
mind a halál áldozatjai lettek.
Dumár nyugodtan csak azt felelé, hogy holnap városukban aludhatnak.
– Szegény gyermek! mit tudsz te tenni ott, hol annyi öregek és tudósok
sikertelen fáradoztak; te csak ok nélkül feláldozod magadat! – mondának.
De mind ezen beszédek nem ijeszték vissza a fiatal Dumárt; s midőn
magára maradt, a fő kapuhoz sietett; megtalálta az Abdalkádusz kijelölte
követ; azt fölemelte, megfogta a szörnyü bogarat s egy már előre
élesztett tüzen megégeté.
Ezen műtétel után lefeküdt, s midőn a lakosok reggel eljövének, őtet
édesdeden aluva találták, s mindenfelől kérdésekkel ostromolták, hogy mi
módon tudta a mérges rovarok megjelentét gátolni.
Dumár mindezen kérdésekre nem felelt, hanem biztositá, hogy ezután
nyugodtan és gondtalanul aludhatnak lakjaikban.
A málik meggyőződvén Dumár állitásának igazsága felől, igérete szerint
leányát Dumárnak akará adni; de cselszövényes vezéreinek egyike eként
szólott hozzá:
– Já, málik! ezen fiatal idegen és ismeretlen, mi nem tudjuk e nehéz
feladatot miként oldá meg s kérdezősködéseinkre semmi feleletet nem ád;
lehet, hogy ő egy Szahir (bűvész); de ki biztosit, hogy irányunkban jó
indulattal viseltetik, mert a Szahirok vagy megbecsülhetetlen barátok,
vagy veszélyes ellenségek. Megengeded-é málik, hogy én őt próbára
tegyem, mielőtt leányod neki adnád?
A málik, megdicsérve vezére elővigyázatát, teljes szabadságot adott neki
a fiatallali eljárásban.
S a cselszövényes vezér Dumárhoz egy kitünően szép, de leleményes eszü
leányt küldött. Dumár szép volt, mint atyja; de bátor jellemü,
akaratjában rendithetlen s érzeményeiben kitörő; neki a fiatal leány
tetszett s igyekezett az ő tetszését is megnyerni. A leány nem utasitá
egészen vissza s értésére adá, hogy vonzalmát talán meg tudná nyerni, ha
értésére adná, bizalmat mutatva irányában, mimódon menté meg a várost a
mérges rovaroktól, s Dumár gyermeki gondatlansággal mindent elmondott
neki.
– Úgy látszik, – folytatá ő – hogy nekem valami titkos tudományt
tulajdonitanak; pedig az én munkám igen könnyü volt, s ezen hajtincsek
segitségével tevém azt.
S felnyitá a kis szelenczét, melyben Abdalkádusz haját tartotta; de azok
onnan eltüntek, mivel Dumár elfeledé a szent ember azon intését, hogy
titkát senkinek ne fedezze föl.
S ő fölgerjedvén a becsült tincsek elvesztén, a leányt vádolá annak
elorzásával s megragadván, visszaadását követelé; de a leány
kijelentvén, hogy azokról mitsem tud, a szenvedélyén uralkodni nem tudó
fiatal ember oly dűhbe jött, hogy a szerencsétlen leányt egy ütéssel
agyon sujtá.
A zaj hallatára összefutott cselédség és szomszédok berohanván, elfogták
a gyilkost és börtönbe vezették.
A málik, leendő veje esetéről értesülvén, vezéreit értekezletre hivá, s
ezek azt mondották, hogy „ez ember, ölvén, meg kell hogy ölettessék!“
S eként Szaif Züliázán fiát átadták a hóhérnak; kivégeztetésének napja
is el lőn határozva; már a piaczon volt, már a pallos csapásra készen
állott, midőn a testvérének szolgálatjában levő nemtő, áthaladván a
város fölött, nyilsebességgel lecsapott s Dumárt felragadva,
testvéréhez, Mászárhoz vitte.
S urához eként szóla hű nemtője:
– Íme, testvéred, kit én egy városban találék, midőn szultán atyádhoz
való útamból visszatérve, esetlegesen e város fölött elrepülék s
szerencsés valék a hóhér kezei közül kiszabaditani.
Ezt hallva Mászár, testvére karjai közé rohant s szeretettel csókolá
meg, kifejezni igyekezvén gyöngéd szeretetét, s viszontlátása és a
veszélyből való menekülése feletti határtalan örömét; s azután atyja
után tudakozódott, ki mindig ugyanazon helyzetben volt, mindig Suria
Hamera nemtő-serge által visszatartóztatva.
Értesült szülővárosa aláásatásáról is.
