nélkül semmit sem fogok tenni; bármit halljak, bármit lássak, én igérem
neked, hogy engedelmes leszek, és a hol maradnom mondod, ott maradok s
senkivel beszélni nem fogok.
E többször ismételt igéret után Akéla beléegyezett, hogy Szaif Züliázánt
öszvérvezető minőségben magával viszi.
Ennélfogva öszvérét az átöltözött Szaiffal elővezetteté s a gyülésbe
ment. Megérkezve a tanácsházhoz, az ifjut öszvére mellett hagyta,
megrendelvén neki, hogy senkivel se beszéljen, ő maga pedig fölment a
tanácsterembe.
Málik Kamrun már jelen volt.
– Já, málik Azamán! – monda neki – veh alaczer, a veh avane (az idő
minden dolgot felvilágosit) én a tegnap csináltam Roml-ban láttam, hogy
az idegen nincsen városunkban, hogy az Ammaz tévedett s oknélkül ütött
lármát. Légy hát nyugodt, málik! nincs abban semmi igaz s nekünk nem
kell aggódnunk. De ha tanácsomat követni akarod: ma a hónap elsője, el
kellene mennünk a szent kúp alá, megvizsgálni a Kitab Tarik Enilt s
Istennek hálát adni, hogy annyi félelmek alól megszabaditott.
E szavakra a málik s tanácsosai felállottak, hogy a kápolnába imádkozni
menjenek. A kápolnát bezáró szent kúp kapujához érve, mindnyájan
leszálltak lovaikról, Akéla Szaifnak újból ismétlé figyelmeztetését. A
málik és kisérete bevonult a kápolnába s leborulva a szent könyv előtt,
sokáig imádkoztak.
Míg imádkoztak, Szaif mindég az öszvért tartotta s végre monda magában:
– Tehát te vagy, Szaif Züliázán! azon ifju ember, kiről dicsőséges és
dicséretes tetteket beszélnek. Hogyan, te a szolgák között rejtezel
akkor, midőn a véletlen felmutatja talán azon egyedüli alkalmat, hogy a
kivánt könyvhez juthass? Akélának megigértem, hogy nem fogok beszélni;
de azt nem, hogy a kápolnába bé ne menjek. Azonban a félelem, hogy
Akélát veszélynek tehetné ki, visszatartóztatá nehány perczig, de végre
is az ohaj, hogy vállalatját önerején hajtsa végre, túlsulyt nyert s
elhagyva öszvérét a néptömeg közt befuródott a szent kúp alá s onnan a
kápolnába. De alig tett annak belsejébe egy lépést, a kerek épület
közepén felállitott, márvány-oszlopon nyugvó könyv elvált helyétől s
hétszer körülfutván a kápolnát, nyitva és mozdulatlanúl megállt Szaif
Züliázán lábainál. Kamrun málik még le volt borulva, midőn nagy mozgást
vevén észre közelében, fölemelte fejét s megpillantá az ajtó mellett
álló arábot és a nyilt szent könyvet lábainál.
A málik rögtön kirohant a kápolnából s jelt adott testőreinek, a kik
Szaif Züliázánra rohantak. Ez lelkét Istennek ajánlva s karjaiba erőt
könyörögve, a falhoz támaszkodott s kardját kivonva, az elsőt, ki hozzá
közelitett, levágta s mindazok, kikhez sujta, leestek, s kik leestek,
nem keltek fel. Nem sokára kijöhetett a kápolnából, holttesteken menve s
mindég vágva maga előtt; így ért az utczára, harcz nemtőjeként forgatva
maga körül tűzkardját s azok fejei, kik körülte voltak, mind lábaihoz
gurultak.
Egy órai öldöklés után ifju hősünk azok közé jutott, kik futottak előtte
s kik még űzték őt. Most visszafordulva a futóktól az űzőkkel állott
szembe s azok százanként hullottak lábaihoz. A halál előtte lebegett
mint az ég villáma, mely egy nagy fát meggyujtván, megsemmisiti s hamuvá
teszi az erdő minden fáit.
Ez iszonyú űzés reggel óta tartott, pedig már a nap megközelité a
délpontot s az ifju hős még mindég küzdött, remélvén, hogy a városból
kijuthat.
