napon egy sebes folyam által egy szűk öbölbe ragadtatott, melynek
tölcsérszerü örvényében nyargaltak a tenger hullámai s egy vad
szikláktól szegélyzett üregbe mint pokol szájába örvényültek bé a habbá
tört hullámok. Szaifot ellenállhatlanul ragadták a folyam árjai ezen
vészes örvény felé s többször éles sziklákhoz csapkodva, sebbel
terhelten, összetörve, félig meghalva a tátongó örvény szájához
sodortatott, midőn egyszerre légbe emeltetni érezé magát; de eszméletét
veszté azon perczben, midőn életet nyert.
Midőn érzéseit visszanyeré, Akisza mellette volt, ki még egyszer
kiragadá a halál torkából s egy szép gyepre fektetve, több óra óta
ápolta.
Midőn a beteg felelhete, mondá neki:
– Szaif! hát nem ment-é el kedved ezen lehetetlen úthoz? még alig tevéd
meg annak negyed részét s már két év tölt el, és látod a vészt, a mely
minden lépten nyomon megrohan. Kérlek, uram és barátom! ne áldozd fel
magad egy oly dologért, a mely nem érdemli azt; térjünk vissza, még van
idő!
– Jól tudod, testvérem! hogy ezek következetesség nélküli beszédek –
mond Szaif gyenge hangon – azt akarod, hogy felhagyjak egy vállalattal,
melyért már annyit szenvedtem, s hogy a halált félve elhagyjak veszni
egy oly hű szolgát, minő Airud? inkább gondoljunk az indulásra, mihelyt
a lég élénkségét ki tudom állani; egy hónapig válladon fogok útazni, az
alatt újból elég erőt nyerendek arra, hogy magam lábamon folytathassam
útamat.
Nehány nappal később Akisza útra kelt Szaif Züliázánnal; a hónap vége
elérkezvén, egy termékeny tartományban állapodtak meg. Akisza egész
részletességgel kijelölte az útat, melyet a szultánnak követnie kellett,
hogy a tengert kikerülje s megigérve, hogy figyelemmel fogja kisérni,
búcsut vett Szaiftól s felszállott a légbe.
Szaif több napokig útazott; néha házakat is talált, néha útat is
tévesztett, midőn út nélküli magas hegyeken kellett áthaladnia.
Egy napon, midőn így iránytalan bolyongana, sötét felhőt látott
közeledni, mely a földet érinté, alakot változtatott s csakhamar egy
roppant nagyságu óriássá változott át, kinek szemei tűzként villogtak;
midőn ezen óriás Szaifhoz ért, kiáltá:
– Ki vagy? s mi neved?
– Én ezen országban idegen vagyok, nevem Szaif Züliázán! – felelt ez.
– Szaif Züliázán! – ismétlé az óriási egyén – ah átkozott, már tíz év
óta kereslek; mert te ölted meg az én testvéremet, Mukhtatif-ot; vedd
tehát érdemlett büntetésedet!
Ezt mondva, kezeit kinyujtá, hogy Szaifot eltiporja; de ez kivonta
kardját s egy csapással leszelte az iszonyatos kart, mely mint
villámsujtotta árbocz esett a földre.
– Te megöltél engem, bitang! – orditá ez távozva – de ha visszatérek,
boszum a pokol fenekéig is követni fog.
Szultán Szaif ekkor látta az óriást nehány ölnyire a föld felé emelkedni
s nehézkesen távozni, mint egy vihar terhelt felhő.
– Íme, egy új veszélylyel több! ez az átkozott óriás kilesheti a
perczet, midőn elalszom, hogy felülről valamely követ reám eresszen.
Kövessük őt, s őrködjünk felette!
Szaif egész nap az óriás követte irányban haladott, ki mint fekete felhő
lebegett előtte; de midőn az éj bekövetkezett, egészen eltünt szemei
elől, s úgy okoskodván, hogy az óriás sem fog a sötétben látni, lefeküdt
s nyugodtan elaludt.