S azután elmondák kölcsönösen egymásnak kalandjaikat.
S midőn Mászár megmutatá Dumárnak becses talizmánját s részletezé annak
tulajdonait, az utolsó gondolkozó és féltékeny lett azon előnyökkel
szemben, melylyel testvére felette birt, s gondolá magában: „Ezen
zakhira nem levén megosztható, azt egészen el kell sajátitanom!“
Estve a két testvér megegyezett, hogy egy kevés nyugalom után atyjok
segitségére sietnek s azután Mászár aludni ment, de Dumár éberen
őrködött s testvére elaludtával elvette annak talizmánját s eléhivta
Shaihubot, ki rögtön megjelenvén,
– Lábik já, Szidi! – mondá.
– Shaihub! végy engem s vigy el, hová akarsz, csak hogy innet távol
legyek.
Shaihub csudálkozva kérdé:
– Hogyan! te itt hagyod egyedül testvéredet?
– Adj neki egy nemtő rabszolgát s távozzunk!
Shaihub, bár elszomorodott ezen szívtelenségen, kénytelen volt új
gazdájának engedelmeskedni, s fölvevén Dumárt több hetekig útaztak;
mígnem egy magas hegytetőre érkeztek, melynek lábánál egy roppant
kiterjedésü város terült el.
– Ezen várost, – mond Shaihub – Dameskhá-Shámé[2]-nak hivják, s az a
föld legnagyobb városa; meglátogathatod, ha akarod; de én nem
kisérhetlek, mert oda menniök a nemtőknek meg van tiltva egy ott lakó
szent ember miatt, kit Hakiméh Bárnoászéh-nak hivnak.
– Igen, én meg fogom látogatni ezen szép várost! – mondá Dumár.
– Ha szükséged leend reám – mondá Shaihub – hivj s én felelni fogok!
Shaihub távozott s Dumár a város felé indult, s már csekély távolságra
volt a kaputól, midőn egy nagyszerü és pompás kastély elébe érkezett,
hová bejuthatni igen élénken ohajtott s beérkezvén, egy szolga felnyitá
annak kapuit s ettől megtudá, hogy az a város málikájának, Zsáhbiának
lakja, s hogy a herczegnő egyedül lakván, idegen fiatalokat nem fogadhat
el.
Dumár búsan indula el s még egyszer visszatekintett ezen pompás lakra,
hová hogy bé nem juthata, most, miután tudta, hogy egy nő lakik ottan,
még inkább fájlalá, – s a mint így végig tekintett a kastélyon, a
herczegnő megjelent egyik ablakban s meglátván a fiatalt, rendeletet
adott, hogy bocsássák bé.
S midőn a herczegnő elébe vezettetett, azt oly szépnek és kellemdúsnak
találta, hogy rögtön belé szeretett; a herczegnő is szépnek és daliásnak
találta a fiatalt s kérdé tőle, hogy honnan jön.
– Szivem asszonya! – felelt Dumár – én az arábok országából való és
málik fi vagyok, s ezen város felett haladván el, nehány napra
vendégszeretetedért esdeni jövék; de embereid visszaútasitának, midőn
egy jótevő tündért láték feltünni, te reám vetéd bűvös szemeidet s
részvétet mutatál fájdalmam iránt; – íme, most lábaidnál vagyok, hol
egész éltemet ohajtanám eltölteni.
E szívből fakadt szavakat könytelt szemekkel mondá Szaif fia s a
herczegnő kérdé tőle:
– Művész, avagy tudós vagy-é te?
– Én Shair (költő) vagyok – felelt fiatalunk.
Ekkor Zsáhbia vacsorált vele s fölkérte, hogy mondjon neki költeményt s
Dumár egy igen szép költeményt rögtönzött, melynek tárgya a herczegnő
szépsége és jósága volt. Az elragadtatott herczegnő kérdé tőle:
– Ha én atyámnak bemutatlak, Dumár! fogsz-é neki ily szép verset
mondhatni? mert ha te hozzá is ily hizelgően, ily szépen és ily
gyöngéden tudsz beszélni, meg vagyok győződve, hogy bármit kérj is tőle,
ő teljesiteni fogja.
– Já, Szatti! – felelt Dumár – egy ily reménynyel szemben a világot is
kidobnám sarkából s miként ne tudnék találni oly szavakat, melyek a
málik tetszését megnyerjék?
Más nap Szaif Züliázán fia a város felé haladott s a málik elé
kéredzvén, mint leánya által ajánlott költőt mutattatá bé magát.