Már balkezébe vevé a kardot, már csaknem egészen ki volt merülve, midőn
egy a mezőre nyiló s kevéssé védett mellékkaput pillantott meg; de ekkor
lábai egy holttestbe megbotolván, szerencsétlenűl földre bukott; nehány
őtet közelről követő harczos rá veté magát, s lefegyverezvén megköték
kezeit s győzelem kiáltások között Kamrun málik szerályába vezeték.
Midőn Szaif Züliázán a málik elébe vezettetett, ez testőreinek kiálta:
– Ne mutassátok ez ember arczát. Nem akarom látni. Vezessétek a
börtönbe; majd rendeletet fogok adni, hogy kivégeztessék.
Szaif Züliázán az éjet egy mély és iszonyatos börtönben töltötte,
lelánczolva, mint egy gonosztevő. A nap első sugarainak feltüntével
pedig elindittatott a vesztőhelyre.
A várostól bizonyos távolra magas hegyek között egy nagyon régi kút
volt, melyet nyolczvan mázsányi ónfedél zárt el; 80 év óta nem nyitották
ki. A kút iszonyu mély volt, s midőn fedelét leemelték, egy óránál
tovább fekete fojtó lég gőzölgött ki. Ide vezették az ifju arábot
mindazoktól kisértetve, kiket kardja életben hagyott s kik mind gyönyört
találhatni reméltek végvonaglásának látásában; de várakozásukban
csalatkoztak, mert a halálra itélt egy erős kötéllel megköttetvén, a kút
közepéig leeresztetett s miután a kötelet jól megerősiték, a kolossalis
fedőt reá illesztették.
A nép szétoszlott s minden vigyázat felesleges levén, maguk az őrök is
lakjaikba tértek s a hegyen csak a hallgatagság maradt s az éj, mely nem
sokára fekete fátyolát boritá a földre, a csillagok felgyultak az égen,
hogy az embert lenyugvása előtt imára hivják vagy hogy vezéreljék az
elkésett útast, a kit gyerekei, neje és atyja várnak.
Minden csendes volt, mindenki nyugodott, csak a szegény Szaif Züliázán
csüngött egy örvény felett, fojtó légkörben s minden bátorsága daczára
szemei könynyel teltek meg és elkeseredett lélekkel ekként fohászkodott
Istenhez:
„Nagy birája a mindenségnek! vétettem-é szent törvényed ellen a tegnapi
nagy napon? Akéla bölcseségére kell vala-é magam biznom s nem leölni egy
város felét egy tárgyért, melyet zajtalanúl megkaphatok vala? Égnek
Istene! ha elkárhoztatsz engem, vedd kegyelmedbe szegény lelkemet.“
Midőn ez imát bevégzé, úgy tetszett Szaif Züliázánnak, hogy az oldalfal
kinyilik s egy lágy édes hang mondá:
„La baisza alik, ya forisze Azaman, ya Szaif Züliázán (semmi rosz ne
érjen téged, oh korunk nagy hőse, Szaif Züliázán)“ s hozzá tevé hogy:
„Az ég Istene kárhoztatja az oktalanságot; de védi a bátorságot és
hitet!“
IV. A csudálatos gyűrü.
Szaif útazása a nagy Akiszával (_nőnemtő_). Miként jut bé Mukhtatif
várába? A Nil forrásai.
Az ifju aráb fölemelvén szemeit, egy természet felett, nagy nőt
pillantott meg, a ki rögtön eloldá kötelékeit s egy föld alatti úton a
mezőre vezeté. Midőn ily csudás módon megszabaditva látta magát Szaif,
kérdi az előtte levő csudás teremtménytől:
– Ki vagy te? honnan ismersz engemet?
– Elbeszélem! – felelé a nő – s legelébb egy téged meglepő dologgal
kezdem: Emlékszel-é Mukhtatif óriásra, a kiről te azt hiszed, hogy
megölted, midőn málik Efrah városába ment Sháma herczegnő után? Ez
iszonyatos nemtő (genius) nem halt meg sebében. Ez egyike a legféltebb s
legveszélyesebb lényeknek. Ő egy Afrit (rosz és hit nélküli nemtő), én
müszülmán vagyok, a hit nemtőjének leánya. Ez az Afrit elég merész volt
atyámtól kezemet kérni, s oly félelmes, hogy atyám egy ily Afrit
kafirnak (hitetlen, Iszlámot tagadó) áldozott fel, mondám neki:
Lehetséges-é atyám, hogy te engem, ki müszülman vagyok s egy Istent
hiszek, egy hit nélküli szörnynek adj. Atyám eként felelt nekem:
„Já, Eb neti (leányom)! hogyan útasitsak vissza egy lényt, a ki égetés-
és gyilkolással boszulja meg magát? Igyekezz magadnak valakit keresni, a
ki védjen és megmentsen tőle. Én már igen vén vagyok, semmit sem tehetek
ily körülmények között.“ Én hallva ezen szavakat, távoztam s több nagy
nemtőt fölkerestem, kérve védelmöket; de midőn megtudták, hogy Mukhtatif
ellen kell védniök, mindnyájan azt felelték, hogy az lehetetlen.