Reggel a sötét felleget sehol sem látván, elindult s nem sokára egy
város közelében találta magát, melybe bémenvén, átfutotta annak minden
utczáit, minden piaczait a nélkül, hogy valamely élő lényre talált
volna; a nélkül, hogy valami zajt hallott volna; olyan volt ez a város,
mint egy nagy koporsó. Szaif bámulva barangolta bé annak magános
utczáit, a házak is lakatlanoknak tetszettek, s Szaif elhatározta egy
ház belsejébe behatolni; a kapu nem levén bezárva, ezt minden nehézség
nélkül teheté. A házat pinczéjétől hijujáig kikutatva, látta, hogy ott
minden eszköz, sőt még az élelmi szerek is oly rendben vannak, mintha a
lakosok csak sétálni mentek volna ki; egy második, harmadik házba ment;
mindenütt ugyanazon magányt, ugyanazon halálcsendet találta; egy ily
házban egy kissé megnyugodván, el akarta hagyni a várost, midőn egy
magas termetü nőt pillantott meg, a ki hallgatagon sétált az utczán s
Szaifhoz közeledvén, kérdé tőle:
– Idegen! mit keressz itt? nem remegsz-é Barkalami óriástól? ki ha beteg
nem volna, már megölt volna, miként megölé tegnap e város minden lakóit.
– Ez az utálatos óriás tehát ugyan az, kinek én tegnap karját levágtam –
mond Szaif.
– Hogyan! te mentél meg minket ezen utálatos szörnytől – felkiált a nő –
hogy kezed legyen áldott s hogy végezze bé azt, a mit elkezdett; mert az
óriás még él s még talán meggyógyulhatna, s undok vétkeivel elborithatná
e földet; neki meg kell halnia. Tudd meg, idegen! hogy én nemtő vagyok s
nevem Anisza; én szeretém e város lakosait; de nem tudám megvédni ezen
szörnyeteg gyilkos ellen; ki mind leölte őket s azután nagy tüzet
gyujtott a térségen, e messze ellátszó tűz világánál jöttem ide, s
huszonnégy óra óta siránkozom a halottak ezen városa felett; de reggel
elégülten látám a gyilkost, csaknem haldokolva térni vissza, s innen nem
messze levő várába zárkozott; ha meg akarod ölni, kijelölöm a módot,
hogy miként tedd azt.
– Bizonyosan – mond Szaif – siessünk, egy perczet se veszitsünk, mert
egy ily szörnyet meg kell semmisiteni, mint egy mérges kigyót.
Anisza egy nagyon régi torony alá vezeté Szaifot s mondá neki:
– Ott fenn egy kardot fogsz találni; ez az egyedüli fegyver, melylyel
Barkalamit meg lehet ölni; mi nemtők ezen toronyba nem mehetünk bé, ezen
kardot nem érinthetjük; menj azért te; én megvárlak itten!
Szaif felment s kevés idő mulva megtért a karddal; ekkor az óriás vára
felé haladtak, melynek kapuit nyitva találták; mert szolgái, kik
gyülölték őtet, midőn betegen láták megtérni, mind elhagyták várát.
Szaif minden nehézség nélkül megtalálta a sebesültet, kinek oroszláni
orditásai rémesen viszhangoztak az elhagyott folyosókon; ott feküdt ő,
erőtlen levén felállani. Szaif ekkor két kézre fogván kardját s a
mindenható Istent segitségül hiván, oly iszonyatos csapást intézett az
óriás fejére, hogy az rögtön meghalt, s tűz fogván körül szörnyeteg
testét, azt percz alatt egy halom hamuvá változtatá át.
Midőn Szaif Züliázán lement az udvarra, Anisza kérdé, hogy hová akar
menni?
– Én Szolimán Konutz-ához igyekezem! – felel Szaif.
– Én is oda menyek – felel Anisza – mert én téged mindenütt követni
foglak.
Elindultak ketten s a vártól csekély távolra Anisza egy hamu és
meszesült csonthalmot mutatott.
– Ez – úgy mond – a szerencsétlen város lakóinak maradványa.
S Szaif még inkább örült annak, hogy a szörnyet kivégezte.
Három napig útaztak magános vidéken, midőn egyszerre az általok követett
út két ágra szakadt.
– Ne vegyük a baloldali útat, mert az egy nemtő várába vezet, ki nőűl
kért engem, s kitől atyám megtagadott – mond élénken Anisza.
– S én éppen a balfelőli útat követendem – felelt Szaif.
– Valójában azt hiszem – mondá Anisza – hogy te szereted egy kissé az
ellenkezést.
