Szaif.
– Nem esküvém-é meg, hogy Shámán kivül minden nőt megölök, a kit veled
fogok találni? más részről te ártatlannak mondod e khinai herczegnőt!
nézd, mit tart kezei közt, ki elfutott, az Kamaria volt s fiatal nőd
téged feláldozott, át akarván adni neki tunikádat.
– Engem feláldozni? miért?! kérdi Szaif.
– Mert elfeledted s mellőzted – mond Táma.
– Mire szolgálhatna anyámnak ez az öltöny, miután visszaadta a Lueh-t?
ha én ez öltönyt viseltem, azt szokásból s minden szükségesség nélkül
tettem.
– Vizsgáld meg az anyád adta Lueh-t, s meg fogsz győződni, ha ő olyan
nő-é, a ki előnyeiről le tudna mondani, s a ki jó útra térni képes
lenne.
Akkor Szaif vissza akarta venni tunikáját, de Táma serényebben felkapva,
távozott vele. Szaif palotájába sietett, elévette az ál Lueh-t, többször
megdörzsölte, de minden eredmény nélkül.
Meggyőződvén ezáltal, hogy anyja újból rászedte, s hogy irányában való
rosz akaratjával még nem hagyott fel, rögtön Kamaria után küldetett, de
a szultánné megtalálhatlan volt s Szaif átlátta, hogy Airud segitségével
elhagyta a várost.
Szaif ekkor a szerencsétlen Nahidát egy málik leányához illő pompával
eltemetteté, s nehány könyet szentelt a szerencsétlen nőnek, meg levén
győződve, hogy az elárulni nem akarta, s hogy az álnok szultánné
cselszövényeinek s Táma szerelemféltésének ártatlan áldozatja volt.
Most már elmondjuk azt is, hogy mi történt a szultánnéval.
Ő, midőn a Nahida fejét elesni s Szaif Züliázánt közeledni látta,
megértette, hogy a tunikától elesett s futni kezdett a sötétben szobája
felé, itt eléhivta Airudot s mondá neki:
– Hamar Airud, menjünk Khinába, én málik Ashinét értesiteni akarom
Nahida haláláról.
Airud azonnal felragadta Kamariát s felszállott vele; az út több napokig
tartott, mindazonáltal megérkeztek Khina fővárosa fölé s Kamaria látván,
hogy a málik palotája erkélyén űl, mondá Airudnak, hogy szállitsa le
ezen erkélyre.
Ashiné málik, látván ezen váratlan személyek megérkeztét, ijedten kelt
föl székéről, azt hivén, hogy valamely rosz ördög nemtő száll oda; de
midőn látta, hogy a vélt ördög egy szép nő, megnyugodott s helylyel
kinálta meg.
– Já, málik! én szokatlan úton érkeztem hozzád – mond Kamaria – mert egy
szolgálatomban levő nemtővel jövök, ki ilyetenképpen szokott útazni; én
Szaif Züliázán anyja vagyok s jövök, hogy leányod Nahida szerencsétlen
haláláról értesitselek.
A szultánné elbeszélte a herczegnő gyászos esetét, a legsötétebb színben
állitván elé Szaifot mint fő vétkest; mert ő a málikban a boszut ez
által akarta felforralni. De a málik megkönyezvén leányának kora
halálát, inkább Kamaria kellemeivel, mint fia elleni boszuval látszott
foglalkozni, s a szultánné gondolván, hogy a málik szerelme mulhatlanul
segéd leend tervei kivitelében, a kaczérság és találékony esze minden
ravaszságát működésbe hozta, hogy a khinai uralkodó szivét megnyerje, ki
csakhamar szépsége és ármányoskodásának rabjává lett.
Málik Ashiné szenvedélyes, jó asztalt és örömöket szerető ember volt, és
a szultánné több hetet áldozott arra, hogy jó élet- és bor által
elcsábitsa s eképp a málik akaratjának csakhamar ő volt vezetője.
Ez alatt Szaif Züliázán minden keresése daczára sem tudhatván anyjáról
hirt hallani, egész buzgósággal a kormányzat ügyeivel, behozott hasznos
újitásokkal foglalkozott; egyedüli a mi nyugtalanitá, Akela leánya volt,
ki most a többi elorzott kincsekhez még tunikáját is csatolta, mely
egyedül védheté Airud ellen, s bár ő ezen zhákhirák birtokában volt,
Szaif inkább szerette magát bármily veszélynek kitenni, mintsem e gonosz
leányt nőűl vegye.
