elfeledtetni.
S bal karjával gyönge nejének derekát átölelve s fiát jobb vállára
helyezve, fölvitte a hegyre, hol Airud és Akisza szerencséltették
Szaifot, s míg Szaif egy perczre leült nyugodni, Airud hozzálépett s
kezeit megcsókolván, térdre állott előtte.
– Já, Airud! mit ohajtasz tőlem? – kérdé Szaif Züliázán.
– Uram és parancsnokom! – felelt Airud – egy kegyelmet esdek tőled, én
szeretem Akiszát; engedd meg, hogy nőűl vehessem.
– Miért ne, ha ő beléegyezik – felelt a málik; – távozz egy kissé,
beszélni akarok vele.
S Akiszát elészólitva, mondá neki:
– Te tudod, Akisza! hogy Airud egy nagyon jó nemtő s hogy nekem mindig
hű szolgám volt, akarod-é, kedves barátném! férjűl elfogadni?
Szaif ezen kérdésére Akisza elhalványult s felelé:
– Bármily hűséggel ragaszkodjék is hozzád Airud, ő mindig csak szolgád
neked, én pedig barátnéd, s miként te, úgy én is, mulukok ivadéka
vagyok, és én csak hozzám hasonlóhoz fogok férjhezmenni.
– De Airud nem közönséges szolga! – felelt Szaif.
– Airud szolgál, és szolgál akaratja ellen is mindazoknak, a kik a Lueh
birtokosai; én azt hiszem, hogy erre adott neked példát. Szaif! midőn én
teszek neked szolgálatot, azt irántad való barátságból s Abduszalam
Sheik iránti tiszteletből teszem; miként vethetsz össze hát engem egy
alsó rendü nemtővel, ki annyiszor vala vesztednek vak eszköze, midőn
engem megmentésedre hivott; ha erről nekem egy szót is eléhozol, rögtön
elhagylak.
– A házasságok csak kölcsönös beléegyezéssel és nem erőszakkal köttetnek
– felel Szaif – s azért ne haragudj, Akisza! ne beszéljünk többet erről.
Ekkor indulásra készültek. Akisza Maniatanufuszt és fiát vitte, Airud
pedig Szaif Züliázánt, ki mondá neki:
– Szegény Airudom! Akisza büszke születésére; de te ne szólj neki s majd
ha városomba érkezünk, én igyekezendem rábirni őt.
Elindultak s Airud az egész úton szomoru és levert volt.
Szaif Züliázán szerencsésen visszaérkezett szülővárosába, hol barátjai
és vezérei nyugtalanul várták, mert útjának czélját nem tudták s merész
bátorságát ismervén, nagyon aggódtak s bámulásuk egészen a
megdöbbenéssel volt határos, midőn Maniatanufusz és fia – kiket már két
év óta halottnak hittek – társaságában látták megtérni. Szultán Szaif
elbeszélte nekik ezen történetét s azután Airud szerelméről is beszélt
nekik, kit a szomoru fájdalom emészt s véleményöket kérte ezen
kérdésben. A málik barátjai azt felelték, hogy Airud, bár szolga, midőn
egy oly szultán, mint Szaif szolgálatában van, úgy tekintendő Akisza
által, mint egy nagy és tekintélyes személy, s magukra vállalák, hogy
Akiszát rábeszéljék.
Midőn egy napon Szaif Züliázán vezéri tanácsában s Airud jobbján ülne,
Akisza belépett s mondá:
– Já, málik Azamán! engem rá akarnak beszélni, hogy szolgád Airudhoz
menjek férjhez; jól van, én beléegyezem ezen szövetségbe, ha nekem Airud
nászajándékba elhozza azon Ataj veh Álbedelláth-t (a koronát és
öltözetet), melyet Bálkáisza viselt Szolimán prófétával (ki üdvözölt és
áldott legyen) való menyegzője napján.
Szaif Airud felé fordulván, mondá:
– Hallod-é mit kér Akisza; mit mondasz reá?
De a nemtő ijedtében majd földre esett s panaszos hangon mondá:
– Oh én, szerencsétlen! Akisza azért kéri ezt tőlem, mert halálomat
akarja; e tárgyak Szolimán próféta kincsei közt vannak, s e kincseket a
nemtők egy málikja (Kayhun-nemtőfőnök) őrizi, kinek rendelkezése alatt
százezer oly nemtő áll, mint én; miként tudnék hát én ezen kincshez még
csak közeliteni is?