Kétségbeesetten egy istenes emberre gondoltam, kit Sheik-Abduszalámnak
hivnak s ki túl a tengeren egy minaretben lakik. Elbeszéltem neki
szerencsétlenségemet, s ő azt mondá: Já, Akisza! Mukhtatiftól senki sem
menthet meg más, mint az, a ki az ő kezét levágta. Ez egy ifju, a kit
Szaif Züliázánnak hivnak. Ő most málik Kamrun városának Bair
akamik-jában (mély kút) van. Menj oda rögtön, vezesd ide őt s én
megmondandom neki, mit tegyen, hogy a világot ezen Afrit-tól megmentse.
– Íme, miért jöttem ide, s ha most akarod, én elviszlek téged a
Sheikhez.
Szaif feleletére, hogy készen van, Akisza megfogta egyik kezével mint
egy kis madarat s egyik vállára helyezvén, fölemelkedett vele oly
magasságba, hogy Szaif tisztán hallhatta a Tasbik Allamlak fi alfiak-ot
(az angyalok énekét az egekben), s azután egyenes vonalban a tenger
tulsó partjának tartott, oly hihetetlen gyorsasággal repülve, hogy
reggel a nap feltüntekor Szaifot a minaret kapujában tette le.
Az ifju aráb tisztelettel közeledett Sheik Abduszalámhoz s megcsókolta
kezeit; a Sheik örömmel fogadta s eképp üdvözlé:
– Ahélan ya, Szaif, iniszte hada ádiár (hozott Isten, Szaif, e föld
örvend jelenléteden) s azután részletesen megismerteté vele Akisza
szomoru helyzetét.
– Olvastam az Isten titkából, hogy néked kell megsemmisitned ezen
félelmes nemtőt, Szaif Züliázán! – mond a Sheik – s megmenteni ezt az
igaz hitű nőt. Menj vele! a gondviselés vezetend nemes vállalatodban,
melyet ha végeztél, jőjj ide vissza.
Szaif búcsut vett a Sheiktől, s Akisza vállaira emelvén szokott
modorában útra kelt. Valahányszor az ifju elfáradt, földre ereszkedett,
hogy pihenje ki magát. Útjok három nap és három éjjel tartott, s végre a
negyedik nap hajnalán megérkeztek a Dsebal Ahamar ani mamba Enilhez (a
hold hegyekhez és a Nil forrásához). Ezen magas pontról Akisza megmutatá
az ifjunak Mukhtatif óriás várát.
– Já, Szidi! én nem közelithetek ez átkozott várhoz. Menj magad. Engem e
hegytorkolatban fogsz találni.
Szaif Züliázán egyedűl indult a vár felé, melyet többé szem elől el nem
veszthetett, mert tömör tornyainak tetőzete egész a fellegekig nyúlt
fel. A vár közelébe érkezve látá, hogy az egészen körűl van véve fallal,
de a melyen belsejébe vezető kaput sehol sem fedezhetett föl. Megkerülte
kétszer a várat a nélkül, hogy a várba bévezető útat találhatott volna.
Már csüggedni kezdett, midőn az előfal egyik szögletén elrejtett szűk
ablakot fedezett föl, mely mellett emberi alakot vesz észre. Közelebb
menve, egy őtet oda intő nőt ismert föl; az ablak megnyilt s a nő intett
neki, hogy közeledjék a falhoz. Oda érve egy övekből s különféle
ruhadarabokból összeillesztett kötél ereszkedett le. Szaif, ki e
felmászási móddal nem régiben ismerkedett meg, oda köté a derekához s
felhuzatván, egy kerek teremben találta magát vagy tíz ifju hölgy
között.