Egy nap szultán Szaif Züliázán, hihetőleg unatkozván, Mániatanufuszról
kezdett gondolkozni, kit egészen elhanyagolt, mióta honába visszatért,
bár ez neki egy második fiat szült, kit Mászár-nak nevezett s Szaif
rögtön második nejének házához sietett, ki szemrehányásokat tett neki
elhagyottságáért, hozzátéve, hogy jobban tette volna, ha barátnéi közül
el nem ragadva, szultánnéságától nem fosztotta volna meg. Ez érdemlett
szemrehányások meghatották Szaifot s szerelmét fölébresztették második
gyermekének anyja iránt s élénken nyilvánitá bánatát azon tetszőleges
elhanyagolás felett, melyet az uralkodási gondok, Kamaria ármánykodásai
s főképpen Táma boszujától való félelemnek tulajdonitott, ki nem tudva
vele való házasságát, megesküdött, hogy Shámán kivül minden nőt meg fog
ölni, a kit vele találand.
A fiatal szultánné boldogsággal hallgatá Szaif mentegetődzéseit s
szerelmet lehellő szavait s beszélgetésök sokáig tartott; már az éj
sötét leplével vonta bé a földet s a teremben, a hol Szaif és a
szultánné volt, sötétség uralgott, mielőtt lámpagyujtatásra gondoltak
volna, midőn Szaif lassu lépteket hallott s a sötétben egy kardvillanást
vett észre.
Já, Táma! – kiálta az élénken felszökő Szaif.
– Aűla ya katiat el Arab! – felelt Táma hangja.
– Ne hidd, hogy hasonló jelenetek ismételhetők – mond Szaif – s hogy én
egy nőmnek meggyilkolását másodszor is megengedjem!
– Én pedig meg fogom ölni! – mond a hang közeledve.
– Megtiltom, hogy közeledj – kiálta Szaif, a szultánnét a szoba
szögletébe hátráltatván s kardot rántva, hogy Támát lefegyverezze.
S Szaif harczolni kezdett egy láthatlan árnynyal, melynek zajára a
szolgák berohanván, eléhivták Akelát, ki sietve érkezett a viaskodók
elválasztására.
– Anyám! – mond Szaif – ez mindent felülmúl, – hát leányod egy percznyi
szabadságot sem enged nekem, s én maholnap szultánságomban nem leendek
más, mint az ő alázatos szolgája azon talizmánok hatalma által, melyeket
tőlem elorzott?
– Leányom csaknem eszét veszité – mond Akela – de te nem tudsz-é módot
találni, hogy azt visszanyerje, s hogy te is zhakhiráidhoz juthass, és
hogy ez a harcz bevégződjék? s végre is nincsen-é a végzet könyvébe
irva, hogy te őt nőűl veended!
– Én csak a talizmánjaim visszaadását követő nap fogom őt nőűl venni,
anyám!
– Lássuk! – mond az öreg Akela – én igyekezem ez ügyet elintézni, s
mindkettőtöket összeegyeztetni: Te, Szaif! azt követeled, hogy a
menyegzőt megelőző nap adja vissza zhakhiráidat, ő pedig csak a
menyegzői nap után; ha én most azt mondanám, hogy a menyegző napján, az
ünnepély folyama alatt adassanak vissza, mit mondanátok?
Ez a középút mind a két rész önérzetét kielégité; Táma ráállott; Szaif –
gondolva, hogy ha elébb-utóbb el kell vennie, jobb most mindjárt bevágni
az útját azon sok rosznak, mit okozhatna – szintén elszánta magát e
házasságra, mutatván, mintha azt örömmel tenné. A menyegző nagy
ünnepélylyel tartatott meg. Ugyanakkor Khamiméh leányának egy fia
született s a fiatal szultán barátjai, négy neje és gyermekei körében
végre nyugodt s örömdús napokat élvezett.
