először életében kezdett félelmet érezni, mert először küzdött életében
nejéért és gyermekéért, kit végtelenűl kezdett szeretni. S e szeretet
varázshatalma volt az, mi bátorságát és erejét három nap és három éjen
át fentartotta; de háromszor 24 órát nyugalom- és táplálkozás nélkül
tölteni, szakadatlan küzdésben, végre kifáraszták. Kétségbeesetten
érezte lankadni karját, midőn egy régi barátnéja leszállott az erkélyre;
ez pedig nem volt más mint Akisza, ki már egyszer megszabaditá a mély
kútból. Egy percz alatt Akisza vállaira emelte Szaifot, nejét s
gyermekét és felszállott velök. Szaif látva, hogy Khailuna ott maradt,
mondá a nemtőnek:
– Akisza! kérlek vedd fel azt a nőt, a ki engem nagy veszélyből
szabaditott ki, s a ki nyomorultan fog elveszni, ha mi az attulinok
kezei közt hagyjuk.
– Lehetetlen – mond Akisza – ha én őt is felvenném, akkor mind az ötön
menthetetlenűl elvesznénk.
S míg ezt mondá, több katona tolult volt már fel az erkélyre, s az ott
egyedül talált szegény szerencsétlennek esve, azt darabokra vagdalták s
ledobták vérző tagjait a népnek.
Szaif elforditá szemeit ez iszonyu látványtól s az ég felé emelkedvén,
imádkozott a szegény vad nőért.
IX. Abuttai málik.
Oroszlánvadászat. A boszorkányok hegye. A hit győzelme.
Akisza sebesen emelkedett fel, hogy Szaifot megkimélje Khailuna
meggyilkoltatásának szomoru látványától, de nem sokára megállapodott egy
magas hegyen, hol letevé útasait.
– Régóta nem örülhettem látásodnak, Akisza! – mond Szaif – ki
értesitett, hogy nekünk szükségünk van védelmedre?
– Airud jött értesiteni engem, hogy te minő vészes helyzetben vagy, ő
maga nem tehete semmit értetek, mivel Kamaria hatalmában van, de
legalább engem megkért, hogy segélyetekre siessek.
Szaif háláját nyilvánitá s kérte, hogy nejével és gyermekével együtt
vigye vissza honába.
Én elviszlek oly messze, mennyire csak tehetem, de mi roppant távolságra
vagyunk a te városodtól s én Szulejmán látnokkal egyezményre léptem,
melynek értelmében én csak 8 napig szolgálhatom ugyanazon személyt; mi
tehát hét napig együtt útazandunk, s akkor az út hátra levő részét nálam
nélkül kell hogy megtegyétek.
A 8-dik nap reggelén, midőn egy szép hajlatu zöld hegy felett haladnának
el, Szaif mondá a nemtőnek:
– Akisza! tégy le minket itt; ez igen szép nyugvó hely; s mivel te még
estvéig segitségünkre lehetsz, kérlek, menj és nézd meg mi történik
Kamarianál, hogy mit tett a mi atyánk- málik Efráhval és barátom-
Szádunnal s végre, ha lehet, hozd el Ham-ben-Noeh (Hám, Noé fia)
kardját, melyet anyámnál hagytam volt.
A nagy útaztató örömmel elvállalta ezen megbizásokat, eltünt s nehány
óra mulva visszatérvén mondá:
– Kamaria annyira el van foglalva visszanyert hatalma örömeivel, hogy
semmi figyelmet nem forditott sem a málikra, sem Szádunra, kik
tisztelnek s visszatértedet epedve várják; Hám kardja pedig itt van;
van-e még valamire szükséged, hogy útadat bevégezhesd?
– De igen – mond Szaif – két jó lóra s egy kevés eleségre.
