fölé helyezett Talszamé az egész várost felriasztó kiabáláshoz fogott, a
kapuőrök rögtön körülvették Szaifot s elfogván a málikhoz vezették.
– Íme, kegyelmes málik! – mondának az őrök – a réz szobor képében
kapunkra helyezett Talszamé kiáltott, midőn ez ember bé akart a városba
jőni; ezt hallván mi, elfogtuk s elődbe hoztuk.
A málik ekkor a tengerész főnök- s kikötő parancsnokhoz fordult,
mondván:
– Abdi-Alkdus! ezen embert az éjre zárasd börtönbe, holnap köttesd egy
zsákba, vedd csolnakodba s evezz ezen ablak alá, s midőn én az ablakból
jelt adok, dobasd a tengerbe.
Abdi-Alkdus az ifjut börtönbe vitette s lábait és kezeit egy fahengerhez
kötvén, lakába tért. Szaif így maradt egész éjjel, míg a csillagok
átpillantgattak az eget boritó sűrü felhőkön, egy mozdulatot sem
tehetett, a kezére és lábára szoritott kötelek szenvedhetlen fájdalmat
okoztak s ő szerencsétlen helyzetében gyakran gondolt a csudás süvegre,
melyet meggondolatlanúl Akiszánál hagyott volt s mondá magában:
„No, már aztán megérdemli-é, hogy az ember magának ellenségeket
csináljon és magát gyűlölet- s tán boszunak is kitegye egy oly zhakhirah
birtokáért, melynek nem tudja hasznát venni? Nekem, oh nagy Isten! nem
marad hát egyéb, mint a sors elleni erőtlenségem érzete s azon erőm,
hogy az ima szárnyain hozzád emelkedjem, hozzád, kegyelemnek nagy
Istene!
S ekkor imádkozni kezdett az ifju; imádkozni, miként ő tudott, szeretet-
és hitteljes lélekkel.
Midőn így a hit malasztja feledteté fájdalmait, a sötétben egy hozzá
közelitő embert vett észre, a ki egy csókot nyomván homlokára, feloldá
kötelékeit s monda neki:
– La baisza aliek ya Szaif Züliázán! (semmi rosz téged ne érjen, Szaif
Züliázán) Szaif Abdi-Alkdus hangját hivén felismerni, kérdé:
– Hogyan van, hogy ismersz? hisz’ te vagy, ki engem ide ily
irgalmatlanúl lekötözél s most te jősz kötelékeimet feloldozni?
– Tudd meg, Szaif! hogy tegnap, miután téged ide vezetélek, haza mentem
s lefeküdtem; de alig szenderedém el, midőn egy fénykörtől környezett
férfiu jelent meg álmomban s így szólott hozzám: „Já, Abdi-Alkdus! a
férfiu, kit a fához kötöztél, egy Avlijavhé Allah (Istentől szeretett),
kit Szaif Züliázánnak hivnak. Kelj fel, menj azon ifjuhoz, old fel
köteleit, légy segitségére s vedd fel az ő hitét; mert ha nem
engedelmeskedel, átszurlak ezen tűzlándzsával, melyet kezemben látsz.“
Ekkor remegve ébredtem fel, s íme itt vagyok! Mondd meg most, Szaif
Züliázán! mit kell tennem, hogy vallásodat fölvegyem?
A fiatal aráb mondá:
– Mondd utánam e szavakat: La ilaha ila Allah Ibrahim kalifeh Allah
(csak egy Isten van s Ábrahám az ő kedveltje).
Abdi-Alkdus elmondá ezen hét szót s müzülmánná lett.
S midőn az áttért, Szaifot lakába vezeté, monda neki:
– Most miképp mentsünk meg téged a málik dühétől?
– Tudhatnám-é okát – mond Szaif – az én adavatom-nak (üldöztetés,
háboru), hogy a málik egész nyugalommal halálra itél egy békés idegent,
a ki országát látogatni jött.
– Já, Szaif! – felel Abdi-Alkdus – málikunknak van egy őseiről öröklött
gyűrüje, a melynek tulajdonsága nekünk már sok roszat okozott, t. i.
midőn ez a gyűrü valakinek ujján van s ez egy mást meg akar ölni, csak
gyűrüt hordó kezét kell fölemelnie s amannak feje magától leesik. Ezen
az úton mi mind a málik rabszolgái vagyunk és senki sem mer az utált de
rettegett zsarnokkal kikötni. A minap régi tudományok nyomán fölfedezte,
hogy egy Szaif Zuliázán nevű idegen a csudatevő gyűrüt elsajátitandja s
rögtön azon Talszameh-t állittatta, hogy az idegen ne jöhessen bé hír
nélkül a városba. Most láthatod, hogy módot kell találnunk
megmentésedre.
