midőn visszatekintve nagy porfelleget láttunk felénk közeledni. A
boszorkányok voltak, kik minket üldöztek, kiáltván: Já, Barnokh, hová
futsz és hová viszed a mi istenünknek szánt áldozatot?
Megállapodtunk és láttuk, hogy ezek az emberek a feljövő nap sugárainál
apró üvegeket fényleltetnek, melyekre bizonyos s jeles szavakat mondván,
tűzlándzsák törtek ki s repültek felénk, melyekből azonban egy sem ért
minket. Ekkor Barnokh egy darab papirost vett elé, melyet ember alaku
szeletre metszvén, egy vízzel tölt korsóra helyezte; nehány bűvszavat
mondván, mindenfelől emberek emelkedtek fel, kik kifogták s eloltották
az ellenünk szórt tűzlándzsákat, míg a korsóból Barnokh által kiöntött
víz sebes folyammá változott át, mely a tűzimádók felé folyt iszonyu
zúgással, s ezek – hihetőleg úgy félvén a víztől mint a tűztől –
elkárhozottakként kezdettek orditozni; de egyszerre mindeniknek lába
között egy kút méjjült el s kényszerité őket, hogy lábaikat szétvetve
oly állásba tegyék magukat, melyben semmi mozdulatot tenni nem tudtak;
ekkor a folyam apró patakokra oszlott szét, melyek mind megannyi
moslékgödrökbe vesztek el.
De a lefolyt vizek iszapot, sárt hagytak maguk után, melyből nagy
mennyiségü kigyó s más veszedelmes állatok születtek; Barnokh ezen
csuszó állatok közé skorpiókat dobott, kik a többieket megtámadták s
összemardosták; ekkor egy iszonyatos harcz, egy pokoli, hihetlenül undok
boszorkánytáncz kezdődött, mely fölkeveré s megmozgatá mindazt, mi
utálatos s eldobott piszok van a természetben s a tisztátalanság ezen
pokla környezte a boszorkányokat.
Hogy mi történt velök, nem tudom; mert én iszonynyal forditám el
arczomat az undoritó látványtól s megpillantám Akiszát, ki Airud által
értesittetve segitségemre jött; kértem, hogy nőmhöz vigyen új barátom s
hitsorsosom- Barnokh-al együtt.
Ez elbeszélés után Szaif Züliázán még nehány napig Abuttainál maradt;
egy hajó fölszerelésével foglalkozott, tengeren térendő vissza
szülővárosába, – midőn egy napon Barnokh hozzá menvén, mondá neki:
– Já, Szaif! nekem elbeszélték anyádnak irányodban való nemtelen
viseletét, s hogy te miként estél hatalmába a tőled kicsalt talizmán
ereje által. Engedd meg, hogy én téged megelőzőleg Kamariához mehessek:
én tudományomat s a bűvészetbeni jártasságomat arra forditom, hogy tőle
a Lueh-t elsajátitva, neked átadjam, midőn szülővárosodba megérkezel!
Szaif örömmel egyezett ezen tervbe s Akiszát eléhiva, mondá neki:
– Légy szives az én barátomat, Barnokh-ot országomba vezetni; úgy nőmet
és gyermekemet is vidd el atyjához, málik Efráh-hoz, elővigyázattal
azonban, hogy Kamaria, városábani jelenlétekről semmit se sejtsen.
Akisza megigérte kérésének teljesitését s csakhamar elindult útasaival,
míg Szaif Abuttaival a már egészen fölszerelt s indulásra készen álló
hajóra ment.
Ez időkben csak a phöniciaiak és az égyiptomiak értették a hajókázást, a
többi nemzeteknél ez a tudomány igen fejletlen s gyerek póláiban tengődő
volt, s így Abuttai hajója nem evezvén mindennap, csak lassan haladott;
egy hét óta voltak már útban, midőn az idő gyönyörű s a szél kedvező
volt. Szaif leült a hajó fedélzetére s a máliknak élete eseményeit
kezdette elbeszélnie midőn, a léget mozogni érezvén, visszafordult s a
lecsapó Airudot pillantá meg, ki újból mondá hogy: szerencsétlenség
reád!
– Újból! kiálta Szaif:
– Honnan jösz? ki küld?