E hölgyek mind bájoló szépségüek voltak s valamennyien egyszerre
felkiáltának:
– Hozott az ég körünkbe, Szaif Züliázán!
– Honnan ismertek engem, s ki mondá meg nektek nevemet? – kérdé ez.
Egyik a nők közül így felelt:
– Tudd meg, Szaif! hogy mi mind málikok leányai vagyunk, kiket Mukhtatif
óriás szülőinktől elragadott s ide várába hozott, hol mi éjet nappalt
sirással töltünk el. De a mult éjjel társnéink egyike, Nahida, álmában
egy természetfeletti lényt látott, ki neki ezt mondá: „Já, Nahida! szünj
meg sírni; Isten neked egy szabaditót küld; holnap nézz a távolba, ott
egy férfit fogsz látni, a kit Szaif Züliázánnak hivnak. Igyekezz
társnőiddel őtet a várba béjuttatni; mert ő az, a ki a titeket itt fogva
tartó utálatos kafirt meg fogja ölni, és akkor társnéid mind
visszatérhetnek szülőföldükre; de reád nézve, Nahida! Isten azt
határozá, hogy a szabaditó nejévé leszesz, fölvevén az ő hitét.“ Nahida
fölébredvén, elmondá nekünk álmát s mi azt mondók neki: ha álmodnak
teljesülnie kell, akkor mi nem sokára látni fogjuk e férfiut s valójában
kitekintvén az ablakon, látánk téged a vár felé közelitni s bár arczod
vonalait nem vehetők ki, még sem kételkedheténk, hogy te vagy Istentől
küldött szabaditónk!
– Ané vallahi (igen, én vagyok)! ne tünődjetek sorsotokon; Isten a ti
megmentéstekre külde engem – felelé Szaif.
Az ifju hölgyek körülvették és csudálattal nézték Szaifot; mert ők már
régóta bé levén zárva, férfiut nem láthattak s mint már emlitők, Szaif
nagyon szép férfi volt. Míg így bámulnák, sötét felhő tünt fel a
távolban, gyorsan s dörgéshez hasonló morajjal közelitett s nehány percz
alatt oly közel vala a várhoz, hogy a nap elhomályosult. Az ifju nők
megpillantván, mint madarak az ölyv közeledtére, ijedten menekültek
különböző irányba; az egyedűl maradott Szaif pedig bámulva nézte
megfoghatatlan menekülésöket; de midőn ő is kitekintett, látta az
óriásnak roppant testét kibontakozni a felhőből, lábai hajóárboczoknak
tetszettek, s feje oly nagy volt, mint egy várerősség, szemei villámként
lángoltak s szájából tűzgolyókat lehelt ki.
A felhő az ablakhoz érvén, az óriás becsúszott, s azon nagy terembe
lépett, hol Szaif volt; kit megpillantván, dörgő hangon kiálta rá:
– Hogyan! te vagy az te sehonnai, a pusztának átkozott növendéke; te
vagy az, a ki saját lakomban is daczolni mernél velem?
És ezt mondván, kinyujtá egyetlen kezét, hogy Szaifot megragadva az
ablakon kidobja; de ez kivoná kardját s miután mondá, hogy Isten egyedül
nagy és hatalmas – két kézre fogott szablyájával lecsapta a szörnynek
karját.
Mukhtatif a földre terült, iszonyú siralmas orditást hallatott, s a
halál hörgése közt mondá az ifju arábnak:
– Szaif, még egy vágást, hogy e borzasztó kínoktól megments!
Szaif szánalomtól indittatva, teljesiteni készült az óriás kérését,
midőn egy hang mondá: „Megállj, ne sujts többet, mert egy második vágás
fölelevenitené a szörnyet s mindaz, mit tettél, eredménytelenné lenne.“
Szaif visszahökkent. Az óriás testét láng fogta körül s nehány percz
mulva egy halom hamuvá lett.
Szaif elforditván szemeit ezen redkivüli látványtól, a mellette álló
Akiszát pillantotta meg, a ki így szólt hozzá:
– Én voltam az, a ki feltartóztatám karodat, midőn te jószivüségből az
óriásra egy második csapást akartál tenni. Áldott a kar s Istentől
átkozottak legyenek ellenségeid, oh világnak legnagyobb hőse, emberek és
nemtők legyőzője!