Akisza megszerzé a kérteket s azután búcsut véve, távozott. Szaif és
neje lóra ültek kis fiok- Dumárral, s így útaztak hegyen, völgyön és
pusztákon át egy hónapig. Útjok 31-dik napján a mint egy magaslatra
értek, az alattok elterülő térségen egy habesh-i málikot pillantának
meg, ki fegyvereseivel egy iszonyatos nagyságu oroszlánt űzött, de
valahányszor a harcznokok megközeliték, a büszke állat visszafordult s
megrázván hatalmas serényét, rájok szegzé lángoló tekintetét s oly
iszonyatos orditást hallatott, hogy az űzők bár mind bátor harcznokok
valának, ijjedve hátráltak. Midőn Szaif a habesh-iek ezen habozását
látná, bátorsága és hősiessége nem engedé, hogy habozzon, elhagyta nejét
és gyermekét, mondván, hogy hamar visszatérend s levágtatott a hegyről,
a megállapodott oroszlánnak intézvén lépteit, hiában kiálták a habesh-i
harcznokok, hogy vigyázzon s egyedűl ne közeledjék a félelmes állathoz;
őt ezen félénk kiáltások nem tartóztatták fel, ő egyenesen az
oroszlánnak tartott, mely megpillantván a közelgő Szaifot, összehuzta
magát, s midőn tíz lépésnyire ért hozzá, oly erővel szökött reá, hogy ha
egy fal lett volna is, ledöntötte volna; de Szaif el volt e rohamra
készülve s kardjával felfogta, az oroszlán visszahanyatlott s halva
terült a földre.
Ezt látva a málik, kit Abuttainak hivtak, magához kéreté Szaifot s mondá
neki:
– Idegen! te bátor hős vagy s gyakorlott harcznok; reménylem, hogy el
fogsz szerályomba kisérni, hol én szerencsés leszek téged érdemed
szerint fogadhatni.
– Málik! – mond Szaif – én szives meghivásodat elösmerés érzetével s a
leghálásabban fogadnám, de nőm és fiacskám a hegyen várnak reám s én
megigértem nekik, hogy hamar vissza fogok térni.
Ekkor a málik érettök küldött s mindnyájokat az onnan nem messze levő
városába vezeté.
Abuttai saját palotájába szállásolta s mindenféle kitüntetéssel
elhalmozta, s nem sokára oly vonzalom- s rokonszenvvel viseltetett
vendégei iránt, hogy Szaif gondolá, hogy a véletlen egy valódi barátot
szerzett neki. De a málik Shámát mindennap látva s bámulva
hasonlithatlan szépségét, – mely mindenkire, ki őt megközelité,
bűvölőleg hatott, – nem tuda ellentállani, hogy szerelmes ne legyen új
barátjának nejébe; hasztalan igyekezett magától ez érzést eltávolitani s
magát meggyőzni, hogy a szent vendégszeretet törvényei tiltják azt; de a
miként erőlködött önmaga által is kárhoztatott szerelmét legyőzni, az
ellenkezőleg még nagyobbodott, szenvedélyesebbé lett s szivét és
képzeletét elragadva, az ész hatalmát ledöntve, nem volt más gondolata,
mint Sháma s más vágya, mint annak birhatása. Midőn e reménytelen
szerelem egészen elgyötörte s életét elkeseritné, magához hivatá vezérét
s mondá neki:
– Vezér! mit mondasz szerencsétlenségemhez? én veszetten szerelmes
vagyok ama fehér nejébe; ez a szerelem elrabolta nyugalmam, álmaim és
étvágyomat s éltemet szenvedés és gyötrelemmé változtatta át. Mondd, nem
ismersz-é védszert ezen öldöklő betegség ellen?
A vezér nehány perczig gondolkozott s a málikra tekintvén, mondá:
– Já, málik! e betegségnek csak egy gyógyszere van s csak az a nő, a ki
téged szenvedtet, képes meg is gyógyitni; akarod-é uram, hogy
szolgáljalak? Van nekem egy hatalmas szerem, melyet ha étel- vagy italba
béveszen valaki, a legmélyebb álomba meriti. Ha ohajtod, elaltatom
nehány órára a két vendéget s akkor semmi nem állja útját vágyaidnak.
Abuttai először visszaútasitá ezen eszközt, de később szerelmétől
gyötörve, elfogadá s vezére által elhozatván az álomport, az azon estve
Szaifnak és nejének küldött minden ételre hintett. De szerencsére a
máliknak addig kedvelt neje észrevette a máliknak Sháma iránti szerelmét
s rögtön értesitette Szaifot s nejét a cselről, kérve, hogy ezután
semmit ne egyenek a málik küldötte eledelből, kérvén őket, hogy engednék
meg, hogy ezután ő gondoskodjék asztalukról.