– Hát nem tudod; nem te adtál-é át kedves anyádnak, hogy az ő
rendeleteinek legyek hív végrehajtója?
– De miként értesült az én visszatértemről? – kérdé Szaif.
– Hát ki más, mint tenmagad által? Nem te küldéd-e hozzá Barnokh-ot?
– Hát mit tett Barnokh? – kérdé Szaif sohajtva.
(Nehány percz óta Abuttai eltávozván, ezen beszélgetésből senki semmit
sem hallott; mert a nemtők rendszerint csak azok által láthatók, a
kikkel beszélnek.)
– Tudd meg – mond Airud – hogy Barnokh-Assahir megérkezvén, egy a
városhoz közel levő hegytetőre telepedett, honnan Kamaria palotájára oly
bűvsorsot vetett, hogy az egyszerre tökéletes sötétségben volt és pedig
olyan sötétségben, hogy lehetetlen volt gyertyát vagy tüzet éleszteni;
ugyanakkor anyádat oly idegrángatódzás fogta el, hogy egész testében
reszketett, s mennydörgést túlhaladó hangok kábiták és csaknem
szétrepeszték fejét. Ekkor Kamaria engem eléhivatott s kérdé, hogy ki
miveli mindezt.
– Azt a fiad által küldött Barnokh boszorkány teszi, – felelék én.
– Hát fiam életben van még? – kérdé Kamaria s én kéntelen voltam
elésorolni neki új kalandjaidat.
S ő egy percznyi gondolkozás után mondá nekem:
– Eddig Szaifot mindig nyugati tartományokba küldöttem, honnan mindig
visszatért, most kisértsük meg kelet pusztaságait; menj és vidd őt
valamely puszta szigetre.
„S íme, itt vagyok, hogy oda vigyelek!
– Istenem – mond az Abuttait visszatérni látó Szaif – mit mondjak én a
máliknak? ha ezen folytonos elragadtatásokról beszélek, ki fog nevetni!
nem kárhoztatá-e az én anyám iránti túlságos leereszkedésemet? Legjobb
lenne, ha a tenger színe felett vezetnél mindaddig, míg a málik elől
kiérünk a látkörből s így azt fogja hinni, hogy én isteni hatalomtól
feltartatva a tenger színén járok s így nem sejti, hogy te jöttél el,
újból elragadni engem.
– Tudod, Szaif! hogy szeretlek és becsüllek téged – mond Airud – s bár
arra kárhoztattál, hogy a Kamaria nemtelen üldözéseinek eszköze legyek;
én azért mindent megteszek szolgálatodra, a mit korlátolt hatalmam
megenged; most is engedelmeskedem hát szeszélyednek; – menjünk hamar.
– Abuttai – mond Szaif – hajódat igen lassunak találom, szeretnék
előtted megérkezni szülővárosomba; én tehát előremegyek s ott várni
foglak!
– Előre menni! de minő módon? – kérdi Abuttai.
– A hit és akarat hatalma által – mond Szaif, – a hit hegyeket
költöztett át s meghóditja a szilaj elemeket is; én egyszerüen a vizen
sétálva fogok honomba menni.
– De az lehetetlen! – mond Abuttai.
– Midőn te egyszer egészen hivő leendesz, Abuttai, meglátod, hogy kevés
az, a mi lehetetlen.
Ezen szavak után Szaif Züliázán búcsut vett barátjától, leszállt a
hajóról s sebesen iramlott a víz színén, míg a málik tiszteletteljes
bámulattal nézett utána.
X. Kelet.
A csudálatos hal. Hakimeh Eflathun gyermekei. A leányok kertje.
Midőn Szaif Züliázán a tenger színén haladva, bizonyos távolságra jutott
Abuttai hajójától, Airud szokott útazási modorát követve, felszállott az
űrbe fiatal arábunkkal s nem sokára egy elhagyott szigetre tette le, hol
búcsut vevén tőle, elhagyá.
Szaif sokáig bolyongott miveletlen, vad és kopár helyeken, hol a szem
semmi növényzetet nem tudott fölfedezni; de végre egy nagy köves térség
közepén egy egyedül álló fát pillantván meg, epedve sietett feléje,
annak jótékony árnyában kevés nyugalmat keresni.