A fiatal leányok értesülvén a történtekről, örvendezve jöttek elé
rejtekökből és siettek Szaifnak kézcsókolására.
Ekkor Akisza kérdi Züliázántól:
– Mit tegyünk ezen leányokkal? Sorsuk elrendezése tőled függ.
– Te gyors útazó vagy – viszonzá az Akiszának – vidd őket vissza
szülőikhez!
– Értem, rendeleted végre leend hajtva!
S Akisza kettesével, hármasával (az út minőségéhez mérten) haza szállitá
a leányokat. E különböző útak több napot vettek igénybe s már a várban
nem maradt más, mint Nahida, a ki szultán Assin-nak volt leánya; ez
pedig a föld túlsó felén Khinában egy roppant kiterjedésü birodalomnak
volt uralkodója.
Midőn Szaif látta, hogy a fiatal leány még nem szállittatott el,
megszólitá Akiszát:
– Hát ez miért nem ment el a többivel s miért maradt itten egyedül?
Nahida ezt hallván, keservesen zokogni kezdett:
– Hogyan? – mond ő – te engem el akarsz küldeni, mint a többit?! Hát nem
Isten akaratja-é, hogy én a te feleséged legyek?
– Én nem tudom, minő Istenről beszélsz – felel Szaif – de az én Istenem
nekem erről semmi parancsolatot nem adott. Én Sháma herczegnőt szeretem,
következőleg mást nem is vehetek el; de ha Isten valójában azt határozta
el, hogy te nőmmé légy, Nahida! az meg fog történni elébb-utóbb. Bé kell
tehát várnunk a végzet határzatát. Akisza! vedd hát e fiatal leányt s
vidd rögtön haza.
A nagy útaztató megfogván övénél a khinai herczegnőt, vállára emelte s
késedelem nélkül felszállt; de alig hagyá el a földet, mondá ez:
– Akisza! könyörgök neked, engedd, hogy még nehány szót mondhassak Szaif
Züliázánnak, aztán nem tartóztatlak vissza, vigy a hová akarsz.
Akisza megállapodván, Nahida – hogy Szaif hallhassa – hangosan kiáltá:
– Já, Szaif Züliázán! te elszomoritád lelkemet, széttépted szivemet.
Isten úgy rendelte, hogy én a te nőd legyek s te nem hallgatál reám s
visszaküldesz atyámhoz, miután a szerelem tüzét felgyujtád szivemben.
Könyörtelen idegen! engedje a mi hatalmas istenünk, hogy egyszer a mi
honunkba jőni lássalak, megfosztva a föld minden javaitól, nyomorultan,
arany- és öltöny nélkül, fedetlen fővel s meztelen lábakkal és ily
helyzetben esdekelj előttem segély- és könyörületért, előttem, kit ma
megbántottál, előttem, Nahida előtt!
– Ifju leány! – felelt Szaif Züliázán – bajosan feltehető, hogy én
valaha a te távoli országodba vetődjem. De ha a végzet határzata az
lenne is, reménylem, nem oly nyomorult állapotban, miként ohajtod.
Akisza! Szállitsd el a herczegnőt s térj vissza hozzám, mihelyt teheted.
Szultán Assin leánya elszállittatott s Akisza nehány nap mulva
visszatért, tudatva Szaiffal, hogy a Mukhtatifnál talált foglyokat mind
elszállitá szülőikhez s hogy igérete szerint kész őtet Sheik
Abduszalámhoz visszavinni.
Szaif nem sokára elhagyta az elhunyt óriás várát s Akisza vállán légi
útjára kelt, miközben Akisza eképp szólt Szaifhoz:
– Szeretnéd-e látni a Nil forrásait, hogy azok mint jőnek ki az
Édenből?!
– Nagyon ohajtanám látni! – monda Szaif.
Akisza leszállván a földre, monda Szaifnak:
– Intézd lépteidet azon székesegyház felé, melyet amott látsz s midőn
megnézted, térj vissza, én itt megvárlak.
Szaif elmerengve lépdelt a régi templom felé, melyet egy égyiptomi
hagyomány az Édenből származtat, s ezen nevezetes forrásokhoz meghatott
lélekkel közeledett.