– De hát mit tegyünk? – kérdé Szaif.
– Gondoltam valamit – monda Abdi-Alkdus. – Van nekem egy igen bárgyu, de
rosz lelkü rabszolgálóm; majd felszólitjuk, hogy térjen az izlámra s ha
nem akarja megtenni, helyetted a zsákba tesszük s ő a tengerbe fog
dobatni a szerály ablakánál.
Szaif szeretett volna ugyan más módot találni, de fölfedezni képtelen
volt, mert egy embernek minden esetre vízbe kellett dobatni a málik
szeme láttára. Belé kellett hát egyeznie a cserébe. A rabnőt eléhivták s
Szaif felszólitá, hogy hagyja el a napimádást s higyjen az egy igaz
Istennek; de visszaútasitván az ajánlatot, zsákba dugták a
szerencsétlent s a meghatározott időben csolnakba téve, a málik ablaka
alá vitetett. Szaif a csolnakba rejtőzött. Nem sokára a málik
mutatkozott s egy kezében levő zsebkendővel jelt adván, a zsákot rögtön
a tengerbe dobták. De a málik az intéskor kezét mozditván, érezte, hogy
– mintegy bűverő által vonzatva – a gyűrü kicsúszott ujjából s a
tengerbe esett, mire kétségbeesetten s remegve kelt fel helyéről, mert a
jóslatra gondolt, melynek teljesülése megkezdődött.
E közben Abdi-Alkdus csolnakát eltávolitván a szerálytól, monda
Szaifnak:
– Az okosság azt parancsolja, hogy ne menj bé a városba. Tanácsom az,
hogy vedd ezen csolnakot, tanulj meg halászni s így könnyen elélhetsz
nehány napig ismeretlenűl.
Szaif elfogadta a tanácsot, ellátta magát a szükséges halászati
eszközökkel, s miután új barátjának egy helyet jelölt ki, a hol más nap
találkozzanak, evezni kezdett s távozott a parttól.
Szaif kellemes éjet töltött gyöngéden hintázó csolnakában, reggel
halászni kezdett és sok halat fogott. A mint egyiket tisztitaná, belében
igen szép gyűrüt talált, melyet megmutatott Abdi-Alkdusnak, kivel a
kitüzött helyen találkozott. Ez figyelmesen megnézte s aztán mondá:
– Já, Szaif! ha málikunk elvesztette volna gyűrüjét, azt hinném, hogy ez
az.
– Ha ugy van – mond Szaif – megyek hozzá és megölöm a kegyetlen
zsarnokot.
– Türelem! – mond Abdi-Alkdus – egyáltalában nem vagyunk bizonyosak ez
iránt s ha nem az ő gyűrüje, akkor te menthetetlenül elvesztél!
– Nem hiszem – felelé Szaif – a málik meg sem nézte még jól arczomat és
ő engem a tenger fenekén képzel. Meg akarom kisérteni ezt a kalandot,
bármi történjék.
S a fiatal, Abdi-Alkdust elhagyván, a szerályba ment, alkalmat keresvén,
hogy a málikhoz jusson. Ezt az alkalmat meg is szerezték neki, mert egy
személy megismerni hitte őt, s e gyanuját közölve az őrökkel, ezek
elfogták és az uralkodó elébe vezették.
A málik, miután őt egy darabig figyelmesen vizsgálta, elbámulva monda
neki:
– Nem te vagy-é az, a kit tegnap tengerbe dobattam! Ki mentett meg?
– Engem az én Istenem mentett meg – felel Szaif – az én Istenem, a ki
hatalmas és egyetlen, a ki az égben trónol s minden földi trónok fölébe
van helyezve. Most válassz, ha te is fel akarod venni a müszülmán hitet,
mentve leszesz, de ha az egy igaz Isten hitét visszaútasitod, e gyűrüvel
jelt adok!