S midőn így Szaif végre annyi hányatás után nyugodtan űlne trónján, egy
napon Akisza látogatta meg. Szaif örömmel fogadta, s miután nehány napig
ott mulatott, s miután Szaif elbeszélte mindazt, a mi vele azon nap óta
történt, hogy a szigeten elváltak, Akisza kérdé:
– Ohajtanál-é valamit tudni anyádról, Szaif! én azt hiszem, hogy könnyen
kitalálhatnám hollétét.
– Ha szives léssz még e szolgálatot tenni nekem, kedves testvérem! igen
le fogsz általa kötelezni – mond Szaif – s ha megtalálod, el tudnád-é
nekem hozni?
– Nem – mond Akisza – én nem közelithetek hozzá, mivel ő a Lueh
birtokosa!
– Já, málik Azamán! – mond az ezen beszélgetésnél jelen levő Barnokh –
engedd meg, hogy menjek el Akiszával; én már egyszer e nő karjáról
levettem a talizmánt, s az most is sikerülne nekem, főképpen, ha
kalnuszádat ide kölcsönöznéd.
Szaif rögtön átadta Barnokhnak a csudálatos süveget, s ez elindult
Akiszával s nehány nap mulva megérkeztek a málik Ashiné palotájának
erkélyére.
Midőn az éj bekövetkezett – mondá Akisza útitársának:
– Most már megkezdheted kisérletedet, én itt fogok várni reád!
Barnokh ekkor kalnuszáját fejébe nyomva, lement a lépcsőzeten, áthaladt
az előtermeken; bément a termekbe s bár halkan lépdelt, a szolgák és
testőrök lépteit hallván, visszafordultak gyakran; de senkit sem láttak.
Eként sokáig bolyongván a terjedelmes és nem ismert palotában, végre egy
szobába ért, mely úgy tetszett neki, hogy a málik szobája.
Mozgást hallván, egy szomszéd teremben fölemelte az ajtófüggönyt s látá
a málikkal egyedül mulató Kamariát a fölemésztett estebéd maradványaitól
környezetten. Midőn Barnokh bément a terembe, a szultánné láthatta
volna, hogy egy ajtófüggöny fölemelkedik és leereszkedik magától; de
Kamaria nem látszott ezen körülményre figyelni; a szétszórt üres üvegek,
a még félig tölt poharak s a két vendégeskedő állapotja arra látszott
mutatni, hogy régóta folytatják a poharazást. A láthatatlan shahir a
szoba egyik szögletébe vonult s onnan hallhatá, hogy a szultánné Airudot
eléhiván, mondá neki:
– Szeretnék fiamról valamit hallani; most látom, hogy ez a részeges
málik semmire sem tudja elhatározni magát; menj városunkba tehát s nézd
meg, ha fiam még viseli-é a vén boszorkán készitette tunikát? mely
nélkül már rég túlvilágra küldöttem volna; – szóval igyekezzél mindent
kifürkészni s azután térj vissza, engem értesiteni!
Airud távozott, Kamaria és a málik pedig elkezdettek enni és inni s
Szaif hős tetteit énekelni, melyeket a szultánné a legnevetségesebb
modorban állitott elő, kigunyolván s illetlenűl kimókázván; de végre a
részegség erőt vett rajtok s mindketten eszméletlenűl s mintegy életjel
nélkül dültek el.
– Íme, itt a percz – mond Barnokh – s Kamariához lépvén, lecsatolta a
Lueh-t s azzal sietve az erkélyre ment föl, honnan Akiszával rögtön útra
keltek s visszatértek Szaif Züliázánhoz.
Barnokh örvendve adta át a becses talizmánt s a kalnuszát is, mely oly
nagy szolgálatot tett neki, s azután elbeszélte anyjának szégyenteljes
viseletét s mindazt, mit szemeivel látott és hallott.
Akkor Szaif Züliázán mondá Akiszának:
– Kérlek, kedves testvérem! menj és hozd el azt a becsület nélküli nőt,
a ki nekem szégyent és gyalázatot halmoz fejemre, mert neki tovább élni
nem szabad.
– Bár nagyon el vagyok fáradva – felelt Akisza – mégis elmegyek a
szultánné után azon föltétel alatt, hogy átengeded nekem, sorsáról
rendelkeznem.
