Nilus vizét Aldcsindel felé téritse; ezáltal elöntendő az arábok által
épitett új várost, s hogy ezt egy csekély magasságu hegynek átmetszése
után könnyen véghezvihetné, mely munka csak is két hónapot venne
igénybe. Szaif értesülvén e tervről, rögtön átlátta, hogy Szaif Rád
boszutervét új hazája termékenyitésére használhatná fel, következőleg a
Khurza nemtőinek megrendelé, hogy Csilál-Aszundáné-tól a Fehértengerig
egy csatornát ássanak, s azután családjával és népével a szomszéd
magaslatokra vonult fel.
S valójában két hónap mulva, miként Nászor mondá, özönvíz boritá a
térséget. Szaif egy perczre félni kezdett, hogy az ásott csatorna nem
elégséges a vizek felfogására, s az Égyiptomot jobban ismerő Riffel
értekezett; de a vezér megnyugtatólag mondá, hogy a Nilus már elérte
emelkedésének legmagasabb fokát, s hogy ezután már gyorsan fog
leszállani. S valójában a víz lefolyt csakhamar a Szaif ásatta
csatornába, s az így megöntözött térséget a legdúsabb növényzet boritá.
Ekkor Rif elévette a Tarik-e-Nil könyvet, s ennek útasitása szerint a
Nilt szabályozá s még ma is van egy hely Égyiptomban, mely e munkálatok
emlékét őrzi s ezt Rif Maszár-nak hivják, mert Szaif új városát fiáról,
az őtet kiszabaditott és a Khurzát megszerzett Maszár-ról nevezte el.
Szaif Rád pedig midőn megtudta, hogy a helyett, hogy ártott volna, az
arábok új honát még szebbé és virágzóbbá tevé, eléhivatá vezéreit s
mondá nekik:
Ti tanácsot adátok nekem, hogy miként zavarjam el új honukból e
veszélyes arábokat; én követém azt s inkább jót tevék mint árték vele,
mert mi nagy munka és áldozattal segiténk az ők vízhiányán.
A vezérek türelemre kérték föl szultánjokat s megigérék, hogy oly
talszáméh-t csinálnak, melynek következtében a vizet elvonják, s eként
pusztitják el az arábok új telepét.
Munkához is kezdettek s csakhamar készen voltak talszáméh-jokkal, s
midőn a Nil kiöntésének korszaka elkövetkezett volna, az nem önté el a
Szaif népe lakta vidéket. Akéla csakhamar átlátta, hogy az egy talszáméh
eredménye s Barnokh Szahirral azt észlelvén, csakhamar fölfedezték annak
ellenszerét; de az egy szomoru és kegyetlen szükségesség volt, mert
minden évben egy szép és gazdagon öltöztetett fiatal leányt kelle a
kiöntés korszakában a Nilusba dobni.
Szaif eléggé kérdezé, ha nem lenne-é mód – és lehetőség azt kikerülni;
de az sorsszerüleg el levén határozva, azon változtatni nem lehetett s
egész Ómár (Mahomed próféta követője) általi meghóditásáig Égyiptomnak
fent is maradt ez a szokás[3].
Szaif folytatta új városának szépitését, s midőn nyugalom állott bé,
Akisza kiházasitására gondolt, ki végre Airud kitartó szerelme és hűsége
által megható beléegyezését adta.
Szultán Szaif Rád azonban boszutervéről nem tudott lemondani s azt hivé,
hogy ezen új és még eléggé nem ismert vidéken az arábok könnyebben
legyőzhetők leendenek. Azért ezen reményben ellenök készült, roppant
birodalma minden harczosait összegyüjté, s így egybesereglett hadserge
600,000 harczost számlált. Fővárosa médina Adur kormányzását fiára,
Almukakál-ra bizva, roppant hadsergével médina Mászár ellen indult.
Szaif Züliázán értesülve ezen sereg közeledtéről, összegyüjté vezéri
tanácsát, s a teendők iránti véleményöket kérte. Ezek azt tanácsolák,
hogy küldje ellenök nemtőit, mert csak így menekülhetnek meg egyszer a
hábeshektől. De Szaif Züliázán ezen módot most is mint mindenkor
visszautasitá.