Mihelyt a málik gyűrüjét a Szaif kezén megpillantá, elhalványult s
reszketni kezdett; vezérei körülvevén, kérdék tőle:
– Já, málik! hol van gyűrüd?
– Hihetőleg hárememben hagytam – felelé a megijedt málik.
De a vezérek, kik megismerék a csudatevő gyűrüt, mondák Szaifnak:
– Fiatal ember! sorsunk kezedben van, adj jelt a málik fejének, ő nem
érdemel szánalmat!
– Nem! – felel Szaif Züliázán – én felszólitom őt, hogy az Izlámra
térjen át s ha az igaz hitet fölveszi, az által jóvá lesz; de ha
felszólitásomat visszaútasitja, akkor jelt fogok adni a gyűrüvel.
Szaif újból felszólitá a málikot; de ez azt felelvén, hogy ősei vallását
soha elhagyni nem fogja, Szaif a gyűrüt hordó ujjával rámutatott s a
málik feje azonnal lábaihoz hengeredett.
Mihelyt ez esemény köztudomásra jutott, az öröm általános lett. A
vezérek közakarattal Szaif Züliázánt választották máliknak s a közkiáltó
által a városnak hírül adták az uralkodó- és vallás változtatást; mert a
vezérek rögtön felvették az új málik hitét.
Szaif hét napig mulatott közöttük s azután összegyüjtvén a vezéreket,
így szólott hozzájok:
– Nem maradhatok tovább közöttetek; vissza kell térnem honomba s
reménylem, hogy később újra látni fogjuk egymást. Addig is helyettem
málikul hagyom a bölcs Abdi-Alkdust. Engedelmeskedjetek neki; legyetek
mindég jó müszülmánok s ne tegyétek azt másnak, mit nem akartok, hogy
mások nektek tegyenek.
Ezután Szaif elindult s csakhamar eljutott Akiszához, a ki csudálkozott
hosszas kimaradásán. Szaif elbeszélte a történteket s Akisza ekként
felelt neki:
– Már most nem viendelek semmiféle medinába többet, mert valahányszor
egy városba betérsz, mindég valami rendkivüli esetnek kell történni; a
mi végre is valami szerencsétlenséggel végződhetnék s akkor magamat
vádolnám, mint okozót. Én Kamrun málik medinájában találtalak, ha
ohajtod, visszaviszlek oda.
– Valójában útam czélja ama város; mert nekem a Kitab Tarik Enil kell,
mely oly átkozottul kisíklott körmeim közül.
Rögtön el is indultak s nehány nap mulva Szaif Züliázán azon város
kapujánál volt, hol egy egész néppel harczolt. Búcsut vett Akiszától,
kérvén, hogy láttassa magát gyakran, s azután kálnuszája segitségével
egész kényelmesen Akéla házához sétált.
Mig Szaif közelgett, az alatt Táma anyjával beszélgetve, monda:
– Meglátod, anyám! hogy engem rászedtél, azt jövendölvén, hogy én a
Szaif Züliázán neje leszek. Ő már rég meghalt a mély kútban és én
szegény leány, szivemet neki adtam volt s most is gondolataim tárgya; de
a te hibád, anyám! mert mielőtt őtet megismertem, közeledben boldog
voltam, hanem mihelyt megismertetted őtet, én szerettem s el is vesztem!
– De a szent Istenre esküszöm – viszonzá Akéla – Szaif mentve van minden
veszélytől s te elébb-utóbb az ő neje leszesz! Midőn e szavait végzé, a
kapun koczogtak: Íme, gyermekem! menj és nyiss ajtót annak, a kit
szeretsz, a ki miatt hitet és reményt vesztettél!
Táma az ajtóra rohant, s midőn Szaif Züliázánt megpillantotta, nem
tudott ellentállani, hogy karjaiba ne rohanjon s örömét ekként ki ne
fejezze. Azután anyjához vezette, a ki szintén nagy bensőséggel fogadta.
– Isten küldött, Szaif! hogy visszaadd nyugalmát annak a szegény
leánynak, a ki éjjel nappal sír a végzetszerü naptól fogva, midőn téged
a Bair akamikba (mély kút) temettek.
Az ifju ekkor elbeszélé kalandjait s öreg barátnéja szerencsélteté a
magával hozott értékes szerzeményekért.
Nehány napot együtt töltöttek, várván a hónap elsőjét, mert ezen nap
reggelén szokott a málik kiséretével a kápolnába menni.
