KELET TÜNDÉR VILÁGA,
VAGY
SZAIF ZÜLIÁZÁN SZULTÁN.
ARÁB REGE.
Ali-bey után
FORDITOTTA
ORBÁN BALÁZS.
MÁSODIK KÖTET.
KOLOZSVÁRTT, 1864.
KIADJA STEIN JÁNOS, ERD. MUZEUM EGYLETI KÖNYVÁRUS.
XI. A habesh-ek és az arábok.
Szaif tengeri útazása. Szultán Szaif Rád nagy hadmenete.
Midőn Szaif, oly hirtelen, miként leesett, talpra ugrott, –
visszatekintett, ha az valójában a szultánnő keze volt-é, a mi vállait
érinté; de az nem volt más, mint egy nagy és szép virág, mely egy
szomszéd fáról reáesett. De a szultánnő keze is nyilsebességgel
közeledett s már szinte utólérte, midőn egy hatalmas ugrással kisikult
kezei közül s nehány másodpercz alatt átlépte a kaput. A szultánnő még
inkább dűhbe jövén, hogy oly közelről elszalasztotta ellenségét,
észrevétlenül túlhatolt a vészes határon; de alig tett három lépést,
Szaif hirtelen visszafordulván, megfogá szép hajzatánál fogva s mondá:
– Világ királynéja! szépségnek eszményképe! én szeretlek téged. Akarsz-é
velem jőni?
– Fájdalom – mond Maniatanufusz könyezve – én itt nem vagyok más, mint
rabszolgálód!
S azután megpillantván Akiszát, mondá neki:
– Ah! hát te hozád ez embert a leányok kertjébe, hogy elragadja
királynéjokat?
– Én bizonyosan nem adtam neki azt a tanácsot – mond Akisza – de légy
nyugodt Szatti! mert ez nem közönséges ember, ez a világ legnagyobb
hőse. Ő málik s a málikok fia, és te mint neje, inkább fogsz
tiszteltetni s becsültetni, miként valál mint szultánnő.
Szaif, ekkor kérte barátnéját, hogy vezesse vissza várába, hol kevéssel
azután nőűl vette Maniatanufuszt, s több hetet szentelt ott új
szerelmének, midőn egy estve Akiszával társalogva, mondá neki:
– Tudod-é, hogy én most szinte félek visszatérni honomba, s hogy
lelkiösméretem szemrehányásokat tesz, hogyha arra gondolok, hogy ott
szerencsétlenség érhette barátaimat, családomat, kikhez indulánk akkor,
midőn szerencsétlen sorsom azon kertbe vezetett s én, kit soha egy nő
sem tudott Shámától eltántoritani, most egy nő, ki engem nem szeret,
csak erőszaknak engedve jött hozzám – oly szenvedélyes szerelemre
gerjesztett, melyet legyőzni, szivemből kitépni nem tudok! Istenem,
miért van, hogy a legerősebb embernek is megvannak gyenge oldalai?
– Mivel te félsz honodba visszatérni, mielőtt tudnád, hogy ott mi
történik, – én elmegyek még egyszer hirt hozni s jogos is, hogy magamat
ezen kis fáradsággal büntessem, mert az az én hibám, hogy te
Maniatanufuszt megismerted, mert igen jól elhagyhatám vala, hogy neked
azon szép kertről beszéljek.
S más nap Akisza elment az arábok városába s nehány óra mulva megtért,
mondván:
Já, Szaif! neked rögtön el kell indulnod, mert anyád még mindig a
Barnokh által ráküldött csapások alatt szenvedvén, szultán Szaif Rádhoz
folyamodott segélyért s ez egy hatalmas, birodalma minden részeiből
összeszedett hadsereggel indult barátaid ellen, s azért neked Sháma
atyja és Szádun Eszendcse segélyére kell sietned, kik hősies védelemre
készülnek.
– Menjünk rögtön Akisza! én kész vagyok.
S Akisza alig vevén nehány percznyi nyugalmat, elszállt Szaiffal és új
nejével az arábok országa felé.
Az idő nagyon kedvezőtlen volt s gyakran le kellett szállniok a földre,
s így ez az út nyolcz napig tartott s Akisza ekkor mondá Szaifnak:
– Nem tudok veletek tovább maradni, te ismered Szolimán látnoknak tett
igéretemet, hogy ugyanazon személynek egy huzamban nyolcz napnál tovább
nem szolgálok; de te már közel vagy honodhoz, egy tengerpartra teszlek
le, honnan a mindennap elvitorlázó számos hajók egyike tégedet
elszállitand hazáig.
Akisza letevé őket egy igen szép sziget partjára s búcsut vevén tőlök és
megigérvén, hogy hamar meg fogja látogatni, eltávozott.
Szaif és neje több napokig maradt a szigeten a nélkül, hogy egy hajó is
érintette volna azt a partot. Szaif nyugtalanságában egy magas hegyre
mászott, honnan messze el lehetett látni a tengeren, s csakhamar több
hajót pillantott meg, melyek azon sziget közelében horgonyoztak, kedvező
szélre várván; estvére pedig az idő kedvező fordulatot vevén, a hajók
mind elindultak, – egy közülök észrevevén Szaif jeleit, csolnakát utánok
küldé.
A partra szállott tengerészek elbeszélék, hogy ők egy oly szigeten
vannak, hol többnyire minden hajó meg szokott állani, vízkészletét
megújitandó; azonban nehány nap óta oly rosz idők voltak, hogy a hajók
veszély nélkül nem közelithettek a szigethez. Ezt elbeszélvén, megtölték
hordóikat, tömlőiket egy oda közel felbuzgó forrásból s Szaifot is
magukkal vitték.
Mihelyt ő a hajóra lépett, bémutatták a főnöknek, s mily kellemes volt
meglepetése, midőn Abuttai málikra ismert, kit több hónapokkal azelőtt
elhagyott. A két jó barát örömmel látta viszont egymást; egymás karjaiba
borultak s aztán Szaif kérdé Abuttaitól:
– Hogyan van, málik! hogy te egy év óta vagy tengeren, egy oly rövid út
megtételére, melynek legfölebb egy hónapig kell vala tartania?
– Já, Szaif! – mond a málik – azon nap óta, hogy te minket elhagytál,
útat tévesztettünk; de én látom, hogy a hatalmas Isten veled van s most
minket a jó útba visszavezetend.
Szaif ekkor elbeszélé a Kigyószigeten és Khinában viselt kalandjait; s
minden szerencsés befolyás daczára, útjok egy egész hónapig tartott, –
30-dik napon földet pillantottak meg, s Szaif megismeré, hogy az az ő
szülővárosa közelében levő Jamáni partvidék, – elhagyták hajójokat. S
mig ők az arábok városa felé haladnak, mi elmondjuk, hogy mi történt
Kamaria utolsó árulása után az arábok és habesh-ek között.
Akisza elbeszélése után tudjuk már, hogy Szaif Rád vezéreinek börtönbőli
kiszabaditása után Kamaria újra Barnokh üldözése alá esvén, a nagy
szultán Szaif Rád segélyéhez folyamodott. Ez, ki boszut esküdött volt
Szaif, Sháma, málik Efrah és Szádun ellen, inkább e boszu, mint Kamaria
iránt jó indulattól ingereltetve, összegyüjté vezéri tanácsát,
rendeletet adott, hogy egy oly hatalmas hadsereg öszpontosittassék, mely
sikerrel működhessék a szultánné hatalmát bitorló szövetségesek ellen.
