neki:
– Atyád üdvözöltet s kéret, hogy add vissza testvérednek a tengerben
talált Szaif Züliázánt; ő határozottan követeli ezen embert, s ha te
visszaadását megtagadnád, akkor harczra kellene testvéred ellen kelned,
a mi atyádnak nagy bánatot okozna.
– Nem, nem! – kiáltott a királynő – inkább meghalok, mintsem kedves
Szaifomat feláldozzam; mondd, hogy magam fogok atyámhoz válaszommal
elmenni.
Szaifot pedig eléhivatván, mondá neki:
– Én embereimmel távozom nehány napra; palotám rendelkezésedre hagyom;
légy úr itten; csak arra az egyre kérlek, hogy ezen ajtót (egy a kert
hátulján elrejtett vaskapura mutatván) fel ne nyisd.
Szaif csaknem magára maradott a palotában s a kertben sétálva, miként a
tiltott dolgokkal történni szokott: elfeledé bámulni azokat, a miket
látott s ellenállhatlan vágytól vonzatva, sétáját mindig a tiltott kapu
felé irányozta; végre egy reggel türelmetlenül kiáltott fel:
– Bizonyosan az én szegény Airudom van ottan elzárva s azért tiltá el
felnyitását a málika! – s az ajtót eltorlaszoló vasrudakat elháritván,
elzúzta a zárt s felnyitá a tiltott kaput; de kiváncsi tekintete egy
mély sánczot s annak ormán egy az előbbihez hasonló vaskaput pillantott
meg.
A rugékony termetü Szaif bámulandó ügyességgel ugrotta át a széles árkot
s a második kaput felnyitván, egy az előbbinél ezerszerte szebbnek
tetsző kertben találta magát.
E kert elrendezése nagyon szeszélyes volt; tekervényesen kanyargó
ösvények fogták azt körül, oly tömkeleget képezők, melyekből bajosan
lehetett kihatolni. Nagy és szép, de különös alakzatu s bóditó illatu
virágok környeztek oly barlangokat, honnan zuhatagok törtek ki, vagy
váratlanul kilövellő vízsugarak fereszték meg az ottan sétálót. A
legizletesebb s leggyönyörübb gyümölcsök kinálkozólag csüngtek a fák
lombjai között; de ha kéz érinté, tűzröppentyüként pattantak szét.
Szaif elbűvölten sétált a kertben, kutatva annak rejtett helyeit s
mintegy megrészegülve az illatos légtől, bolygott annak tekervényes
ösvényein, midőn egyszerre egy csudálatos és a többieknél nagyobb
madarat pillantott meg; mely a helyett, hogy távoznék, még közelitett
Szaifhoz, ki hozzája érve, megkisérté azt megfogni; de alig érinté annak
lábait, a madár megragadta s felszállott vele s hihetetlen erővel és
sebességgel ragadta. Nehány percz mulva egy más várban s más személyek
közepette tette le.
Ez Suria Zárka a rosz nemtők királynője palotája volt, ki elküldötte
volt a madáralakot öltött Afritát, hogy Szaifot elragadja.
A leirtuk kert a két testvér birtoka közt levő semleges hely volt,
melynek kapuját egyiknek sem volt szabad átlépni.
Szaif végig pillantván a gyülekezeten, átlátta, hogy az ott levők, mint
a férfiak, úgy a nők, mindnyájan fertelmes rútak voltak.
Az éppen oly rút királynő maga elébe vezettetvén Szaifot, mondá neki:
– Tudd meg, idegen! hogy én sokkal hatalmasabb vagyok Suria-Hameránál;
de én hatalmamat neked engedem át, ha engem nőűl véssz.
Szaif kitérőleg felelt s igyekezett a társalgásnak más irányt adni.
Suria-Hamera pedig megtérvén útjából s Szaifot nem találván, rögtön
átlátta, hogy őtet testvére rabolta el s eléhiván nemtőjét, rendeletet
adott, hogy az Afrita királynőjének palotáját kőesővel zúzza szét s
Szaifot ragadja vissza.
