kivitele azt hiszem, nagyon bajos; de igérd meg, hogy bárminő nehéz
legyen is az a feladat, teljesitended!
– Ha csak reám nézve van veszély – mond Akisza – bárminő legyen is az,
igérem, hogy teljesiteni fogom; ha reád nézve is veszélyes, akkor
tanácsolási jogomat fenntartom; de ha te ezekre nem hallgatva mégis
akaratosan ragaszkodnál föltételedhez, akkor is engedelmeskedni fogok
parancsodnak.
– Ohajtanám, Akisza! – mond Szaif – hogy engem médina Ábánát-ba
(asszonyok városa) szállits el.
Akisza nagyot sohajtva mondá:
– Képzelhetém ezt, miután Maniatanufusz elszökésének történetét nekem
elmondád; de, Szaif! ez lehetetlen, mert férfi azon városba bé nem
léphet; hallottál-é már beszélni azon városról?
– Igen határozatlanúl és soha az ott uralgó szokások- és törvényekről;
tudnál-é te nekem ezen városról felvilágositást adni? – kérdé Szaif.
– A mulukok egy málikjának két fia volt, Kászán és Ászán; halálakor
felosztá az országot fiai közt; mindeniknek egy nagy város és az ország
fele jutott; Kászánnak egy fia, Ászánnak egy leánya volt, s az első
megkérte fia számára testvére leányát; de ez nem akarván ezen
természetellenes szövetségbe egyezni, a dűhbe jött Kászán összegyüjté a
hákiméhket és a tudósokat s kérdé, ha nem tudnak-é módot, hogy testvére
városából minden férfiat elkergessenek.
– Oh, az igen könnyen megtörténhető – mondának a bűvészek – ha te
engedélyt adsz, hogy városodból minden nőt eltávolithassunk.
A málik beléegyezett s nem sokára egy-egy rézszobor emelkedett a két
város kapuin, melyek egyike elüzte a férfiakat, másika pedig a nőket,
úgy hogy egyik városban csak nők, másikban csak férfiak maradtak.
Egyikben egy málik, a másikban egy málika uralkodik ugyanazon törvények
szerint. Évenkint csak egyszer mennek feredni a nők a két város között
elfolyó patakba, melyre egy bőrbetegség megjelenése kényszeriti őket, s
a mely betegség ezen fürdés után tökéletesen elmulik; ez az egy nap,
midőn a szomszéd város férfiai szintén kimennek a patakhoz s az egész
napot a nőkkel töltik; estve mind a két nép visszatér városába; a nők az
ezen nap után kilencz hónappal születni szokott gyermekeiket maguknál
tartják és nevelik; a fiuk azonban 14 éves korukban kiüzetnek a
városból.
S így láthatod, Szaif! hogy fiad nincsen elveszve; egy kis türelem s te
nehány év mulva elmehetsz a város kapujához, hogy elüzetésekor magaddal
hozd el.
De Szaif úgy találta, hogy tizenkét évig várni oly türelmet igényel,
minővel ő nem bir, s más részről – tevé hozzá – én elhatároztam, hogy
ezen vállalalot megkisértem.
– De te nem tudod – mond Akisza – hogy ezen mulukoknak szolgálatjában
nemcsak emberek, hanem nemtők is vannak. Tudom én, hogy téged a harcz
nem ijeszt vissza; de ott nemcsak vívni kell; te ott ezer cselbe
eshetsz, melyet előre látni, kikerülni nem lehet, s ha már valahogy
eljuthatnál is az asszonyok városához, minő módon juthatnál bé oda? hogy
találhatnál meg egy nőt, a kire bizonyosan nagyon fognak ügyelni, mint
olyanra, ki már egyszer a törvények ellen vétett.
– Annál inkább ezen szerencsétlen üldözött nő segitségére kell sietnünk
– felkiált Szaif – annál inkább ki kell ragadnom fiamat azon vadak
közül, kik megtiltják, hogy az atya nevet kimondja.
– Jól van, Szaif! én tíz napi gondolkozási időt adok neked; tanácskozzál
barátaiddal, s ha ekkor sem fogsz lemondani vészteljes útadról, akkor el
fogunk menni.
A tíz nap mulva megtérő Akisza mondá Szaifnak:
– Üdvözöllek, Já, málik Azamán! hát hogy állsz képzelgő terveddel?