S míg Szaif a fa árnyába telepedve, bolygó és nyugalom nélküli sorsával
tépelődnék, nehány lépésnyi távolságra egy szűk, sötét s kútszájhoz
hasonló nyilást fedezett föl s hozzá közeledve látá, hogy ezen kútmeder
kövei lépcsőzetszerüleg vannak rakva. A láthatás és ismerhetés ohajától
ösztönöztetve, megkisérté e sötét és oly szűk nyilásba leszállni, melyen
az ő karcsu teste is alig csúszhatott le; egy darabig eként szállott
lefelé, de nem sokára a lábtó fogak hiányzottak lábai alatt s Szaif
Züliázán egy iszonyu mélységbe zuhant alá, s bár az esés roppant
magasságról történt, de ő homok ágyra esvén, semmi baj nem érte.
Bár már régóta hozzászokott az útazás minden nemeihez fiatal arábunk,
mégis egy kissé elszédült váratlan sebes esése következtében; de midőn
ijedségéből felüdült, látta, hogy az elhagyott szigettől egészen
különböző tájékon van; itt az egy ezüst folyamtól ezüst szalagként
átkigyózott mező zöld, nevető és növénydús volt; e folyam bájos ligetek
közt folydogálva, a tenger felé sietett. Szaif e folyam partjain
haladott azon reménynyel, hogy valamely emberi lakra fog találni; de ő
csak egy a folyam partján ülő s természetfelettien nagy emberre talált,
ki midőn észrevette Szaif Züliázánt, ijedten kelt föl s mondá neki:
– Idegen, könyörgök neked, hogy ne bánts engemet.
– Én azt hiszem – mond Szaif – hogy inkább nekem kellene félni tőled, ki
háromszor akkora vagy mint én; de mondd meg nekem, ki vagy? miféle
fajhoz tartozol?
– Én meg fogom neked mondani, hogy ki vagyok, ha megigéred, hogy bántani
nem fogsz.
Szaif elmosolyodott s gondolá, hogy most ugyancsak kevéssé harczias nép
közé jutott s azután ünnepélyesen megigérte ennek a nagy embernek, hogy
bántani nem fogja.
– Tudd meg tehát – mond ez – hogy egy Noé fiaitól származó törzs
vagyunk, minket Nuhiá-nak hivnak, ezen sziget közelében lakunk s mind
egy igaz Istent hivő muszulmánok vagyunk.
– S miért jöttél ide? – kérdi Szaif.
– Azt is megmondom, ha megesküszöl, hogy nem fogsz akadályozni a
honombai visszatérésben.
– Eh, ne félj semmitől! – felel Szaif – ki már békétlenkedni kezdett ez
óriás gyávasága miatt.
– Minden évben mi ezen folyam partjára jövünk Asburah hó 10-dik napján
(mely ma van), mert ezen a napon egy sok színü kigyót szokott a folyam
erre a helyre hozni, mi kifogjuk s visszatérünk honunkba; s midőn a
kereskedő hajók a mi partjainkat érintik, kelméket s egyéb czikkeket
adnak cserébe a mi feldarabolt kigyónkért.
– Úgy hát az igen becses állat?! s mi az ő tulajdonsága? – kérdi Szaif.
– Ezen állat bőre – mond a Nuhia – a vakoknak szemevilágát visszaadja;
elég ha ezen kigyóbőr egy kis darabjával megsuroljuk a vaknak
szempilláit, s az rögtön visszanyeri láttehetségét.
– Az valójában csudálatos jótékony adomány! – de alig mondá Szaif e
szavakat, a folyam dagadni kezdett s medréből kiszökellt; hullámai a
szivárvány színeit vevék fel s nem sokára két roppant hal – melynek
alakja a kigyóéhoz hasonlitott – egészen melléje a víz szélire jött. A
Nuhia egyik megfogására készülvén, monda Szaifnak:
– A másik hal bizonyosan számodra jött, mert mióta törzsünk létezik,
soha egynél többet nem láttunk, s így bizonyosan a másodikat Isten neked
küldé.
Szaif ekkor megfogta azt, a mit Isten neki küldött s halásztársát az
onnan nem messze levő csolnakhoz követé, ezen csolnakban az előbbihez
hasonló két ember volt, kik hasonlóan megijedtek az ő jelenlététől; de
miután a halász megnyugtatá, hogy nincs mitől félniök, a parthoz húzák
csolnakukat s a halászt és Szaifot fölvéve s a két halat sem feledve el,
a tengernek eveztek s nehány óra mulva megérkeztek országukba.