Avisza rögtön távozott s nem sokára kő- és tűzzáport özönlött le Suria
Zárka palotájára; ez átlátta, hogy testvére ellen nem harczolhat, de még
sem akarván a megszeretett Szaifot kiadni, egy marok földet vett fel,
arra bizonyos bűvszavakat mondva, Szaifra szórta, ki rögtön hollóvá
változott át, s az így átváltozott Szaifot Afrita által egy lakatlan
szigetre szállittattatott s Suria Zárka azt izente testvérének, hogy az
idegen már elútazott.
A madárrá átalakitott Szaif több hónapokig maradt itten, midőn egy napon
fáról fára röpkedve, a parthoz jutott, honnan azután soha se távozott s
így egy napon egy sebesen közeledő csolnakot pillantott meg, mely
csakhamar az ő nejét Takemárt, fiát Bulákot és Shairin Attalib Sheiket
szállitó Szolimán csolnakára ösmert.
Szaif örömtől eltelve, neje és gyermeke karjai közé akart rohanni; de
elgondolva szomoru átváltozását, mely talán örökre ismeretlenné teszi
övéi előtt, nagy könyek gördültek ki szemeiből s azután a rája nem
figyelő neje és fiához közelitett s fáról fára szállva, körülröpkedte
őket.
Ezen útra pedig Sheik Attalibot a már fölcseperedett Bulák birta, ki
anyjától gyakran kérdezte, hogy atyja, kit még nem ösmere, miért nem
tért vissza, s mivel ezen kérdésekre anyjának szemei mindig könybe
lábbadtak, átlátta, hogy szomoritó hatásu az reá nézve, s így felhagyva
kiváncsi kérdezősködésével, Sheik Attalibhoz ment egyszer s mondá neki:
– Ha akarnál, elhozhatnád atyámat, mert én tudom, hogy te egy
parancsaidnak engedelmeskedő csolnakossal birsz.
De a Sheik felelé neki:
– Atyádnak, gyermekem! nagy hivatása van e földön; neki tenni és látni
kell mindazt, mit Isten rendele, s nekünk nem szabad őt útjából
eltéritenünk.
– Hát akkor nekünk kellene hozzája mennünk – felelt a kis Bulák – s ezen
kérését oly megátalkodottan ismétlé, hogy a vén Sheiknek nem volt egy
percznyi nyugalma; ez végre a gyermek kéréseiben a végzet intését
fölismerni hivén, elhatározta Szolimán csolnakának eléhivását s
mindhárman felülvén, mondá érczcsolnakosának:
– Bárhol legyen is Szaif Züliázán, vezess rögtön hozzája!
S miképp feljebb elmondók, eként érkeztek meg a puszta szigetre, hol a
szegény Szaif holló képben röpkedett körültök.
S midőn látná, hogy az ő keresésével egészen elfoglalt neje és fia semmi
figyelmet nem forditnának reá, a Sheik felé közelitett s körülrepülvén
őtet, lábaihoz szállott, s minden módon igyekezett ennek figyelmét
magára vonni. Ez csakhamar észrevette őt s figyelemmel vizsgálván, mondá
neki:
– Szegény barátom! hát te Suria Zárka hatalmába estél?
S elékeresvén egy skatulát, abból egy üveget vont ki, melynek tartalmát
a hollóra öntvén, ez rögtön visszanyerte emberi alakját. Szaif életében
soha nagyobb örömet nem érzett, mint most, midőn vissza lőn adva
önmagának, miután oly soká tengődött egy állat szomoru alakjában;
boldogsággal ölelte át oly régóta ösmerni ohajtott gyermekét, s már rég
nem látott nejét, s azután Sheik Attalibhoz fondulván, mondá neki:
– Most menjünk az Airudot rabságban tartó Suria Hamerához s igyekezzünk
valami módon szolgámat kiszabaditani!
S mindnyájan Szolimán csolnakába szállván, mondák a hajósnak:
– Vezess minket Suria Hamerához!
A csolnak elindult s nem sokára a málika palotájához értek, kit bizalmas
nemtője rögtön értesitett, hogy az idegen, Sheik Shairin, egy nő és
gyerek társaságában megtért.
A málika ezt hallván, ő maga vendégei elébe ment s bévezetvén,
tiszteletteljesen üdvözlé a minden nemtők által tisztelt Sheiket s kérdé
tőle:
– Ki ez a veled útazó nő és gyerek?