Ez a nap pedig megérkezvén, Akéla így szólt Szaifhoz:
– Most vedd kálnuszádat, jöjj a templomba velünk, s midőn mi leborulunk,
te elveheted a Kitab Tarik Enil-t.
Az ifju különös érzettel s élénk megindulással követte a menetet, mert ő
mindent látott a nélkül, hogy őtet valaki látta volna. Megérkezve a
kápolnába, mindenki leborult, csak Szaif maradott állva. Ekkor a könyv
leszállott állványáról, megkerülte hétszer a kápolnát s Szaif lábánál
megállapodott. Ez nyugodtan fölvette azt s visszatért Akéla lakába.
Kamrun málik hallotta a könyv által okozott zajt s fölemelkedett; de a
könyvet nem látva és senkit a ki azt elvinné, kétségbeesetten dobta
földre turbánját s tépte szakállát. Visszatérve szerályába, az egész
udvar mély gyászt öltött a Kitab Tarik Enil eltünte miatti bánat
kifejezéseűl.
Akéla otthon találta Szaifot, a ki rendkivül örvendezett, hogy végre
birtokában volt az a könyv, melyért ő annyit fáradott és szenvedett.
Táma ekkor mondá Szaifnak:
– Íme, te vágyaidat elérted s mi minden kitelhető módon segiténk téged.
Most már, miként anyám a csillagokból olvasá, te nőűl fogsz venni engem
s honodba viszesz magaddal.
– Én Shámát szeretem – felelt Szaif – érette tettem ki magam annyi
veszélynek s én jelenleg mást nőűl nem vehetek.
Táma ezt hallván, a szerelemféltés lázával kiáltott fel:
– Ki az az átkozott hölgy, a kit te előmbe teszesz? a kit annyira
szeretsz, hogy előtte engem nőűl venni nem akarsz. Ez oly gyalázat, mit
türni nem fogok. Te nélkülem innen nem fogsz elmenni.
– Já, Táma! sajnálom makacsságodat – felelé Szaif – mert én édes anyád
vonzalmára számitottam s én nem lennék arra méltó, ha kötelességem
elleni dolgot követnék el.
De a fiatal leányra ez az okoskodás nem hatott. A szerelemféltés érzete
eszméit összezavarta s ő nem szünt meg dühöngeni. Szaif végit szakitandó
e kellemetlen jelenetnek, szobájába vonult s lefeküdt, gondosan feje alá
helyezvén kálnuszáját és a Kitab Tarik Enilt.
De reggel fölébredtekor nem lelte többé se süvegét, se könyvét. Sietve
kelt föl s a nőkhez sietett, kérdezve tőlök: ha tréfából dugták-é el
azokat.
– Nálam vannak – mond Akéla leánya – de nem tréfából foglaltam le, mert
esküszöm az Isten nevére, hogy vissza nem adom azokat, míg engem nőűl
nem veszesz. Most térj vissza szeretett Shámádhoz ha tetszik, mert ő
előttem nőd nem lesz.
Hiában igyekezett Szaif ezzel a megháborodott leánynyal az okosság
nyelvén beszélni; meggyőzni nem tudta s harag- és nehezteléssel távozott
a két nő házától; kiment a városból s a tengerpartra Aikha felé ment,
azon óriás madár felé, mely őt ezen szerencsétlen földre szállitá.
Míg Szaif a tenger felé ment, azalatt Táma emésztő szerelemféltéstől
űzetve, Kamrun málikhoz sietett.
– Já, málik Amazán – monda – a ki a Kitab Tarik Enilt elorozta, éppen
most hagyta el a várost s a tengerpart felé tart, ha üldözésére
rendeletet adsz, még bizonyosan utólérhetik.
A málik maga indult el nagyszámu lovagok kiséretében.
Szaif már a part közelében volt, midőn a lovak dobogását meghallotta;
visszafordulván, rögtön átérté a fiatal leány árulását s futni kezdett a
part felé, hol már megpillantá a homokon nyugvó Aikhát; – az indulni
készülő madár tollai közé ugrott s midőn Kamrun málik a partra ért, hogy
a fiatal arábot elfogja, a bámulat oda szegezte, látván a távol
messziségben elvesző tengert, a dicsőségesen lenyugvó napot s azon szép
nagy madarat, mely a szép Szaif Züliázánt égbe látszott felragadni.