– Menj csak, hozd el! – mond Szaif – s majd azután meglátjuk, mit
felelhetek neked.
Akisza újból elment s nehány óra mulva visszatért, vállán hozván
Kamariát. Szaif Züliázán, Sháma s barátjai és vezéreinek nagy része a
palota erkélyén volt, midőn Akisza nagy magasságra felettök
megállapodva, lekiálta:
– Szaif Züliázán! te tudod, hogy testvérileg szeretlek téged; érted
elvesztém éltem nyugalmát, nagy szolgálatokat tettem neked; – ezen
szolgálatok jutalmául átadod-é nekem e nőt, miként tőled kértem
távozásomkor? rendelkezhetem-é sorsa felett?
– Igen! – mond Szaif – de elébb hozd ide, hogy lássam, hadd beszéljek
vele.
– Nem, nem! – mond Akisza, – mert ő téged újból rászedne, újból
megcsalna, mint mindig; mert méregbe mártott édes nyelvével újra
lecsalná nemes szivedet; – egyedül én vagyok itélőbirája, a ki érdemei
szerint büntetendem.
Ezt mondva Akisza, kardját Kamaria fejére eresztette; feje azonnal
lezuhant az űrbe s testét leveté a város piaczára.
E látványra Szaif Züliázán iszonyatos kiáltást hallatott, elszaggatá
ruháit, s eszméletlenűl esett az erkély padlazatára.
XIII. Maniatanufusz.
A koporsók. Az asszonyok városa.
Midőn Szaif visszanyeré eszméletét s szólástehetségét, az erkély felett
lebegő Akiszához eként kiálta:
– Szerencsétlen! hogyan merészkedél anyámat meggyilkolni? Ha valaha
kezemet reád tehetem, éppen úgy fogok veled bánni, mint te a
szultánnéval; és én el foglak még téged érni, Akisza!
– Szaif Züliázán! – mondá ez – míg ez az utálatos nő élt, gyakran
látogattalak meg, mert nem volt egy percznyi nyugalmam is, mert mindig
életedért remegtem; de most, hogy a téged üldöző nem él, sorsod iránt
nyugodt lehetek, s te engem mostanság látni nem fogsz!
Akisza e szavak után elszállott; Szaif pedig anyjának holt teteme
mellett siránkozott és három napig folytonosan sirt, búsult, nem akarván
hallgatni barátjai vigasztaló szavait, kik mondák neki:
– Já, málik Azamán! te oly vigasztalhatlan vagy fájdalmadban, mintha
valamely sajnálatra méltó tárgyat vesztettél volna el; hát elfeledéd-é,
hogy ki volt ez a nő? elfeledhetéd-e mindazon roszat, mit neked okozott?
elfeledhetéd-e hatalomféltés okozta istentelen tetteit, s hogy hányszor
emele öldöklő fegyvert saját gyermeke ellen? Tudd meg, hogy ha Akisza
meg nem öli, mi magunk végeztük volna ki; mert ő százszorosan
megérdemelte a halált.
– De ő azért anyám volt – mondá Szaif – és soha más nő azt a fiui
szerelmet, melyet irányában éreztem, nem fogja szivemben
fölébreszthetni; én mindig reméltem az ő javulását s őszinte megtérését
s most remény, szeretetteljes ragaszkodás, minden megsemmisült, s azért
szomoru az én lelkem.
Szaif nagyszerüen temetteté el anyját; megajándékozta a mecseteket és
azok papjait; alamizsnát osztott ki a nép szegényei között, hogy azok
engesztelő imát emeljenek anyjáért az éghez.
Nyugodtan gyakorolta szultáni hatalmát a nélkül, hogy anyja halála
miatti búja enyhült volna.
S hogy szórakozást szerezzen magának, gyakran ment gazellavadászatra,
hogy testi fáradalmai feledtessék lelki fájdalmait; vagy
oroszlánvadászatra, hogy erejét és bátorságát gyakorolhassa, – s ily
vadász kirándulásai alkalmával gyakran láthatá országának számos
falvait; de hallván, hogy az ő uralkodása alatt levő törzs atyja halála
után számos és a fővárostól távol fekvő városokat épitett, elhatározta
vadászati kirándulásait úgy rendezni, hogy ezen városokat
meglátogathassa. Előkészületeket tétetett hát a nehány hónapig tartó
útra s nagy kisérettel és számos lovagok társaságában elindult.