– Ez leányom, fiával! – felelt a Sheik, nem akarván Airud kiszabaditása
előtt megharagitani a királynőt.
A málika vacsorát hozatott s az egész estvét velek töltötte, s midőn
szobáiba visszavonulna, szive Szaifnál maradott.
Éjjel azonban a féltékenység elriasztá az álmat szemeiről s fölkelvén,
az idegen nő szobája felé sietett s felnyitván annak ajtaját s Szaifot
ott találván, dühösen költé fel Takemárt és haraggal mondá neki:
– Értem, Sheik Shairin leánya, hogy ezen férfi tetszik neked; de magad,
atyád és gyermeked iránti tekintetből eltávolithattad volna őtet
magadtól!
– Nem, nem! herczegnő! én semmi illedelmetlent sem tettem; te rosszul
vagy értesülve, mert Szaif Züliázán az én férjem s én málik leánya
vagyok, miként ő málikok ivadéka.
– Igaz-é ez? kérdé a málika Szaiftól.
– Igaz! – felelt az arábok szultánja.
A málika erre semmit sem felelt s színleg kibékülve s haragtalanul
távoza.
Szaif nem tudta szemeit becsukni, s a hajnal első felpirultakor fölkelt
s a Sheikhez sietett, hogy az éjjel történteket elbeszélje neki s
értekezzék vele, miként lehetne Airudot kiszabaditani.
Nehány percznyi értekezés után Szaif visszatért Takemár szobájába; de
midőn annak ajtaját felnyitná, látá, hogy Avisza nejét és fiát ragadja
az ablakon ki; ezek megpillantván őt, sirva hivák segélyökre. De Szaif
Züliázán fájdalmas meglepetésében átlátta, hogy jelenleg nem marad más,
mint az önmegadás s egyik kezével búcsut intvén nekik, a másikkal égre
mutatott, remény és Istenben való bizalomra serkentvén őket.
XVIII. Ataj veh Álbedella.
Szuria Hamera. Airud és Akisza. Az arábok új hadjárata. Mászár, Szaif
fia.
Gondolni lehet, hogy a szultánné és fiának elragadtatása Szuria Hamera
szultánnő rendeletéből történt. A szultánnő, ki nem tuda azon eszmével
kibékülni, hogy az ő saját palotájában egy más nő közelithessen azon
férfihez, kit ő is szeret, rendelé Aviszának, Szaif fiának és nejének
elragadását s hogy őket egy lakatlan puszta vidéken elhagyja.
Ennek megtörténte után a kegyetlen szultána Szaifhoz ment s mondá neki:
– Szaif! ha Takemárt és fiadat viszont látni akarod, azt csak azon
feltétel alatt érheted el, ha vallásomat fölvéve, engem nőűl veendesz;
ha erre rá állasz, akkor visszahozatom őket s nemtőd Airudot is
kiszabaditom.
– Hogy én a te rosz szellemü vallásodat fölvegyem! – kiálta Szaif – hogy
eltérjek az igaz útról? Tudd meg szultánnő, hogy ha a sors könyvébe az
lenne följegyezve, hogy nőmmé légy, akkor neked kellene hitedet
megváltoztatnod s muszulmánná lenned; – de ne beszéljünk erről többet!
S ezt mondva, haragra ránczolt homlokkal távozott a málikától.
Ez magához hivatván Sheik Shairin Attalibot, elpanaszolta neki Szaif
sértő visszaútasitását.
– Já, málika! – felelt a Sheik – én alig hiszem, hogy egy férfit
nősülésre lehessen erőszakolni; az egészen az izlés és akarat dolga.
A Sheik őszinte felelete nem tetszett a málikának, s elútasitása után
hivatá nemtőjét, s mondá neki:
– Avisza! ismersz-é módot, hogy Sheik Attalibot elfoghassuk? Ezen
emberek daczolni akarnak velem, s én szeretném büszkeségöket megalázni.
– Já, Szatti! nekem a Sheikhez közelitenem nem lehet mindaddig, míg egy
tárcza birtokában van, mely a mi hatalmunk ellen van; de ha neked
sikerülne ezen talizmánt valamely csel által elsajátitani, akkor én a
Sheiket le fogom tartóztatni.
A málika azonnal nehány könnyelmü nemtőt rendelt elé s megparancsolá
nekik, hogy Sheik Attalib tárczáját bármi módon is kézre keritsék.