– Én mindig ugyanazon szándékkal vagyok – mond Szaif – mert midőn én
valamely tervet közlök, azt már előre jól megfontoltam, s ha a tíz napi
gondolkozási időt elfogadtam, azt nem azért tevém, mintha az valamit
változtatni képes lett volna határozatomban, hanem azért, mert nem
akartam veled ellenkezni, s így kérlek szállits el ahhoz a nővároshoz, s
ott Allah kijelölendi teendőmet.
– Ha így van, Szaif! – mond Akisza – kérlek hivd elé szolgádat, Airudot.
Szaif megsurolván a Lueh-t, a megjelenő nemtőnek mondá Akisza:
– Ládd, Airud! mit kiván tőlem Szaif Züliázán! hogy vezessem őt az
asszonyok városába.
– Az annyi, mintha vesztire vinnéd! – felel Airud.
– S mégis semmiképp sem tudom merész tervéről lebeszélni. Szaif – mond
Akisza a málikhoz fordulva – te engem elszomoritasz, kétségbe ejtesz s
szerencsétlenné téssz; mert arra erőltetsz, hogy téged a veszedelmek- s
talán a halál torkába vezesselek; de ha reám hallgatni nem akarsz,
induljunk.
Szaif búcsut vett családjától s Akisza vállaira ülvén, útra kelt; Airud
követte őket s valahányszor Akisza elfáradt, ő vette át a szultánt.
Így útaztak több napokig, midőn egy dombot értek el, egy gyönyörü szép
zöld dombot, mely alatt egy nagy város terült el, melynek számtalan
házai, fénylő tavak s csergedező patakok által tarkázott bájos kertektől
voltak környezve; tovább egy dús ligetek árnyába nyujtózkodó folyó
kanyargott, mely a térséget két egyenlő részre látszott felosztani; a
távolban egy a láthatár végpontján felmagasuló hegy alján egy más nagy
város tornyai tüntek fel.
– Íme, itt lábaidnál ez az asszonyok városa – mond Akisza – tovább
haladnunk esztelenség lenne. Az a város, melyet ott a messze távolban
látsz, a férfiak városa, s a tért átszelő folyó az, hol a nők és férfiak
minden évben egyszer találkoznak. Most ülj le, nyugodj; én rögtön vissza
fogok térni.
S távozván, nehány percz mulva megtért, egy fehér szerszámzatu fehér
lovat s egy fehér női ruhát hozván magával.
– Szaif! – mondá a máliknak –, ma éjjel itt maradunk, hajnalban
fölveszed ezen öltönyt s arczod jól elleplezve ezen lóra ülsz, mert én
értesültem, hogy a málika jó reggel ki fog jőni, megszemlélendő a város
melletti térségen tartandó gyakorlatokat; rejtőzz el valamely sűrü
ligetbe, honnan láthasd az uralkodónőt számos kiséretével elvonulni;
testőrsége különböző színt viselő külön csapatokba leend felosztva, s
midőn a fehér csapat elérkezend, te csatlakozz hozzájok s azután Allah
védelmezzen.
– Igen – mond Szaif – Allah védelmezett eddig is, s most is reménylem
szerencsésen bévezetend a városba.
Az éjt a hegytetőn töltötték, s más nap az Akisza segitségével nőnek
átöltözött Szaif lement a város kapuja felé s ott sűrü növények lugosa
alá rejtőzködvén, nem sokára látta a vezérnéje s más nagy hivatalt
viselő nők közvetlen kiséretében a málikát; ez első csapat veres öltönyt
viselt. A második csapat, melyet a hadsereg és testőrcsapat tisztjei
képeztek, zöld öltönyt viselt. Ezek után a kincstárnok s annak számtalan
tisztjei jöttek mind fehér lovakon s egészen fehér lemezben (ez a csapat
legszámosabb volt s hihetőleg azért hozta volt a jó Akisza Szaifnak az
ily színü öltözetet). Mihelyt e csapat elvonult, Szaif észrevétlenűl
annak hátuljára sorakozott; senki figyelmet nem forditván reá, ő
Maniatanufusz után kezdett szemlélődni, kit azonban sehol sem tudott
fölfedezni.