Tagadhatatlan, hogy a nagyság elemeit magukba záró tárgyak s azok melyek
nagy eszméket költenek fel, a képzeletre hatalmasan hatnak még akkor is,
ha azok nem egyezők a mi erkölcsi és vallásos fogalmainkkal. Így Szaif,
noha gyemekkorában a Nil forrásairól, az égyiptomiak hagyományáról nem
hallott; bár ő müszülmán s az égyiptomiak akkor bálványimádók voltak,
mégis tiszteletteljes megindulással közelitett ama nagyszerű márvány
templomhoz, melynek négy oszlopon nyugvó méltóságos kúpja oly magasra
tornyosult, mintha az égboltozat támogatására lenne épitve. Ifju arábunk
megkerülte a szép faragványokkal ékitett kúpot s egy bő vizű forrást
pillantott meg, mely a templom közepén levő óriási medenczéből tör ki s
azután négy ágra oszolva, s a kúp négy oszlopát az elválasztó négy közön
hagyva, lecsörtetnek a mezőkre négy ellenkező irányban. Ezen négy folyó
neve fel volt vésve a forrás felett: Szayahun, Jajahun, Alfarat és Enil.
Szaif bément a templomba s ott lelkét Istenhez emelvén és egy
pillanattal üdvözölvén e nagyszerű épületet, visszatért Akiszához, a ki
néhány óra mulva Sheik Abduszalám minaretjének kapujánál tette le.
A Sheik igen örvendett látásán, szerencséltette vállalatának sikerét,
megköszönte a nagy szolgálatot, melyet Akiszának tett, s azután ehez
fordulván, monda neki:
– Já, Akisza! Szaif Züliázán most mintegy testvéreddé lett, barátságodra
jogosult s neked minden vállalataiban segitened kell őt. Ma estvére
Szaif az én daif-om (vendégem); de holnap délkor jöjj el s tudatni fogja
akaratját.
Akisza távozott s Szaif egyedül maradván a Sheikkel, ez így szólt hozzá:
– Tudd meg, Szaif! az Ur azt határozta, hogy a mai éj éltem utolsója
legyen. Én ez élettől a holnapi hajnal feltünte előtt megválok. Reád
számiték, hogy az utolsó tiszteletet, melylyel minden müzülmán tartozik
testvérének, te fogod nekem megadni. Midőn tehát a lélek elszálland
testemből, te azt a tengerpartra fogod vinni, ott jobbra megtalálod a
khiéffint[3], balra a henut-ot[4] s miután megmostad és beillatszerezted
testemet, mondd el fölötte imádat, a jó Isten a többiről gondoskodni
fog.
Szaif Züliázán bámulva nézett a Sheikre, kinek nyugodt vonásain a közel
halálnak semmi nyoma nem mutatkozott, csak hogy megszünt beszélni s
lassu hangon egyedül Allah nevét emlitette mind hajnal közeledtéig.
Ekkor hideg láz lepte meg s szemeit behunyva elmondá a Tavhid utolsó
szavait (csak egy Isten vagyon) és elköltözött e mulandó világból abba,
a mely nem fog soha elmulni.
Szaif látván, hogy a lélek csakugyan elköltözött a testből, fölvette azt
és a tengerpartra szállitá, ott – a mint a Sheik mondá – jobbról
megkapta a khiéffin-t, balra a henut-ot, mely csudálatos jó illatot
árasztott. Elkészitvén a testet, felkiáltott: Aszalát ali ayanasza, ya
ibadu Allah! (Imádkozzatok a holtakért oh Isten teremtményei) s midőn e
felkiáltást megtevé, több tisztes, de különös kinézésű embereket látott
közeledni, a kik a halott feletti imát végezvén, visszatértek a nélkül,
hogy Szaif Züliázánhoz egy szót is intéztek volna.
Ekkor egy csapat fénylő zöld madár szállott le s a testet körülfogva,
fölrepültek vele az ég felé.
Szaif egész óráig mozdulatlanúl, gondolataiba mélyedten s égre emelt
szemekkel állott ottan, de nem sokára Akisza hangját hallotta, ki mondá:
– Íme, Szaif! itt vagyok. Mit tegyek? mik terveid?
– Valójában én nem tudom neked megmondani. A Kitab Tarik Enil elhozatala
volt útamnak czélja s én azt hiszem, hogy málik Kamrunnak időt kell
engedni, hogy szerencsétlen kisérletemet egy kissé feledje el.
Kétségkivül ő azt hiszi rólam, hogy a mély kútban elpusztultam; de azért
talán egy kevéssé jó lesz várnom ama városbani megjelenésemmel, hogy
feledjék arczom vonásait.