S ezután szótlanul haladtak. Egy órai út után pedig Arnish óriás várához
értek.
Hová bémenvén, az óriás, ki csak Szaif Züliázánt látta meg, haragosan
kiálta rá:
– Ember, honnan jössz? mit akarsz?
De megpillantván Aniszát, hangja szelidült s kérő hangon mondá:
– Oh kérlek, add nekem e nőt, kit én oly hőn szeretek.
– Ez a nő – felel Szaif – az enyim, mert én szabaditám ki Barkalami
óriás kezei közül.
– Igazán! s hogyan tehetéd azt?
– Megöltem az óriást, miként megöltem volt azelőtt testvérét.
Ezen feleletre Anisza szeretője félelem- és tisztelettel tekintett
Szaifra s mondá neki:
– Te nagy hős vagy s hiszem, hogy sokkal nemeslelkübb, hogysem ezen nőt,
ki szerelmemet birja, magadnak tartanád; add át nekem s én tiéd leendek
örökre, neked szentelendem szolgálatomat egész a sirig.
– Én a legnagyobb örömmel átengedem, ha Anisza beléegyezik – mond Szaif
– de azon feltétel alatt, ha muszulmánná lesztek.
Anisza és kedvese fölvették az igaz hitet s a menyegző megtartatott.
Szaif még nehány napig maradt a boldog házasok körében, de útja
czéljáról nem feledkezvén el, egy napon az elindulásról beszélett.
– Hová akarsz menni? – kérdé az óriás.
– Szolimán (kin Allah kegye legyen) Konutzához – felelt Szaif.
– Ülj vállamra – mond Arnish – s én bár hová ohajtasz is menni,
elviszlek.
Szaif felült az óriás vállára s ez fölemelkedett oly magasságra, hogy
Szaifot a nap heve égette.
– Szállj egy kissé alább – mondá neki – mert én elégek itten.
De az óriás semmit sem felelvén, még magasbra emelkedett.
– Isten nevére kérlek, szállj alább – mond Szaif.
De az óriás némán maradott s még magasabbra emelkedett. Szaif, ki félig
megsült már, haragra gyuladt s éppen szitkokba akart kitörni, midőn az
óriás, ki, hihetőleg szintén szenvedett a nap heve miatt, egy kénköves
felhő rétegei közé csapott bé, melynek fojtó légkörében a szegény Szaif
szinte megfuladt.
– Siess, siess! – kiálta ő – hogy érjünk ki hamar ezen pokolból.
Az óriás hallgatott s meglassitá reptét.
– Íme, egész önelégülten lebeg ezen pestises légkörben.
S végre türelmét vesztve, szidalmakban tört ki haragja; de az óriás
mindig némán és érzéketlenül maradván, Szaif átlátá, hogy sorsa egészen
ezen rosz nemtő kezeiben van; egészen elhallgatott s az óriás önmagától
alább szállott s kitért a felhő fojtó köréből; végre három napi terhes
út után ő maga is fáradtan szállt a földre s letette Szaifot.
Az ország, hol megállapodtak útasaink, termékeny és igézően szép volt, –
zöld lomdús fák, illatos virágok s a fényes tollzatu madarak zengzetes
dalai Szaifot elbűvölék s a kiállott szenvedések után azt hivé, hogy
édenbe varázsoltatott át s elragadtatásában elfeledé az óriás elleni
felindulását, midőn az merengéséből fölébresztve, kérdé tőle:
– Mit tehetek most szolgálatodra?
– Átkozott szörny – kiálta Szaif – miért nem akartál nekem útunk alatt
felelni? miért tetted mindig ellenkezőjét annak, a mit mondék?
– Mert elfeledélek – mond Arnish – azon csekélységről tudósitani, hogy
én olyan faju nemtőkhöz tartozom, kik ha egyszer útra keltek, nem
beszélhetnek, s a kik ösztönszerüleg s akaratlanul mindig ellenkezőjét
teszik annak, mit nekik rendelnek.
– S te feledél ezen csekélységről engem értesiteni – mond Szaif – s így
ha én még tovább kértelek volna, hogy leszállj, te megsüttettél volna a
nap sugárainál; ha figyelmeztettelek volna, hogy jobban tarts, ledobtál
volna; s valójában ez oly csekélység, hogy nem volt érdemes róla
emlitést tenni; de mivel én útam bé akarom végezni, sokkal jobb leend,
ha sokkal hosszadalmasabb, de kevésbé veszélyesebb, természetes módon
folytatandom s emberi erővel, emberi módon, lábon járva fogom azt
megtenni.