Estve a málik elküldé vezérét, meggyőződést szerezni, ha az álompor
hatása bekövetkezett-é?
De mily nagy volt meglepetése, midőn hallaná, hogy a tökéletesen éber
aráb kérdi tőle:
– Vezér! mit keressz itten?
– Jöttem – mond ez zavarodtan – tudakolni, ha vacsorátokkal meg
voltatok-é elégedve?
– Más napokon soha eszedbe nem jutott ily tudakolást tenni; itt valami
lappang s én valójában, vezér! azt hiszem, hogy te pirulsz s hogy okod
is van viseleted miatt elpirulni.
A vezér látogatását nagyon megrövidité s visszatérve a málikhoz, monda
neki: Én azt hiszem, hogy az idegenek értesülve voltak terveinkről, mert
ők egy cseppet sem alusznak, sőt a fiatal ember nekem kevéssé hizelgően
beszéle; de nem vagy-é te uralkodó, határtalan úr városodban, ki merne a
te akaratoddal daczolni? Kérd egyszerüen, hogy rövid időre engedje át
neked nejét, s ha nem akarna beléegyezni, akkor is el fogod tőle venni;
annál roszabb reá nézve, ha téged erőszak alkalmazására kényszerit.
A málik újból visszaútasitá ezen módot, de később elfogadta; mert a
nehézségekkel tépelődő szenvedély benne a jó és rosz érzetét
egybezavarta volt; mert a józan itélettől megfosztá a vak szenvedély.
Szaif más nap reggel, mint szokása volt, a málikhoz ment, de nem hozott
semmit neki elé; azonban Abuttai maga vitte e tárgyra a társalgást,
mondván:
– Szaif! hozzád egy kérésem van, mely megmutatja, ha te valójában
barátom vagy-é: kölcsönözd nekem nődet rövid időre; mert ha nem teszed,
iránta való szerelmemben megbolondulok, meghalok.
Szaif azt hivé, hogy roszul értette a mondottat s kérte a málikot, hogy
ismételné, s midőn azt a málik újból elmondá, nehány perczig a bámulat
és harag miatt nem tudott hanghoz jutni; de végre visszanyervén
beszélőtehetségét, mondá:
– Hogyan, tőlem mersz ily dolgot kérni, Abuttai! tőlem, ki vendéged
vagyok; hát hol születtél te? melyik országban látád, hogy a férj nejét
kikölcsönözze s azután újból visszavegye?
Ingerültsége gátlá, hogy tovább folytassa; fölkelt, mintegy láztól
ragadtatva, átfutott a termen, szobájába ment és mondá Shámának:
– Nőm, kelj fel! mi itt becsület és hit nélküli emberek közt vagyunk.
Sháma gyorsan készült s mindketten gyereköket sem feledve el, kimentek a
szerályból s nem sokára azután a városból is.
S míg így haladnának, lódobogást hallottak hátok mögött s egy lovag
elélovagolván, hamar utólérte az útasokat s mondá nekik:
– Hová futtok ilyeténképpen, s te nő, ki nélkül élni nem tudok, miért
távozol?
E szavakat maga Abuttai hallatta, ki vezérétől ingereltetve, a menekülők
űzésére indult seregeivel.
Szaif ekkor megállott s mondá neki:
– Mit mondasz, szemérem- és bátorság nélküli férfiu? közöttünk most már
csak a küzdtér határozhat s te meg fogod tudni, hogy én Szaif Züliázán,
az emberek- és nemtők legyőzője vagyok.
Azon perczben, midőn a málik utolérte az útasokat, azok egy dombon
haladtak ki. Szaif egy nehány fát látott ott, melyek árnyába nejét és
gyerekét elhelyezvén, lement Abuttaival a hegy aljába; ekkor a málik
harczrendbe állitá seregeit s felszólita egy hőst, hogy lépjen síkra
Szaif Züliázán ellen; egy vasoszlophoz hasonló harcznok kilépett s
Szaifra rohant; de ez úgy fogadta őt, miként a pusztai oroszlán fogad
egy gyenge juhot; egyetlen egy csapással két részre osztá ellenfelét;
egy más hős követé ezt s hasonló sorsban részesült; azután egy 3-dik,
4-dik s így egész estvéig. Szaif ekkor visszatért neje- és gyermekéhez.