Partra szállván, a halász első gondja volt, hogy Szaifot a málikhoz
vezesse, kinek elbeszélte, hogy miként találkozott vele s hogy neki is
egy kigyója van, mely a hatalmas Isten kegyének elvitázhatlan jele. A
nuhiák málikja ekkor mondá fiatal arábunknak:
– Kicsiny barátom! igen sajnálom, hogy közöttünk nem maradhatsz; de mi
az idegenektől félünk, s a mit érted tehetünk csak az, hogy egy
hajócskát s élelmet adunk neked, hogy azon vagy honodba visszatérhess,
vagy tetszésed szerint tovább folytathasd útadat.
S más nap egy csolnakot megraktak eleséggel s Szaif tengerre szállott
azon szándékkal, hogy honába visszatérjen. De a szél és hullámok
ellenkező irányba ragadták, elannyira, hogy ő kénytelen volt minden
ellenműködéssel felhagyva, átengedni hajóját a tenger folyamnak, mely
három nap és három éjen át iszonyu sebességgel ragadta ugyanazon
irányba, a nélkül, hogy ezen útjában egy hajóra is talált volna; de
végre a negyedik nap reggelén aggódni kezdett volt, hogy száraz földet
sehol sem talál, és sehová meg nem érkezik; midőn nem sokára egy feléje
jövő hajó vitorláit pillantá meg. Szaif örvendve kezdett evezni, hogy a
távolságot megröviditse; s nem sokára a látott hajó közelében volt,
midőn egyszerre egy iszonyatos száj nyilt meg előtte s csónakját iszonyu
sebességgel nyelte bé. Szegény Szaifnak alig volt ideje a tengerbe
ugrani s sebesen úszva távozni ettől a falánk kalóztól, s midőn fejét
vissza meré forditani, látá, hogy az egy óriási hal volt, melynek
vitorlákhoz hasonlitó fehér szárnyai voltak.
Szaif ekkor ruháit levetkezve, úszni kezdett a szél irányába s így
úszott egész nap a nélkül, hogy kutató szemei valahol partot
pillantottak volna meg; a sötét éj leereszkedett s ő érzé, hogy lankadni
kezd, hogy fáradság- és éhségtől kimerülve van s nem sokára már annyira
elfáradt, hogy mozdulni képtelen volt; ekkor érezte, hogy végpercze
közelg, s elkezdett buzgón imádkozni, Isten védelmébe ajánlván magát.
Nehány óra mulva fiatal arábunk a lételnek oly csekély érzetével birt,
mennyi a halálnak érzetére szükséges; úgy tetszett neki, hogy a hullámok
megszüntek őt vinni, hogy ő sirjának hideg kövén fekszik. De a nap első
sugarai csakhamar lezáródott szempillái alá sikultak bé, a lég frisesége
fölelevenité eltompult érzetét; végre felnyitván szemeit, a tengertől
távol, nedves hideg földön találta magát, nem messze tőle nehány fa
állott; Szaif nagy erőfeszitéssel oda mászott, hol egy forrást s nehány
vad gyümölcsöt találván, egy kissé visszanyerte erejét, s miután nehány
óráig kinyugodta magát, egy a távolban megpillantott város felé intézte
lépteit.
A mint közeledett a városhoz, az mind inkább szépnek és nagynak tünt fel
előtte. Szaif ekkor öltözetére, mely egy gatyából állott, vetvén
szemeit, szégyelte így a városban megjelenni, s szét nézett, ha nem
találhatna-é künn a mezőn valamely falusi lakot, hol meghúzhatná magát.
S a mint így vizsgálódnék, több sirva és jajgatva menő embereket
pillantott meg, kiknek nyakukra kötél volt akasztva, s a vesztőhely felé
vezettetének, őket kisérő fegyveres emberek által. Szaif ez utóbbiakhoz
közeledvén, kérdé, hogy mit akarnak tenni? és miért sirnak azon emberek?
– Ezek orvosok – felel egyik – s málikunk halálra küldi a feletti
haragjában, hogy egyetlen leányának szeme világát nem tudták visszaadni.