– Já, Szidi! – mond Arnish, nyugtalanul – ha megértéd azt, a mit mondék
neked, gondolhatod, hogy én téged nem útad czélja felé, hanem ellenkező
irányban röpitettelek Szolimán kincstárától, s hogy mi most éppen az
ellentétes földsarknál a Szávé Szabia veh faleki Kaf-nál (a föld hetedik
részén Kaf övénél) vagyunk.
– Hogy az ég és föld minden tüze csontod utolsó porczikájáig égessen el,
pokoli óriás! – kiálta Szaif – miféle átkozott szeszély késztete rá,
hogy útamba állj!
Nehány perczig Szaifnak időt engedvén, hogy kidühöngje magát, újból
ajánlá hűségét Arnich, és szolgálatát biztositván, hogy most, miután
értesitve van, veszélytelenül felhasználhatja, kérvén, hogy az indulás
perczében mondja meg hová menni akar, s hogy az út alatt ne beszéljen
vele.
– Ha így van tehát – mond Szaif – én Szávé Szabia veh faleki Kaf-hoz
akarok menni.
Az óriás nevetve mondá:
– Jól van, jól van! íme, te fajunk sajátságait ismered.
S azután fölvéve Szaifot, három nap alatt a már megtett útat meghaladták
s negyedik napon megérkeztek Arnishnak útba eső várába, hol Szaif nehány
napig nyugodván, újból útra kelendő vala, midőn Anisza kérte, hogy
engedje meg, miszerint ő is vele útazhassék; Szaif örömmel beléegyezvén,
mindhárman elindultak Szolimán kincstárához.
Az óriáspár felváltva vitte Szaifot s ezen módon tizenöt napig
útazhattak megállapodás nélkül; de a tizenötödik napon megnyugvandók,
egy bájos szigetkére szálltak le, hol a kifáradt két nemtő hamar elaludt
egy nagy fa árnyában, míg Szaif elzsibbadt tagjait felélesztendő, egy
sétát tett a szigeten.
Visszatérvén pedig útitársaihoz, azokat halva találta s bámulattal
nézvén maga körül, megpillantá a feléje közeledő Akiszát, ki mondá neki:
– Én öltem meg ezeket!
– S miért tevéd azt? – kérdé Szaif.
– Mert elvesztettek volna; mert oly embernek, a ki megszoká egyenesen
kérni azt, a mit akar, lehetetlen, hogy egyszerre eltalálja kivánatai-
és szükségeinek ellentétes kifejezését.
– De én visszatartóztathattam volna magam a beszédtől s nem tudál-é te
elvinni engem a nélkül, hogy szegényeket meggyilkold!?
– Boszujok követett volna – felelt Akisza – mert nem képzeled minő
féltékeny a nemtők e faja.
– Te vagy a féltékeny – mond Szaif – téged buzgóságod mindig túlságokra
ragad; én pedig nem szeretem a gyilkosságot; jobb lett volna engem
meghalni engedned, mint hogy ezen ártatlanokat megöld; én nem akarok
akként védetni, s így Isten veled, Akisza! nekem többé nincs szükségem
szolgálatodra; én csak egyedül Alláhban bizom, ki nem hagyand el engem.
– Szaif! – mond a nemtő könytelt szemekkel – eléggé szerencsétlen
vagyok, – hogy hozzád csatlakoztam, hogy téged szeretlek, mert bármit
tegyek lételed biztositására, az csak gyülöleted- és szemrehányásodat
vonja reám; el kell hát magamat szánnom, hogy téged elveszitselek a
halál- vagy száműzetés által, melyet hűségem jutalmául mindig reám
szabsz.
– Igen, igen! – mond Szaif, kinek ezen szavak anyja halálát juttaták
eszébe – bizonynyal jobb, ha én meghalok, mint hogy te engem az eddigi
módon megtarts; én megmondám, Akisza! távozz, nem akarlak többé látni!
Akisza szomoruan távozott, míg Szaif nehány könyet áldozott a
szolgálatában meghalt két nemtő emlékének.