Szkárdion felállván, eként szólott:
– Já, málik Azamán! én és testvérem Barnokh-Assahirral megmérközendünk;
mert a tudományt, mely által ő hat, mi is ismerjük; de egy hőst kell
találnunk, a ki Szádunnal – ki egyike a föld legnagyobb hőseinek –
szembeállithassunk. A mi hadsergünk harczosai közül egy sem mérközhetik
meg.
A tanácsnokok ekkor elésorolták Habesh és Zudán minden hirneves hőseit s
főképpen hármat neveztek, a kik legyőzhetleneknek tartattak. S ezek
voltak: Szábik-Ásszálásh, Dementhur-Álvahish, ki mindig két oroszlántól
kisérve jelenik meg a küzdtéren, és végre Majmun, a rabló főnök, ki
meghódithatlan s egész Habesh rettegte haramia; a málikok, sőt maga a
nagy szultán is, gyakran küldöttek ellene erős hadcsapatokat; de azokat
mindannyiszor megsemmisitvén, kénytelenek voltak engedni, hogy rablásait
nyugodtan gyakorolja.
– Hát el kellene küldenünk e három hős után – mond a málik.
– A két elsőnek megszerzése könnyü – mond Szkárdion – de Majmunra nézve
bajosabb az eljárás; felségednek egy biztositó levele igényeltetnék
arra, melyben neki tökéletes bűnbocsánat lenne igérve s vezéri czím, ha
a vállalatban szerencsés leend.
– Valójában, vezér! – mond a málik – ezen megbizásra náladnál
alkalmasabb egyént alig találhatnék; azért téged bizlak meg levelem
elvitelével ezen vad haramiához, s hogy tarts neki egy ékes rábeszélő
szónoklatot, melyben náladnál senki sem jártasabb.
Szkárdion jószívvel mellőzte volna ezt a veszedelmes követséget; de a
nagy málik kimondá s el kellett mennie.
Szkárdion el is ment több fegyveresek kiséretében s kereste Majmunt a
hegyekben és a pusztákon; végre értesülvén, hogy a harambasa egy erdőben
van, egyedül – Szkárdion leszállott lováról s kiséretét elhagyva, gyalog
ment a kijelölt erdőbe; – egy negyed óráig haladott ilyetenképpen, midőn
megpillantá az egy hegymagaslaton ülő Majmunt. Ez azonnal fölkelt s
szembe jött vele, s midőn nehány lépésnyi távolra ért, dörgő hangján
mondá:
– Most megállj! ki vagy? s miért jössz?
– Egy levelet hozok neked – mondá Szkárdion – a nagy szultán Szaif
Rádtól!
Majmun ekkor közelebb inté a vezért s átvette a levelet.
– S mit mondasz? – kérdé Szkárdion – minő feleletet vigyek uramnak?
– Urad – mond a harambasa, miután a levelet elolvasá – igéri, hogy
vezérének nevezend s leányát nekem adja nőűl, ha nekem sikerülend egy
személyt, kit Szádun Eszendcsének hivnak, legyőzni; valójában a jutalom
ily csekély munkáért igen nagy, mert bár sokat hallottam ez emberről
beszélni, még sem tartottam érdemesnek arra, hogy vele megmérközzem.
Azonban követni foglak, hogy uradnak örömet szerezzek, s azon reményben,
hogy ennél valamely méltóbb küzdtárgyat is fog nekem juttatni.
A vezér, örülve, hogy küldetésében ily könnyen boldogult, elindult
Majmunnal s négy napi útazás után médina Adurba megérkezve, bémutatá őt
a szultánnak.
Ez látva a hatalmas termetü harambasát, örömmosolylyal kérdezé, hogy
hiszi-é, miszerint Szádun Eszendcsét legyőzheti?
– Já, málik Azamán! – felel ez – ha tudnám, hogy van a világon ember, a
ki velem a küzdtéren megállhasson, én azon perczben elhagynám ezt a
világot.
Ez a túlbizottság tetszett a máliknak, megengedte, hogy jelenlétében
leüljön, értékdús ruhákat küldött neki ajándékba, s parancsot adott a
hadmenet gyors elrendezésére. Majmun, Szabik-Asszalásh és Démentur
Alvahish vezető hadvezérekké neveztettek ki; nem sokára a sátrak és az
élelmi készletek kiköltöztettek a városból s a sergek elindittattak az
arábok városa felé. Az út első szakában egy csapat nagy termetü embert
vettek észre a levegőben, kik orsószerüleg forogva magok körül, haladtak
médina Adur irányába. A katonák ijedten néztek reájok, midőn a különös
útazók lekiáltának hozzájok:
– Ne féljetek, mi is emberek vagyunk, mint ti s egy foglyot keresünk,
kit a mi főnökünk Barnokh-Assahir elragadott tőlünk; már régóta keressük
ezt az embert s nekünk azt mondák, hogy városotokban legjobban útba
fognak igazitani.
A vezérek hallván e szavakat, örömmel felelék:
– Mi magunk is éppen ez ember- s Barnokh ellen megyünk; csatlakozzatok
hát hozzánk s nyujtsatok segédkezet azon egy czélu hadmenetünkben.
Ezek pedig a szahirok vagy tűzimádók voltak, kiknek kezeiből Szaif
Züliázán menekült Barnokh-kal leszállván megközelithetlen hegyekről, s
így rögtön csatlakoztak Szaif Rád csapatjaihoz s velök együtt nyomultak
az arábok városa ellen.
Most térjünk át málik Efráh-hoz, a ki értesülvén az ellene tett hadi
készületekről, erélyesen készült a védelemre; már sergei fel voltak
állitva a város előtt, midőn egy reggel a láthatárt elfedő nagy
porfelleget pillantának meg; a szellő egy lendülete elháritá ezen vastag
porfüggönyt s egy végtelen mozgó erdeje tünt fel a lándzsáknak, s a
tenger fövényeként megszámlálhatatlan és a nap sugaraiban ragyogó
sokasága a sisakok- és paizsoknak.
Az ellenséges sergek megközelitvén málik Efrah táborát, megállapodtak;
de számuk oly nagy volt, miszerint három egész nap kellett arra, hogy
egyesüljenek s tábort alkossanak; azután nem sokára a védsánczok
elkészültek s a két sereg hadi rendbe állott egymással szembe. De midőn
a következő reggel a habeshi sergek meg akarták kezdeni az
ellenségeskedést, bámulva látták, hogy az arábok táborát s városát
tenger környezi, melyen vitorlát huzott hajók járnak és sok apró
halászcsolnakok nyüzsögnek.
A vezérek ezt látva, elrémültek; de azután gondolák, hogy az bizonyosan
egy Barnokh által kitalált Szihir (bűvészet, mágia). Ekkor Szkárdion és
Szkárdis és az úton talált Szahirok visszavonultak egy sátorba s ott
sokáig működtek, hogy a Kamariát környező sötétséget és az arábok
városát s táborát környező tengert eltüntessék.
Málik Efrah és Szádun Eszendcse pedig magukhoz hivaták Barnokh-ot s
mondák neki:
– Az, a mit tevél, minket nagyon hátráltat s nem vezethet czélhoz; sőt
meg is gyaláz, mert mi hősökhez méltólag vassal vas ellen, mellel mell
ellen akarunk küzdeni; s a te képzelt erősségeddel azt hitethetnők el,
hogy félünk.