V. Szaif Züliázán és Kamaria.
Szaif Rád követei málik Efráhnál. Szádun Eszendcse és a málik hadserge
közötti harcz. Szaif visszatérte. Egy hadsereggel anyja ellen indul.
Szaif szerencsésen megérkezvén a tulsó partra, sietve indult a mináret
felé, régi barátját, Sheik Dsiávét fölkeresendő. Ez örömmel fogadta őt s
midőn Szaif elbeszélte kalandjait s hogyan tette Táma gonoszsága
sikertelenné fáradozásait s viszontagságos vállalatait, a Sheik azt
felelte neki:
– Soha se búsulj azért, Szaif Züliázán! Ha én az isteni gondviselés
szándékát elárulhatnám, még sokkal rendkivülibb dolgokat jósolhatnék
neked, melyek a megpróbáltatás és küzdés ezen világában veled történni
fognak. De szükség, hogy te saját bátorságoddal s hited erejével győzd
le azokat, s mivel az éjjelre vendégem vagy, megmondom neked, hogy én is
ez éjjel az örökkévalóságba fogok átköltözni s kérlek, hogy nekem is
tedd meg azt, a mit Sheik Abduszalámért tevél.
Testemet a tengerpartra viended, a hol jobbról a khiffint, balról a
henuthot megtalálod. Az ima után temess el mináretem aljához, azután
vedd nálam hagyott lovadat s térj vissza Efrah málik városába.
Szaif némán maradt a Sheik mellett, a ki folytonosan halk hangon
imádkozott s Isten nevét mondotta ki; hajnal felé a halál veritéke
kitört halántékain, elmondta a zhahadá-t s a szent lélek égbe ment oly
jó illatot terjesztve, hogy az egész mináret megtölt.
Reggel Szaif a testet a tengerpartra vitte, mindent megtalált a kijelölt
helyen és módon. Az ismeretlen férfiak eljöttek imádkozni az elhunyt
nyugalmáért s azután eltemette. Lovára ülvén pedig Szaif, málik Efrah
városa felé tartott.
Most elmondjuk nehány szóval, mik történtek e városban Veh Shilfala
távozta után.
Tudjuk, hogy Szkárdis követelése szerint Veh Shilfalának bár semmi
fogalma nem volt a kért Kitab Tarik Enil hollétéről s daczára Szádun és
Sháma igyekezetének, hogy erről a tervről lebeszéljék, mégis elindult
éjnek idején.
Más nap reggel Szádun barátját meg akarván látogatni s nem találván,
rögtön a málikhoz ment:
– Minő új feladatot tüztél ki az én uramnak? Te egy könyvet kérsz tőle a
nélkül, hogy ki tudnád jelölni, hol keresendő az. Egyszer az én fejemet
kéréd tőle, mit megszerezni nem könnyü dolog s most egy ismeretlen
könyvet követelsz tőle; de én tudom, hogy te nem akarsz mást, mint ezen
hős elvesztét, igaz-é a mit mondok?
– Nem én tettem sem az első, sem ezt a föltételt – felelé málik Efrah –
hanem fővezérem Szkárdis.
– Tudtam – mond Szádun mennydörgő hangon s a vezérhez fordulva –: de
Isten szent nevére, a te fejed felelős uramért s ha mielébb visszatérni
nem látom, vagy róla hirt nem hallok, akkor mind megsemmisitlek titeket:
téged s minden harczosaidat.