Szaif és a tanács kérték Akiszát, hogy kérjen egy más nászajándékot; de
ő hajthatatlan volt; ő csak az Ataj veh Albedellah-t akarta, mondván: –
Airudnak tudnia kellett előre, hogy én muluk leánya levén, kezemet csak
olyannak adom, ki hozzám méltó nászajándékot fog hozni.
– Jól van – mond Airud – akaratod teljesitve lesz; te vagy birni fogod
Szolimán nejének koronáját és öltönyét, vagy halálom hirét fogod
hallani.
A tanács eloszlott, Akisza visszatért kastélyába, s Szaif nemtőjének
nehány megjegyzést tett azon kikerülhetlen veszélyről, melynek magát
kiteszi.
– Já, Szidi! – felelt Airud – ha vállalkoztam a nélkül, hogy
engedélyedet kikérjem, azt azért tevém, mert tudtam, hogy te nem tagadod
meg azt oly tényért, mit te mindennap téssz, t. i. feláldozni, odadobni
az életet a becsület- és szerelemért.
– Soha sem volt gondolatomban – felelt Szaif – hogy gátoljalak; ha
eléggé szereted Akiszát, hogy élted áldozatúl hozd neki, tedd, hanem
ezen elhatározásodban vajjon nem vezetett-é inkább a hiuság, mint a
szeretet?
– Nem, uram! – felkiált Airud – mert valójában Akisza iránti szerelmem
oly nagy, hogy a nélkül élni nem tudnék s lehetetlen, hogy ez egyesülés
reményétől megváljak.
Csak az indulásról volt szó!
– Mikor s miként fogok rólad hirt hallani? – kérdi egy napon Szaif
nemtőjétől.
– Innen a Szolimán kincstárához való menetelre három hónap kell, annyi a
visszajövetelre, annyi az ottani szemlélődésre, hogy a kincstárt
megközelithessem, s így ha az év három utolsó hónapjában vissza nem
térek, hivj engemet a Lueh által, s ha a világ tulsó oldalán lennék is,
egy percz alatt nálad leendek; ha egy, kétszeri hivásra sem jelennék
meg, akkor tudni fogod, hogy rab vagyok, vagy hogy valami nagy
szerencsétlenség ért; de ez esetben nehogy háromszor is megdörzsöld a
Lueh-t, mert akkor az ég tüze elégetne.
Airud távozott s Szaif egy nyugalmas évet töltött országában, számitva a
perczeket, hogy hű nemtője megtérjen; de az év utolsó hónapjai is
elérkezvén a nélkül, hogy ez megérkeznék; Szaif elévette a Lueh-t s a
lehető legerősebben megdörzsölte azt, de semmi feleletet nem nyert;
másodszor is ismételte eredménytelenűl, s már harmadszor is meg akará
dörzsölni; de ekkor eszébe jutván Airud figyelmeztetése, félredobta azt
s két köny fakadt szemébe.
Szaif e percztől fogva szomoru és szórakozott lett, minden érdektelen
volt előtte, csak azon ohaj foglalkoztatá, hogy hű szolgáját
megszabadithassa.
Egy napon palotája erkélyén mulatván vezérei társaságában, Akisza
leszállott s üdvözlé őtet; de Szaif nem visszánozta, sőt még reá sem
nézett; ez szomorodtan kérdé:
– Uram és barátom! miért haragszol reám? Airud miatt? mit tett ez a
nemtő, hogy te annyira szereted; ő neked szenvedéseket okozott, az igaz
akaratlanúl; de végre is a legiszonyubb veszélyekbe dobott s mindig én
valék, ki a halálból kiszabaditálak.
– Igaz – mond Szaif – de ő ragaszkodik hozzám, szeret engem s te Akisza
talán féltékenységből küldéd őt vesztire?
– Én egy szinte lehetetlen dolgot követeltem tőle, hogy megmutassam neki
a köztünk levő különbséget – mond Akisza, mintegy kikerülve Szaif
kérdését –; de uram, mit tehete ő éretted, mit én tenni ne tudnék; én
rendelkezésedre állok miként ő, s én szeretetből teendem azt, a mit ő
kényszerüségből tett.