– Az én szándékom csak az volt – mond Barnokh – hogy még egy darabig
feltartóztassam az ellenséget, hogy így ti időt nyerjetek elkészülni s
egész erőtöket kifejteni; de mivel ti ellenzitek, én nem fogok többé
semmit is tenni.
Szaif Rád vezérei és a Szahirok negyven napig maradtak a sátorban, a
negyvenedik nap kijöttek, óncsöveket hozva magukkal, melyeken réz tollal
irt talszámék voltak; ezen óncsöveket bizonyos távolságra egymástól
felszurták a tenger partján, nehány bűvszavat mondtak, s a tenger vize
elörvényült s a csövekbe szivódott mindaddig, míg egy csepp sem
maradott; a hajók és csolnakok a vízzel egyszerre eltüntek. Ezután egy
nagy fehér papiros darabot vettek elé, eldobták azt, nehány rejtvényes
(cabalisticus) szavak kiséretében, ez mindig nagyobbodva emelkedett föl,
s végre mint egy óriási sátor szállott Kamaria palotájára, hol rögtön
világosság lett s a szultánné szenvedéseitől menekült; de ő nyugodtan
otthon maradott, várva a megkezdendő harcz kimenetelét.
Ekkor a két hadsereg szembeállván, a harcz megkezdése kihirdettetett s
az éjet kölcsönös őrködéssel töltötték el.
Más nap hajnalban Szádun Eszendcse volt első, ki a jól elkészitett
küzdtérre kilépett s nehány fordulatot tevén lovával s a hábeshek
hadsora előtt végig lovagolván, kiáltá:
– Van-é köztetek harcznok, ki velem szembe merne állani? én Szádun
Eszendcse vagyok, a ki még mindig a halál karjai közzé riasztá ellenét.
Alig hangzott el kihivó kiáltása, hogy a hábeshi hadsereg leghirhedtebb
hőse kilépett, s azonnal iszonyatos viadal kezdődött; de csakhamar
porfelleg rejté el a kiváncsi szemek elől a vívókat egy egész óráig,
ekkor az őket környező por szétoszlott s a hábeshiek láthaták a küzdtér
közepén két darabra szelt hősöknek élettelen tetemeit.
Nagy zaj támadt az ellenséges táborban s szitok zápora szóratott Szádun
ellen; de ez oly nyugodtan sétált a küzdtéren mint az oroszlán, midőn az
útjába került gyenge ellent félrelöki. – Egy más lovag lépett ki, s ez
az elsőnél rövidebb idő alatt le volt győzve, és így egy harmadik, egy
negyedik s egész estvéig, s a küzdés arányfokozatosan mind könnyebb és
könnyebb lett Szádunra nézve; mert a legjobb vívók az elsők voltak;
mindössze e napon huszonnégy lovagot ölt meg, kik mind a hábeshi
hadsereg legkitünőbb lovagjai valának. Az elválás órája kikiáltatván, a
két hadsereg visszavonult táborába.
Ezen estve a vezérek Majmunnal, Dementhur-, és Szábik-Asszalásh-al
együtt összegyültek s szultán Szaif Rád mondá nekik:
– Íme, legjobb s leghiresebb harczosaink elvérzettek, s ha mi minden
lovagjainkat egyik a másik után síkra állitjuk is, bizonyosak lehetünk,
hogy Szádun Eszendcse mind meg fogja ölni. Ti – mond a három vezérhez
fordulva – azért jöttetek velünk, hogy nyugodtan nézzétek hadsergünk
legyilkoltatását?
De a három hős egyhanguan mondá:
– Ki ez a Szádun Eszendcse, hogy mi vele foglalkozzunk? állits előnkbe
fegyverünkhez méltóbb bajvívót s meg fogod látni, hogy mit fogunk tenni!
De Szkárdion felelé:
– Zahl csillagzatra esküszöm, hogy most már senki sincs a hábeshi hősök
közt, ki Szádunnal mérközhetnék.
Erre a vezérek visszavonultak s más nap a csatarend megalakulván s a
küzdtér elkészittetvén, újból Szádun Eszendcse volt, ki az arábok
részéről kiállott; több hábeshi hős kiállott egymás után, hogy Szádun
villámcsapásai alatt elhaljanak, s Szádun e nap sokkal többet leölt mint
az azelőtti napon, s ő még legkisebb karczolást sem kapott.
A vezérek nyugtalanul s elhalványulva néztek az új tábornokokra.
A harmadik napon málik Efrah jelent meg a küzdtéren, s a málik hasonlóan
hősileg vívott s csaknem annyi ellent ölt le mint Szádun, s azonkivül
nehány foglyot is ejtett. Ez így folyt több napokig; málik Efrah és
Szádun váltogatva állván ki, megsemmisiték a hábeshi hadsereg legbátrabb
tiszteit.
Ekkor a vezérek türelemvesztve mondák a három hősnek:
– Ti nem akartok Szádun ellen küzdeni, mert nem hiszitek magatokhoz
méltó bajvívónak; de láthatjátok, hogy hadsergünk hová jutott, hogy
maholnap tisztek nélkül maradunk; ha e lenne czélotok – a mit hinni nem
akarunk – azt már körülbelől elértétek.
De ezek fennyelgően felelék:
– Bármennyi vészt hozott is reátok ez az ember, mi mégsem fogjuk
magunkat hozzá lealacsonyitani; rendeljetek átalános harczot s
meglátjátok, hogy észrevehető lesz-é tiszteiteknek hiánya! Mi kipótoljuk
helyeiket, s ha a véletlen a tusa folytán ama Szádunnal összehozand,
érdemlett büntetését elveszi.
A vezérek elfogadták ezt a tanácsot s más nap csatarendbe állittattak a
sergek. Málik Efrah rögtön átlátva az ellenség szándokát, nem várt egy
perczig is, hanem rohamot fuvatva, támadólag lépett föl. A két hadsereg
összecsapott s iszonyu tusa, iszonyatos öldöklés kezdődött; nem lehetett
többé hábeshit és arábot megkülönböztetni, s a vér patakként folyt, a
fejek százait sodorva magokkal, – sok gazdag és szegény egyenlő volt e
napon a halálban; – s hogy e nap minden iszonyait jellemezzük,
följegyezzük a történeti hagyomány szavait, hogy „még a bölcsőben levő
kis gyerekeknek is megfehéredett a haja az ijedség miatt.“
De az elválási óra bekövetkezvén, a két hadsereg nagy bajjal elvált
egymástól s mindenik visszavonult tanyájára.
Reggel hasonló harcz folyt, s ilyen a harmadik nap is. Szádun Eszendcse
négereinek merész bátorsággal párosult hősiessége sokat tett arra, hogy
málik Efrah sokkal kisebb serge előnynyel állhatott meg a nagy szultán
roppant hadserge előtt. De a harmadik napon gyengült a kis sereg
hősiessége; érezték, hogy többé az ellenség túlnyomó erejének ellent nem
állhatnak; már sátraik felé visszanyomultak, midőn a hatalmas Isten egy
könyörülő tekintetet vetve reájok, segélyt küldött számukra.
Míg amazok a hábeshiek előtt gyengülve ingadoztak, az alatt két lovag
vágtatott feléjök, s az Szaif Züliázán s a tengerészeit vezető Abuttai
málik volt.
Szaif Züliázán közeledvén a két hadsereghez, rögtön átlátá a helyzetet s
hatalmas hangján kiáltá:
– Allah nagy és hatalmas! átkozottak, én Szaif Züliázán vagyok!