A málika egy szép zöld fák árnyában levő aranyos széken foglalt helyet,
a többiek kört alkottak az uralkodóné körül s játszodni kezdettek repűlő
labdával; (ezen játékot két személy játsza s abból áll, hogy egy kis
tollakkal ellátott labdát kezökben levő reczével (Racket) vissza kell
egymásnak ütni; a melyik elejti, kiáll a játékból s helyét más foglalja
el). Szaif részt vett ezen játékban, s csakhamar ügyessége irigyeket
szerzett neki s több fiatal leányok mondani kezdették: „ki lehet ez a
rút nő, ki minket gátol a játékban? nagyon rútnak kell lennie; mert
arczát szorgalmatosan rejtegeti!“ Szaif hallván ez észrevételt s félvén,
nehogy a figyelmet magára vonja, akarattal elejté a labdát s
visszavonult.
A labdajátékot zene és énekverseny követé. Ez után kézviadal, (t. i. két
nő egymásnak futva, kezen ragadták egymást s az erősebb a gyengébbet
letérdelni kényszerité. Az esetszerüség úgy akarta, hogy a kincstárnok
Szaifot választá ellenfelűl; de alig küzdöttek nehány perczig, Szaifot
ereje és mozdulatjai elárulták, hogy nem nő; ekkor a kincstárnok mondá
neki:
– Ne menjünk tovább, mert te férfi vagy!
Szaif kérte, hogy titkát ne árulja el.
– Hogy te idáig eljutottál, az azt mutatja, hogy nem vagy más, mint
Szaif Züliázán.
– Igen, én vagyok; de hogyan van, hogy ösmersz? – kérdé ez.
A fiatal leányok ekkor tánczolni kezdettek a málika előtt s a
kincstárnok félrevezetvén Szaifot, mondá:
– Hozott az ég, Já, Szaif Züliázán! itten mi biztosan beszélgethetünk:
tudd meg, hogy engem Marjánának hivnak, én Maniatanufusz vezérnéje
voltam, midőn ő az ide nem messze levő leányok kertjébe ment el, nem
térvén onnan vissza; atyja gyanitá, hogy valamely idegennel megszökött s
megtiltván, hogy még nevét is eléhozzák, második leányát Nurálhudát
nevezte ki Málikának; ez szigoru jellemű s rosz lelkü nő, s mivel tudta,
hogy testvérét szeretem, nem akart vezérnének megtartani; de mivel mégis
a kormányzatban, melyhez semmit sem értett, szüksége volt reám,
kincstárnoknak nevezett ki.
Nehány év mulva Maniatanufusz visszatért atyjához, de ez elfordulva
tőle, mondá neki:
– Takarodj szemem elől, szerencsétlen! te megszöktél egy átkozott
idegennel s most egy bitanggal térsz vissza, menj, távozz szemeim elől!
S azután megfogatva, ide küldötte a könyörületlen Nurálhudához.
– Nagy Isten! – kiált Szaif – mondd Marjána, mi történt nőm- és
gyermekemmel, életben vannak-é vagy halottak?
– Élnek, de iszonyatos helyzetben – felel Marjána – a szultánné lánczra
verette s egy sötét börtönbe dobatta, hová nekem nagy veszélylyel
sikerült béhatolni; Maniatanufusz mindent elbeszélt „Az én férjem
szultán Szaif Züliázán, nem pedig egy ösmeretlen – mondá ő – ő a világ
legnagyobb hőse, s ha én most szenvedek, azért van, mert ő engem nagyon
szeretett, s bár a kormány gondjai néha elvonák tőlem, de azért ő mindig
örömmel látott engem s én távolléte alatt méltatlanul megszöktem,
elragadván fiát is, a kit oly igen szeretett. Igen, én se türelem- se
szánalommal nem birtam, és sorsomat megérdemlem. De Istenem! ennek a
szegény gyermeknek is itt kell e sötét börtönben ártatlanul meghalni.“
Szaif ezeket hallván, nőképp sirni kezdett s könyörgő hangon mondá:
– Az Isten nevére kérlek, Marjána! eszközöld ki, hogy nőmet s
gyermekemet láthassam, s te az életnél többet fogsz nekem adni.