A málik szivesen fogadta s gyöngéded szavakkal bátoritá fel, s Dumár
erre versben felelt, melyben e város málikjának hősi erényeit, megható
szivességét s más jeles tulajdonait festé le, oly bámulandó könnyüséggel
s oly költői magasztossággal, hogy a málik és vezérei el voltak
ragadtatva, s Zsáhbia atyja kérdé a fiatal költőtől:
– Fiam! mit kivánsz tőlem?
Én csak egyet kérhetek tőled, hatalmas málik! hanem az, remegek, érdemem
feletti leend.
– Nem, – felelt a málik – beszélj bátran!
S a felbátoritott Dumár Zsáhbia kezét kérte, mit atyja rögtön oda is
igért.
De volt vezérei közt egy kis termetü, sánta rút egyén, ki megkérte volt
a herczegnő kezét s a kit ő rútsága és ravaszsága miatt visszaútasita.
Ezen vezért sérté az általa gyereknek nevezett költő merészsége s gúnyos
mosolylyal mondá a máliknak:
– Szabad-é e fiataltól a herczegnőnek adandó menyaszszonyi ajándék
milétét megkérdeznem?
– Ezt te jogszerüen teheted! – felelt a málik.
S ekkor Szaif Züliázán fia szabályszerüleg megkéré a herczegnő kezét.
A kis vezér pedig ekként felele:
– És én a herczegnő elnyerésének föltételéül azt tüzöm ki, hogy te ezen
hegyen – át készits egy alagútat s a hegyen túl folyó patakot hozd át
azon Zsáhbia kastélyának kertjébe.
S ezt mondva a kis vezér kezeit gúnyosan dörzsölé össze s magában
hozzátevé: „míg ez a gyerkőcz a munkát bevégzi, addig bizonyosan megnő,
sőt meg is vénülhet.“
De Dumár minden nyugtalanság nélkül elfogadá a vezér föltételét s a
máliktól búcsut véve, visszavonult a számára kijelölt lakosztályba.
Másnap azon hegytetőre ment, hol Shaihubtól elvált volt s a Kurzát
megdörzsölve, annak megjelentével
– Shaihub! – mondá – gyüjtsd össze minden barátaidat, rabszolgáidat s
ezen hegyet furd át nekem, hogy a tulsó völgyben folyó patakot Záhbia
herczegnő kertjébe vezethessük.
Shaihub összegyüjtvén társait, munkához fogott s más nap reggel jelenték
a máliknak, hogy a túl völgyi patak a herczegnő kertének virágait
öntözi, s Dumár nem sokára a málik előtt megjelenvén –
Já, málik! – kérdé tőle – kivánsz-é egyéb menyasszonyi ajándékot szép
leányod kezéért?
– Nem, fiam! – felelt a málik – leányom a tiéd, én neked adom.
A kis vezér ezt hallván, haragtól pirosult arczczal új megpróbáltatást
inditványozott; de az igazságos málik reá nem hallgatván, eléhivatá a
papokat és birákat s a házassági szerződést elkészitteté.
Fennebb mondók, hogy Airud és Akisza Suria Hamera nemtőitől üzetve, egy
Sheik ismerősökhöz menekültek s ezen Sheik, kit Hakiméh Barnoászéhnak
hittak, éppen ezen városban lakott, s midőn értesültek, hogy uroknak,
Szaif Züliázánnak fia a málik leányát nőűl veszi, miután testvérétől
elorozva becses zakhiráh-ját, őtet elhagyá, engedélyt kértek a Sheiktől,
hogy ezen fiatalhoz siethessenek, neki tanácsaikkal segitségökre
leendők.
S miután az engedélyt megnyerték, a menyegzői előkészületekkel
foglalkozó Dumárhoz mentek s Airud mondá neki:
– Já, Szidi! mi a te nemes atyádnak, Szaif Züliázánnak szolgái vagyunk s
ezen városba menekültünk elleneink üldözése elől; mi tudjuk, hogy te
becses talizmánnal birsz, melyet testvéredtől bizonyosan azon szándékkal
vettél el, hogy atyádat segithesd. Hogyan van tehát, hogy te örömeidnek
útjain időzöl, midőn atyád segitségére kellene sietned.
– Én – felelt az ezen figyelmeztetés által boszantott Dumár – most nem
távozhatom; de testvéremet elhozathatjuk s ha ő nekem megbocsát, én
visszaadandom zakhiráhját s azon dicsőséget, hogy atyánk segitségére
menjen, neki engedem át.
Akisza ekkor mondá:
– Jól van, tehát hijjad Shaihubot s hozasd el rögtön Mászárt; mi itten
leszünk s megbocsátását fogjuk esdekelni.