Abuttai ismétlé, hozzátevén, hogy
– Én málik Abuttai vagyok!
S az arábok élére állottak.
Szkárdis és Szkárdion Szaif megérkeztét látván, elhalványultak; a
mellettök elhaladó. Majmun őket remegni látván, kérdé, hogy mi félelmök
okozója; – de mielőtt felelhettek volna, Szaif Züliázán, Abuttai s
társaitól követve, előttök volt s betört a hábeshiek sűrü rendeibe, s a
fejek hullottak előtte, mint a búzafejek a sarló alatt; csakhamar a
hábeshi sergek ijedten nyomultak vissza, útat nyitva a félelmes hősnek.
A vezérek ekkor megmutatván Majmunnak Szaifot, mondának:
– Íme, az arábok nagy hőse, a ki okozója mindezen bajoknak, s ki előtt
egész Hábesh remeg!
– Hogyan – mond Majmun – ez a ti ellenségtek legerősbike? ez az, a ki
nagy szultánunk szivét annyira sebzé, hogy az még maig sem gyógyulhatott
bé? Jól van, ezzel már megvívok örömest s idővesztés nélkül megyek
megmenteni titeket ezen személytől.
De a nap lehanyatlott a láthatárról s más napra kellett hagyni e
harczias tervet. Szaif pedig kedves Shámája, málik Efrah és Szádun
ölelésére sietett, kik őszintén örültek megérkezésén s azon szükséges
segélynek, melyet hősiessége csalhatatlanúl igért.
Szaif Rád táborában pedig vezéri gyülés tartatott, melyben a két
testvérvezér nagyon nyugtalan volt Szaif reménytelen megérkezte miatt;
de a vad Majmun biztatólag mondá nekik:
– Az az ember nyugtalanit titeket? Ha azon ember az, kit én láttam, úgy
esküszöm, hogy holnap reggel egy kézzel fogom lezúzni mint egy
szalmaszálat. Legyetek hát nyugodtak; meg fogjátok látni, holnap minő
fordulatot veendnek a dolgok!
De ekkor a más két hős kérdé, hogy minő joggal akar Majmun első kiállani
Szaif ellen, s a felett, hogy ki legyen az első, el kezdettek vitázni.
– Valójában – mond Szkárdis – éppen most van ideje ilyen perpatvarnak.
Adja Hábesh védcsillaga, hogy ne kellessék holnap mind a hármatoknak
vívni!
– Igazán – mond a, három hős – a te félelmeid, vezér! egy cseppet sem
hizelgők reánk nézve s főképpen egy viadal estvéjén a vészmadarakat nem
igen szokták szeretni.
– Engedjetek meg – felelt a vezér – én nem kételkedem hősiességtekben;
de ti Szaif Züliázánt kinézéséről és termetéről itélitek; – én pedig
ismerem azon nap óta, midőn mint csecsemőt a pusztáról hozták s tudom,
hogy még soha senki előtt egy lépést sem hátrált s azon első nap előre
láttam mindazt, mi lassanként valósult; mert ő eddig valójában kard volt
Hábesh feje felett. Ne higyjétek azért, hogy valamely közepes
tehetséggel lesz bajotok, mert soha a világon nagyobb dicsőségü hős nem
leend mint az, ki Szaif Züliázánt legyőzi.
A ravasz Szkárdis igen jól tudta, hogy kiknek beszél, mert alig végezte
szavait s a perpatvar újból megkezdődött, s mindenik első akart Szaif
Züliázánnal megvívni. De a vezér ekkor mondá:
– Három egyenlő hősiességü ember között választás nem lehet, ott a
véletlennek kell határozni; azért nektek sorsot kellene huzni, hogy
melyik küzdjön holnap Szaif ellen.
A három tábornok ezt a javaslatot elfogadta s a sors Szábik-Asszalásh-t
jelölte ki.
Következő nap, midőn a nap fénylő sugárözönét a földön szétönté, a két
hadsereg csapatjai fel voltak állitva a csatatéren s Szaif Züliázán a
regg tüzétől fénylő fegyverzetével úgy jelent meg, mint a teremtés első
reggelén felötlő új nap. Méltóságos komolysággal vonul el a hábeshi
sorok előtt, s azután a vezérek- és tábornokokkal szembe megállván,
kiáltá:
– Annak, a ki már ismer, ez az ismertetés elégséges; de annak, a ki nem
ismer, tudtára adom, hogy én Szaif Züliázán, a harcztérek királya,
emberek és nemtők legyőzője vagyok.
Ekkor a sorstól kijelölt Szábik-Asszalásh rögtön kilépett s szót sem
ejtve egy erőteljes támadással lépett föl; Szaif, vágásaiból nehányat
felfogott s minden erőfeszités nélkül visszánozta, mintha csak védeni,
de nem támadni akarna. De nem sokára ellenfele balkézre vette fegyverét,
s azután kevés perczre ki volt merülve; ekkor Szaif, Asszalásh mellé
ugratott, övénél megragadván, szemébe kiáltá:
– Az Isten hatalmas s védelmezi a benne hivőket és a bálványimádókat
üldözi!
Ezt mondva, kiemelte a nyeregből, mintha egy madár lett volna, s átadta
foglyul katonáinak.
Éppen dél volt s daczára a vívott harcznak, Szaif Züliázán a küzdtéren
maradt, várni látszatván egy második bajnokra; de a meglepetés uralgott
e perczben az ellenség tisztjein s Szaif látva, hogy senki sem lép ki,
visszatért sátrába.
Következő napra a két hős újból sorsot huzott s az Dementhur-Alvahish-t
találta, a ki két oroszlánával jelent meg a küzdtéren; – ez a két állat
úgy volt betanitva, hogy urokat gyengülés esetében segiték; s midőn
Dementhur, Szaiffal szemben, állást foglalt, az oroszlánok egyike
jobbról, másika balról foglalt helyet. Dementhur megkezdé a harczot, s
mivel ő tegnapi elődénél erőben gyöngébb volt, több ügyességgel pótolta
e hiányt, s a vívás egész estig tartott; de ekkor gyengülni kezdvén s
látván, hogy Szaif éppen semmit sem vesztett erejéből, visszahuzódott,
mintha egy percznyi nyugalmat akart volna venni, s a jobb oldalon levő
oroszlánra nézett; ez rögtön ugrásra vonta össze magát; de Szaif
leugrott lováról s kardjával fogta fel az ugrást és az oroszlán fejét
két darabra szelte; a bal oldali oroszlán ezt látva, szinte Szaifnak
ugrott, de ezt is hasonló sors érte. Dementhur bajtársait halva látván,
felkiálta:
– Hogy vágják le kezedet, Szaif! s hogy ellenségeid úgy tegyenek veled,
mint te oroszlánaimmal!
S ezt mondva, dűhvel rohant Szaif Züliázánra; de ezt megrenditni nem
tudá, s bár Dementhurnak ereje lankadott, de nála az ügyesség és
tudomány pótolta az izomhiányt, s így a viadal még egy óráig tartott; –
ekkor Szaif bevégzendőnek itélte a harczot s ellenéhez ugratott,
kiáltva:
– Allah hatalmas!
S leragadván ellenét lováról, mint foglyot az aráb táborba vitte.