– Valójában, igaz-é – mond derülten Szaif – hogy te mindent megtészsz,
mire kérni foglak? megigérnéd-e azt nekem a szent Isten nevére?
– Esküszöm neked a mindenható Isten nevére – felel Akisza – hogy minden
kivánatodat teljesitendem, még ha tűz által kellene is elpusztulnom.
– Jól van tehát – mond Szaif – én ohajtom, hogy engem Szolimán (ki
üdvözölt legyen) kincstárához szállits rögtön.
– Szolimán próféta kincstárához? kiált ijedten Akisza – íme te egy
lehetetlen dolgot kivánsz!
– Airudnak semmi sem volt lehetetlen, s ha én a mult évben azt mondottam
volna, hogy vigyen magával, ő észrevétel nélkül megtette volna azt.
– Mert nem lett volna jogában azt nem tenni – felelt Akisza – s
kénytelen lett volna a lángok közé vinni téged, ha azt rendelted volna
neki.
– És éppen az ily engedelmességet szeretem én – felelt Szaif – s így
fölmentelek Akisza! az alól, hogy nekem ezen út veszélyeit elbeszéld;
mert én el vagyok határozva azt megtenni, ha csak te nem akarod esküdet
visszavonni, mert azt még mindig megteheted.
– Nem szegem, nem szeghetem meg eskümet – mond Akisza – s ezen vállalat
veszélyeit sem fogom elésorolni, csak azon körülményre figyelmeztetlek,
hogy én téged most csak egy hónapig szolgálhatlak, akkor egy hónapig el
kell hogy hagyjalak s ennek elteltével újból visszatérendek; szóval, én
csak egy darabig útazhatom veled, azután az útat magadra kell
folytatnod, én legfeljebb azt csak kijelölhetem.
– Ily módon először fogunk útazni – mond Szaif.
– Igen – mond Akisza – de tudod-é mily hosszas ez az út? mi nemtők azt
három hónap alatt tesszük meg, mert mi föld felett haladunk; de te mint
ember, csak hat év alatt mehetsz oda, hat évig jössz vissza; ki tudja
hány évet töltesz ott, s így öregen s összetörve térendesz vissza, ha
visszaérsz!
– Az mindegy – mond Szaif – Allah nem azért adott nekem egy oly becses
talizmánt, hogy nyomorultan veszni engedjem az ezen zakhirához kötött
nemtőt; én kötelességemet teljesitendem.
– Akisza látva, hogy szavai hatástalanok Szaifra, barátjaihoz fordult,
mondván:
– Vezérek s te málik Efrah! ki Szaifnak mintegy atyja vagy; beszéljétek
le ez oktalan tervről; mert ha távozni engeditek, soha többé látni nem
fogjátok.
Ekkor minden ott levők kérni kezdették Szaifot, hogy hagyjon föl
veszélyes tervével; de ő siket maradt könyörgéseikre, mondván, hogy a
hatalmas Isten segitendi egy szent kötelesség teljesitésében, s más
részről, a kormányzás távolléte alatt semmit szenvedni nem fog, mert azt
málik Efrah még sokkal jobban és szakértőbben vezetendi mint ő.
Akisza nyolcz napot kért a készülésre, a kilenczedik nap megtérvén,
kérdé, ha mindig azon akarattal van-é?
– Kész vagyok! – mond Szaif.
S mint mindig, helyét málik Efráhnak átadván s Khamiméh-t, Barnokh-ot,
Szádun Eszendcsét, Akélát, Dementhurt, Szabikot és Majmunt, mint vezéri
tanácstagokat melléje adván, családját és barátjait átölelte s távozott.
Szaif Züliázán első hónapi útja fáradalmas volt, veszélyes viharok
dühöngtek, nagy tengerek felett vonultak el s háromszor 24 óráig egy
percznyi nyugalomra sem szállhattak le, úgy hogy Akisza a hónap végén
már alig tarthatá fenn magát; végre egy vad és kietlen vidéken szálltak
le.
– Ma szolgálatom utolsó napja! mit vélsz, Szaif; alig tetted meg huszad
részét útadnak s már is láthatod, mily terhes és veszélyes az; akarod-é,
hogy nehány napot nyugodva visszatérjünk honodba? Szaif! Isten nevére,
barátaid, gyermekeid emlékére kérlek, gondolkozzál meg; még van idő!