– Azt akarjátok-é – mondá nekik, hogy ha győzelmet vívandunk, azt ne
saját hősiességünk, hanem a nemtők közreműködésének köszönhessük! Nem,
nem! ha mindjárt mind el kellene is vesznünk ezen harczban, küzdjünk
nyilt bátorsággal emberiesen s miként eddig, úgy most se engedjük
magunkat a gyáva félelem által visszarettentetni.
Szaif önbizalmas s lelkes szavai felbátoriták a vezéreket és harczosokat
s elhatározák, hogy a város elébe felállva fogják várni a hábesheket.
Hirnökök futottak szét a külön városok és parancsnokaihoz s az arábok
hadi ereje gyorsan egybegyült.
S midőn a táborhely elkészült, egyszerre a vidéket kopja erdő boritá el,
az egész láthatárt ellepé a hábeshek roppant hadserge; tíz egész nap
kellett, míg az arábokkal szemben felfogott táborhelyre az egész
hadsereg megérkezett s a viadal kezdete a tizenegyedik napra
határoztatott.
Ez estve Szaif Rád magához hivatá vezéreit és tanácsosait s monda nekik:
– Látjátok, mily csekély számmal vannak a szegény arábok; ha mi egész
táborral ellenök rontanánk, könnyen eltiporhatnók; de az reánk nézve,
kik kétszer többen vagyunk, nagy szégyen lenne s így csak harczos
harczos ellen kell hogy vívjon; de igyekezzetek bátran harczolni s a
főnököket elejteni, s akkor a többivel könnyen végezhetünk.
De Szkárdis és Szkárdion eként feleltek neki:
– Já, málik Azamán! hányszor kisértők meg a páros viadalt velök s
mindannyiszor nem legyőzeténk-é?
– Úgy van! – felelt Szaif Rád – de akkor még az aráb hősök mind fiatalok
voltak; most az évek megfogyaszták erejöket, Szaifot magát is bizonyosan
megviselte a hosszas útazás s a kiállott vészes kalandok; utolsó
győzelme is reménytelen megérkezése okozta lelkesedésnek volt eredménye;
de most az ő varázs hatása gyengülni kezd. Szaif már idős, fiai nem
méltók hozzá, málik Efrah egy erőtlen öreg s többi főnökei mind megannyi
kis uralkodók, kik saját érdek- és nagyravágyással birnak.
A haditanácsba gyült fejedelmek pártolák a szultán véleményét s
felbátoriták a vezéreket, mondván, Szaif Züliázánt legyőzve, vagy halva
fogják elhozni.
Következő nap hajnalán a hirnökök kikiálták a viadal kezdetét; az első,
ki megjelent a küzdhomokon, Szaif Züliázán maga volt, ki a hábeshek
sorai előtt végig lovagolva, kiáltá:
Van-é köztetek bátor harcznok, ki velem mérközni akar?
Ekkor Szaif Rád hadsergének leghirnevesebb kapitánya, Rek Alfala
kiugratott s az arábok szultánja elé állva, kiáltá:
– Íme, Szaif! vedd a mit én neked szántam! – S az egy erőteljes
kardcsapás volt; de Szaif felfogá azt s fölemelve félelmes fegyverét,
kiáltá:
– Nem úgy kell sujtani, miként te; hanem így ne!
S ekkor már ellene holtan terült a földre.
A hábeshek soraiban szomoru meglepetéssel látták ezt; mert minden
reményöket az elhunyt Rek Alfalában helyezék. Azonban egy más lépett ki,
kivel Szaif hasonló módon bánt, s ez így tartott estig; vagy harminczan
hullottak el Szaif rettenetes fegyverének csapásai alatt.
Következő nap Maymun lépett Szaif Züliázán helyébe s az ő modorát
utánzólag kiáltá:
– Allah hatalmas! én a vad Maymun vagyok, ki halálra küldi megtámadóit.
Ha van köztetek valaki, a kinek baja van s ki az életre reá únt, hadd
jőjjön ide, én könnyü móddal megmentem az élet terhétől.
Ekkor egy néger, feketébb mint ő, és sokkal nagyobb termetü vágtatott
ki.
– Ki vagy, hogy hivnak? – kérdé Maymun.
– Én Alkamkam vagyok – felelt ez – ki előtt még senki megállni nem
tudott.
– Hallottam én még rólad beszélni, s ha még le nem győzettél, én
megmutatom miként kell azt tenni.