Szaif barátjai örvendeztek e kettős győzelem felett, míg a hábeshi
hadseregben bámulat és félelem uralkodott, s a két-testvérvezér
Majmunhoz menve, mondák neki:
– Most egyedüli reményünk benned öszpontosul; nagyok az érdekék,
melyeket kezeid közé helyezünk; mert ha te is legyőzetnél a többiekként,
akkor nem maradna egyéb hátra, mint egy rögtönzött s szégyenteljes
visszavonulás.
Ekkor Majmun fennyelgően eképp felele:
– Ha legelébb engedtetek volna kilépnem, miként én ohajtám, akkor mindez
nem történt volna meg; Dementhurt és Szábikhot büszkeségök elveszté; de
azért aludjatok csendesen az éjjel, mert én holnap összekötözött kézzel
fogom ide vezetni azt a nagy Züliázánt, a ki végre is egy nagyon kis
egyéniség.
Reggel, midőn a nap elhomályositá a csillagokat, a két hadsereg már
lábon volt. Majmun büszkén lovagolt a küzdtéren s Szaif készült kilépni,
midőn Szádun lábaihoz borulva mondá neki:
– Isten vezére! kérlek engedd meg, hogy ma én lépjek fel; mert ezt az
embert, mint mondják, csupán azért hozták el vadonából, hogy ellenem
küzdjön.
– Az lehetetlen – mond Szaif – mert arra várnak, hogy ma is én jelenjek
meg a tusán!
– Két egymásutáni nap láttak téged – mond Szádun – s ez több mint a mit
megérdemelnek; különben is ez az ember egy vad néger, mint a te alázatos
szolgád, s ez jogosan őtet illeti; azért könyörgök, engedd, hogy én
álljak szembe véle!
Végre hosszas kérések után Szaif engedett, s Szádun azonnal kiugratott s
nehány másodpercz alatt Majmun mellett termett.
Ez rögtön megismerte, hogy az nem Szaif s rákiáltott:
– Állj meg, ki vagy?
– Hát nem tudod-é te, kit ellenem küzdeni hivtak meg; s ha nem ismernél,
tudd meg, hogy én Szádun Eszendcse vagyok, a ki veled a halált ma meg
fogja ismertetni.
– Hogy üdvösség ne érjen, a szerencse soha meg ne közelitsen! – kiált
Majmun – én ma Szaif Züliázánnal küzdeni léptem ki s veled tusára kelni
nem akarok, mert te nem vagy méltó az én fegyveremre!
– És te miféle kutya faj vagy – mond Szádun – hogy uramnak nevét még
kimondani is mered? tudd meg, hogy elébb engemet kell legyőznöd, s csak
azután közelitheted meg Szaif Züliázánt!
Az ezen szavak által dűhbe hozott Majmun, Szádunra tört, de ez feltartá
a rohamot s iszonyatos harcz kezdődött; csak a kardok csattogását s a
lándzsáknak a paizsokon való csengését lehetett hallani, s ez így
tartott három egész óráig, végre két mérges szúrás ugyanazon időben
történt, Szádun átdöfte Majmun paizsát; de ez megmenté életét,
félrevonulván, s ekkor egy dühös vágást intézett Szádun fejének; –
Szádun félrekapta fejét s Majmun kardja csak vállát érheté; de azért
sebje veszélyes volt s Majmun megragadván, a tábor felé vonczolta, midőn
egy csengő hang ezen szavakat hallatá mellette:
– Hagyd azon hőst s védjed magadat, Majmun! mert ha nem, halál fia vagy!
– Hogyan? – felelt Majmun visszafordulva – engem megakadályozni, hogy
foglyomat elvihessem!
– Szeretném látni – mond az újonan érkezett – hogy egy emberemet
elvigyék, míg én életben vagyok! én Szaif Züliázán vagyok! viadalra,
mondom s félre a beszéddel!
Midőn Majmun megtudá, hogy Szaif Züliázán van előtte, elhagyta foglyát,
mondván:
– Ha te vagy az, Szaif! úgy egy perczet sem akarok vesziteni s
megbüntetem fennhéjázásodat s bosszut állok mindazon roszért, mit te
szultán Szaif Rádnak okoztál.
S a két hős egymásra tört s az iszonyatos viadal elkezdődött, s két
felbőszitett oroszlánként rohantak egymásra; fegyvereik villámként
sujtottak, s ez az elszánt küzdelem estve feléig tartott. Ekkor Majmun
egy erős vágással Szaif lovának fejét vágta szét s a szegény pára halva
rogyott össze, Szaif ekkor Majmun lovát ölte le, s így mindketten gyalog
folytatták a viadalt, mindaddig, míg lándzsájok nyelének csak
darabocskája maradt kezökben; mindaddig, míg szablyáik darabokra törve
hullottak ki markaikból, ekkor átölelték egymást, küzdeni kezdettek s
egy egész óráig küzdöttek egyenlő erővel. A nap már lehanyatlani készült
s Szaif Züliázán gondolá magában, hogy „én, a ki nemtőket s legnagyobb
hősöket legyőzék, ne tudnék ezen négerrel végezni?“ ezen gondolat
megkettőzteté erejét, megragadta Majmun karjait, s szemébe kiáltá:
„Alláh veh kebir fatapa veh Nászár veh khazala man kafir“ (A hatalmas
Isten kinyitja a győzelem kapuját s a bálványimádókat megsemmisiti) – s
megragadván övénél fogva úgy földre terité, hogy Majmun csontjai
recsegtek s eszméletét elveszté. Szaif átviteté az arábok táborába.
Estve, miután a rend a két táborban helyreállt, s miután Szaif egy kissé
kinyugodta magát, maga elébe hozatta a három foglyot s mondá nekik:
– Akarjátok-é fölvenni az igaz hitet és testvéreimmé lenni; – ha nem,
akkor kénytelenek leszünk titeket kivégeztetni, mert, ti igen félelmes
ellenségek vagytok, s ha ezen végletekre szoritanátok minket,
halálotokat könyezném; mert oly hősök, minők ti vagytok, megbecsülhetlen
érteküek akkor, midőn a jó és szent ügy mellett harczolnak.
Majmun felelé:
– Já, forisze Azamán (világnak nagy hőse)! nemtők és emberek legyőzője!
én azt hiszem, hogy ha te engem legyőzél, inkább bátorságod- s hitednek
köszönheted mint erődnek; én valójában erősebb vagyok nálad, de te
Istenedet hivád segitségül s Istened győzelemre segite; én hát hiszek az
ő hatalmában s részemről tétovázás nélkül mondom, hogy „La ilaha ila
Allah veh Ibrahim kalife Allah“ (nincs más Isten, mint Allah s Ibrahim
az ő szeretettje).
A más két fogoly is követte szerencsétlenségök társának példáját s Szaif
a testvériség csókját adván nékiek, kimondhatatlanul örült megtérésöknek
s ez az éj öröméj volt az arábok táborában.
De félelem- s remegésben volt a hábeshi hadsereg; a két vezér feledve,
hogy minő gondot igényel táboruknak veszedelmes helyzete, bezárkoztak
sátraikba s azon tanácskoztak, ha nem lenne-é tanácsos még ez éjjel
elindulási rendeletet adni, midőn a shahirok megjelentek, mondván:
– Miért engeditek át magatokat az elcsüggedésnek? ha hőseitek elhulltak,
itt vannak a shahirok! a ti seregeitek még sokkal számosabbak az
ellenénél, s rendezzetek egy átalános harczot; mi pedig Szaifot és
társait elfoglalandjuk!
– Hogyan – kérdik az örömre derült vezérek – tehetségtekben lenne-é a
hadsereg főnökeit használhatlanná tenni?