Mint mindig, úgy most is, távollétében apósa, málik Efrah vezette a
kormányt; nejei pedig, maguknak szórakozást szerzendők, felváltólag
vendégségeket rendeztek, melyeken gyakran gyerekeikkel együtt
megjelentek. Egy napon Akela leánya, Táma rendezett egy pompás
estebédet, s miután a kertben való sétálás-, táncz- és játékokban
kifáradva, beszélgetni leültek, Táma eképpen szólt Maniatanufuszhoz:
– Já, Szatti! midőn én az enyelegve játszadozó vagy a távolban
elszárnyaló s szabadon élő madarakat látom, mindig reád gondolok, a ki
hajdan mindez előnyökkel birtál! De miként is repülhettél
tollhüvelyeddel? az valóban bámulandó!
E visszemlékek már gyakran fakasztának könyeket a szép Maniatanufusz
szemeiben, s most is búsan felsohajtva, felelé:
Já, Táma! a tollhüvely használata csudás titkon alapszik; hallottam
Szatti! hogy te szultán Szaiftól az én régi tollhüvelyemet kérted
nászajándékul; ha ide hozatnád, megmutatnám használati módját, egy kis
mulatságos előadást rendezvén megláthatnád, hogy miként kell repülni
azzal.
– Já, Szatti! – mond Táma – félnék azt tenni, mert te akkor könnyen
elszállhatnál s visszatérhetnél honodba.
– Miként hiheted azt – felelt Maniatanufusz – nincsen-é gyermekem?
hogyan hagyhatnám azt el? másfelől én atyámhoz, a kit megsérték, nem
térhetek vissza; nem régi társnőimhez, a kik engem megvetnének s
kínoznának, hogy nem becsültem előbb a halált egy férfinál való
raboskodásnál.
Táma e biztositó szavak után lakába távozott s nem sokára Maniatanufusz
tollhüvelyével tért vissza, ki azt örömmel öltvén magára, egy nagy
madárrá változott át, mely fáról fára repülve a szerály erkélyére szállt
föl; azután leszállott a bámulattól elragadott nők közé s a kertben
játszadozó fiát, Mászárt fölvéve, felrepült újból a fáknak magas
csúcsára.
A vén Akela e perczben érkezett a kertbe s leánya nevetve kiálta neki:
– Nézd csak, anyám! hogy egy nő miként repülhet.
Midőn a bűvésznő látná, hogy mi történik,
– Szerencsétlen! – kiáltá leányának – mit miveltél? mit fogunk mondani a
visszatérő Szaifnak, ha e nő elrepül? pedig én bizonyos vagyok abban,
hogy el fog repülni.
S ezt mondva, azon fa alá sietett, melynek tetején Maniatanufusz ült s
mondá neki:
– Já, Szatti! már eleget bámultuk ügyességedet s könnyüded kellemeidet;
most már nem lennél-e szives leszállani hozzánk, valamely komoly
tárgyban akarnék veled értekezni!
Maniatanufusz hangos kaczajban tört ki s mondá:
– Já, anyám! neked nincs más közlendőd, mint hogy könnyüded kellemeim
félelemmel töltnek el téged, mivel zavarban vagy, hogy miként tudasd a
visszatérő szultánnal menekülésemet; de te elég találékonysággal birsz,
hogy magadat a bajból kisegitsd. A mi engem illet, én tollhüvelyemmel
egyszersmind szabadságomat is visszanyervén, rabszolganő többé nem
leszek; én fiammal médina Ábánát-ba (asszonyok városába) menendek, hol
reménylem jól fogadandnak; különben nem nyerém-e vissza szárnyamat? s
ezek által a föld minden városai nyitva állnak előttem.
Ekkor Maniatanufusz elbúcsuzván a nőktől, elszállott; de egy ötlet
visszavezeté a fára, honnan lekiálta Akelának:
– Azt hiszem, anyám! hogy szultán Szaif engem nagyon szeretett, s hogy
szerelmünk ezen gyümölcsét, kis fiát szintén szereté; ha körútjából
visszatérve, távoztom felett könyezni fog, ha az irántam való szerelem
szivében újból föléledend, akkor kérlek mondd meg neki, hogy
Maniatanufusz üdvözölteté s örömmel fogná viszont látni, ha néha az
asszonyok városában fölkeresné.