XVI. Út Szolimán kincstárához.
Takerur. A szhahirok városa. A gyöngyló.
Szaif egyedül maradván a szigeten, észlelni kezdette helyzetét. Airud és
Akisza segélyétől megfosztatva, önerejére támaszkodhatott csak s még
hosszu és vészteljes út állott előtte; oly út, melynek még irányát sem
ösmerte. Ekkor az isteni gondviselésre bizva magát, elindult s csak
kevés nyugalmat engedve magának, 6 hónapig útazott, midőn egy magas
várat pillantott meg, melynek számtalan tornyai a fellegek körébe
nyultak fel; Szaif ez erősség felé irányozá lépteit s annak nyitva
talált kapuja előtt megállván, felkiáltott:
– Hahó, lakói e helynek!
Háromszor ismételte ezt a nélkül, hogy valaki felelt volna; bément a vár
udvarára, de mihelyt oda beért, a kapu önmagától becsukódott.
Az így bezárt Szaif a tornyok egyikébe vezető lépcsőzetet fedezvén fel,
azon fölment s több folyosókon átvonulván, egy lakosztályba ért, hol
négy különböző szinezetü szobát talált: zöldet, kéket, sárgát s vereset.
Ezen szobák fényes butorzata ugyan oly szinü volt mint a falzat, s
mindenik szobában pazaron ellátott s ezüst medenczékkel díszes asztalok
voltak teritve; az ezen asztalokon levő ételek, melyek finom illatos
kigőzölgésök betölté a szobákat: minden arra mutatott, hogy csak akkor
tálaltattak fel, s mégis az egész várban szolgának vagy másnak még
árnyéka sem mutatkozott. Szaif, ki már régóta nem étkezett illőleg, nem
tudott ellenállani ezen bűvös asztalok vonzerejének, s leült majd az
egyikhez, majd a másikhoz s jól pofázott; étvágyát illőleg kielégitvén,
a veres szoba ablakához lépett s kitekintvén, egyenesen a vár felé tartó
négy lovagot pillantott meg. Közelebb érkezve, Szaif felismeré, hogy
mindenik a négy szoba szinezetével azonos szinü fegyverzetet és
szerszámzatot hordott.
Beérkezvén a vár udvarára, egyikök mondá:
– A kaput zárva találtuk; ellenségünknek hihetőleg itt kell lenni; ő
rászedetni engedé magát; hihetőleg jól evett és ivott s így könnyen
rátehetjük kezünket.
– Igen – felelt a másik – de legelébb magunk is menjünk enni, mert dühös
étvágyom van s képtelen vagyok addig valamit tenni, míg éhségem le nem
csilapitom.
Szaif, kit ezen vár titokszerüsége bizalmatlanná tett, hallgatózván s
megértvén ezen beszélgetést, egy nagy szekrénybe – melyet belülről
bezárt – rejtezkedett, remélve, hogy a lovagok vacsorálása folytán még
többet is kipuhatolhat. Ezek beérkezvén, éppen azon szobába telepedtek
le, hol az elrejtőzött Szaif volt, t. i. a veres szobába. A veres lovag
itatni kezdette társait s a vacsorát éldeletessé teendő, mulattató
történeteket beszélt el, a három lovag túlságosan iddogálván, csakhamar
elfeledék ellenségöket, s a veres lovag egyiket a másik után szobájába
vezeté, s így egyedűl maradván szobájában, a szekrényhez közelitett s
mondá:
– Hozott Isten, Szaif Züliázán! most kijöhetsz.
Szaif, kinyitván a szekrény ajtaját, kijött s üdvözlé a lovagot; ez
pedig mondá neki:
– Tudd meg, idegen! hogy mi nők vagyunk, Szolimán-ben-Daud vezérének,
Shaiban Hákiméhnek leányai.
– S miért akarják nővéreid halálomat? – kérdi Szaif.