– A tűz örök hatalmára – mondának a shahirok – igérjük nektek!
Ezen biztatás alapján a vezérek visszanyerték önbizalmukat s a sergeket
előkészitették a reggel megkezdendő átalános támadásra.
Az arábok hamar értesültek e készületekről, s midőn a hajnal kétes
világitásában a tárgyak feltüntek, már a két hadsereg szembe és
harczkészen állott.
Barnokh ekkor megdöbbenve, hogy sem Szaifot, sem málik Efráh-t, sem
Szádunt, sem a három új muszulmánt nem látja, azon sátor felé sietett,
hol Szaif Züliázán társaival aludt, annak küszöbén az egyedül virasztó
Shámát találta, ki mondá neki:
– Hozott az ég Barnokh-Asszahir, mert én azt hiszem, hogy e sátorban
valami rendkivüli, valami természet feletti történék. – S ezt mondva,
szétnyitá a függönyöket s a belépő Barnokh előtt egy megdöbbentő látvány
merült fel; mert akkor, midőn egy átalános csata elkezdendő vala, Szaif
Züliázán s a hadsereg minden főnökei oly mély álomba voltak merülve,
hogy sem kiáltás-, sem megrázás által fölébreszthetők nem voltak.
– Ez bizonyosan egy Szihir (bűvölés) eredménye. Sháma, hozass hamar egy
víztelt medenczét s rögtön eloszlatom ezt a boszorkányságot!
De alig mondá ezen szavakat Barnokh, midőn kivül rendkivüli mozgást s
iszonyatos zajt hallott, s midőn kilépett, hogy annak okát kipuhatolja,
látta hogy az ellenség megkezdte a rohamot és sebesen nyomul a sátor
felé; de abban a perczben maga is körül lőn véve s elragadtatva légi
lények által, kik nem voltak mások, mint volt társai, a tűzimádók. A
rohanó ellen mind közelebb ért s már nem messze voltak, midőn a kezében
kardot ragadott Sháma két porlepte lovagot látott jobbról és balról a
sátor felé vágtatni.
XII. Szultán Szaif Züliázán.
A habeshi harcz vége. Az asszonyok cselszövénye. Kamaria.
A két lovag megérkezvén Sháma elébe, kérdék, hogy hol van a Mász
hurin[1]-ok sátra? A herczegnő, ki fölemelt karddal állott, mondá:
– Íme, ez itt anyám! – mert ő két nőt ismert fel a két útasban s azok
nem voltak mások, mint Akela (ki Szaifot a Kitab-Tarik-Enil
megszerzésében málik Kamrun városában segité) és leánya Táma (ki ezen
könyvet s a kalnuszát elvette, esküdvén, hogy addig vissza nem adja, míg
Szaif őt nőűl nem veendi). – Belépvén pedig a sátorba, Akela gyorsan egy
medencze vizet hozatott, valamely rejtvényes szót mondott rá s a víz
rögtön főni kezdett, s ekkor ezen vízzel meghintvén az alvókat, azok
rögtön felébredtek. Akela ekkor sietve mondá Szaifnak:
– Minden magyarázgatás előtt Szaif! siess hadserged élére, melyet az
ellenség álmod alatt megtámadott; én pedig a shahirok által elragadott
Barnokh segitségére sietek.
Szaif és társai rögtön helyeikre siettek, a két újonan érkezett pedig
Shámával a sátorban maradott. Akela rögtön bűvészi műtételeihez fogott,
a Shámával maradott Táma pedíg kérdé tőle, hogy mi a neve?
– Én Sháma, málik Efrah leánya vogyok! – felelt ez.
– Gondolám! – mond Táma. – Hát te vagy az a nő, a kit Szaif Züliázán
nálam többre becsült s a kit annyira szeretett, hogy előtted más nőt
elvenni nem akart?
S a herczegnőnek sértő szavakat kezdett mondani s vetélytársának
szépsége oly dűhbe hozta, hogy kardot ragadott rá. Sháma védelmi
helyzetet vett s a két nő verekedni kezdett, midőn Akela közbelépvén,
megragadta leánya kezét s mondá neki:
– Valójában, nem szégyenled magadat szerelemféltéseddel egy ily
perczben, midőn az ellenség itt van, készen, hogy mindnyájunkat
megsemmisitsen; – félre ilyenkor a női perpatvarral! – azután a
herczegnőhez fordulván:
– Kedves leányom – mondá – engedj meg ezen szegény bolondnak, a ki darab
idő óta férjed iránti szerelemből elveszté józan eszét; – jöjjetek velem
s meglátandjátok, hogy az én viadalom sokkal hasznosabb a tiéteknél!
Ezt mondva, a herczegnőt és Támát kivezette a sátorból, bal kezébe ötven
darab összeszedett fehér papirkát helyezett, melyekre az ötven Shahir
nevét előlegesen felirta volt, s bizonyos bűvös szavak kiséretében a
levegőbe löké sodrott papirjait; azok rögtön tűzlándzsává változva a
hábeshek felé repültek s mindenik a nevét viselő shahir felé irányulván,
a tűzimádók saját elemök által legyőzetve s átszegezve, halva maradtak a
csatatéren; csak Barnokh maradott élve, ki ellen nem volt tűzlándzsa
intézve s visszatért Szaif Züliázánhoz, a ki társaival hadsergének élén
csudaszerü bátorsággal küzdött. Nem sokára az ellen minden ponton meg
volt verve, s a főnökeitől megfosztott s lovagjainak felét elvesztett
hábeshi hadsereg visszavonult.
A két testvérvezér, Szkárdis és Szkárdion, le voltak veretve; mert
reájok nehézkedett minden felelősség, midőn Szkárdis mondá testvérének:
– Íme, hőseink legyőzettek, shahirjaink megsemmisittettek s hadsergünk
fut Szaif előtt mint egy juhnyáj, midőn a dühös oroszlán közébök üt; –
mit tehetünk mi? minő reménybe helyezzük bizalmunkat?
– Testvérem! – mond Szkárdion – add kezedet és távozzunk; mert én a
futásnál más módot nem látok, hogy Szaif Züliázán elől menekülhessünk.
S rögtön kisuhantak sátraikból, és rendeletet adva a visszavonulásra s a
hadseregnek médina Adurba való visszatérésére, – gyorsan menekültek; a
sergek, látva, hogy vezéreik elhagyják, nem várták a visszavonulási időt
is, hanem még napfeljötte előtt hihetetlen zavarban megfutamodtak.
Mihelyt a hajnal megvilágitá ez összevissza zavart menekülést, Szaif, ki
jól ismerte a rövid mellékútakat, két hadcsapatot iramitott utánok, s
ezek egy óra alatt békeriték azt, ő pedig hátulról nyomult előre, s így
a minden oldalról körülvett hábeshek nagy része elhullott; a
megmaradottakat Szaif kegyelemből menekülni engedvén, visszatért
táborába, hol hálaimák emeltettek égre a nyert győzelemért s a nehány
napig tartó örömünnep után Szaif Züliázán, családja és barátjai körében
diadalmasan vonult városába, hol a nép lelkes kiáltásai között foglalta
el atyja trónját.