Ezen hizelgő lények körülvették a Sheiket s annyira elámiták mézes
szavaikkal, annyira elcsábiták megnyerő előzékenységökkel, hogy két órai
ármánykodás után a málika kezeibe tették le az őt védő talizmánt.
Suria Hamera idővesztés nélkül rendeletet adott Aviszának, hogy a
Sheiket elfogva, Airud börtönébe vigye. S azután Szaif Züliázánt hivatva
mondá neki:
– Íme, Szaif! nőd, gyermeked, öreg barátod és hű szolgád mind
hatalmamban vannak; mindeniket visszanyered, ha hitemet fölvéve, engem
nőűl veendesz.
– Soha, soha! – felelé Szaif.
– Jól van! – orditott dühtől tajtékzó ajkakkal a málika – te is börtönbe
fogsz menni s majd ott megtudod, mi sors vár reád, szerencsétlen! hát
tiéid és a te saját állapotod nem tudja szivedben a szánalom érzetét
fölébreszteni?
– Allah, ki látja a te aljas tetteidet s igazságtalanságodat, megbüntet
s védni fogja a benne hivőket!
A málika ekkor Szaifot átadta Aviszának azon rendelettel, hogy a többi
foglyokhoz börtönözze bé.
Avisza felragadván Szaifot, Sheik Attalib és Airud börtönébe vitte, s
onnan mindhármokat a legsötétebb és legmélyebb földalatti fogdába
szállitotta.
Itt, midőn magukra maradtak, Szaif mondá szolgájának:
– Airud! hát te miként jutottál ide?
– Uram! – felelt ez – emlékezni fogsz, hogy én téged elhagyva, Akisza
után mentem, megkérni, hogy fogadja el kezeimből az Ataj veh Álbedellát;
ő elrejtőzött előlem s én, őt keresve, Aviszával találkoztam, ki engem,
mivel Suria Hamera uralma alatti területen talált, elfogott s urnőjéhez
vezetett; ez, elvevén szekrényemet, kérdezte, hogy ki és kinek
szolgálatjában vagyok, ezen kérdéseire nem akartam felelni s azon
felhivását is, hogy vallására térjek, visszaútasitván, börtönbe
dobatott.
A foglyok szomoru helyzetökről beszélgettek, mely lehetetlenné tevé,
hogy Takemáron és fián segitsenek, s midőn az éj leereszkedett s
jótékony álmat lehelle minden teremtmény szemeire, akkor Szaif egyedül
virasztott s áhitatos imát emele Istenéhez.
S midőn így imádkoznék s az őt mindig hatalmasan védő Isten segedelméért
könyörögne, egy holdsugár lopódzott bé a szűk ablak rostélyzatán s
megvilágositá a börtönnek nedves és penész lepte oldalfalát; ezen fal
csakhamar kétfelé nyilt s Akisza nagy feje tünt fel, ki a Szaiftól
elorzott karddal megjelent ottan.
– Hogyan! te vagy az Akisza? s minő arczczal mersz előttem megjelenni
nemtelen tetted után? mit keressz itten?
Akisza Szaif ezen kérdésére meghatottan felelé:
– Bocsánatot esdekelni jövök, Szaif! mert átlátom, hogy élénkségem által
elragadtatva, roszat cselekedtem; bűnömet megbánva térek vissza s hozom
kardodat, melyet életem veszélyeztetésével szereztem vissza; megbánom
vétkemet; engedj meg mulukok fia!
– Hihetek-é megtérésedben s indokaid tisztaságában? – kérdé Szaif.
– Oh igen! – felelt Akisza – te bizhatol bennem, Szaif! visszatértem
volt váramba, hol sokat szenvedtem; minden éjjel láttam álmomban Sheik
Abduszalámot, ki mondá nekem: „Akisza! te megigérted, hogy Szaif
Züliázánnak testvére leendesz; egy testvér tudna-é úgy cselekedni mint
te.“ Ekkor átgondolám a vészt, mely téged környez s nem tudván
ellenállani lelkiösméretem szemrehányásának, elmenék kardod után s
eljövék hozzád, hogy most még egyszer bocsáss meg nekem, Szaif!