– Íme, mond Takemár (ez volt neve a veres lovagnak) – atyánk egy
csudaszerü kard bírtokában van; ezen a kardon egy talizmán van s azon
tulajdonnal bir, hogy midőn hűvelyéből kivonatik, a nemtőket és
bűvészeket megsemmisitő félmérföld távolságra ható lángsugarak törnek ki
belőle. Atyánk azon reményben, hogy ezen becses talizmánt egy fiunak
hagyhatja, négyszer nősült, de csak mi, négy leányokul születtünk. –
Megkérdezvén ekkor az ős tudományt, hogy mit tegyen az őseiről reámaradt
csudás karddal, ez azt felelte, hogy „Egy Szaif Züliázán nevü idegen
leend három év mulva ezen kincs birtokosa.“
Ekkor atyánk ezen baljóslat teljesülését megakadályozandó, ezen várát
épitette az általad követendő útvonalra, s több hetek óta teritett
aszalok várnak reád, hogy azok téged elfoglaljanak s
visszatartóztassanak azon esetben, ha távollétünk alatt érkeznél, mint
meg is történt valójában.
– S minek tulajdonitsam irányombani érdekeltségedet? kérdé Szaif.
– A mult éjjel – felelt Takemár – egy öreg jelent meg álmomban, ki mondá
nekem: „Szaif Züliázán meg fog érkezni holnap; atyád azt hiszi, hogy
Isten határozatát meg tudja változtatni; de ha Isten akarja azt, hogy a
kard Szaifé legyen, atyád azt megakadályozni nem tudja; te igyekezz ezen
idegent vállalatában segiteni; mert Isten akaratja az, hogy te neje légy
s hogy hitére térj át, mert ez üdvességre s az igazság útjára vezetend.“
S most mit kell tennem, hogy hitedre térjek?
Szaif Züliázán megmagyarázá, hogy mit kell hinnie és mondania, hogy
muszulmánná legyen s aztán elhagyták a várat s a bor mámorába merült más
három testvért, s a sötétben azon hely felé siettek, hol Shaiban Hakiméh
kardja tartatott.
Következő hajnalban Szaif maga előtt csekély távolságra napként fénylő
tárgyat pillantott meg.
– Mi ez? – kérdé Szaif Takemártól.
– Az Haszaf-ben-Barkhia, Szolimán-ben-Duad régi vezérének mecsetje.
Közelebb érve, Szaif látta, hogy az egy roppant épület, melynek arany
kapuján egy gyémánt s más drága kövekkel kirakott sas van, mely
csőrjében tartja az ezen mecset kapuját kinyitó arany kulcsot.
Takemár ekkor mondá Szaifnak:
– Hogy e mecsetbe bejuthass, a kulcsot kell birnod, s hogy azt birhasd,
a kaputól balra a fal közelében 60 lépést kell tenned, a hatvanegyedik
lépésnél ásd fel a földet, ott egy ívet és négy ívvesszőt találsz,
melyekkel térj hozzám vissza.
Szaif az útasitást követve, megtalálta az ívet és a vesszőket s
visszatért azokkal Takemárhoz.
– Most – mondá Shaiban Hakiméh leánya – repitsd a vessző egyikét a sas
fejére, de jól irányozz, mert az nagyjelentőségü s négy vesszőnk van; ha
jól találsz, a sas süvölteni fog s a kulcsot leejti.
Szaif Züliázán elévette az ívet s jól megirányozván a sas fejét, ellőtte
azt, de az ivvessző a nélkül, hogy a madarat érintené, fénylő szárnyain
elsikulván, a földre esett.
Ekkor a mecset belsejéből kijövő egy hang ezeket mondá:
– Gondolatlan ember! tudod-é, hogy ezen nyilvesszők hátra levő életedet
képviselik, s hogy te életed egy negyedét elvesztéd. Ne folytasd, mert
ez a játék halálos!
Szaif nem figyelve ezen beszédre, elévette a második vesszőt s irányba
vette a madarat; de ekkor is melléje lőtt s a nyilvessző a földre
siklott le.
S a belső hang még hatalmasabb hangnyomattal mondá:
– Merész ember! íme, elvesztéd életednek felét; hagyj fel azon
iszonyatos gondolattal, hogy ez imaházat felnyisd; menj, kövesd útadat!
De Takemár mondá Szaifnak:
– Még ezt a harmadik vesszőt!
Szaif elvette azt s újból czél mellé lőtt.
Ekkor a hang olyan lett mint a pattogó mennydörgés:
– Rettenthetetlen ember! te most életed végperczét teszed játékra. Állj
meg, vagy veszve vagy!