– A mit kivánsz, az mindkettőnk életét veszélybe hozhatja – mond Marjána
– de Maniatanufusz iránti szerelmem parancsolja, hogy minden veszélyt
megvessek. Hallgass jól reám! midőn az éj bekövetkezik, jőjj a város
falaihoz, a kaputól jobbra egy kötelet találsz, melylyel én téged
felhuzlak, s majd aztán találunk valamely módot, hogy a börtönbe
béhatolhassunk.
Ezen beszélgetés végeztével a málika visszatérni készült, Szaif
visszavonult a ligetbe; s a málika kiséretével bément a városba, melynek
kapui bezáródván, Szaif egyedül maradt.
Mihelyt az éj sötét árnya elboritá a földet, Szaif a Marjána kijelölte
helyre ment, megragadta a kötelet s rögtön felvonatott a falra, onnan
Marjána lakába vezettetett, hol három napig rejtve maradt, várva a
napot, midőn a kincstárnokné szolgálatában leend a palotában. Elérkezvén
e nap, Marjána Szaifot rabnőnek öltözteté s magával vitte a palotába;
egész nap el volt foglalva hivatalával, de estve, midőn a szultánné
hálótermeibe visszavonult, Marjána bezárkozott Szaiffal a palotájában
levő szobájába s mondá neki:
– Látod e szobát? ezt én magamnak azért választám, mert ez közvetlen nőd
és gyermeked börtöne felett van; elővigyázattal és hosszas kitartással
egy kis rejtett lépcsőzetet csináltattam, mely a börtönbe vezet; most,
Szaif, bátorság! én remélem, hogy eljutandunk hozzájok.
Ezt mondván, egy kis kézi lámpát adott a még mindig rabnő ruhát viselő
Szaif kezébe, egy élelmi szereket s öltönyöket tartalmazó kosarat más
kezébe, s azután a falnak egy táblázatát felnyitván, szűk
csigalépcsőzetre értek, mely oly hosszu volt s oly mélységbe vezetett,
hogy a lámpa léghiány miatt alig éghetett, s maguk is alig
lélegzelhettek; végre egy sziklába vésett üregbe jutottak, a hol Szaif
semmi kijárást fölfedezni nem tudott.
– Most – mond Marjána – fölkeresem a börtönőrt (ez egy nő, kit én
egészen megnyertem); de mivel az ajtón álló őrök közel vannak, s mivel
gyakran vizsgajáratot tartanak a börtönben, jobb ha a nőt nem ijesszük
meg merészségünkkel; azért te maradj a rabnő szerepében, rejtsd el
arczodat s ne beszélj.
Ekkor Marjána egy addig Szaif által nem látott, alig két láb magas és
sziklaszerü vaslemezt nyitott fel, s földre feküdvén hallgatódzott; nem
hallván semmi zajt, egy másik ajtót nyitott meg, mely a börtön felől
hasonlóan falhoz hasonló kőszínre volt festve; Marjána ekkor térden és
karon csúszva, bémászott, Szaif követte őt s beérve egy nyirkos
folyósóra, ott találták az őrt, ki suttogva mondá:
– Veh Allah ya Szatti! szegény Maniatanufusz ma reggel óta számlálja a
perczeket, mert tudja, hogy ma a te napod, és hogy csak te egyedül vagy
a világon, a ki neki vigaszt és felbátoritást nyujtasz.
– Szaif! – mond sugva Marjána – maradj itt egy kevéssé, hogy készitsem
el előre látásodra, mert ő nagyon el van gyengülve s a rögtöni öröm
árthatna egésségének; – azután az őrhöz fordulva, mondá:
– Já Karkab! nyitsd föl nekem e szomoru börtön ajtaját s aztán menj
őrködni a nagy ajtóhoz; a legkisebb zajra jöjj engem értesiteni.
– Já, Marjána! minő későn jössz, én már nem reméltem, hogy lássalak;
midőn valaki ilyen szerencsétlen, hogyan higyjen a barátságban?
– Igaztalan lennél, ha barátságomban kétkednél, főképpen most – mond
Marjána – ne engedd át magadat a bánatnak, szeretett barátném! még nincs
minden elveszve.
Ezen szavakra zokogni kezdett Maniatanufusz s szeméből köny záporzott.