Szaif rögtön halbőrére gondolt, melyet hajótörése daczára is testére
kötve megvédett s mondá a katonáknak: Ne menjetek tovább, hanem
vezessétek e szegény orvosokat vissza a városba, mert ők nem
gyógyithatták s nem gyógyithatják meg a herczegnőt. Csak egyetlen egy
szere van annak, s egyedül csak én ismerem azt; s hallván messze levő
honomban a málik leányának szerencsétlenségét, csak is azért útaztam
ide, hogy neki szeme világát visszaadjam.
A katonák kérdést tettek: hogyan van hát, hogy ő egyedül és öltözetlen
érkezik? Szaif elmondá, hogy a hajó, melyen jött, nem messze a parttól
törést szenvedett, s hogy neki sikerült, úszva partra jutni.
A málik értesitve lőn, s a hozzája vezetett Szaifot szivesen fogadta, s
az általa nyujtott remény kimondhatatlan boldoggá tette, s illőleg
felöltöztetvén, a herczegnőhez vezette.
Mihelyt Szaif Züliázán belépett a hárembe s szemeit a betegre veté,
azonnal megismerte, hogy az nem más mint Nahida, a khinai máliknak
leánya, kit Mukhtatif óriás várából kiszabaditott, s ki midőn látná,
hogy nőűl nem akarja venni, kivánta, hogy egy napon arany, öltöny és
kenyér nélkül érkezzék az ő országába. – Különös – mondá – hogy ezen
leány imája teljesült.
Szaif elévett ekkor egy darab halbőrt s megdörzsölte vele a herczegnő
szemeit, ki rögtön olyat sikoltott, hogy a körülte levők azt hivék, hogy
meghalt. A málik nyugtalanul távozott családja után s azon perczben
lépett a szobába, midőn Nahida kinyitván szemeit, megismeré Szaif
Züliázánt s a viszontlátás örömében nyilt karokkal omlott keblére, akkor
atyja feddő hangon mondá neki:
– Leányom, mit teszesz? ezen orvos iránti elismerésed igen messze ragad!
– Atyám! – mond Nahida – ez az a hős, a kiért én annyit könyeztem, hogy
végre meg is vakultam; ez azon Szaif Züliázán, a ki engem Mukhtatif
óriástól megmentett s ő újból az, a ki látásomat visszaadta, melynek
azért örülök főképpen, mert kinyilt szemeimnek első pillantása az ő
arczára eshetett újból, mely azért boldogit főképpen engem, mert
tekintetemet ő rajta legeltethetem, kit oly hűn s oly reménytelenűl
szeretek.
– Fiam! – mond ekkor a málik Szaifnak – hasonló szolgálatokért csak egy
jutalmat ismerek, s az leányom keze.
Ekkor Szaifnak drága öltönyöket adtak, a mufti és a kadi (főpap és biró)
rögtön eléhivattak, a házassági szerződés megkészittetett, a vigalom és
örömünnep hét napig tartott.
A hetedik napon Nahida leggazdagabb s legpompásabb öltönyét véve föl,
Szaif Züliázánhoz vitetett s a bemutatási ünnepély végeztével mind
visszavonultak, s a két házaspár magára hagyatott. Szaif a szoba egyik
szögletébe vonulván, imádkozni kezdett, s a mint imádkoznék zajt hallott
a szoba talaján, s föltekintvén Airudot pillantotta meg.
– Já, Airud! – mond Szaif Züliázán.
– Labik ya Szidi! – felel a nemtő.
Szaif, Airud modorának megváltoztán csudálkozva, kérdé:
– Honnan és miért jössz?
– Jövök – mond a nemtő – hogy honodnak, nőd- és gyermekednek
visszaadjalak.
– Végy hát és induljunk! – mond örömmel Szaif.
De Nahida hallván ezen beszédet, könyekre fakadt s kiálta:
– Hogyan! most már, midőn nőd vagyok, újból el akarsz hagyni? – s kezeit
imára emelte föl.
– Vigyük e nőt is magunkkal – mond Szaif – mert félek az ő imájától;
mert imája következtében érkeztem nyomorultan és minden nélkül e távol
országba.
Airud ekkor mindkettőjöket fölvevé s rögtön elindultak az arábok országa
felé.