– Ha tanácsot adhatok neked, Szaif! – mond Akisza – az a lenne, hogy
induljunk el minden esetre. Talán útunkban oly előre nem látott dolgokat
fedezhetünk fel, melyek a vállalatot kivihetővé teszik.
Szaif elfogadta e tanácsot s nem sokára a fellegek közé emelkedtek,
honnan az angyalok énekét hallhaták.
Nehány óráig szelték ekképp a légkört, midőn Akisza kérdé Szaiftól, ha
nem ohajtaná-é látni a hét Hukama városát?
Szaif igenlő feleletére leszállottak.
– Íme – úgymond Akisza – megérkeztünk a medina el Hakimeh Eflathun-ba
(Eflathun bűvész városába). Én e városba nem mehetek, mert úrnője a
Talszámékkal áll szövetségben. Téged azonban semmi sem akadályoz az oda
menetelben s én megvárlak itt.
Szaif a városhoz közeledvén, egy réten hét csatázó lovagot pillantott
meg. Mihelyt a lovagok meglátták, feléje nyargaltak, mondván:
– Íme, egy idegen; válasszuk őt itélőbiránknak, megegyezvén előre, hogy
itéletében meg fogunk nyugodni. S Szaifhoz érve, így szóltak hozzá:
– Tudd meg, kharibé (idegen), hogy mi Eflathun hakiméh fiai vagyunk.
Atyánk halálakor egy csudálatos kalnuszát (süveg) hagyott hátra. Ez a
kalnusza avval a tulajdonnal bir, hogy minden szem előtt láthatatlanná
teszi azt, a ki fejére teszi. Mi heten levén, ezen kalnusza felett
veszekedünk, s azt hisszük, hogy az ég küldött közénkbe, hogy
kiegyeztess, s mi igérjük, hogy itéletedhez fogunk alkalmazódni.
Szaif Züliázán hallván ezt a beszédet, így szólt magában:
„A hatalmas Isten bocsássa meg bűnömet; de íme egy kalnusza, a melynek
birtoka csak engemet illetne.“
S azután így szólott a lovagokhoz:
– Kétségkivül van egy igen egyszerü mód e perpatvar kiegyenlitésére:
Mindenek előtt a kérdés alatti kalnuszát az én kezeimbe teszitek le;
azután én egy kopját fogok eldobni s ti egyszerre s ugyanazon pontról
iramodtok el és az első, a ki a kopjához ér – lesz a süveg tulajdonosa!
– Helyes! – kiáltnak fel a fiatal lovagok s rögtön átadták Szaifnak a
kalnuszát, ő meg eldobta a kopját s a hét testvért egy vonalba
helyezvén, jelt adott az elindulásra s azután nyugalmasan fejére húzta a
bűvös süveget, s midőn a győztes és legyőzött lovagok visszatértek
feléje, nem találtak senkit. Az itélőbiró eltünt.
– Meg kell vallani – mond az idősebb testvér – hogy együgyüek vagyunk.
Egy ismeretlennek egyszerü inditványára ráállunk, átadtuk egy
jövevénynek a mi zhakhirah-nkat (kincs), s többé az életben soha vissza
nem fogjuk kapni.
Eflathun hakiméh fiai turbánjaikat földhöz vágták, szakállokat tépve
tértek vissza medinájokba s boszúkönyeket hullatva mondák egymásnak:
„Ha valaha ezt az embert feltaláljuk, drágán fogja megfizetni ezt az
árulást.
Szaif pedig kisérletet akarván tenni kalnuszájával, fejére illeszté,
Akiszához ment s nevén szólitja őt.
Ez minden irányban nézegetvén s semmit sem látván, monda:
– Valójában Szaif! azt hihetné az ember, hogy Eflathun hakiméh
kálnuszáját kézre keritetted.
– Ugy is van! – mondá az ifju aráb.
S levevén süvegét, Akiszát üdvözlé.
Akisza szerencsélteté a nagybecsű zhakhirah megszerzésének ügyesen
végrehajtott munkájáért.
– Most már – monda – induljunk, hogy a neked megmutatni igért második
medinába menjünk.
S midőn oda megérkeztek, Akisza monda Szaifnak:
– Menj, látogasd meg e várost s azután jöjj ide vissza!