Dumár elküldé nemtőjét Mászár után. Shaihub ezt örömmel és gyorsan
teljesité, s midőn Mászár megérkezett, Dumár átölelé s kérte, hogy
talizmánjának elorzásáért bocsásson meg. A jó lelkü Mászár azt mondá,
hogy azt már el is feledé s testvére iránt minden utógondolat nélküli
testvéries szeretetét tanusitá.
Csak midőn Dumár nősüléséről beszélt, mondá neki csudálkozva:
– Hogyan foglalkozhatol te örömeiddel, midőn atyánkat a szerencsétlenség
sujtolja.
De Dumár eként felelt neki:
– Te méltóbb vagy atyánk megmentésének nemes hivatására mint én, s más
részről is ez előny téged illet, miután tiéd azon talizmán, melylyel
segélyére lehetsz.
S miután Dumár visszaadá a khurzát, Mászár késedelem nélkül Shaihub
vállára ugrott s Airud- és Akiszától kisértetve négyen indultak el Suria
Hamera országa felé, míg Dumár menyegzőjét ülé a málik leányával.
Most térjünk vissza az arábok városába, melyet szultán Szaif Rád több
évek óta aláásatott; már kész volt a munkával s csak a meghagyott
támoszlopok megrenditése volt még hátra. De emlitettük azt is, hogy Táma
kalnuszájának segitségével a hábeshek haditerveit kikémlelé s most is
értesité anyját azoknak alattomos munkálatáról, s az arábok megegyeztek,
hogy városok egybeomlása előtt azt hagyják el. A nők, gyermekek és
öregek a szomszéd hegyekre menekültek, a férfiak pedig elszántan csatára
készültek, inkább utolsó emberig elvérzendők, mintsem a hábeshek által
megaláztatni engedjék magukat; s az öreg málik Efráhtól vezettetve,
hősileg csatáztak több hetekig, míg végre Szaif Rád átalános csatát
rendelt. Egy átalános csata pedig a sokkal kevesebb számu arábokra csak
veszélyes lehetett, s így a legválságosabb helyzetben valának, midőn egy
gyöngyház fényességü lovon nyilsebességgel elérohanó lovagot pillantának
meg, ki mint védpaizs, az arábok homlokzata elébe állván, kiáltá:
– Isten csak egyedül nagy és hatalmas! én vagyok Szaif Züliázán, a
nemtők és emberek legyőzője!
S azonnal kő- és tűzeső hullott a hábeshekre, s csaknem felét semmisité
meg a hatalmas seregnek.
Szaif Rád ezt látva s a halottnak hitt Szaif Züliázán szavát hallva,
megmaradott népével megfutamodott s Szaif, arábjaival mindaddig üldözé
és pusztitá őket, míg az utolsó hábesh el nem hagyta az ő uralma alatti
területet.
XX. Égyiptom földje.
Az arábok kivándorlása. A hábeshek utolsó hadjárata. Szaif Züliázán
halála.
Fennebb elmondók Mászárnak Shaihub nemtőveli távoztát atyja
megmentésére; fiatalunk atyját még Suria Hamera nemtőitől ostromoltan
találta; de Shaihub felsőbb erejü nemtő volt amazoknál. Mászár
rendeletet adott a viadalra s nem sokára Suria Hamera kénytelen volt
nemtőivel menekülni. A felszabaditott Szaif Züliázán rögtön honába
készült visszatérni; de Akisza mondá neki:
– Emlékezel-é uram azon útadban talált gyöngylóra? az most neked nagy
szolgálatot tehetne!
– Igen – mond Szaif – de én megölém!
– Nem – válaszolt Akisza – a veszszőcsapás csak egy ideig semmisité meg.
Íme, itt van az általam megtartott csótár; ha ezt a földre terited, a ló
rögtön megjelenend.
Szaif kiterité azt s a ló rögtön mellette termett. Ő hátára ugrott s
fiának mondván hogy kövesse, a csudás állatnak rendelé, hogy az arábok
országába vigye.
S kevéssel elindulása után Szaif Züliázán megérkezett népe segitségére,
mint azt az elébbi fejezetben látók.
Útjában azon város felett haladott el, hol Dumár s neje Zsáhbia voltak,
őket is magukkal vivék s így Szaif Züliázán családja együtt volt
harmadik fia Nászor kivételével, ki Kum-kum tartományba volt szállitva,
s egy ott útazó hábesh kezébe esvén, ez medina Adurba vivé magával s a
máliknak adá át. Szaif Rád megtudván, hogy az Szaif Züliázán fia, elébb
meg akará öletni; de az igazságos vezér, kiről már fennebb beszéltünk,
az öreg Rif – megakadályozá s kérte, hogy adnák át nekie, s Szaif Rád
ismerve a nép szerette Rif nagy béfolyását, megtagadni nem merte.