Nehány óra alatt Szaif honában volt, s azonnal bezárkózott Airuddal s
kérdé, hogy miként van, hogy nincsen többé Kamaria hatalmában?
– Emlékezni fogsz bizonyosan – mondá a nemtő – azon sötétségre, melyet –
mint akkor elmondám neked – Barnokh Assahir Kamaria palotájára
bocsátott, s azon szenvedésekről, melyekkel a szultánát kínozta; ezen
perczben küldött volt el engem, hogy kelet valamelyik lakatlan szigetére
vigyelek. Távoztom után szultán Szaif Rádhoz küldött, kéretvén őt, hogy
nyomoruságában segitsen rajta s küldje el Szkárdiont, hogy Barnokh ellen
védje őt. Ez utolsó, bűvészete által megtudta Kamaria kérését Szaif
Rádhoz; rögtön alakot változtatott s Szkárdion alakját vette magára, s
egy gazdagon ékitett öszvérre ülvén a szultánnő palotájába ment.
Kamaria, mihelyt Szkárdion megérkeztét béjelenték, maga elejébe ment s a
legnagyobb udvariassággal s tisztelettel fogadta; elpanaszolta neki
idegrángatódzásait s a sorvasztó hideglázt, mely egy perczig sem hagyja
nyugodni, s azon iszonyu zajt, a mi fejét csaknem szétzúzza; – „a mi a
sötétséget illeti, vezérséged is láthatja; s ez elől menekülnöm sem
lehet, mert bárhová menjek, követ engem, s mindazok, a kik velem
beszélnek vagy körülöttem vannak, e kiállhatatlan sötétségbe vannak
sülyesztve.“
Ekkor az ál Szkárdion elbeszélte neki, hogy azok mind egy Szihir
(boszorkányság, bűvészet) következményei s hogy ő reményli, hogy azoknak
befolyását megsemmisitheti. Rögtön munkához is fogott s bizonyos bűvészi
összelés (combinatio) által lerontá legelébb annak hatását, s a nap
sugarai behatottak a palotába s Kamaria visszanyerte egészségét.
A szultánnő örömének özönében nem tudott szavakat találni, hogy az
álvezérnek háláját nyilvánitsa, s nem akart tőle egy perczig is távozni;
Barnokh oly szeretetre méltóvá tette magát, mint csak lehete; mindig
valamely módot keresvén, hogy a szultánnő karján levő Lueh-t
elsajátithassa. Az éj elérkezett a nélkül, hogy alkalom mutatkozott
volna; már illő lett volna távozni, s az álvezér fel is állott, hogy
búcsuzzon, midőn Kamaria mondá neki:
„Maradj az estve nálam; te igen nagy műveltségü ember vagy s én szeretek
veled társalogni.“
Barnokh örömmel fogadta el ezen meghivást s miután sokáig beszélgettek,
a szultánnő saját szobájába vettetvén ágyat az álvezérnek, lefeküdt.
Barnokh igen lekötelezett volt ezen figyelemért, mely terveivel oly
öszhangzásban volt.
S midőn látná, hogy a rég nyugalmat nem élvezett Kamaria mélyen elaludt,
felkölt, gondolván, hogy ha ezen alkalmat elszalasztja, soha az életben
többé fel nem találja. Ekkor nagy elővigyázattal a szultánnőhez lépett,
fölemelte lassan kezét s lekapcsolá a Lueh-t, melynek lánczát ujjaira
tekerve tartotta Kamaria s azután ágyába visszatérve, megdörzsölte azt s
rendeletet adott, hogy jőjjek utánnad s hozzalak el. S íme, én örömmel
teljesitém ezen rendeletet.
Még éj volt. Szaif Kamaria szobájába ment, ki még mindig mély álomba
volt merülve; megcsókolta ottan Barnokh Assahirt, ki neki kézbesité a
becses talizmánt azon figyelmeztetéssel, hogy ezután azt soha senkinek
át ne adja, s azután mindketten málik Efráh-hoz siettek, hol Szaif
családját megtalálta.
Kamariának szokása volt, minden reggel nehány órát a trónteremben
tölteni, hogy vezéreit kihallgassa, itéleteket hozzon s rendeleteket
adjon. Most is, fölkelvén a trónterembe sietett; de mily nagy volt
meglepetése, midőn a trónt Szaif Züliázán által elfoglalva találta,
kinek jobbján málik Efrah, balján Szádun ült.