Ezt mondva, Veh Shilfala kastélyában levő négereihez vonult s mindennap
kiment azon reménynyel a városból, hogy visszatérő fiatal barátját
meglátandja s mindennap visszatért a vezérhez megújitani ugyanazon
szemrehányásokat, ugyanazon fenyegetéseket, elannyira, hogy Szkárdis
végre nyugtalanul kezdett lenni a dolog kimenetele felett, szobájába
zárkozott s testvére Szkárdionnak, szultán Szaif Rád fővezérének, a
következő levelet irta:
„Üdvözöllek téged, testvérem! s tudatom veled: 20 éve, hogy egy eldobott
s az aráb málikok jegyét hordó gyerek került a mi tartományunkba. Málik
Efrah, daczára minden ellenmondásomnak, ezen gyereket fölneveltette s
ezen idegent közénk fogadta, közénk, kiknek Noé átka teljesülésétől
mindig félnünk kell. A máliknak egy gyönyörü szép s a fiuval egykoru és
ugyanazon jegyet viselő leánya van. Ez a körülmény az én aggodalmaimat
fölkeltvén, el akarám veszteni ezt a leányt. Az ifjut kivihetetlen
vállalatokra küldém ki s most reménylém, hogy nem fog visszatérni; de ez
az aráb, a ki nagy bátorság- s hadi jelességgel bir, köztünk hagyta a
rettegett s félelmes Szádun Eszendcsét, kit sikerült barátjává tennie, s
ez a herczegnőtől ingereltetve, négereinek félelmes erejére támaszkodva,
naponta megsemmisitéssel fenyeget, ha hamar vissza nem tér Veh Shilfala,
a kit ő urának nevez.“
„Ezért kérlek, mondd meg Szaif Rádnak, hogy Sháma herczegnő mily bájoló
szép s hogy ez a nő csak egy oly szultánt illethet mint ő; ezen módon
belé fog szeretni. Tanácsold, hogy kéresse meg, biztositván, hogy ez
által minő megtiszteltetés- és szerencsében részesitend minket.
Megértetted-é jól, testvérem! hogy ez mindnyájunkra nézve igen fontos!“
Szkárdis ezen levelet egy hadcsib (szolgálati tiszt) által küldötte el
azon meghagyással, hogy azt csak is Szkárdion vezérnek adja át.
Mihelyt e követ megérkezett médina Adurba, szultán Szaif Rád fővárosába,
átadta a levelet a vezérnek s ez elolvasván, rögtön a szultánhoz ment s
oly magasztos színben tünteté föl Sháma herczegnő szépségét, erényeit s
miveltségét, hogy egy 1000 ember által kisért főtiszt rögtön rendeletet
kapott, hogy elmenjen málik Efrah hasonlithatatlan szépségü leányát
megkérni a szultánok szultánjának.
A követség elindult s puszták- és hegyeken át vonulva közeledett málik
Efrah városához. Ez értesülvén az őt érendő megtiszteltetésről, vezéreit
a követség elébe küldötte s az akkor szokásos ünnepélyesség- és
udvariassággal fogadtatta. A lakosok tömegesen tódultak ki, hogy lássák
a nagy szultán Szaif Rád követségét s diadallal kisérték a málik
szerályához. Szádun Eszendcse értesülvén a követség megérkeztéről s
ohajtván küldetésének czélját ismerni, a málik szerályába ment.
A főtanács össze volt gyülve a követek fogadására s Szádun is bément a
gyülekezetbe. Megjelenésekor a málik és a vezérek mind fölkeltek
köszöntésére. Csak a követ maradott ülve. Szádun ezt látva, így szólott
hozzá:
– Idegen! te ugyan büszke vagy, hogy akkor, midőn a nagyok fölkelnek
üdvözletemre, te nem is mozdulsz helyedről. Mi az ok, mi téged oly
fenhéjázóvá tesz?
– És te ki vagy? – felel ez – hogy én előtted fölkeljek. A mi engem
illet, én a málikok málikjának, a nagy szultán Szaif Rádnak vagyok
követje s ide jöttem, hogy Sháma herczegnő kezét uram számára megkérjem.
– Anyád veszitsen el[5] málikoddal együtt! – kiált fel Szádun bőszülten
– hogyan mered Veh Shilfala jegyessének még nevét is kimondani? Soha ez
a herczegnő másé nem lesz, mint az övé.
Szádun ezen szavaira a követ haragra gyult s fölkelve kardot húzott,
mondván:
– Ha e gyülésnek tisztelettel nem tartoznám, Zahl csillagzatra
eszküszöm, fejét metszeném ennek a szemtelennek.
S azután kardját hüvelyébe eresztve, leült.
– Gyáva fia gyávának! – mond Szádun – minő dicsőség karddal fenyegetőzni
s azután a gyülés iránti tiszteletből azt félretenni? Én azt hiszem,
hogy a dicsőség a megtételben van, miként én daczára a gyülésnek
megteszem.
Ezt mondva fölemelé hatalmas szablyáját s egy csapással leüté a követ
fejét.
Erre a vezérek fölkeltek és Szkárdis igy szólt málik Efráh-nak:
– Já, málik Azamán! szemeid előtt ütik le a nagy szultán követjének
fejét s te még sem daraboltatod össze ezt a vadat? ha rendeletet nem
adsz ez ember elfogatására, én Isten bocsássa! azt fogom hinni, hogy
egyetértesz ezen őrjöngővel.