Hogyan reméljek én, miként jöhetnék én ki ezen borzasztó börtönből;
hogyan mehetnék ki e kastélyból, e városból még akkor is, ha levehetnéd
ezen testemet szaggató, ezen gyermekemet terhelő lánczokat? szegény
ártatlan gyermekem! bár csak őt menthetnők meg; – de csak egy lény van,
a ki elég nagy, a ki elég bátor, hogy azt végrehajthatná; az az atya,
kinek én szivét elzúztam, miként ezen lánczok zúzzák az én testemet. Oh,
igen! én megérdemlem a halált.
S ezt mondva Maniatanufusz, összekulcsolta kezeit, melyek el voltak
aszva, melyek gyengülten estek vissza térdeire, lánczaikat zörgetni.
Szaif Züliázán, nem tudván megindulását és könyeit tovább tartóztatni, a
börtönbe rohant s neje és gyermeke elébe térdelvén, átkarolta őket,
mondván:
– Szegény anya! Szárazd fel könyeid, mert Allah megenged neked s Szaif
mindig szeret téged!
XIV. Az asszonyok városa.
Airud és Akisza. Szolimán kincse.
A kis Mászár megismervén Szaif Züliázánt, sirni kezdett, midőn
Maniatanufusz kinyitván mélyen béesett szemeit egy perczre, újból
bezárta azokat, mert a nagy megrázkódtatás eszméletétől megfosztá.
– Látod Szaif – mond a barátnéja fejét tartó Marjána – nem hagyál nekem
időt, hogy előre elkészitsem látásodra; én tudtam, hogy a nagy örömnek
rohama halálos lehet ezen elgyengült és kimerült nőre.
Szaif megijedve, ápolni kezdé nejét; hideg vizet öntött halántékára s
egy perczig halvány és ijesztőleg elsoványodott arczán legelteté bús
pillanatait, eczetet lélegzeltetett vele s kezeibe fogta jéghideg és
vassebesitette kezeit; e gyöngéd ápolásra végre életet s eszméletet
nyert Szaif neje, s visszanyervén beszélőtehetségét, felkiálta:
– Já, Szaif! miért jöttél ide? hogy halálom tanuja légy s talán, hogy a
tiédet is itt találd? mert testvérem könyörületlen; de ha teheted, vidd
el magaddal e gyermeket s én akkor nyugodtan fogok meghalni; de térj
vissza hamar honodba, hogy ne legyek okozója a te vesztednek.
– Maniatanufusz! azon Istenre, ki engem hall és a ki engem ide vezetett,
eszküszöm, hogy ha én honomba visszatérek, az csak a te és gyermekem
társaságában fog megtörténni.
– Kérlek Szaif! mondj le azon reményről, hogy engem e börtönből
kiszabadits – mond a szegény nő – az lehetetlen s ha lehető lenne is,
nézz reám! lenne-é erőm, hogy kövesselek? Hajdan szépnek találtál; nézz
most reám! csontváz, szánalom és tán utálat tárgyává lettem. Oh, jobb ha
engem meghalni hagysz!
– A boldogság, a szerelem visszaadandja egészségedet, szépségedet – mond
Szaif – mert a valódi szépség csak a szívvel hal meg; hajdan bámultalak
s szeretni alig mertelek, most ha inkább leendesz szeretve, mint
bámulva, kevésbé boldog leendesz-é, szeretett barátném!
Szaif rendithetlen megmaradt azon elhatározása mellett, hogy a várost
csak neje és gyermeke társaságában hagyandja el; hiában mondá
Maniatanufusz, hogy fel fognak fedeztetni, elfogatni, s hogy mindhárman
menthetetlenűl veszve lesznek.
– Hát akkor együtt fogunk meghalni! – felelt Szaif.
Így tölték el az éjt, daczára az őr figyelmeztetéseinek, ki szorgalmazta
Marjánát és rabnőjét, hogy távozzanak; végre Maniatanufusz összeszedvén
minden erejét, mondá Szaifnak:
– Valójában el vagy határozva, hogy életedet koczkáztasd
megszabaditásomért?
– Én változhatatlanul el vagyok határozva! – felelt Szaif.
– Ha így van – mond Maniatanufusz – ha semmi sem tud veszélyes
vállalatodtól elvonni, úgy csak egyetlen mód van annak teljesitésére, s
az a várost védő talszaméh megsemmisitése. Ez igen veszélyes mód,
ismétlem, s hogy azt tehessük, Marjána segitségére van szükségünk, s
számithatok-é közremunkálásodra?