A szultánnő szemeit törülé meg, azt hivén, hogy azok még valamely
álomlátás befolyása alatt vannak; de midőn a valóságról meggyőződni volt
kénytelen, könyeket és zokogást veve újból elő, az anyai gyöngéd
szeretet fegyverét vevé kezébe; de alig kezdé el ezen új, szinpadilag
ügyesen játszott szerepét, hogy málik Efrah, Szádun s mindnyájan, kik
jelen voltak, felkiáltának:
– Szaif! ha te ezen nőnek újból hitelt adsz, ha az ő pokoli ravaszsága
által újból rászedetni engeded magadat, akkor téged közülünk senki sem
fog szolgálni, mert nekünk nem csak téged, hanem magunkat is féltenünk
kell.
Ekkor Szaif monda?
– Vigyétek és zárjátok a vár börtönébe!
Nehány hétig nyugodtan s alattvalóit boldogitva ült Szaif atyja trónján.
De nehány hét mulva értesitve lőn, hogy a két testvér vezér, Szkárdion
és Szkárdis, a városba vonulnak bé s az itt történt változásról semmit
sem tudva, Kamariához igyekeznek. Szaif rendeletett adott, hogy
értesitetlenül hozzája vezessék. S midőn a két vezér Kamaria helyett
Szaif Züliázánt találta a trónon, oly zavarba jöttek, hogy egy árva szót
sem tudtak kiejteni. Szaif pedig a börtönbe küldé, ahhoz, a ki az ők
segélyéhez folyamodott.
Mihelyt a vezérek Kamaria társaságába jutottak, ez elbeszélte nekik az
eseményeknek csudás s nem remélt kifejlődését. Szkárdis ekkor mondá
neki:
– Ha módot találok téged ezen fogházból kiszabaditani, szabadságunkat
vissza fogod-é adni?
– Hogyan gondolhatod – mond Kamaria – hogy börtönben hagyjalak titeket
akkor, midőn én szabad leendek?
Akkor Szkárdis zsebéből egy fehérport tartalmazó papirost vett ki, s
ezen port egy kevés vízben felolvasztván, megitatá Kamariával; ez
csakhamar elhalványult, szédülni kezdett s csaknem eszmélet nélkül esett
földre; de még annyi ereje maradt, hogy Szkárdisnak mondhassa!
– Hát te engem megétettél, vezér?
– Sehogy sem, – mond Szkárdis – én egy ártatlan szert adtam bé neked s
holnap semmi bajod sem lesz; de én ismerem Szaif Züliázánt s te holnap
szabad leendesz.
S valójában a várparancsnok értesiteni ment Szaif Züliázánt, hogy anyja
veszedelmesen beteg, s nehány percz mulva Szaif remegve futott anyjához.
S midőn halványan s erőhagyottan látá, könyezni kezdett és mondá neki:
– Anyám, anyám! én méltatlanul bántam veled, én vétkes vagyok, hogy
téged bezáratálak; bocsáss meg nekem, anyám!
S rögtön rendeletet adott, hogy a palotába szállittassék át.
Szaif szorgalmas s szeretetteljes ápolása következtében Kamaria
csakhamar felépült mesterkélt betegségéből; ekkor Szaif mondá neki:
– Anyám, kedves anyám! tartsd meg egésségedet, nyugalmadat és örömedet;
nékem nincsen szükségem a szultánságra, sem a Lueh-re, tartsd meg
mindazt; én ha országot akarok, tudok magamnak hóditani nemtők segitsége
nélkül is!
A szultánnő sirni kezdett. – Fiam, szeretett gyermekem! ki az anyai
szívnek büszkesége vagy, – tartsd meg azon talizmánt, mert engem újból
vétkessé tehetne; én félek tőle, mert tudom mennyi roszat tettem vele
neked; vedd vissza, kérlek!
– Nem, nem! – mond Szaif – mivel neked szenvedést okozott, én nem akarom
többé birni s más részről mi roszat tehetnél vele nekem, midőn én önként
elhagyom azon hatalmat, melyet te szeretni látszol, s melyben oly jól
találod magadat.