– Visszatérni! – felel Szaif – nem, nem! az nem lehet! hagyj itt Akisza,
ezen a földön; Isten vezérem leend, s egy hónap mulva jöjj vissza s
keress föl!
A szegény elszomorodott lelkü Akisza megmagyarázta útját s búcsut véve
távozott.
Szaif sok napokon át miveletlen kopár helyeken útazott, hol emberrel sőt
még állattal sem találkozott; kihalt puszta volt ez, mely még vad
gyümölcsöt sem nyujtott táplálására; a vele volt élelmi szerek elfogytak
s az éhség éreztetni kezdé magát.
Nem sokára futó-homok váltá fel a rögös földet, melyen eddig haladott;
de e változás által semmit sem nyert, mert a határtalan homoksikságon
még bajosabban haladhatott; lábai visszacsúztak annak sík felületén s
keveset haladhatott előre; ily kínteljesen útazott három hétig
gyökerekkel táplálkozva, midőn végre egy dombot pillantott meg, mely a
puszta egyformaságát megtörvén, reményt nyujtott, hogy tetejéről
valamely várost vagy emberi lakot fedezhet föl. Szaif összegyüjtvén
erejét, annak tetejére sietett föl; de mily nagy volt csalatkozása és
elszomorodása, midőn egy végetlen tengert látott, várost és emberi lakot
kereső szeme.
– Nagy Isten – mond Szaif – hát azért vándoroltam annyit, azért kínzám
és fárasztám magam, hogy ide jussak! s elkeseredett szívvel imádkozni
kezdett a parton.
S míg így imádkozva az előtte elterülő tengeren legeltetné szemeit, egy
fehér pontot pillantott meg a távolban, mely perczenként bámulandó
sebességgel nagyobbodott és közeledett s nem sokára megismeré, hogy az
egy kieresztett vitorlaszárnyakon sebesen repülő hajó. Ekkor bátorságot
s reményt nyervén, hálákat adott Alláhnak, ki oly hamar meghallgatá
segély-könyörgését.
A hajó közeledvén, Szaif lebontá turbánja kendőjét s jelt adott vele,
mit a parancsnok észre is vett, mert nem sokára egy csolnak eresztetvén
le, parthoz evezett s Szaifot fölvevén, a hajóra szállitá; útasunk
kikérdeztetvén a kapitány által, nem tartotta tanácsosnak megmondani
kalandos vállalatját, s most is hajótörést szenvedett kereskedőnek adta
ki magát s megérté, hogy a hajón szinte Indiából megtérő kereskedők
vannak, honnan szép czikkeket hozva megállának a parti városokban,
cserevásárokat teendők. Szaif nehány napig velök levén eléhozta Szolimán
kincstárát beszélgetés közben s kérdezősködött annak holléte felől; de
ezek mit sem tudtak róla. Szaif átlátta, hogy ez az útazás nem előnyös
reá nézve, mert már egy egész hónap óta hajózott velök a nélkül, hogy
partot értek volna s Akisza nem tehete érette semmit a tengeren, mert ő
csak szárazon útazhatott, a hol időnként megnyugodhatott.
Hetek teltek el s szerencsétlenségre a kapitány eltéveszté útját s nem
tudta, hogy hol van; négy hónap telt el a legnagyobb békétlenségben,
mert már a víz és élelmi szerek is fogyni kezdettek.
Egy reggel azonban a figyelő őr felkiáltott: „föld, föld!“ s a fedezetre
felsiető útasok nem sokára egy nagy várost pillantottak meg s felé
irányozták a hajót.
A parthoz közeledvén, a csolnakok leeresztettek s csaknem mindnyájan
beléültek, mert mindnyájan ohajtották a száraz földet tapodni oly
hosszas hányattatás után, s embereket látni oly hosszas elszigeteltség
után. Nem messze a várostól leszállván, örömmel siettek a város felé
viritó s gazdag tenyészetü növényekkel ékes térségen át; de a midőn egy
nagyszerüen szép viráglugost bámulnának, egyszerre hat iszonyatosan rút,
7–8 láb magas ember ugrott ki az alól, kiknek fejök a tevééhez
hasonlitott.