– Ismét kétely! – felel Marjána szomoruan – légy meggyőződve,
Maniatanufusz! hogy az életben soha sem volt nálamnál hűbb s
áldozatkészebb barátnéd!
– Istenem! – felelt a rab – tegnap estve még oly nyomorult voltam, s ma
már szerencséssé tesztek szenvedéseim közepette! Most az éjnek csak
nyolcz órája tölt el, testvérem ilyenkor még mélyen alszik; a nélkül,
hogy valakit felköltsetek, menjetek az ő hálószobájába s ágya két végére
állva, azt három, négy lépéssel tovább kellene tenni (mit a nélkül hogy
föl ne ébredjen, szinte lehetetlen), azután az ágy helyén egy szőnyeget
fölemelvén, ott egy gyűrűt fogtok találni, melynek segitségével egy kis
lépcsőzetre vezető lappancsot emeltek föl; ez a lépcsőzet egy földalatti
terembe vezet, melynek közepén egy kiszáradott fa, s a fán egy mozdulat
nélküli madár áll, melynek csőre egy vasszeggel van átütve; Szaifnak e
szeget ki kell huznia, de nem egészen, hanem úgy, hogy az akkor essék
le, midőn ti a földalatti termet elhagyjátok; ha ez így végrehajtható
lenne, akkor talán menekülhetnénk; mert a talszáméh többé nem lenne a
városon s az érczszobor nem védné többé. Vissza ugyanazon útat
kövessétek, melyen mentetek; ha siker követendi lépteiteket, én itt egy
óráig várni fogok reátok s kérni a hatalmas Istent, hogy vegyen minket
oltalma és pártfogása alá.
– Gyorsan, gyorsan! – mond Szaif – ne veszitsünk egy perczet is; az éj
halad s minden percz megfizethetlen.
Rögtön fölmentek Marjána szobájába s megfoghatatlan szerencsével
teljesiték Maniatanufusz intéseit; a szolgálók, a testőrnők mind
elaludtak; a szultánnő ágyát tovább tevék a nélkül, hogy ez fölébredjen;
a madár száját elzáró szeg minden nehézség nélkül kihuzatott a megjelölt
módon, s távoztuk után három negyed órával visszatértek
Maniatanufuszhoz.
De alig léptek bé a börtönbe Szaif és Marjána, a városban iszonyatos
zajt hallottak, s egy mennydörgő hang hallatá:
– Asszonyok városa! én távozom, városotok felett többé nem őrködöm; én
szabadságomat visszanyertem, elhagyom a szobrot, melybe hakiméh-itek
bezártak volt, s melyből egy hős kiszabaditott; most védjétek magatokat
a férfiak ellen. Isten veletek, asszonyok! engem többé látni nem fogtok!
E kiáltásra a nők és leányok zajongva és jajveszékelve siettek az
utczákra; Szaif, ki már neje és fia lánczait széttörte, Marjána
segitségével annak szobájába vezette őket s az utczán való tolongás- és
sötétség segitségével (mert még éjjel volt) elhagyták a palotát s
Marjána lakására mentek; ennek kapujához érve, Marjána mondá barátainak:
– Most zárkozzatok bé lakomba; én, hogy minden gyanut elháritsak
magamról, visszatérek a málikához; ne féljetek semmit; én rabnőimnek
rendeletet adok, hogy senki másnak ki ne nyissák a kaput, csak nekem; s
ha valami vész fenyegetne, rögtön tudósitni foglak.
Midőn Marjána a málikához ért, ez utolsó ijedten s iszonyu
izgatottságban rendelte, hogy egy titkokat leleplező bűvésznőt hivjanak.
Midőn ez a nő, kit Kayhunának hittak, megérkezett, mondá neki, hogy
fedezze föl ama férfi hollétét, ki a városvédő nemtőt kiszabaditá.
Ekkor Kayhuna kérte a szultánát és Marjánát, hogy kövessék az ő lépteit,
s így kapuról kapura mentek; a bűvésznő mindenütt olvasott valamit egy
könyvből s tovább ment mondván: „Nincsen itt!“ Igy mentek a Marjána
házáig; itt szintén megállott a bűvésznő s könyvéből olvasván
felkiáltott, hogy „az, a kit kerestek, itt van!“
– Hallod-é Marjána – mond a málika – mit mond a bölcs Kayhuna.