Erre a viadal a két néger között elkezdődött; összecsapásuk olyan volt,
mint két szikladarabé, melyek két ellentétes hegyről legurulva,
összeütődnek, de el nem zúzatnak. Maymun nem akarván a viadalt hosszura
nyujtani, ellenéhez szorult s mint Szaif szokta, kiáltá, hogy „Allah
hatalmas!“ S e felkiáltás szerencse hozó volt, mert Alkamkam jelenlétét
vesztve, Maymunnak egy hatalmas csapása által földre terittetett.
Egy második, harmadik harczost hasonló sors ért, s ez így folyt egész
estig; s Maymun visszatért miután éppen annyi harczost ölt meg, mint
Szaif az azelőtti napon.
S tíz napig így folyt ez; a győzelem mindig az arábok részén volt.
A dolgok ily állásában a vezérek mondák Szaif Rádnak:
– Já, málik Azamán! mi előre mondók, hogy ez fog történni; de te nem
hivéd; most már nincs egyetlen hősünk is, ki Szaiffal s hőseivel
megmérközni merne; mik most terveid?
Szaif Rád az átalános támadást rendelte el s azt remélve, hogy a nagy
számra nézve talán előnyösebb lehet sötétben támadni, – éji harczot
rendelt.
Az arábok nyugalomra készültek; de az éber Szaif észrevevén az ellen
tábor készüléseit, csapatait hadirendbe állitá s nyugodtan várta a
támadást; s bár kevesebb volt hadserge száma, de legyőzhetlen
hadfőnököktől vezéreltetve, 24 óráig rendithetetlenül ellenállott Szaif
Rád egyesült erejének. Az éj már másodszor is közeledett, mindkét rész
ki volt fáradva s a győzelem még bizonytalan, midőn Szaif Züliázánnak
egy eszme szülemlett meg agyában s maga köribe gyüjtve fiait, legbátrabb
hadfőnökeit s sergének egy jelesekből kiválasztott kis csapatját, mondá
nekik:
– Kövessetek engem az ellenség középpontjára szultán Szaif Rádhoz!
S előretörve, útat nyitott magának az ellenség sűrü sorain; mint ért
kalász a sarló alatt, hullottak azok, kik útját akarák állani, s az
elszánt kis csapattól követtetve, csakhamar a hábeshi zászló mellett s a
szultán előtt volt, ki nehány percz óta régi dicsőségének védzászlója
alá vonta volt meg magát.
S midőn Szaifot és kis csapatját előretörni látá, fel akart kelni; de
Szádun, kit egykor halálra itélt volt, átdöfé kopjájával s ledobta
trónjáról; az arábok gyorsan elmetszék fejét s Szádun kopjájába huzva,
átrobogtak az ellenség sorain s kiálták:
– Hábesh és Szudán katonái! málikotok nincs többé; kiért csatáztok hát?
Szünjetek harczolni s szultán Szaif Züliázán méltóbb uratok leend mint a
régi.
S látva szultánjok elmetszett fejét, a hábeshi sergek mind lerakák
fegyvereiket s megadták magukat Szaif Züliázánnak, ki felfüggeszté a
harczot, s csak is a két vezért fogván el, küldé médinah Mászárba
bébörtönözendő.
Szaif maga serge egy részével médinah Adur felé nyomult s ott Szaif Rád
fiával tudatta atyja halálát s sergének önmegadását. Almukalkal
összegyüjtve vezéreit, mondá nekik:
– Én megadom magamat; atyámnak nem volt igaza, mindig feléleszteni ezen
eredménytelen s annyi áldozatba került harczokat; most életével lakolt
érette. Szaif egy nagylelkü hős s nincsen miért félnünk tőle.
A vezérek kijelenték, hogy az ő véleményén vannak s Almukalkal egész
tanácsának kiséretében Szaif elébe ment s leborulva, tiszteletteljes
hódolatát jelenté neki.
Szaif boldog volt, hogy egy ily hosszas harcz, mely oly hosszasan
rongálá a két népet, ily szerencsésen végződhetett; gyöngéd jósággal
fogadta ellenségének fiát s vigasztalá szerencsétlenségében; nem bántá a
hábeshek független belkormányzatát; meghagyta máliknak Almukalkalt; de
Szaif magasztos nagylelküsége s csudált erényei s a Hábeshbe visszatért
Rif annyira megnyerték a hábeshiek sziveit, hogy az egész nép önként
átállott a muszulmán vallásra.