Ezt mondva, véglegesen búcsut vett a nőktől s fiával együtt elrepült.
Akela haragra gyulva, leányát megdorgálta s módot keresett, hogy miként
titkolhassa el Szaif előtt ez eseményt; a többi nők is mind egyesültek
vele ezen szándokban; mert mindnyájan féltek a vádtól, hogy
szerelemféltésből segédkezet nyujtának a máliktól szeretett szép
Maniatanufusznak megszöktetésére.
Hosszas tanakodás után végre abban állapodott meg Akela, hogy a menekült
nőt s gyerekét halottnak hazudja. Két koporsót rendelt azért, két sirt
ásatott Maniatanufusz kertjében; az imámok (papok) elhivattak s
megáldák, és a békeimát elmondák a leszegzett koporsók felett s azután a
koporsók sirba helyeztettek, s a sirdombra helyezettt kövek egyikére
„Maniatanufusz, szultán Szaif szeretett neje,“ a másikra „Mászár,
szultán Szaif Züliázán nagyreményü fia“ vésetett. Senkinek ez a csalás
föl nem ötlött s csak is Szaif három neje, egy orvos és két szolga volt
a titokba avatva s Maniatanufusz emberei a legőszintébb meggyőződéssel
öltöttek gyászt.
Szultán Szaif nehány hónap mulva visszatérvén az uralma alatti
városokban tett körútjából, alig ölelé át málik Efráht, szeretett
Shámáját s idősb fiát Dumárt, bizonyos előérzettől nyugtalanitva
Maniatanufusz lakába sietett, melynek ajtójához érve, látá, hogy
pókhálókkal van körülfonva, mely körülmény mutatá, hogy az az ajtó
régóta nem volt kinyitva; szivét szorulni érzé, kiáltására senki sem
felelvén, kinyitotta az ajtót, átfutott az elhagyott házon és udvaron,
összejárta a még hallgatagabb kertet, hol csakhamar felötlött előtte a
két siremlék.
Az ezek mellett őrködő imámot kérdezvén, értesült arról, mit a városban
beszéltek, hogy t. i. azon estve, midőn Támánál összegyültek,
Maniatanufusz annyi szeszes italt vett magához, hogy annak következtében
meghalt s hogy fia, midőn látta anyjának élettelen tetemeit lakába
vitetni, ijedtében és bújában szive megrepedvén, csakhamar követé anyját
sirjába.
Szultán Szaifot mélyen hatotta meg ez a szerencsétlen hír annál inkább,
mert ő önmagát vádolta, mint a ki ez idegen és pártolás nélküli nőt
elhagyta s többi nejei, de főképpen a könyörületlen Táma
szerelemféltésének kitette; ekkor eszébe ötlöttek az elfeledett
Maniatanufusznak elmenetele előtt hozzá intézett szavai, midőn mondá
neki: Szaif, hát azért ragadál el bűvös kertemből s szeretett
társnéimtól, hogy én itt elfeledve s elszigeteltségben éljek? – Igen! –
mond Szaif – ez az elhagyottság s elszigeteltség egészen a sírig
kisérték a szegény nőt. Mert ő éppen nem akart hitelt adni azon hírnek,
tudva, hogy Maniatanufusz a szeszes italok ellensége volt, s így halálát
valamely gaz cselszövénynek tulajdonitá, s ez eszme annyira feltüzelé
fájdalmát, hogy egész napokat s éjeket töltött a sírok felett, mintha
valójában vétkes lett volna; s elhanyagolván országlása gondjait, el a
hosszas fáradalmak s útazás miatt elgyengült egésségét, nem hallgatva
barátjainak figyelmeztető s vigasztaló szavaira; egészen átadta magát
ezen képzelet okozta lelkiösmeret-furdalásnak, s ott kesergett
folytonosan a két sír felett.