Alig nyugodott nehány perczet Szaif Züliázán, Akela jelenteté be magát s
kérette, hogy fogadná el, s midőn béeresztetvén, közelébe jutott, mondá
neki:
– Édes fiam! én téged mindig szerettelek, daczára azon sok szenvedésnek,
melyet te akaratlanul leányom-, Támának okoztál; három év óta mindig
figyelemmel kisértelek, a hír elregélte nekem kalandjaidat s látva
szenvedéseidet, melyeket istentelen anyád egy Lueh segitségével neked
okozott, rögtön gondolkozni kezdettem, miképp találhatnék oly módot,
hogy tégedet az anyád birtokában levő Luehn való talszáméh befolyásától
megvédjelek s nekem hosszas tanulmányozás, hosszas összevetés
következtében sikerült egy öltöny készitése, melyen oly talszaméh van,
hogy azt fölvéve, többé téged Airud megközeliteni nem tudand; mert ha ő
ezen öltönyt érintené, rögtön megemésztené a tűz. Ezt az öltönyt hoztam
el neked messze honomból s kérlek, hogy azt hord mindig testeden s ha
éjjelre levetnéd is, tedd azt ágyadra, melyen alszol; soha magadtól
távol ne hagyd!
– Ezerszer köszönöm neked, anyám! – mond Szaif, rögtön felöltve az
értékes öltönyt – tudom, hogy te mindig jó voltál irányomban s mindig
segitél tudományod hatalma által, s most utoljára is nem e tudomány
alapján fedezted-é fel a minket elaltató shahirok cselét? neked
köszönhetjük következőleg a kivívott fényes győzelmet is s lelkem
legfőbb ohaja lenne, ha élted hátra levő napjait palotámban, városomban
töltenéd, s hogy én napjaidat kedvesekké, örömdúsakká tehetném.
Mint fennebb mondók, Kamaria a sötétség eloszlatása után nyugodtan
maradt és semmiképen belé nem elegyedve várta az események kifejlődését;
midőn azonban fiát újból visszatérni s trónra ülni látta, eléhivatta
Airudot s mondá neki:
– Airud! most már látom, hogy magamnak kell azt az átkozott pusztafit
megsemmisitenem, mert ha én meg nem ölöm, mindig módot talál, hogy
megmeneküljön; mondjon a világ a mit akar, de midőn Szaif Züliázán halva
leend, akkor az aráboknak más uralkodója nem lehet mint Kamaria; – menj
azért gyorsan, ragadd fel őt álmában, s hozd ide nekem!
Airud Szaif szobájába ment; de midőn Kamaria készitené kardját, a
megijedt és egészen zavarban levő nemtőt visszatérni látta.
– Hát mi történt? kérdé ez.
– Asszonyom! kevésbe mult, hogy meg nem semmisültem, mert midőn Szaifot
meg akarám fogni, tűzlándzsák szökelltek felém egy ágyán levő öltönyről
s én bizonyosan elvesztem volna, ha általad ismert gyorsaságommal nem
távozom onnan.
– S mit jelentsen ez? – kiált a szultánné.
– Az bizonyosan ama bölcs asszony müve, kit Akelának hivnak – mond Airud
– s én azt hiszem, hogy ő Szaifnak azt az útasitást adta, miszerint ő ez
öltönyt soha le ne vesse, s így fiad többé nincs hatalmunkban.
S míg ezeket mondá, az elégültség kifejezése titkosan ült arczán.
Kamaria pedig, mivel már Szaif életére befolyással nem lehetett,
cselszövény- és ravaszsághoz fordult újból s nehány percznyi gondolkozás
után mondá nemtőjének:
– Menj és hozd el nekem a létező legjobb aranymüvest!
Airud átérté, hogy asszonyának esze újból valami cselszövényen jár s a
mennyire teheté, útját hosszadalmassá tette; de végre is egy hires
aranymüvest hozva magával, megérkezett. Kamaria mutatván a Lueh-t ez
embernek, mondá:
– Te, mint mesterségedben kitünő ember, bizonyosan ilyent tudni fogsz
csinálni; de annak tökéletesen ilyennek kell lenni!
A művész átvette a talizmánt s nehány óra mulva egy a valódihoz
tökéletesen hasonló másodikkal együtt hozta vissza.
Kamaria ekkor egyik kezében az általizmánnal, másikban egy karddal
fiához ment; hol újból megújitá ama jelenetet, melyet már annyiszor
eljátszott sikerrel fia előtt; szétszórt hosszu haja a földet seperte,
könyei záporként hullottak s ő zokogva kiáltá:
– Én halált érdemlek, jól tudom, fiam! tégy velem, mit akarsz; vedd
éltemet, hogy megbüntess; vagy hagyd meg azt, hogy legyen időm vétkeim
megbánására; de e szerencsétlen talizmánt, melylyel az ördög annyiszor
kisérte meg, vedd vissza, – én nem akarom többé látni is, – miért hagyád
azt a multkor is kezeim között, nem tudod-é, hogy mindig vétekbe sodor?
Ezeket mondva, földre borult s Szaif lábait csókolá.
S Szaif, ki erőlködött szivét megerősiteni s megindulását legyőzni,
végre kénytelen volt a kétségbeesés ékesszólásának, melyet így játszani
lehetetlennek hitt, engedni. Ezen nő hihetetlen befolyásának tényezője
az volt, hogy ő oly mély fájdalmat tudott játszani, oly szívrepesztően
könyezni, hogy Szaif mindig áldozatul esett; az ő nemes lelkében a
gyűlölet, a bizalmatlanság érzete nem férhetett meg; s most is
szeretett; teljes szánalommal tekintvén anyjára, kezeit nyujtá neki,
mondván:
– Kelj fel anyám! vigasztald magadat; az ég bocsásson meg néked, miként
én is megbocsátok; magam is meggyűlöltem e Lueh-t, mely annyi bajt
okozott s be fogom zárni, hogy szemeim többé ne lássák.
Szaif el is zárta a talizmánt; de feledékenységből-é vagy már az öltöny
kelméje tetszett neki, az Akela hozta tunikát folytonosan viselte s így
nehány hétig nyugodtan maradt s boldogúl, hogy honába visszaérkezhetett,
s hogy anyjának szeretetét megnyertnek hitte.
S míg így béke s nyugalom uralgott Szaif palotájában, az alatt a fiatal
Táma anyjához ment s mondá neki:
– Hát azon igéreted, hogy Szaif neje leendek, mikor teljesül? már három
év óta várok s Szaif nem látszik reám csak gondolni is!
Szaifnak annyi más gondolni valója volt mindeddig – mond Akela – hogy
nem lehet csudálni, ha a nőkkel nem foglalkozott; de most hogy minden
nyugodt és csendes körülte, beszélni fogok vele ez ügyben. Holnap együtt
hozzá fogunk menni, s mivel én neki sok szolgálatot tettem, reménylem,
hogy nem fogja visszaútasitni kérésemet.
S más nap reggel Akela leányával Szaif Züliázánhoz ment.
– Mi az, kedves jó anyám? – mondá ez, mihelyt Akelát megpillantotta.
– Já, Ebeni! – felelt Akela – leányom téged szeret s az első percztől,
hogy téged meglátott, nem hágy nekem nyugtot, mert én megjövendöltem
volt neki azt, a mi igaz, azt a mit sorsod könyvében olvastam, t. i.
hogy ő egykor nőd leend!
– Táma! te tán nem feledéd el – mond Szaif – hogy én a szent Isten
nevére esküdtem, hogy mindaddig nőm nem leendesz, míg a tőlem elrabolt
kalnuszát és könyvet vissza nem adod.
– Szaif igazat mond, s te mit felelsz leányom?