Szaif Züliázán visszatérve övéi közé, még nehány évig boldogul élt, népe
boldogitására forditván mindazon tapasztalatokat, melyeket eseménydús
életén át tett, mit a tanulmány s vallás kifejtett benne. S végre annyi
hányattatás után a nyugalom szükséges voltát érezvén, népe kormányzatát
fiának, Mászárnak adta át, maga visszavonult a közügyektől.
S Szaif Züliázán ekkor, mint egy patriarcha, mint vallási bölcs, élt,
uralkodva tudománya s bölcs tanácsai által mind azon mulukokon, kiknek
országokat szerzett.
De végnapjainak nyugalma és édessége nem sokáig tartott; mert alig
hagyta el az uralkodást, a halál elragadá legkedvesebbjeit. Málik Efrah,
Szádun és a szeretett nő, Sháma, csaknem egyszerre haltak el; nehány
hónappal később egy mérges kigyó marása következtében Maymun halt el;
ezt követte minden gyermekeinek halála, kivéve Mászárt, ki atyjával
túlélte egész családját. De Szaif Züliázán, kit ennyi fájdalom és csapás
ért, maga is csakhamar elbetegesedett s a tudomány minden segélye s
fiának leggyöngédebb s figyelmesebb ápolása daczára kimult fia karjai
között.
A ki a hatalom minden hiuságairól lemondott volt é földön, eltiltott
minden ünnepélyességet és pompát temetésénél; de egész népe kisérte
tetemeit s sok hónapokon át öntözé könyeivel a honszerző Szaif Züliázán
sírját.
Sőt mondják, hogy félszázaddal halála után is mindazok, kik ösmerék
vala, vallásos tisztelettel s meghatott lélekkel beszéltek róla.
Mert ő nemcsak dicsőité fényes tettei által nemzetét, hanem gyöngéden
szereté is.
(Vége a második kötetnek.)
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: A shahirok hatalma által elaltatottak.]
[Footnote 2: A mai Damaszkus.]
[Footnote 3: Ómár véget vetendő ezen kegyetlen szokásnak, ily tartalmu
levelet irt: „A mindenható, kegyes és könyörülő Isten nevében
Ómár-ben-Alkhitáb a Nilushoz! – Ha te, Nilus! saját akaratodból öntessz
ki, mi, kik Istenben hiszünk és szolgái vagyunk, nem akarunk a te
jótéteményedről tudni; de ellenkezőleg, ha a mindenható Isten
akaratjából öntessz ki, akkor elégséges, hogy Isten ezen rendelete beléd
dobassék, s te az ő hatalmánál fogva ki fogsz önteni.“
Ezt Ómár-ben-Alkhitáb elküldé vezérének, Ómár-ben-Aas-nak, rendelvén,
hogy azt ünnepélyesen dobja a folyamba; ő azt megtevé s a Nilus
kiöntött, s ezóta a leányáldozat eltöröltetett.]
II. Kötet tartalma.
XI. =A habesh-ek és az arábok.= Szaif tengeri útazása. Szultán Szaif Rád nagy hadmenete 1
XII. =Szultán Szaif Züliázán.= A habeshi harcz vége. Az asszonyok cselszövénye. Kamaria 23
XIII. =Maniatanufusz.= A koporsók. Az asszonyok városa 42
XIV. =Az asszonyok városa.= Airud és Akisza. Szolimán kincse 61
XV. =Út Szolimán Konutz-ához.= Szaif jegyese. A halottak városa. Az óriások 78
XVI. =Út Szolimán kincstárához.= Takemár. A szahirok városa. A gyöngyló 95
XVII. =Ataj veh Albedellah.= Szolimán csolnakja. Airud és Akisza. A két királynő 111
XVIII. =Ataj veh Albedellah.= Szuria Hamera. Airud és Akisza. Az arábok új hadjárata. Mászár, Szaif fia 126
XIX. =Szaif Züliázán gyermekei.= Dumár és Mászár. A habeshi hadmenet vége 139
XX. =Égyiptom földje.= Az arábok kivándorlása. A habeshek utolsó hadjárata. Szaif Züliázán halála 151
Az ev. ref. főtanoda betüivel Kolozsvártt.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
71 |nálad leeedek |nálad leendek
112 |nem árthaszt |nem árthatsz
131 |sem sehetünk |sem tehetünk
131 |Értettem, assonyom! |Értettem, asszonyom!]