– Megbocsátok! de nem én vagyok az, a kit te leginkább megbántál,
Akisza! öleld át Airudot, adj homlokára egy csókot, s mi csak is a te
barátságodra fogunk gondolni.
Akisza engedelmeskedett, leszedte a foglyok lánczait s kivivén a
börtönből Szaifot vállaira emelte; Airud az öreg Sheiket vette föl s
fölemelkedvén, az arábok hona felé repültek.
S míg Szaif, elmerengve, az előttök álló út fáradalmaira s oly régóta
nem látott övéire gondolt, háta megett egyszerre nagy zajt és lármát
hallott s látta, hogy az Avisza vállain ülő s nagy csapat nemtőtől
környezett Suria Hamera robog utána.
– Íme – mond Akisza – a málika nemtőinek hadseregével jön a mi
üldözésünkre; én és Airud a föld alá menendünk, hogy kardod villámai el
ne égesenek; te pedig akkor huzd ki kardodat s mindezen nemtők meg
lesznek semmisülve.
Akisza és Airud azonnal eltüntek s Szaif fölemelvén Haszaf-ben-Barkhia
kardját, megforgatá azt s a még távol levő nemtőket mind elszéleszték az
abból kilövellő tűzlándzsák; ekkor Suria Hamera haragosan mondá:
– Avisza! ha nem méssz előre, én megöllek téged.
– Ha közelitek, akkor bizonyosan elpusztulok, asszonyom! – felelt Avisza
– mert Szaifnak kezében Haszaf-ben-Barkhia kardja van, melynek
tűzlándzsái minden nemtőt megsemmisitnek; mi ezen hatalommal szemben
semmit sem tehetünk.
– Nem tudod legalább kezembe szolgáltatni azokat, kik ezen veszélyes
fegyvert kezébe adák? – kérdé a málika.
– Azt Akisza hozta el s most Airuddal együtt elrejtőzött! – felelt ez.
– Ha tehát Szaif ellen semmit sem tehetünk, hozd el nekem legalább
szolgáit, Akiszát és Airudot!
– Értettem, asszonyom! – felelt Avisza, – s rögtön Akisza és Airud
elfogására indult; de ezek észrevevén szándékát, Sheik
Bárnóászéh-Alhakim lakába menekültek, honnan nem mertek többé kimenni,
mert Avisza hatalmasabb rangu nemtő levén, mindenütt elfoghatta volna
őket, kivéve egy Sheik lakását, melyet megközelitenie azonban nem volt
szabad.
Avisza látván, hogy így biztos menhelyre jutottak, visszatért a
málikához s mondá neki:
– Já, Szatti, Szaif barátnőjét és szolgáját éppen úgy elszalasztók mint
őt magát; mert ők egy öreg Sheik lakába menekültek, melybe erőszakosan
belépni egy nemtő sem tud.
A málika vállalatának nem sikerülte felett nagyon megboszankodott; de
nem sokára egy ördögi eszme villanván át agyán, a káröröm kaján
mosolyával kérdé nemtőjétől:
– Szaifnak Bulákon kivül vannak-é fiai?
– Igen, asszonyom! még három más fia van: Dumár, Mászár és Naszor.
– Te el fogsz menni, felveszed ezen három fiatalt. Dumárt Kum-kum
tartományban hagyod el, Mászárt Kárminban és Nászort Nemát-Azamánban,
hol Kueh-ben-Kenán mecsetje van, s midőn ezen parancsom teljesitéd,
visszatérsz hozzám.
Avisza elindult az arábok városába, a málika pedig Szaifot mintegy
ostromállapotba tette, mert útját elzárván, időnként nehány nemtőt
küldött ellene, kiket azonban Szaif kardjával mindig visszariasztott.
S míg Szaif és Sheik Shárin ezen szomoru helyzetben vannak, míg Takemár
és fia egy lakatlan szigeten bolyongnak, s míg Avisza Szaif idősebb fiai
után megyen, hogy azokat szétszórja távoli országokba, mi röviden
elmondjuk, hogy mik történtek az arábok között málikjoknak távozta után.