– Ördögbe! – mond a kapitány – itt nem vagyunk a legkellemesebb
helyzetben, úgy látom; talán jó lenne visszatérnünk!
– Nem kell félni! – mond Szaif Züliázán – ezen állatok bizonyosan jól
meg fogják fizetni kelméiteket.
De e rövid beszélgetés alatt a bennszülöttek közeledtek feléjök s kerek
szemeikkel vizsgálódni kezdvén, kemencze-szerü szájakat tátottak,
melyekből kinyuló hatalmas fogaikat, roszat jóslólag kezdték
csattogtatni.
A kereskedők ez látva, visszafordultak és sebesen futni kezdettek, s
mintha a tűz kergetné, a tengerbe ugráltak s csolnakjaikba mászva,
visszaeveztek hajójokba.
Szaif magára maradván ott, a vad emberek feléje siettek, szemeik
villogtak mint lámpák, szájaik mértéken túl tátongtak s állati fejeiket
mozgatva, oly ijesztő röfögést hallattak, hogy a part sziklái
viszhangoztak belé.
Ekkor Szaif Züliázán visszalépve, kardot huzott s védelmi állásba tette
magát ezen teve-emberek ellen.
XV. Út Szolimán Konutz-ához.
Szaif jegyese. A halottak városa. Az óriások.
Míg Szaif védelmi állásba helyezkedett ezen emberek ellen, kik
felfalására látszottak készülni, egy közülök kiállva, Szaifhoz
közeledett s mondá neki:
– Barátom! mit akarsz e karddal? nincs miért félned tőlünk; mert ha
nevettünk, azt csak azért tettük, mert nagyon kicsinynek s
kicsinységedben szépnek és kedvesnek találtunk téged s örömmel
szemlélünk; de társaid miért szaladtak el mint az eszeveszettek? miféle
emberek azok?
– Azok kereskedők – felel Szaif – s megijedtek tőletek, mert ti igen
szokatlan modorban nevettek!
– Hogy a jó Isten áldja meg! különben jól tették, hogy távoztak; mert mi
ily gyáváktól semmit sem veszünk.
S ezzel Szaifot málikjokhoz vivén, elbeszélték neki a történteket.
– La bész Alaik (semmi ne kedvetlenitsen)! – mond ez Szaifnak –
társaidnak távozta se szomoritson; te itt velünk jobban leendesz; s ha
útadat mindenesetre folytatni akarod, mi itten találunk a távozottnál
jobb hajót, mert szigetünkre sok kereskedő jön üzérkedni.
Szaif még nehány perczig beszélgetvén a málikkal, helyet keresett hogy
leüljön, s egyet üresen találván, elfoglalta; ez pedig egy hirneves
küzdő helye volt, ki a málikkal beszélgetett e perczben, s midőn újból
le akart ülni, helyét elfoglalva találván, szitkokat szórt az idegenre.
Szaif ekkor kérdé a málikot, hogy ki legyen ez a neveletlen ember s mit
akar.
– Ezt az embert – felelt a málik – Szháriknak hivják s azt mondják, hogy
egy páratlan erejü küzdő, kit még eddig soha senki földhöz nem vágott.
– Szeretnék vele megbirkozni, ha ő máliksága engedélyt ad reá.
A málik kérdést tett, ha elfogadja-é amaz a meghivást; Szhárik ezen
felszólitásra készséggel lépett Szaif elébe s jobb kezét megfogván,
karját hátra akarta facsarni; de az oly mozdulatlanul s hajthatatlanul
maradt, mintha vasból lett volna. Ekkor Szaif Züliázán mondván, most már
rajtam a sor, ellenének karját megragadva azt oly erővel facsarta hátra,
hogy Szhárik csontjai recsegtek s a fájdalom miatt kénytelen volt térdre
esni; de csakhamar dühösen emelkedett föl s bal kezével úgy pofon ütötte
szultán Szaifot, hogy szemei szikráztak belé.
Szaif Züliázán ezen felbőszülvén, kirántotta kardját s leütötte a
szemtelen fejét.
Ezen véres jelenet tanui meg akarták Szaifot rohanni; de a málik
feltartóztatván őket, mondá:
– Ne érintsétek ezt az embert, mert ez egy bátor férfi, Szhárikh
bárdolatlan s neveletlen ember volt, ki megsérté őt; ez a férfi tetszik
nekem s szivemből ohajtom, hogy közöttünk maradjon.