A málik pedig összegyüjté sergeit s monda nekik: – Én nem hivém eddig,
hogy egy idegen is veletek megmérkőzhetnék s íme, egy sem vala képes ezt
az idegent legyőzni!
De a katonák fennen igérék, hogy holnap megmentik ellenségétől.
Más nap a hajnallal Szaif újból megjelent s kiáltá:
– Ki akar velem megmérközni?
Egy habeshi harcznok bé sem engedé e szavakat végezni, Szaifra rohant,
de a fiatal aráb fölemelte Hám kardját s egyenlő két részre hasitotta a
hábeshi hőst Egy második jött hasonló sorsban részesülni s ez így
tartott újból estig; ekkor Szaif visszatért a hegyre; a málik pedig
szitkokba fakadott ki katonái ellen, de ezek azt felelték neki:
– Já, málik! ezen emberhez férni nem lehet; arról mi már akkor
meggyőződhettünk volna, mikor az oroszlánt megölte. S másfelől miért
vívnánk mi tovább vele? Ha te ez ember nejét szereted s el akarod tőle
venni, menj magad s küzdjél ellene; de arra jogod nincs, hogy minket
mind a halál szájába űzz csupán csak azért, mert te szerelmes vagy.
Abuttai átlátá, hogy harcznokainak igazuk van; de azt is érezte, hogy ő
azon nőről s annak birhatási reményéről lemondani nem tud.
S más nap, mihelyt Szaif mutatkozott, a málik felölté fegyverzetét,
leereszté sisakrostélyát s vashegyként jelent meg Szaif előtt.
Abuttai egyike volt a legelhirhedtebb hősöknek Habesh-ben s Szaifhoz
érvén, mondá neki:
– Most már játékod nem lesz oly könnyü, mert én Abuttai málik vagyok!
Szaif értesülvén, hogy vetélytársával lesz dolga, megedzé szivét s
örömmel mondá:
– Légy nyugodt, Abuttai! te egy hőshöz és egy málikhoz méltó vágást
fogsz kapni!
Ekkor összeütöttek s egy iszonyatosan dühös harcz kezdődött el; nagy
porfelleg takarta őket el csakhamar a nézők szemei elől; csak a
fegyverek dörgő csattogása hallott s néha villámként átfénylett a sűrü
porfellegen a fegyverek sebesen forgó éle s az összekoczczanásuk alatt
sarjadzó szikrakalászok.
Végre több órai elszánt harcz után Szaif oly közel férkőzött ellenéhez,
hogy sisakjaik csaknem összeértek s kiáltván:
– Allah veh akhber (Allah hatalmas)!
Megragadá egy kézzel s lekapva lováról, felnyargalt vele a hegyre, hol
Sháma herczegnő várt reá s ott egy fához megkötvén, a csekély távolra
levő nejéhez és gyerekéhez ült le, míg előttök Abuttai fájdalom-,
szégyen- és szerelemtől könyezett.
S míg Szaif így boldogságát és dicsőségét élvezé, az alatt valamely
mozdulatot vett észre feje fölött s feltekintve megismeré, hogy az
Airud. Nevénél szólitá őt, de ez búsan kiáltá:
– Szerencsétlenség száll rád, aráboknak fia!
– Mi történt s miért jösz? – kérdé ijedten Szaif.
– A te kegyes anyád küld újból – mond ez.
– S honnan tudhatá ő, hogy én a khéllánok közül megszabadultam?
Hát nem te igyekeztél-é ezt vele tudatni? nem te küldötted-é Akiszát Hám
kardja után? nehány nappal azután Kamaria keresé ezen kardot s nem
találván, engemet hivott s kikérdezett. S mivel én köteles vagyok mindig
igazat szólani, megmondám, hogy azt te vitetéd el Akiszával.
„Hát fiam életben van?“ kiálta ő s ezután engem hosszadalmasan
kikérdezvén, kéntelenitve voltam elmondani mindazt, mi veled történt
Khéllán- és Attulin országokban. Ekkor ő felkiálta: „Airud, indulj e
perczben; vedd fiamat s szállitsd át őt egyedül a tűzimádók- vagy a
boszorkányok hegyére!“ S most itt vagyok hogy elvigyelek oda, hová nekem
parancsoltatott.
– Hatalmas Isten! – felkiált Szaif Züliázán – miként hagyhatom én
szeretett Shámámat ezen megveszett málik mellett, a ki kezeim közül
akará kiragadni s ha jelenlétemben így tett, mit teend, ha majd én nem
leendek ott!
– Mit tehetek én? mindez nem a te hibád-e? nem te valál-e oly nagylelkü,
hogy szeretetre méltó anyádnak azon kétélü fegyvert adád, melyet ő
hatályosan felhasznál ellened; most már segiteni nem lehet azon; nincs
más mód, mint az önmegadás, mert mennünk kell!
E szavak után Airud felragadta Szaif Züliázánt, ki könytelt szemekkel
tekintett alá s Isten védelmébe ajánlá szeretett nejét s kicsiny
magzatját.
Sháma egyedül s vigasztalatlanul maradott ott Abuttai málikkal, ki
búsongó elmerengésében Airud ott létét észre sem vette; de Szaif
távolléte felötölvén neki, kérdé Shámától, hogy férje hol van?
Ez, ki már régóta azon törte fejét, hogy miként távozhatna a nélkül
azonban, hogy a málikot kötve hagyja, hogy még gondolkozási időt
nyerhessen, így felelt:
– Én nem tudom, hogy hová ment; de azt hiszem, rögtön vissza fog térni.
Egy óra eltelvén, a málik mondá a herczegnőnek:
– Já, Sháma! könyörgök, mondd meg nekem az igazságot, s ha védelemre
lenne szükséged, én azt úgy ajánlom fel mint egy testvérnek. Sháma, mi
történt férjeddel?
A könyező Sháma ekkor feloldá a málik kötelékeit s kezét bizalmi
zálogként odanyujtván a máliknak, elbeszélte a Szaiffal történteket.
Abuttai Sháma előtt rejtett kárörömmel a herczegnő és kis fia
társaságában estve visszatért a városba s ott nagyon kiméletes és
érzékeny volt vendége iránt; sok napokig igyekezett rosz eszméit elűzni
s megerősitni magát azon elhatározásban, hogy tisztelni fogja ezen nőt,
a ki rábizta magát, hitelt adván szavának; de vak szerelme a helyett,
hogy fogyna, még lángolóbbá lett ezen áldozat miatt, képzetét a
szenvedés még inkább felhevité s egéssége tökéletesen megromlott; nem
sokára az elkeseredés még nagyobb fokát érte el, mint a midőn Szaifnak
azon szokatlan inditványt tette, mely őket fegyveresen állitá szembe
egymással. S nem tudván többé magán uralkodni, magához hivatá a
herczegnőt, mondván neki:
– Sháma, szemem világa, bús lelkemnek ragyogó csillaga! te mindig
uralgod szivemet és lelkemet, hiában igyekezem neked engedelmeskedni,
szeretettem! nézd arczomat s lásd, hogy mit tett velem a szivemben
kiolthatatlan érted lángoló szerelem! ha nem vagy gyülölettel
irányomban, ne hagyj meghalni!
– Málik – felelt meglepetten s nyugtalanul Sháma – én Szaif Züliázánt
szeretem; én az ő neje vagyok s a tiéd nem lehetek, nem leendek.
– Tehát, herczegnő – mond hevesen a málik – annyi szenvedély, annyi
szenvedés, annyi áldozat s annyi bátorság az önküzdelemben s annyiszor
legyőzött érzelem, – mindez ércz szivedre nincs hatással s te engem
szemeid előtt meghalni hagysz – a nélkül, hogy könyörtelen
nyugodtságodat elvesztenéd.
S e szavak után Abuttai kiterjeszté kezeit a herczegnő felé, hogy
magához vonzza; ekkor Szaif neje fölemelé könytelt szép szemeit az égre
s halk hangon eképp imádkozott:
„Oh hatalmas Isten, kit szemeim nem látnak, de kit lelkem szakadatlanul
imád: egyedüli ura égnek és földnek! a te hatalmadra, a te igazságodra
kérlek könyörület Istene! védjed Szaif Züliázán fiának elhagyatott
anyját!“
S midőn a málik az imádkozó herczegnőre tevé kezét, érezte, hogy karja
megszáradott s megkeményült, mint a fa, s ez a kar leesett, miként egy
holtnak karja s nem tudá többet mozditani.
– Talán boszorkány vagy Sháma?! – kérdi a málik.
– Mentsen Isten! én a varázslathoz semmit sem értek, hanem könyörögtem a
mindeneket teremtő hatalmas Istennek, s ő meghallgatá a szegény
elhagyatott nő imáját.
– Hát kérd Istenedet – mondá a málik – hogy karomnak erejét adja vissza,
s én megbánva, hogy megsértettelek, igérem, hogy többé tenni nem fogom.
– Oh, hatalmas Isten! ha igaz, a mit ez ember mond, akkor kérlek
kegyelem és igazság Istene! add vissza neki erejét.
S midőn a herczegnő imáját végezte, a málik karja is visszanyerte
erejét.
De következő nap Abuttai málik a herczegnőhez menvén, mondá neki:
Az, a mi tegnap velem történt, csak esetleges elzsibbadás volt, mely
elgyengült egészségem természetes következése, s én még inkább ohajtom
ma birni szerelmedet, mely egyedül képes erőmet s egésségemet
visszaadni, s ekkor is kinyujtá kezét, hogy Shámát magához vonja – –
De az a kéz, az a kar rögtön elveszté erejét és életét; ekkor is
megbánta vétkét s jobbulást igért.
Sháma imája újból meggyógyitá.
De harmadszor is visszaesett bűnébe, s akkor hasonlóan lakolván, mondá
Shámának:
– Mit kell tennem, hogy vallásodra áttérjek? mert a te Istened hatalmas
és én benne hinni fogok.
A herczegnő ezen rögtöni változás felett örömre gerjedve, megmagyarázá
vallásának elveit s málik Abuttai muszulmánná lett, kimondván, hogy
„csak egy Isten van s Ábrahám az Isten szeretettje“ – e percztől fogva
Sháma a málik testvérévé lett s minden nap hozzá ment, hogy az Iszlámban
oktatást nyerjen.
Azonban e vallásváltoztatásról senki sem tudott, s a vezér látva a málik
és a herczegnő között uralgó egyetértést, nem gondolhatott egyebet, mint
hogy Sháma végre engedett a málik szenvedélyes szerelmének; mivel ez a
vezér nagyon erkölcstelen ember volt, maga is előnyt remélt nyerni ezen
helyzetből, s egy nap Szaif nejéhez menvén, mondá neki:
– Tudod-é Sháma, hogy én a hadsereg parancsnoka vagyok s állásomnál
fogva hatalmasabb magánál a máliknál is, s így én is követelhetem, hogy
velem is oly kegyeletesen bánj mint magával a málikkal!
– Tudod-é vezér, hogy mit kérsz tőlem? – felelt Sháma – s arra, hogy te
oly gyakran hozzám jöhess mint a málik, azt kellene tenned, mit urad is
tett!
– S mit tett olyat a málik, a mit én is tehetek?
– Ő felvette az igaz hitet s a jó útra tért – mond komolyan Efrah málik
leánya.
– S a mit te mondasz, az valójában igaz-é? – mond a meglepetett vezér.
– Az igaz s már rég megtörtént – mond Sháma.
A vezér kirohant a szobából s a málikhoz sietett megtudni, ha valójában
igaz-é, hogy elhagyta atyáinak hitét.
A málik átlátva a zavarokat, melyeket hitének megváltoztatása
előidézend, tagadta elébb, de nem sokára kénytelen volt bevallani.
Ekkor a vezér örülve, hogy nagyravágyásának egy ürügyet kaphat, végig
futotta a várost, kiabálván:
„Katonák! menjetek megnézni, hogy málikotok szerelméért miként hagyta el
őseinek vallását. Élni hagynátok-é ez embert, a ki titeket is szégyennel
tetézend?“
Az ekként felizgatott katonaság és a nép a málik ellen fordult, a ki
kénytelen volt a herczegnővel palotájának erkélyére menekülni s ott több
napokig védték magukat; de végre erejökkel bátorságuk is hanyatlani
kezdett. Ekkor Abuttai Istenhez emelvén lelkét, eként imádkozott:
„Hatalmas Isten! kit alig ismerek még, s kiért most küzdök, ha felvett
új hitem az igaz hit: akkor Istenem, védj meg a hitetlenek ellen!“
S alig végzé be ez ima utószavait, egyszerre az égből tűzlándzsák
záporzottak le, melyek nehány percz alatt szétkergették a lázangó
seregeket és a népet, s még nagyobb volt a málik meglepetése, midőn a
Szaif Züliázánt s még egy idegen embert hozó Akisza az erkélyre
lecsapott.
Együtt a palotába mentek, mely egészen üres volt; mert a megrémült
ostromlók házaikba zárkoztak. Szaif ekkor értesült Abuttai megtéréséről
s őszinte örömmel üdvözlé őt, hogy szemeit a világosság előtt felnyitá,
s megköszöné Sháma irányábani nemes bánásmódját; azután közakarattal az
Iszlámot fölvette a nép és a lázadás vétke elengedtetett nekik.
A rend ekkor helyreállván a palotában, a málik és Sháma kérték Szaifot,
hogy beszélné el a tűzimádó boszorkányok hegyén vele történt dolgokat. S
a fiatal aráb örömmel elégité ki kivánságukat:
„Midőn Airud engem mellőletek elragadott, egy igen magas kúp alaku magas
hegyre vezetett; e hegy oldalsziklái oly fényesek és síkok voltak, hogy
a reá való felmászást tökéletesen lehetlenné tették; a hogy tetejéről
füst és felleg emelkedett föl. Airud engem a sziklák párkányzatára tett
le. Én nem sokára több embert láttam a térségen a hegy felé közeliteni.
Megérkezvén pedig annak aljába, egyik közülök kivált a többitől s
valamit egy papirosból olvasni kezdett, s én láttam őt forogva
fölemelkedni a légbe, e módon ért ő a hegy tetejébe, hol az onnan kitörő
lángok felé irányzá lépteit, leborulván ott nehány perczig, fölkelt s
hozzám jövén, mondá:
„‚Idegen, istenünk értesitett, hogy téged azért hozatott ide, miszerint
neki feláldoztassál!‘“
„S ezen szavakat mondván, kezébe egy kevés földet vett, nehány
érthetetlen szót mondott reá s azután reám szórta; én éreztem, hogy
abban a perczben az erő és mozgástehetség elhagyott s élettelen test
voltam, csak a látás és hallás tehetsége maradván birtokomban. Ekkor
láttam a többi boszorkányokat mind feljőni a hegyre ugyanazon módon,
mint az elsőt; kört csináltak a tűz körül s együtt és egyszerre
leborultak imádására. Ezen imádkozási műtétel sokáig tartott; már a
csillagok fénylettek az égen s a sötét éjben csak a hegy tüze
világitott, rémes veres színt vetve a tárgyakra; minden csendes volt,
semmi mozdulatot nem hallottam; úgy tetszett, hogy elfeledtek
szenvedéseim közepette s szomoru helyzetemben Istenhez folyamodtam s az
ima malasztjában kerestem vigasztalást. Midőn imámat végezném, látám,
hogy egyik boszorkány fölkelvén elhagyta a kört s jobbra és balra nézve,
mintha valamit keresne, egyszerre egyenesen felém jött s engem
megtalálván, mondá nekem:
– Hozott Isten, Szaif Züliázán!
S még inkább megközelitvén engem, egy edénybe vizet tett s nehány
érthetlen szót mondván, a víz magától főni kezdett s azt reám szórván,
az erő és mozgás visszatért testembe.
Honnan ismersz engem? s honnan ismered nevemet? – kérdém én.
– Já, Szaif Züliázán! tudd meg, hogy engem Barnokh-Assahir-nak hivnak, s
hogy én ezen boszorkányok főnöke vagyok. A mint ma estve leborulánk, én
egy fénykörbe burkolt öreget pillanték meg, ki kezében egy tűzvesszőt
tarta s mondá nekem: „Já, Barnokh! meddig leendesz te még bálványimádó?
menj, keresd fel az itt közeledben levő Szaif Züliázánt s vedd fel az ő
hitét, mert az az igaz hit, mely tégedet a jövő élet örök boldogságára
vezetend.“ S most Szaif! – mondá Barnokh – mit kell tennem, hogy hitedre
térjek át?
Én megmondám neki s Barnokh muszulmánná lett.
Ekkor megfogá kezemet, valamit egy perczig olvasott és én forogni
kezdettem magam körül s lementünk a hegyről azon a módon, miként feljőni
látám mindazon személyeket.