Emlékezni fogunk, hogy Szaif Züliázán mielőtt azon útra kelt, mely
tizenöt évet fogott el életéből, országának kormányzatát fogadott atyja
málik Efráhnak adta volt át. Szultán Szaif Rád csakhamar értesült arról,
hogy az arábok hős szultánja távozott s vezérei Szkárdis és Szkárdion
nem szüntek őtet szorgalmazni, hogy az arábok ellen egy új háborut
kezdjen; szultán Szaif Rád, ki különben is harczias természetü volt,
megigérte, hogy ha Szaif Züliázán nehány év alatt vissza nem tér, akkor
boszut áll azon soha nem feledett megaláztatásért, mely addig győzhetlen
hadsergét az arábok városánál érte.
Az ezen igérettel csak félig meddig elégült vezérek vártak nehány évet,
ez alatt azonban nagy készületeket tettek, új sergeket toborzottak
Habesh és Szudán minden tartományaiban, elannyira, hogy midőn Szaif Rád
elhatározta magát a tervezett hadmenetre, már minden készen volt s egy
roppant hadsereg harczkészen állott az indulásra.
Szultán Szaif Rád öregsége daczára részt akart venni ezen hadmenetben s
sergeinek élén elindult az arábok városa felé.
Málik Efrah, ki mindig értesülve volt a Hábeshben történtekről, s ki
most is értesittetett az ők szándékokról, nagy tevékenységet fejtett ki;
de minden erőfeszités daczára nem tudott félannyi serget összegyüjteni,
mint Szaif Rád. Szaif távollététől nyugtalanittatva, mindent elkövetett,
hogy maga körül gyüjthesse a törzsfőnököket s a kitünőbb hősöket.
Egy napon az aráb város őrtornyáról a távolban porfelleget és fénylő
fegyverözönt fedezének fel, mely Szaif Rádnak előre nyomuló hadserge
volt; tizenöt nap kellett, míg a csapatok mind megérkezvén, tábort
alkothattak.
Az arábok szemben szultán Szaif Rád hadsergével helyet foglaltak s az
ellenségeskedés megkezdődött.
Málik Efrah részéről legelébb az iszonyatos Majmun lépett ki a
küzdtérre, Hábesh több hőse állott vele szembe, de azok mindenike le
volt győzve nehány percz alatt.
Következő napon Szádun Eszendcse lépett ki s éppen oly legyőzhetetlen
volt mint tegnapi előde, s eként vívtak diadalmasan mindazon hősök,
kikre szultán Szaif Züliázán bizta volt hadsergének vezénylését. Ezen
pároslagos viadal már több hetek óta folyt, míg végre a vezérek mondák
Szaif Rádnak:
– Emlékezzél, já, málik Azamán! hogy mi soha sem mérközhetünk meg
Szaiffal az egyes viadalban, s az ő szolgálatjában levő vad négerekkel;
azért rendelj egy átalános csatát, mert különben így egyenként víva mind
elpusztulunk.
De Szaif Rád attól idegenkedvén,
– Nem dicsőség – mondá – a sergek egy tengerébe fulasztani az arábokat,
midőn mi két annyinál is többen vagyunk. Midőn én átalános csatára
vezetém sergeimet, akkor Szaif Züliázán is népe élén álla s az ő neve
már magában felér egy hadsereggel. A győzelem csak úgy lehet dicsteljes,
ha aránylagos erővel vívatik, s midőn a túlnyomó szám azt nem teszi
szégyenteljessé.
A két seregnek nehány napi nyugalma után újból elkezdődtek a viadalok, s
több hónapokon át folytattattak; de Szaif Rád vezérei látván, hogy csak
megaláztatás s roppant veszteség háromlik reájok, komolyan előterjeszték
a máliknak egy átalános csata szükséges voltát.
Végre Szaif Rád beléegyezését megnyervén, következő napon elkezdődött az
általános támadás; ezrek hullottak el; vér patakzott egész estig, hogy
következő reggel ez iszonyu öldöklés újból kezdődjék, s ez így folyt
több napokon át; de a 7-ik napon azon hír terjedvén el, hogy szultán
Szaif három fia eltünt, az ő jelenlétök által lelkesitett arábok
bátorságot vesztvén, állások igen válságossá lett; Szaif Rád
felhasználván ezen körülményt, erőteljesen támadott s az arábok
visszanyomatván, városukba vonultak s annak kapuit bezárták.