– A bölcs Kayhuna nem tudja, mit beszél – felelt Marjána.
– Hogyan! a mi bűvésznőnk nem tudja, mit mond? kérdi nyugtalanul a
szultánné.
Marjána kiméletlen nyers feleletére a szultána rendeletet adott, hogy
fogják el a kincstárnoknét s ajtaját erőszakkal törjék fel.
De Marjána fehér csapatjának minden nőfegyveresei kisérék urnőjöket s az
elfogatási parancsot hallván, körülvették főnöküket s kardot rántottak a
málika testőr csapatja ellen.
A viadal elkezdődvén, Szaif a fegyverzörejre kitekintett az ablakon s
látva a történteket, mondá Maniatanufusznak:
– Most van a legalkalmasabb percz a távozásra; ezen zavarban a kapukon
nem őrködnek figyelmesen s én a nélkül akarnék távozni, hogy ezen nők
között vért ontsak; vedd azért fiunkat s kövess engem, majd én fogok
útat nyitni neked!
Ekkor lementek, Szaif a kapu küszöbére lépve, jobb kezével fölemelte
Hám-ben-Noéh kardját s kiáltá:
– Én vagyok az embereket és nemtőket legyőző Szaif Züliázán!
A szultána testőrei rá akartak rohanni, de sebesen forgatott kardjából
lángsugarak törtek ki, melyek elvakiták őket s visszavonulásra
kényszeriték; Szaif nem sujtott kardjával egyet is, hanem mindazok, a
kik útjában voltak, ijedten vonultak vissza s Maniatanufusz, fia és
Marjána követék őt a városon kivül.
De a szultánné dühöngve állott asszonyai előtt s mondá nekik:
– Az csak egy ember s ti nem szégyenlitek ezen ember és kardja előtt
gyáván hátrálni?
Így fölébresztve büszkeségöket és bátorságukat, az egész nősereg Szaif
üldözésére indult, már túlhaladtak a kapukon s a mezőkön nyargaltak; de
azon perczben, midőn a menekülőket utólérendők valának, nagy porfelleget
pillantottak meg, mely a villám sebességével közelgett feléjök;
csakhamar ez a vakitó porfelleg körülfogta őket s számtalan lovagok
ragadták fel nyergeikbe, s így pároslag nyargaltak bé a talszáméh által
többé nem védett városba.
Szaif és társai megállottak volt bizonyos távolra, ezen jelenetet
szemlélni, s midőn annak rájok nézve szerencsés kifejlődését látták,
lejöttek a dombról, hogy annak megmagyarázását kérjék nehány hátramaradt
lovagtól, kik nem találván nőket, ott lovaikat tánczoltatták.
– Íme – mondák ezek – ez úgy történt, hogy az asszonyok városát védett
nemtő ma a mi városunk felett átrepülvén, lekiáltott: „Ja Jamat Arijale
(Já, férfiak csapatja)! én az a Hamaz vagyok, a ki a nők városát védtem;
nekem visszaadták szabadságomat s most ti félelem nélkül mehettek
magatoknak nőt foglalni.“ – S mi úgy tevénk, ezt a várost és asszonyait
elfoglaltuk.
Szaif búcsut vett a lovagoktól; a hegyre indult, hol Akisza várt reá,
midőn Marjána mondá nekik:
– Daczára Maniatanufusz iránti szerelmemnek, én soha sem tudnám magam
arra határozni, hogy honomat elhagyjam, s így búcsut kell tőletek
vennem!
– Hogyan! – mondának egyszerre Maniatanufusz és Szaif – midőn neked
köszönhetjük életünket s még többet életünknél, azon boldogságot, hogy
együtt lehetünk, most te minket el akarsz hagyni egy városért, hol téged
a nők legalább rosz szemmel fognak nézni?
– Én tudom mind azon kellemetlenséget, a mely reám vár – felel Marjána –
de itten születtem s másutt élni nem tudnék.
– Isten veled hát! – mond Maniatanufusz, s Szaif felé fordulva
hozzátevé:
– Látod, Szaif! mennyire szeretjük mi honunkat; megbocsátod-é most az én
bolondságomat?