Erre a málik testőreihez igy szólt:
– Fogjátok el ezt a szemtelen vadat; de ne öljétek meg!
A testőrök tömegesen rohanták meg Szádunt; de ez kardot rántva a tömeg
közé vág, mint oroszlán a nyáj közé s azok nemsokára rémült juhok
gyanánt menekültek. Szádun átmegy a palotán, azután a városon, sujtva
kardjával, vagy karjával hárintva el a sok remegő kéz tartotta fegyvert,
melyek fel akarák tartóztatni. A főkapunál négereire talált, a kik a
történtekről értesülve főnökük segitségére siettek s az ők segitségökkel
a mezőre vonult.
De Szádun Eszendcse nem távozott a várostól, mert nem akarta hogy azt
higyjék, hogy megijedt, hanem tábort ütött csekély távolságra a
falaktól. Ez alatt a málik egy hadserget gyüjtött össze s következő nap
Szádun kis csapatjára tört azon hiedelemmel, hogy azt nehány óra alatt
megsemmisiti; de a kis csapat a hadsereg közé veté magát s ott oly
mészárlást vitt végbe, hogy estve, midőn a hirnökök takarodót
kiáltottak, a málik hadserege megnégyedelten tért vissza a városba.
Szádun ekkor egy kissé visszavonult a hegyek aljába s erős állást vett,
az éjet sánczhányatásra használta, hogy a reggelre várt rohamnak
keményen ellentállhasson.
S valójában reggel a málik erősitett s rendbeszedett sergei megtámadták.
Szádun s emberei rendithetlen szívvel s ércz karral állottak ellent. A
támadás elszánt, a védelem kitünő és szerencsés volt s az elszánt
küzdelem estig folyt, midőn megszünt, hogy más nap újból kezdődjék.
És ez igy folyt több napokig s málik Efrah mindenfelől új sergeket
szedett, jeles vezetőket toborzott, s hadserege rövid időn hatalmasan
növekedett. Szádun veszteni kezdett merészségéből s kénytelen volt a
hegyek közé vonulni vissza, a hol ostromzár alá tétetett, az élelmi
szerek megszerezhetési útja elvágatván, éhség által hitték őket
feladásra kényszerithetni. De ez késvén, málik Efrah bé akarta gyorsan
végezni a táborozást s rendeletet adott egy általános támadásra.
A roham megkezdődött, a küzdelem iszonyatos volt; nem lehetett többé se
ostromoltat, se ostromlót megkülönböztetni, a harcz dühe iszonyatosan
vérengzett. Valahányszor Szádun egy embert levágott, helyét tíz foglalta
el s kétségbeesett hősiessége daczára is talán elbukott volna, midőn a
távolban porfelleget pillantának meg, melyből nem sokára egészen vasba
öltözött lovag bontakozott ki; szemei villámként szikráztak s közelebb
érve felkiáltott:
– Allah veh akber, Já kilál héda ádiár vhe édimen! ana Szaif Züliázán!
(Az Isten nagy, ti ezen hely és tartomány kutyái! én Szaif Züliázán
vagyok).
Legelébb málik Efrah ismerte meg e hangot; de a Szaif Züliázán név
zavarba hozván, kérdé Szkárdistól:
– Ugy tetszik, mintha Veh Shilfala hangját hallottam volna; nem az-é az?
– Isten mentsen téged, málik! azon helyzettől, melyben most Veh Shilfala
van – felelé a vezér – ő bizonyosan nem él többé; a föld meg van mentve
az ő jelenlététől.
A mint a vezér ezen szavakat végezné, a lovag mellette állott s hangosan
mondá:
– Engem halva hisznek; de Allah nagy: én Szaif Züliázán vagyok!
Ekkor Szkárdis zavartan mondá a máliknak:
– Íme, mit miveltél! Fölnevelted ez ifjut, ő elmegy Veh Shilfala név
alatt s visszatér, mint Szaif Züliázán. Oh, én nem kétlem többé, hogy ő
Szaif (kard) Habesh élete fölött!
A málik rendeletet adott, hogy a harczot szakitsák félbe.
Szkárdis előrelátva mi történend, a város felé menekült.