Szaif Züliázán, ki előre értesült városának aláásatásáról, mielőtt
bevonult volna oda, visszarakatta a kihordott földet; de ezen nehéz és
bajos munka daczára is város területe mindig sülyedező volt, más részről
a hábeshekkeli örökös harczot is megunván a nép, a tovább vándorlás, s
így nyugalmasabb és biztosabb haza keresés eszméje ébredt föl az
arábokban, s azért egy napon Szaif Züliázán eként szóla barátaihoz:
– Kedves véreim! nekünk félnünk lehet, hogy a megingatott alapon fekvő
város egyszer fejeink felett összeomland, s bár ez a város az én
szülővárosom, mégis szomoru vészemlékek, vészes harczok kötvék ahoz;
vajjon nem tennők-é helyesen, ha ezen szomszédaink örökös támadásainak
kitett ingadozó várost elhagynók s egy boldogabb haza keresésére
indulnánk?
A vezérek és tanácsnokok nem mertek szeretve tisztelt málikjok
tanácsának ellentmondani, s a kivándorlás elhatároztatott. Nagy
tevékenység és mozgás mutatkozott a városban és vidékén; mert az többé
nem volt mint azelőtt, egy kis törzsnek tovább huzódása, hanem egy nagy,
hatalmas és gazdag s annyi legyőzhetetlen leventék által vezetett s a
világ legnagyobb hőse által uralt népnek elindulása. Oly távolra mint a
szem ellepheté a tájt, mint óriási szőnyeg, mozgó lényeknek egy czél
felé siető tarka hullámzatának árja boritá; a podgyászt és kincset
szállitó tevék és éléfántok hátul jöttek; a hadsereg, mint vas fal,
környezé a népet, s a középen a fejek ezen hullámzó erdeje felett Szaif
Züliázánnak gyönyörü lovakon ülő családja haladott.
Végtelen pusztákon vonultak át, hol egy csepp vizet nem lehete találni;
s midőn a szomjuság kínzó gyötrelmeit érzé a vándor nép, Szaif Züliázán
gyöngylovát eléhiván, mondá neki: „Vigy a legközelebb található
forráshoz!“ A csudás ló villámsebességgel távozott s Szaif nehány percz
alatt egy gyönyörüen zöldellő oázisban találta magát. Egy ott levő kis
házból nő lépett ki s a ház közelében felbuzgó forrásból vizet meritve,
megkinálá az útast.
A nagyon szomjas Szaif előbb ivott s csak azután nézett a nőre. S nagyon
meg volt lepetve, midőn abban utolsó nejét, Takemárt fölismerni vélte.
– Já, Takemár! – kiáltá.
– Labik já Szaif! – felelt ez s elmondá neki, hogy a pusztában
elhagyatva s kétségbeesetten bolyongva ezen oázisra talált, s azóta nem
is hagyta el; itt, ezen magányban élt, növény- és vízzel táplálkozva, s
nevelé fiát, ki már most 15 éves.
Szaif boldognak érzé magát, hogy elvesztett nejét s gyermekét ily
esetlegesen feltalálta; kijelenté, hogy egész népével ide jövend vizet
inni s azután őket is magával viszi.
Szaif népéhez visszasietett s a forrásdús oázishoz vezeté azt, hol
nehány napot nyugvandó felüték sátraikat. Szádun Eszendcse pedig annyira
megszerette ezt a helyet, hogy engedélyt kért és nyert négereivel ottan
megtelepedni. Az arábok tovább vonultak s vagy két napi út után oly
vidékre értek, mely a föld legszebb és leggazdagabb helyének látszott.
Szaif Züliázán itt megállapodott, Akéla csakhamar forrásokat fedezett
föl s gyorsan város és faluk épitéséhez és ültetvényezéshez kezdettek.
Ezen áldott hely Égyiptom egy része volt s Szaif Züliázán új városa
csaknem egészen fölépült, midőn az öreg Rifet láták Szaif harmadik fia,
Naszor társaságában megérkezni. Ezen fiatalnak sikerült a már titokban
régen muszulmán vallást valló öreg vezért rábeszélni, hogy őtet atyjához
elkisérje; Szaif igen nagy örömmel s kitüntetéssel fogadta az öreget s
megköszönvén a fiának nyujtott védelmet, miután az ottmaradásra
megnyerte, vezéri rangot s egy gyönyörü lakást adott neki.