Szaif Rád ezt látva, összegyüjté hadfőnökeit tanácskozásra.
Ez alatt a bűvésznő Akéla, ki az arábok tanácsában üléssel birt, látva a
sergeknek rendetlen visszavonulását, leányát Támát eléhivatván, mondá
neki:
– Já, Táma! vedd Hakime Eflatun-nak Szaif által nálad hagyott
kalnuszá-ját. Ez téged láthatlanná tevén, menj a Hábeshekhez s hallgasd
ki beszédöket, s midőn így szándékjokat ismerni fogod, jöjj s mondd el a
hallottakat.
Táma úgy tett s nem sokára visszaérkezett azon hírrel, hogy Szaif Rád
másnap éléfántjaitól fedezetten, rohamra vezetendi hadsergét a város
ellen.
Akéla ismeretére jutván e tervnek, egy papiros szobrot készitett,
bűvszavakat mondott reá, s midőn a hábesh-i sereg előnyomulna, Akéla
papiros hősét kiállitá s ez mindenfelé lángkévéket szórva, az
éléfántokat úgy elijeszté és vaditá, hogy azok rémülten futottak vissza
s eltiporták az őket követő hábeshi katonákat.
Midőn végre nagy bajjal a bősz állatokat elfoghaták, Szaif Rád mondá
vezéreinek:
– Mindaddig, míg a Szahir Barnokh és Akéla az aráboknál vannak, semmi
sikert nem remélhetünk; azonban én mégis megkisértek egy czélt: Én három
évi békét kötök az arábokkal, s ez alatt alá fogjuk ásni az arábok
városát; de e munkát a legnagyobb titokban kell véghezvinnünk, s midőn
az aláásással készen leszünk, köteleket fogunk kötni azon négy, öt
támoszlopra, melyeket az így keletkezett boltozat fenntartására meg
fogunk hagyni, s a munka egészleges elkészültével a köteleket
erőteljesen meghuzzuk, az oszlopok ledölnek s a város össze fog omolni,
s így menekülni fogunk veszedelmes szomszédainktól a nélkül, hogy
hadsergünket ily iszonyu öldöklésnek kitennők.
E terv lelkesedéssel fogadtatott s nagy elővigyázattal kezdettek a
munkához, hogy az arábok, elleneiknek színleges tétlensége által
gyanutlan biztosságban szenderedjenek el.
S most mi elmondjuk, hogy mi történt a fiatal Mászár-ral (Szaif Züliázán
fiával), kit Avisza álma közepében elragadván a Kueh-ben-Khenan
szentélyéről nevezetes Nemát Azamánba (ily nevü ország) szállitott át.
Midőn fiatalunk felébredvén, magát kopár és ösmeretlen vidéken találta,
keservesen kezdett sirni. A tizenhat éves fiatalnak, ki még hazáját s
szerető anyját soha sem hagyá el, ezen elhagyatott egyedüliség még
inkább fájt; azonban fölkelt s a hatalmas Isten segélyét esdve,
elindult.
Alig ment eként fél órát, több lovast pillantott meg, kiket egy náloknál
sokkal nagyobb termetü egyén vezényelt, s midőn Mászárhoz ért, figyelmes
megtekintés után így szólt:
– Mászár! én téged már sok idő óta várlak; te az én fiam leendesz, s
mivel gyermekem nincsen, téged saját fiamként szeretendlek.
S ekkor az ember, kit Barthamé-nak hivtak, fölvevé Mászárt, kastélyába
viendő.
S a mint így haladnának, fiatalunk a láthatáron egy a nap sugáraitól
ragyogó pontot pillantván meg, kérdé, hogy az mi legyen.
– Az – felel Barthame – Kueh-ben-Khenan szentélye, s azért ragyog úgy,
mert arany- és ezüsttel van boritva.
Estve felére e szentélyhez értek, mely ritka nagyszerü épület;
homlokzatát négy roppant magasságu arany oszlop tartá.
Mászár megkerülvén az épületet, igen elbámult, hogy azon se ajtót, se
lépcsőzetet nem tudott fölfedezni, midőn Barthamé az oszlopok egyike
előtt megállván, egy imát mondott el s csakhamar felnyilt egy az
oszlopból kiszökellő ajtó, s ezen át Mászárt magával vivé a szentély
belsejébe.