Takemár ekkor mondá:
– Talán te nem vagy az a Szaif Züliázán, kinek a talizmános kardot
birnia kell? Szaif, most távozzunk, ne veszélyeztesd életednek
megmaradott csekély részét egy bizonytalan kimenetelü dologért!
– Ha Istenem beszélt neked, az nem lehet bizonytalan dolog! – felelt
Szaif – s elvevén Takemár kezéből a negyedik nyilveszőt, a mindeneket
teremtő Istenhez fohászkodván, csaknem irányzás nélkül repité azt el.
A nyilvessző egyenesen a sas fejébe ment, ez hét arany kulcsot ejtett le
s hétszer körülrepülvén a templomot, elszállott.
Szaif örvendezve vette fel a kulcsokat s azok egyikével kinyitá a mecset
művészi faragványokkal ékitett kapuját.
Ez a kapu egy egész mecsetet körülfolyó és elbűvölően szép folyosóra
vezetett, szemben egy második kapu volt, mely egy második s még sokkal
nagyszerübb folyosóra vezetett, s így két kapu, két túlvilágian szép
folyósóra vezetett. Szaif és Takemár el voltak ragadtatva ezen imaház
gazdag nagyszerüségétől, szemeik kápráztak az annak falait elöntő
drágakövek s dúsan aranyozott ékitmények fényözönétől, melyet ezer
önmagától s minden tápanyag nélkül égő lámpa világitott. A mecset
közepén feküdt koporsójában Haszaf-ben-Barkhia; – Shaibán Hakiméhnek
talajon csüngő kardját négy kigyó: sárga, kék, zöld és veres őrzé.
Takemár ekkor mondá Szaifnak:
– Most el kell venned ezen kardot; de valahányszor te ahoz közelitesz,
az őrkigyók egyike meg fog téged marni. Allah mentsen meg, hogy elvétsem
az ezen mérges fulánk hatása ellen alkalmazandó ellenszert, mert akkor
te menthetetlenül a halál áldozatjává lennél.
Szaif társa aggodalmaival mitse gondolva, a kard felé sietett; de midőn
kezét kinyujtá, a zöld kigyó ráugrott s megmarta őt, azonnal a kigyó
mérge elönté egész testét s az zöld lett miként a kigyó s eszméletlenül
rogyott össze.
Ekkor Takemár egy magával hozott kis szelenczét vett elé, melyben a
kigyók szinét utánzó négy üvegcse volt; kivevén a zöld üvegcsét, annak
tartalmát Szaifra önté, s ez rögtön önmagához tért.
– Most a sárga kigyó fog megmarni téged – mond Takemár –, de én hasonló
módon meg foglak gyógyitani.
Szaif megújitá a kisérletet, s újból meggyógyittatott, s ez négyszer lőn
ismételve; de a negyedik műtételnél a kigyók legyőzetve látván magukat,
a mecset talajára ugrottak fel s oda ragadtak, míg Szaif minden akadály
nélkül kezeibe ragadta a csudás kardot.
Ekkor közelebbről vizsgálandó a gyönyörü mivü fegyvert, kihuzta
hüvelyéből s annak éléről tűzszikrák sarjadtak, melyek egy percz alatt
megsemmisiték a kigyókat. Ekkor Szaif és Takemár kijöttek a mecsetből,
gondosan bezárván annak kapuit s magukkal vive a becses kardot.
S midőn kiértek a mezőre, Takemár mondá Szaifnak:
– Íme, te birtokában vagy ezen megbecsülhetlen talizmánnak, mely téged
vállalatodban hatalmasan fog segiteni.
– Igen – mond Szaif – jósálmad egy része teljesült, de Isten küldöttje
nem mondá-é, hogy te nőm leendesz? Mivel Allah akaratja az, s mivel én
itten nem mulathatok, hinnem kell, hogy minket fölmentett a szokásos
mennyegzői szertartásoktól, birák és bizonyságok előtt egybekeléstől. –
S egy árnyas ligetben, csergedező patak partján szerelmet esküvének
egymásnak. A mélán ragyogó hold gyönyörködni látszatott e két érző szív
összeölelkezésén, s a fák lombjai között csevegő madárkák víg éneket
hallattak a természet e nagyszerü templomában végbevitt mennyegzőhez.
Reggel, midőn Szaif figyelmezteté új nejét, hogy se új vallását se őtet
el ne feledje, elváltak egymástól.