Akela látván ezt s azt is, hogy a szultán őtet és leányát is a
legnagyobb hidegséggel fogadja; sőt még nem is felel nekik, megérté,
hogy ő sokkal terhesebb vád alatt van, mint valójában megérdemlené, s
elhatározta, hogy meg fogja vallani az igazat Szaifnak, ez által
mindnyájok helyzete csak javulhatván. Azért egy napon, midőn a málik
fiának, Mászárnak sirján ülne, hozzája sietett s megcsókolván őt, mondá,
– Kume Já forisze Azamán! (kelj fel, világ nagy hőse!) szünjél meg ez
üres sírok felett könyezni; mert tudd meg, hogy nőd és gyermeked él. S
ekkor elbeszélte a történteket; el, miként szedte reá Támát
Maniatanufusz, miként távozott, s mit izent Szaifnak.
A szultán ezt végig hallgatván, mondá:
– Hogyan volt lehetséges, Akela! engem ily soká csalogatni s e sötét
fájdalom éjében bolyonganom hagyni?
Meggyőződvén pedig, hogy a sírok csakugyan üresek, fölkelt s palotájába
visszatérvén, megfürdött, mintegy lemosandó magáról a fájdalom salakját;
vezértanácsát meglátogatta; rendeleteket adott; igazságot szolgáltatott;
sétalovaglásokat tett; szóval rendszeres életet kezdett élni; azok
pedig, a kik e rögtöni változás okát nem ismerték, csudálkoztak, hogy a
málik hogyan feledheté egyszerre szivét marczangoló fájdalmának még
emlékét is.
Így tölt el nehány hó, midőn egyszer a tanácsban ülő Szaif Züliázánnak
jelentik, hogy Akisza ohajt vele beszélni, s midőn Szaif mondani akará,
hogy elfogadja, akkor a nagy útaztató megjelent, Szaif azonban fejét
elforditván, mondá neki:
– Valójában, Akisza! nem hivém, hogy te oly merész légy, hogy előttem
megjelenj; remélted-é, hogy én azon kezet érintendem, melylyel te
szegény anyámat meggyilkolád?
Akisza könytelt szemekkel s érzékeny hangon válaszolá:
– Já, málik Azamán! te tudod, hogy én téged szeretlek, hogy rendithetlen
hűséggel ragaszkodom hozzád s haragodnak is kitevém magam, hogy Kamaria
halála által a te életedet biztosithassam, azt hivém, hogy elég
bátorsággal birandok haragoddal daczolhatni; de túlbecsülém erőmet, mert
most látva, hogy tőled gyűlöltetve élni nem tudok, azért jövök, hogy
kérjelek, fogadnál vissza barátságodba, hiszem, hogy mint mindig, most
is okos és méltányos ember vagy. Já, Szaif! emlékezzél mindazon
szolgálatokra, melyeket neked tettem; én sokszor mentélek meg; sok jót
és soha roszat neked nem tettem; s te mindazt most elfeleded;
gyűlöleteddel üldözsz engem, mert megmentélek egy átkozott némbertől,
kit anyádnak hivni senki nem akart.
Szaif barátjai mind meg voltak hatva Akisza fájdalma s igazság átlengte
panaszai által, s mindnyájan pártjára állva kérték a málikot, hogy
béküljön ki, hogy adja vissza barátságát s közösen mondák neki:
– Neheztelésed ez igaz barát ellen már is soká tartott; mert tudd meg,
hogy ha Akisza meg nem öli Kamariát, mi öltük volna meg, vagy mindnyájan
elhagytunk volna téged; mert a te és a már húsz év óta ezen nő
zsarnoksága által pusztuló ország elvesztének nem lehetünk vala
czinkosai.
Szaif látva, hogy minden oldalról roszalással találkozik, s hogy anyja
emlékét a szánalom csak egy kis szavacskájával sem védi senki, Akisza
felé fordult s mondá neki:
– Akisza! én igyekezni fogok, hogy csak barátságodra gondoljak; de te
ügyelj, hogy soha egy szóval se emlitsd Kamariát.
Akisza megigérte ezt s több hetet töltött az arábok városában.
Egy napon a málik búsongó kedélyben levén, Akisza közös útazásaik
emlékének felújitásával igyekezett elszoródást szerezni neki. Szaif, ki
örömmel hallgatta e kalandos útazások elbeszélését, egyszerre
felkiáltott: