ezt a talizmánt megtartsam, én ezen butor-rejték fiókba bezárom, hogy
megtartsam számodra, ha egy nap szükséged lenne rája.
S mihelyt Kamaria a talizmán birtokába jutott, víg kedélyét s
merészségét visszanyerte s nem várt tovább, mint azon nap estvéjeig, – s
mihelyt egyedül lehetett, elővette a Lueh-t s Airudot eléhivta s mondá
neki:
– Igaz-é, hogy Szaif hajdan egy kalnuszát vett el a Hakiméh Eflathun
fiaitól?
– Igaz! – mond Airud.
– Vedd rögtön fiamat – mond Kamaria – s vidd ezen fiatalok városa
közelébe s hullass a városra tűz- és kőesőt, s ha a lakosok kérdeni
fogják, mit akarsz? – mondd nekik, hogy „én a ti kalnuszátok elrablóját
hoztam el, vegyétek fegyvereiteket, s midőn összegyülve lesztek, én
ledobom ezt az arábot, hogy ti darabokra vágjátok!“ S most, midőn
alszik, vedd a puszták gyermekét – hozzátevé a szultánnő – s ügyelj,
hogy rendeletem pontosan teljesitsd!
Airud távozott, magában mondva: Istenem, Istenem! mit tegyek? nekem
teljesitenem kell ezen iszonyatos rendeletet. Istenem, minő
szerencsétlen vagyok, hogy ily gyenge emberhez csatlakoztam, a ki engem
mindig visszadob egy oly gonosz teremtmény kezei közé!
S megérkezve, fölvette őt a nélkül, hogy fölébresztené, s nem sokára
Hakiméh Eflathun gyermekeinek városa felett volt. A reggeli lég
frissesége s az útazás gyorsasága felébreszték álmából fiatalunkat, s
midőn magát a levegőben röpitve látá Airud által, felkiálta:
– Mi történik velem?
– Mit kérdesz engem, szerencsétlen vak! nem kellene hogy még feleletet
is adjak neked. Hát nem fogsz soha megszünni a világ leggonoszabb és
legravaszabb nője játékszere lenni? Te hitelt adhattál anyád
betegségének, melyet Szkárdis gyógyszere idézett elő? hát nem tudod,
hogy vannak oly teremtmények, a kikkel való érintkezésben se a szemnek,
se a fülnek nem kell hitelt adni? mindenki könyörgött neked, hogy ne
higyj e nőnek; mindenki szánt téged, csak te nem voltál szánalommal
önmagad iránt, s most saját hibád következtében meg fogsz halni, mert mi
a Hakiméh Eflathun fiainak városa felett vagyunk s nekem téged ezen
emberek boszujának fel kell áldoznom.
– Airud, az igaz hogy sorsom nagyon szomoru – felelt Szaif – de mikor
valakinek olyan anyja van, milyen az enyim, azt hiszem jobb meghalnia
mint élnie, úgy a hogy én éltem; ő az én anyám, én meg nem ölhetem; s
míg ő él – legyen szívbeli gyengeség, legyen a vér hatalma, én reám ő
oly hatalmat gyakorol, hogy erőltetett könyeinek s szinészi szerelmének
én mindig hitelt fogok adni; azért elszánom magamat a halálra, mivel
boldogul s nyugodtan élni nem tudok.
– Minő gyengeség! – mond Airud – egy az anyai névre méltatlan nő
megszünik anya lenni.
– S ő mégis anya – mond Szaif – Isten maga nem vonhatja vissza tőle ezt
a tulajdont s tehetünk-é mi többet a mindenhatónál?
Nehány percznyi szünet követé ezt; a nap feltünt a láthatáron, a nemtő
egyszerre felkiáltott:
– Menjünk, nincs mit tenni!
S a város fő piacza felett megállva, tűz- és kőesőt hullatott le.
A lakosok föltekintének az égre, kiáltván:
– Ki az, a ki velünk igy bánik?
Airud felelé:
– Az én vagyok, s elhozám azon embert, a ki kalnuszátokat elrabolta
volt; akarjátok-é, hogy én ezen embert nektek átadjam?
– Igen, igen! – kiáltá egyhangulag a nép – dobd le, hogy tépjük
darabokra!
– Menjetek fegyvereitek után – mond a nemtő – s azok lakjaikba menvén,
nem sokára a kopják, lándzsák és kardok ezrei fénylettek a nap
sugáraiban.
– Most-ezer ölnyire fogok fölemelkedni s onnan fogom ellenségteket
ledobni!
Hakiméh Eflathun fiai jobb szeretik vala, ha csekélyebb magasságról
ereszti le; mert féltek, hogy a hosszas esésben meg fog halni, s igy
boszujok éldeletétől meg lesznek fosztva.
Airud mindig emelkedett, s midőn a kijelölt magasságot elérte, lelkéből
kiálta:
– Já, Szatti!
S azután eleresztvén Szaifot, nyilsebességgel elszállott.
Szaif az űrben lefelé zuhanván, az első száz öl esése alatt ismételte:
„Já, Szatti,“ – a második száz ölben végső imáját végezte, a harmadik
száz ölben már eszméletét veszté; a negyedikben élet nélküli testként
zuhant mindig sebesebben a föld felé; – már 200 ölnyire volt csak a
földtől s Hakiméh Eflathun fiai kiabáltak s örvendeztek, mintha Isten
nekik Mózes mannáját hullatná le; de a mely perczben mindazon pontra
jutottak, hová Szaif esendő vala, egy légi lény madárként átrepülvén,
elkapta s villámsebességgel tünt el vele.
Ekkor Hakiméh Eflathun fiai dühökben szakállokat tépték s fegyvereiket
mérgesen dobták a földre, s a ki nem elégitett bosszuvágy érzetével
tértek lakjaikba.
A mi Szaifot illeti, őtet hű barátnéja Akisza ragadta ki a halál
torkából; ugyan is, midőn Airud mondá, hogy 1000 öl magasságról dobja le
Szaifot, remélte, hogy így időt nyerend Akiszát segitségére küldeni,
mielőtt a szencsétlen áldozat földre érne; s mihelyt a jó nemtő értesült
azon veszélyről, melynek barátja Szaif ki volt téve, a világosság
sebességével rohant s elfogván őt – miként mondók – saját várába
szállitotta.
Szaif egészen eszmélet nélkül volt. Akisza minden kigondolható módon
ápolta őt, ágya mellett testvérként virasztva; de három egész napig
Szaif semmi életjelt nem adott, s Akisza keservesen siratta azt, a kit ő
már annyiszor megmente s kit ő a világ legnagyobb hősének hivott. Végre
a negyedik nap reggelén kinyitá szemeit, összeszedé eszméit s látván
Akiszát maga mellett, kérdezé, hogy hol van s hogy mi történt vele.
Akisza örömtől ragyogó arczczal felelt kérdéseire, könnyü ételt hozott
neki s azután kérte, hogy nyugodtan, csendességben maradjon. Akisza
buzgó igyekezete s gondoskodó ápolása következtében Szaif Züliázán
visszanyerte erejét s magát egészen meggyógyultnak hivén, egyszer mondá
Akiszának:
– Kedves jó Akiszám! menjünk, kérlek, vissza anyámhoz, mert miután Isten
nem akarja, hogy meghaljak, ezen iszonyatos helyzetnek véget kell vetni,
s most bátorságot érzek magamban méltólag megbüntetni ezt a kegyetlen
nőt, a ki szerencsétlenséget hozhat mindazoknak fejére, kiket én
szeretek.
– Hogy a hatalmas Isten tartson meg ezen elhatározásodban; de annak
végrehajtását el kell napolnod, mert én nem fogom engedni, hogy 3 hónap
előtt váramat elhagyd, mivel annyi idő igényeltetik a te tökéletes
kigyógyulásodra.
– Mivel te engem kedves körödbe letartóztatsz, kérlek Akisza! menj és
nézd meg mi történik honomban; hozz hirt családomról s fiamról, ki eddig
már bizonyosan az atya nevet tudja hangoztatni.
– Értem és engedelmeskedem – monda Akisza – s rögtön el is indult, s két
nap mulva megtérvén, monda Szaifnak:
– Barátaid és családod tiszteltetnek, csókoltatnak, s mindnyájan jó
egészségben s nyugalomban vannak az országot kormányzó málik Efrah
védelme alatt, – mert Kamaria most örökre megszabadultnak hivén tőled
magát, a börtönből kihozatta Szkárdist és Szkárdiont s gazdag
ajándékokkal küldötte vissza szultán Szaif Rádhoz, de Barnokh azonnal
rábocsátá mindazon csapásokat, melyektől már egyszer megmenté s a
reszkető, megsiketitett s örökre sötétségben bolygó Kamaria kénytelen
volt lemondani az uralkodás- és kormányzásról.
– És Sháma és fiam? – kérdé Szaif.
– Sháma és fiad Dumár igen boldogok voltak, megtudva hogy te veszélyen
kivül vagy; ők lelkökből üdvözöltetnek s örömmel várnak.
Mindezen jó hirek után Szaif erősebbnek s nyugodtabbnak érzé magát, még
három hónapot töltött Akisza várában, barátság-, nyugalom- és reményben
élve.
Azonban, midőn a kiszabott idő eltölt, Szaif mondá barátjának:
– Látod, jó Akisza! hogy nem akartam veled ellenkezni; ápoltatni s
kényeztetni engedém magam, mint egy nő; de nem kell magunkat a
restségnek átengedni, midőn kedveseinknek szükségök lehet reánk. Menjünk
s fosszuk meg Kamariát minden eszköztől, hogy ne árthasson!
– Most már nem bánom – mond Akisza. S vállaira emelvén Szaifot,
elszállott vele.
Ezen nap estvéjén, midőn a föld szinéhez közel haladnának, Szaif
kellemes hüvösséget s kedves illatot érzett, mely egészen hozzája
felszállott.
– Honnan jön az a kellemes illat? – kérdé Szaif útitársától.
– Az az úgynevezett Leányok kertjéből jön – felelt Akisza – s így
nevezik azért, mert a régi málikok azt a herczegnők időtöltési helyéül
csináltatták. Ez a kert valódi földi éden s páratlan a földön; de a
nemtők oda bémenni nem tudnak.
– És az emberek? – kérdé Szaif.
– Az emberek – mond Akisza – bémehetnek egy bizonyos rostélyzatig, mely
levelektől rejtetten a kertet két részre osztja; de a kert ezen részében
is csak nehány perczig mulathatnak.
– Kérlek, Akisza! engedd, hogy mehessek bé e szép kertbe; – csak nehány
perczig maradok ottan s vissza fogok azután térni.
– Já, – mond Akisza – mi leszállunk; de azon föltétel alatt, hogy két
óra előtt visszatérsz, s hogy nem fogsz az emlitett rostélyon túllépni.
– Igérem – mond Szaif – hogy követni fogom figyelmeztetésedet.
Akisza ekkor leszállt a földre s megmutatá Szaifnak a kert ajtaját.
– Ím, itt a kapu! Sétálj ottan, de ne feledd el szavaimat.
Mihelyt Szaif belépett a kertbe, mintegy káprázott a szeme azon sok szép
tárgy özöne alatt, mely látérzékét egyszerre megrohanta; s inkább egy
éden, egy bűvös álomban látott tündér liget, mint kert volt az. A
zöldség itt sokkal bujább, a virágok itt sokkal fényesebbek és
pompásabbak, a patakok csörgedezőbbek és tisztábbak voltak, mint másutt;
a gyepből vanilia szag emelkedett; a gyönyörü fasorok környezte ösvények
lágy mohával voltak benőve; s a gyümölcsök, melyek mindenütt virágokkal
összekeveredve mutatkoztak, elbájolták a látó, a szagló és izlelő
érzést. Könnyen érthető, hogy egy ily bűvös helyen az önfeledés, az
elmerengés és kéj részegségre ragadja a lelket, s így megfoghatók
Akiszának többször ismételt figyelmeztetései, hogy ottan ne időzzön
sokáig.
Szaif meglepetésből meglepetésbe, elbűvölésből elbűvölésbe esett, s ily
elfogultságában egy gyértyánfának ment neki, mely szétnyilván,
rostélyzatot mutatott, mely hihetőleg az Akisza által emlitett s a kert
tilos részét elválasztó támzat lehetett; s ő rögtön visszalépett, hogy
barátnéja tiltásának engedelmeskedjék; de egy véletlen bétekintés egy
még sokkal nagyobbszerü látványt tárt fel annál, mit eddig látott, s a
bámulat és kiváncsiság, helyére szegezték.
Nagy s vakitó fényes tollazatu madarakat látott, melyek rubin, smaragd,
violakő (amethyst) s topázzal látszottak kirakva; ezen gyönyörü madarak
most a napon enyelegtek egymással; majd gyémánttiszta forrás mellett
játszadoztak, majd zöldfák árnyába vonultak; de nem sokára figyelemmel a
rostélyzat felé tekintettek s ott senkit sem látva, egy folyócska
partjaira telepedtek, s ott egy szempillantásra levetkezvén
tollhüvelyöket, éppen oly szép nőkké váltak, mint a minő szép madarak
voltak. Csak egyetlen egy maradott a fán, s midőn társai vízbe szálltak,
hivták őtet, mondván:
– Já szatti Maniatanufusz – miért nem jösz feredni velünk?
– Ma nem feredem meg, leányaim! – felelt a madár – roszul vagyok;
szivemet szorongattatni érzem, szenvedek, boszus vagyok s nem tudom mi
tárgya az én boszankodásomnak; nekem bús előérzetem van, hogy ma valami
szerencsétlenség fog érni.
– Ha búskomoly, ha szomoru vagy, annálinkább velünk kell tartanod –
mondának ezek – a mi vigságunk elűzendi a te búskomolyságodat!
S végre hosszas kérések után rávették a madarat, hogy leszállt fájáról,
leveté tollhüvelyét. S legyen, hogy valódilag a szép kert általi
elbájoltatás volt oka, de Szaifnak úgy tetszett, hogy ez az utolsó nő a
legszebb teremtmény volt, melyet életében látott; egy darabig nagy
érdekkel szemlélte s azután gyorsan távozva visszatért Akiszához.
– Induljunk Szaif! – mondá ez neki, mihelyt hozzája közeledett.
– Indulni, oh nem! – mond Szaif – itt hagynám szivemet?
– Szaif Züliázán – mond Akisza – te nem hallgattál reám; bétekintettél a
tiltott rostélyzaton. Tudd meg, szerencsétlen, hogy ezen kerten egy
Talszáméh van, a mely mindezeket a leányokat a férfiak ellenségivé
teszi, s ha te oroszlányi erővel birnál is, erőd hasztalanná válna; mert
ők képesek tégedet úgy megfogni kezeikkel, hogy te semmi ellentállást
tenni nem tudsz, s akkor örökre veszve vagy.
– Azt a mely nekem annyira tetszett, Maniatanufusznak hivják – mond
Szaif, a ki Akiszának szavait aligha hallotta.
– Az éppen az ők szultánjok – mond Akisza – egy büszke és fényelgő nő;
leánya egy hatalmas máliknak, a ki nemcsak az emberek, hanem a nemtők
felett is uralkodik. Higyj nekem, Szaif, s mondj le ezen bolondságról és
ne tedd ki magadat egy nőért, a ki téged nem szeret, s a ki talán
elveszteni akarand.
– És ha én neked megigérem – mond Szaif – s ha nekem sikerül ide vezetni
azon büszke szép szultánnét, nem leend-é akkor az én hatalmamban?
– Bizonyosan, mert a Talszáménak csak a kert kapujáig terjed hatalma; de
ő nem fog kijőni.
– Akarsz-é csak fél órát várni reám – mond Szaif – én csak ennyi időt
kérek, s ha ez alatt sikert nem arathatok, egyedül vissza fogok jőni.
– Te nagyon bizol az én barátságomban – mond Akisza – hogy hasonló
dolgokat kivánsz tőlem; de ha elhagynálak, akkor elpusztulnál; így hát
várni fogok reád.
Ekkor Szaif Züliázán visszatért a kertbe; a rostélyzathoz közelitett s
egy kis fahoroggval sikerült neki magához húzni Maniatanufusz
tollhüvelyét, úgy hogy senki azt észre nem vette.
Csakhamar kijöttek a nők a vízből, a szultána felölté drága öltönyét; de
midőn arra tollhüvelyét fel akará huzni, hiában kereste; akkor haragra
gyuladt s a többi leányokat rútul kezdé dorgálni, hogy rosz előérzete
daczára is őt feredésre késztették s több nőnek rendeletet adott, hogy
egy más tollhüvelyt hozzanak; ezek nem érkezvén elég hamar vissza,
másokat küldött utánok s így mindaddig, míg ő egyedül maradott.
Ekkor Szaif, elhárintván a lombokat, megmutatá magát s mondá neki:
– Urnője a sziveknek! mit keressz, nem tollhüvelyedet-é? az íme itt van!
A szultánné, midőn tollhüvelyét Szaif kezei közt meglátta, dűhbe jött,
szitkokat szórt ellene s kérdé, hogyan merészkedett a málikok leányainak
kertjébe belépni s őket méltatlan jelenlétével megbecsteleniteni?
S midőn ezen szavait bevégezné, kinyitotta a rostélyzat egy kapuját s
Szaif felé kezdett futni. Ez mindig kezeiben tartván a tollhüvelyt,
villámsebességgel iramodott a kapu felé; már csekély távolságra volt
attól, midőn egy faág- vagy kőben megbotolván, leesett. Szaif ekkor egy
könnyü kéz által hitte érintetni vállát.
– Íme – mond, hirtelen felugorva – a nők hatalmába estem!
(Vége az első kötetnek.)
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Szokásos felkiáltása az aráboknak.]
[Footnote 2: Aráb felkiáltás.]
[Footnote 3: Hosszu keskeny kelme, a melybe szokták takarni a müzülmánok
a halott testét.]
[Footnote 4: A test mosásához s beillatozásához szükséges szerek.]
[Footnote 5: Kifejezésdús aráb mondat, a mi körülbelől egy jelentésü
azzal: hogy az ördög vigyen el, vagy az ég verjen meg stb.]
[Footnote 6: Barátság jelképe, mely által kötelezi magát a küldő, hogy
semmi ellenségest, semmi roszat tenni nem fog, hanem testvéri jó
indulattal fogadja.]
[Footnote 7: Airud, neve az ezen talizmánhoz kötött nemtőnek, ki
védnökévé és szolgájává lesz annak, a ki ezen Lueh birtokosa, s neki
minden kérdésre kötelessége igazán felelni.]
[Footnote 8: Az aráboknál a jegyesnek bemutatása a szabadban felállitott
sátorban történik.]
[Footnote 9: A keletiek, de főként az arábok, a kivégeztetéseknél egy
bőrre álliták a bűnöst, melyet vérbőrnek hivtak.]
I. Kötet tartalma.
Előszó III
I. =A rahalai arábok.= Szaif atyja szultán Züliázán végnapjai. Szaif születése és neveltetése 3
II. =Muktatif az óriás.= Szádun Eszendcse vára. Miként jár el Veh Shilfala megbizatásában. Győzelme s visszatérése málik Efrah városába 20
III. =A Nil történetének könyve.= Veh Shilfala megtudja valódi nevét. Mi érte a Kitab Tarik Enil keresésében. A Bair Akamik vagy mély kút 38
IV. =A csudálatos gyűrü.= Szaif útazása a nagy Akiszával. Miként jut bé Muktatif várába. A Nil forrásai 55
V. =Szaif Züliázán és Kamaria.= Szaif Rád követei málik Efrahnál. Szádun Eszendcse és a málik hadserge közötti harcz. Szaif visszatérte. Egy hadsereggel anyja ellen indul 77
VI. =A Khamimeh kertje.= Szaif Züliázán meggyógyulása. Kalandjai Ham eben Noeh kastélyában és a Khamimeh kertjében. Miként menekül Airud nemtő segélyével 98
VII. =Szaif (kard) Habesh fején.= Kamaria új kelepczéje 118
VIII. =Sháma.= Khéllán és Attulinok országa 137
IX. =Abuttai málik.= Oroszlánvadászat. A boszorkányok hegye. A hit győzelme 154
X. =Kelet.= A csudálatos hal. Hakiméh Eflathun gyermekei. A leányok kertje 175
Az ev. ref. főtanoda betüivel Kolozsvártt.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
31 |s láed Veh |s lásd Veh
52 |redeletet fogok |rendeletet fogok
59 |ezt moudván |ezt mondván
62 |fellet Szaif |felelt Szaif
140 |tartnmányban hagylak – fefelé |tartományban hagylak – felelé
147 |volt semmsiitve |volt semmisitve
149 |saámára készitsék |számára készitsék]