Szaif több hónapokig maradt a szigeten, nem találván módot a
távozhatásra. Neki ugyan megigérték, hogy tudatni fogják, midőn valamely
hajó érinteni fogja a földet s ellenkezőleg mindent elkövettek, hogy
azok érkezését eltitkolják előtte; de ekkor maga kezdett figyelmesen
ügyelni a hajók érkezésére s naponta többször vizsgálta a tengert.
A málik ezt észrevevén, más módot keresett, hogy Szaifot önkéntes
maradásra birhassa, s magához hivatá Rabbiát. Ez egy vén tudós volt, a
kit a málik messze országból hozatott leánya nevelésére.
– Rabbia! te tudod, hogy leányom minő szép s hogy felügyeleted alatt
mily gondos nevelésben részesült; én leányomat Szaifnak akarom nőűl
adni, s téged választálak, hogy az idegennel ezen szerencsét tudasd;
akarom, hogy ez a házasság mindenesetre megtörténjék! érted-é?
– Értem, hatalmas málik! – felelt Rabbia – s idővesztés nélkül Szaifhoz
sietett s tudatá vele a málik ajánlatát; egyszersmind a fiatal leányra
mindenféle dicséretet halmozott.
– Hogyan lehetnének a nők szépek itten – mond Szaif – midőn a férfiak
oly rútak!
– Ismétlem neked – felel Rabbia – hogy a málik leányának szépségben sem
itten, sem más helyt párja nincsen.
Szaif gondolá magában: „valójában, már régóta únom magamat ezen a
szigeten s elmenetelem előtt, ha alkalom kinálkozik, miért ne mulatnám
egy kissé magamat! az nem akadályoz, hogy az első hajóval tovább álljak,
s bizonyosan a herczegnőt nem fogom magammal a Szolimán Konutz-ához
vinni.“
S ezen gondolat után Szaif elfogadta a házasságot, s Rabbia a málikhoz
sietett megbizatásának szerencsés eredményét tudatni; a jó uralkodó el
volt az örömtől ragadtatva s nem akarván azt elnapolni, magához hivatá a
birót és bizonyságokat, s Szaif a herczegnő férjévé lőn avatva.
A fiatal leány arcza vastag selyem fátyollal volt eltakarva, s midőn
Szaif egyedül maradt vele, természetes kiváncsiságtól vezettetve
hozzálépett, s nem minden megindulás nélkül a szorgalmasan elzárt
fátyolra emelé kezét, azt elháritandó; a herczegnő ekkor nevetésre vonta
ajkait, hogy talán még szebbnek tetszhessék; de milyen nagy volt a Sháma
és Maniatanufusz szép ajkainak szemléléséhez szokott Szaif bámulata,
midőn maga előtt egy valóságos állati szájat látott tátongni, ijesztően
kiálló fogakkal! Szaif visszaereszté a fátyolt s a szoba más szögletébe
ment muszulmán szokás szerint imádkozni. Ez ima hosszu volt s midőn
elvégzett egyet, mást kezdett, így egy harmadikat, egy negyediket, egész
reggelig. Ekkor Szaif elhagyta a menyegzői szobát s sietve Rabbiához
ment.
– Mit jelent ez a sületlen tréfa? – mondá neki – te elvétettél velem egy
leányt, a ki nem a mi fajunkhoz tartozik, s inkább hasonlit azon
idomtalan állathoz, melylyel nálunk a pusztákon útaznak; én nem
szeretem, hogy olyan szemtelenül hazudjanak nekem, miként te tevéd,
midőn mondád, hogy a herczegnő szépségben páratlan.
– Uram! mond Rabbia – kérlek ne neheztelj reám; mert a málik rendelte
nekem, hogy téged e házasságra rábeszéljelek; szavaimban pedig nem volt
hazugság, mert a herczegnő az ide való szépségi fogalmak szerint szépnek
tartatik; ily nemü szépség pedig sehol sem találtatván, igazam volt,
midőn mondám, hogy a herczegnő szépségben páratlan.