– Én – mond Táma – vissza fogom adni azokat a menyegzőnket követő napon.
– Én – mond Szaif – menyegzőnk előtti napon akarom azokat!
Ekkor haragosan mondá a fiatal leány:
– Istenre esküszöm, hogy ha Shámán kivül más nőt véssz el – ki már
igéretedet birta, mielőtt ismertél engem – azt a nőt meg fogom gyilkolni
s te tudod, hogy eskümet teljesiteni szoktam.
Ezt mondva Akela leánya, harag- és nehezteléssel távozott. Szultán Szaif
pedig családjának kedves körében hamar elfeledte a fiatal leány könnyeit
és fenyegetéseit.
Egyszer, midőn vezérei tanácsában ülne, jelenteni jöttek, hogy egy
leányától kisért útas bebocsáttatást kér. Maga elébe eresztvén, az
útasban Khamiméh Atalibére ismert, a ki segédkezet nyujtott arra, hogy a
Hám-ben-Noéh várából a Lueh-t elhozza. Szaif öröm- és udvariassággal
fogadta, székeket hozatott számukra, s midőn köszönetét nyilvánitaná
megemlékezésökért, Khamimeh mondá neki:
– Azon nap óta, hogy minket oly rögtön és csudaszerüleg elhagytál,
gyakran hallottunk rólad beszélni; leányom, ki itt van, csak a
dicsőséged- és bátorságoddal foglalkozott s gondolva, hogy egy napon
ilyen hős hatalmában volt, sajnálatát fejezte ki folytonosan a felett,
hogy téged meg nem ismert s a Lueh-t jobban meg nem őrizte s csak azért,
hogy az által rád befolyása lehetett volna; végre, midőn láttam, hogy a
fájdalom, hogy a bámulattal kezet fogott szerelem egésségét megrontaná,
nyugalmát feldulhatná, elhatároztam elindulni s leányomat elhozni neked,
a ki harczias jelleme s dicsőség iránti szenvedélyéből kifolyólag hozzád
méltó nő.
Szaif ekkor felelé:
– Hozott az ég! örvendek látásodon, atyám! s ajánlatodat elismeréssel
fogadnám el; de egy fiatal leány, Táma, megesküdött, hogy saját kezével
meggyilkoland minden nőt, a kit elveszek s így nem tehetem ki szeretett
leányodat ezen veszélynek.
– Hallod-é leányom – mond Khamiméh – lenne-é bátorságod ily
fenyegetéssel daczolni?
– Atyám – mond Dsiza – a legnagyobb dicsőség reám nézve az, hogy Szaif
Züliázán neje lehessek és Szaif jól tudja, hogy midőn dicsőségről van
szó, akkor a haláltól nem kell félni.
Hiában igyekezett Szaif a fiatal amazon lelkesedését leküzdeni, átlátta,
hogy megbántás nélkül többé e házasságot vissza nem útasithatja, s így a
leányt a mindenható védelmébe ajánlván, beléegyezett; azonban a menyegző
a legnagyobb titokban tartatott s a boszulihegő Táma mit sem tudott meg,
daczára a csudálatos kalnuszának, melylyel mindent láthatott a nélkül
hogy láttassék.
Kevéssel ez események után Kamaria szobájában ült, midőn egy fiatal nő
lábaihoz borult s kezeit könyei- s csókjaival önté el. Kamaria ezen
elszomorodott nőre tekintvén megismeré, hogy az Nahida, a khinai málik
leánya, a kit néha volt alkalma a palotában látni. A szultánné leültette
maga mellé s kérdé bújának okát.
– Já, Szatti! – mond Nahida – Szaif engem nőűl vett atyám országában,
midőn menyegzőnknek estvéjén egy nemtő utána jött hogy országába vigye,
könyeim iránti szánalomból engem is magával hozott; de mióta
megérkeztünk, engem egészen mellőzött és elfeledett, s én egyedül
ismeretlenül maradtam; azért hozzád jövök oh Szatti! kérni, hogy fiadat
emlékeztesd reám, s ha nem akar nőjének megtartani, legalább küldjön
vissza atyámhoz, mert én többé ily helyzetben élni nem tudok.
Kamaria felelé neki:
– Hozott Isten, leányom! ha Szaif tégedet elvett, te neje leendesz; én
követelni fogom tőle, hogy igéretét megtartsa s téged állásod- és
rangodhoz illőleg helyezzen el; aztán nekem is leend egy kérésem hozzád,
de mielőtt azt veled közölném, esküdjél meg, hogy senkinek azt
megmondani nem fogod!
Nahida megesküdött.
– Tudd meg – mond Kamaria – hogy Szaif egy öltönyt visel, melynek
kelméjébe egy talszámé van szőve, éjjelre rendszerint levetvén ez
öltönyt, ágyára helyezi, – kérlek, hogy midőn az éjt Szaiffal töltended
s ő el fog aludni, vedd e tunikát s hozd hozzám! én csak a talszámét
akarom megvizsgálni s azonnal visszaadom neked, hogy visszatedd helyére.
Nahida megesküdött, hogy azt meg fogja tenni s Kamaria azonnal fiához
ment, kit egyedül talált, s ki őt a szokott öröm- és előzékenységgel
fogadta.
– Mivel lehetek szolgálatodra, anyám! – kérdi Szaif, miután megcsókolta
a szultánnét.
– Egy dologra kérni jöttem hozzád – mond Kamaria – melyet reménylem, nem
fogsz visszaútasitani!
– A te kéréseid parancsok előttem – mond Szaif – beszélj!
– Én Nahidáról, a málik Ashiné leányáról akarok beszélni, a kit te,
fiam! elfeledtél.
– Az igaz – mond Szaif – de igyekezni fogok helyrehozni e hibámat; mondd
a herczegnőnek, hogy uralkodónőként fog elláttatni s hogy ha elfogadhat,
holnap vele töltendem az estvét.
Nahida rögtön egy pompás szobába vitetett s a szultánné elment tudatni
vele, hogy férje holnap meg fogja látogatni, – megemlité esküvel
erősitett igéretét, melyet Nahida újból teljesiteni igért.
Más nap Szaif Nahidához ment, ki mindazon tisztelettel fogadta, mely egy
málikot megillet, s egy szerető nő minden kellemével. Ezután kitünő jó
vacsorát szolgáltatott, s midőn Szaif reggel felé elaludt, s midőn
szokása szerint tunikáját ágyára helyezé, Nahida figyelve hogy édesen
alvó férjét fel ne ébreszsze, könnyeden elvette a tunikát s lassu
léptekkel azon ajtó felé sietett, hol Kamaria várt reá, kinyitván az
ajtót, halk hangon mondá:
– Szultánné, itt vagy-é?
– Hozod-é az öltönyt? – kérdé Kamaria.
– Íme, itt van! – mond Ashiné málik leánya.
De azon perczben, a midőn Kamaria kinyujtá kezét, egy kard villant meg a
sötétben s Nahida feje a szultánné lábaihoz gördült.
Szaif, zajt hallva, fölébredt, ágyáról leugrott s éji lámpáját
felragadva a szomszéd szobába sietett, hol a szegény Nahidának élettelen
testét találta s egy meztelen kardot, mely látatlan kezektől
mozgattatott, míg Kamaria futva távozott Szaif közeledtére.
– Já, Táma!… átkozott, mit tevél? – kiálta Szaif.
– Aűla ya katiát – el Arab! (szerencsétlenség rád, arábok fia) – felelt
Akela leánya.