– Látom, Rabbia! hogy te a furfangosságban nagy mester vagy, s ha ily
leczkéket adsz növendékednek, úgy nem kétkedem, hogy ő erényben is oly
kitünő, mint arczban; de a mi legtisztább itt, az az, hogy nekem minél
hamarább el kell hagynom ezen szigetet.
– Én is veled menekülök – mond Rabbia – mert a herczegnő nevelése
bevégeztetett s én is iszonyatosan únom itt magamat; de nekünk egy
alkalomra kell várnunk, s így még nehány napig béketürés!
– Béketürés! neked könnyü – mond Szaif – de hatalmas Isten, mit fogok én
tenni?
Az estve elérkezvén, Szaifnak vissza kellett térnie a szerályba s neje
szobájába mennie; itt újból imádkozni kezdett, s imádkozott egész
reggelig; azután Rabbiához sietett s mindketten a tengerpartra mentek
sétálni.
– Adja az ég – mond az öreg – hogy hamar érkezzék egy hajó, mert én
látom, hogy csak félig jártam el megbizatásomban; mert a te szűz
feleséged panaszra menend a málikhoz s én leendek, ki a te teve-fog
iránti ellenszenved miatt szenvedni fogok.
– Nézzünk figyelmesen – mond Szaif – nem látsz-é valamely fehér pontot e
folyékony térségen!
De egy vitorla se tünt fel.
A míg idegeneink eként vizsgálódtak, az alatt a férje áhitatoskodását
megunt herczegnő a málikhoz ment s mondá neki:
– Atyám, te kezemet egy ösmeretlennek adád; de én úgy hiszem, hogy ő
kevéssé fogékony azon megtiszteltetés iránt, melyben őt részeltetéd;
mert ő estvétől reggelig imádkozik, reggeltől estig sétál s még hozzám
mindeddig nem szólott.
A málik ezt hallván, Rabbiát hivatta s kérdé tőle:
– Meg tudnád-é nekem Szaif viseletét magyarázni? talán leányomat rútnak
találja!
– Nem málik Azamán! hanem a mi országainkban az a szokás, hogy az új
házas hét éjen át imádkozik, s csak ezen idő eltelte után közeledik
nejéhez.
– Látod, leányom! – mond a málik – nem kell neheztelned Szaifra; az
országának egy szokása s te egy szép, bátor és mindenben tudós lovagot
nyerendesz férjűl.
– Inkább szeretném, ha kevésbé tudós s szeretetre méltóbb lenne – mond a
fiatal nő, s azután visszavonult szobájába, hol nem sokára Szaif
Züliázán megjelent; de ekkor is csak folytonosan imádkozott a nélkül,
hogy reá tekintett volna.
Reggel pedig Rabbiához sietett.
– Hamar, már most szökjünk az első hajóval! Tegnap estve, midőn a
herczegnő szobájába mentem, ennek arcza le volt leplezve s nagy szemeit
oly szeretetteljesen legelteté rajtam, hogy bár nem igen szoktam félni,
még most is reszketek belé.
– Mit akarsz? – mond a vén tudós – mindenkinek megvannak gyengéi és
erényei! te félsz attól, a mi rút, miként mások félnek attól, a ki bátor
és vitéz.
Nem sokára, a parton kémlelődve, egy halászcsolnakot találtak, megvették
s vitorlát huzva, útra keltek azon reményben, hogy valamely nagy hajóval
fognak találkozni, mely a száraz földre szállitandja; honnan Rabbia
honába visszatérhet, Szaif pedig feltalálhatja Akiszát, ki már egy év
óta nem férhetett hozzá.
Több napok- és éjeken át útaztak, míg útjok kilenczedik napján egy
pompás hajóval találkoztak, mely nem messze tőlök vitorlázott; erejöket
megfeszitve eveztek ezen szép hajó felé, midőn hirtelen vihar
keletkezett. A tenger dagadozni, az ég sötétedni kezdett; a kérlelhetlen
vihar megragadta gyenge csolnakjokat s ide tova lökve, egy fél óra mulva
darabokra zúzta; ezen végzetszerü perczben sikerült Szaif Züliázánnak és
társának egy-egy deszkát megragadni, így magukat fenntartani. A vihar
eltávolitá a hajótól s nem sokára egymástól is eltávolitá, egyik jobbra,
a másik balra küzdött a bősz elemmel.