– Já, abi (atyám)! miért ez a harcz? mi annak oka?
– Já, ébeni (fiam)! mindennek oka Szkárdis ellened való gyűlölete s egy
kevéssé Szádun hevessége is.
Ekkor Szádunhoz mentek. Midőn ez Szaif Züliázánt megpillantotta,
odarohant s lábaihoz vetette magát; elbeszélte a történteket, hogy málik
Efrah három hét óta minő irtó harczot folytat ellene. Szaif roszalta,
hogy mérgét fékezni nem tudta, hogy a követet megölte s azután
hozzátette:
– A mi a málikot illeti, ő a mi atyánk, neki joga van minket büntetni és
megbocsátani nekünk; mert mi az ő gyermekei vagyunk.
Kérte azután, hogy kölcsönösen feledjék el a viszályt s béküljenek ki.
Mi megtörténvén, a seregek szétoszlottak s ők hárman vonultak bé a
városba. Szaif Züliázán a málik jobbján lovagolt; estve pedig Szádun
Eszendcsével visszatért várába.
Szkárdis kétségbe volt esve a dolgok fordulatán s bár látta, hogy Szaif
a Kitab Tarik Enilt nem hozta magával; de azért látta, hogy fogadott
atyja épp oly kitüntetéssel, épp oly melegen fogadta mint máskor. Újból
irt hát testvérének Szkárdionnak, tudatta vele, hogy Szádun miként ölte
meg a szultán követjét s hogy Szaif Züliázán reménytelen megérkezte
miként hárintá el róla a büntetést; ezt a levelet pedig biztos embere
által küldötte el Szkárdionhoz.
A követ átadván a levelet, Szkárdion rögtön Szaif Rádhoz ment s közölte
vele a kapott tudósitást. A szultánt ez oly dűhbe hozta, hogy a napot és
holdat összekáromolta s azután vezéreit összehivatván, tanácsot tartott
a követjének megöletéséből eredő sértés és Szaif Züliázán megboszulása
iránt.
S míg a vezérek tanácsa e kérdéseket tárgyalná, a szolgálati tiszt egy
aráb követet jelentett bé.
– Vezesd bé! – mond a szultán.
Bévezettetvén pedig ez, meghajolt a szultán előtt s így szólt:
– Szerencsés legyen a te napod já málik Azamán! és életed örökös.
Küldetésem tárgya ez: vagy húsz évvel ezelőtt a mi málikunk, szultán
Züliázán, leszállitott lovainkról s innen nem messze egy várost
épittetett a te hatalmad alatti területen. Akkor te szerencséltetéd őtet
s ajándékokat küldél neki, az ajándékok közt egy Kamaria nevű rabnőt is,
a ki a mi málikunk kedvencz nejévé lett s halálakor terhesen maradván,
általunk mint uralkodónőt ismertette el a gyerek születéséig – azon
kikötéssel, hogy ha a gyerek fiu lesz, az legyen a mi szultánunk, egy
igazgató tanács adatván melléje, ha pedig a születendő gyerek leány
lenne, akkor az uralkodjék felettünk, a ki nőűl veszi. A gyermek fiu
volt. Mi láttuk születésének negyedik napján s szultánnak kiáltók ki. De
e naptól fogva soha többé nem láttuk s valahányszor az özvegytől
kérdjük, hogy mit csinált gyermekével, ő fenyeget hogy megölet minket
bérenczeivel, a kiket maga körül gyüjtött, s a kik testőrsergét képezik.
Igy mi nem tudjuk ha szultánunk él-e vagy meghalt s hontársaim azért
küldenek hozzád, hatalmas málik! hogy téged kérjelek fel, hogy Kamariát
szoritanád reá az igazság megmondására, mert te egykor neki ura s most
is főnöke vagy; ő engedelmeskedni fog rendeleteidnek.
Midőn szultán Szaif Rád végig hallgatta az arábot, eképp szólott
Szkárdionhoz:
– Egy tárgy felett tanácskozni ültünk össze s íme már most kettő is van.
Két hadserget kell-é kiküldenünk? egyiket Szaif Züliázán, a másikat
rabnőm Kamaria ellen! hogy tetszik neked?
– Já, málik Azamán! talán lehetne a két kérdésből egyet csinálni, s ha
én tanácsadásra merészkedném, az a lenne, hogy Szaif Züliázánnak irjunk
egy barátságos és szivélyes levelet, melyben megirnók, hogy jöjjön
színed elébe, hogy legyen hadvezér egy dicsőséges vállalatban,
ugyanakkor elküldenők neki Amán kendőjét[6] azon biztositással, hogy
rangját s hősi hirét megillető tisztelettel fogadjuk. Igy őtet Kamaria
ellen küldjük; ha legyőzetik, akkor csak egy had küldésre lesz
szükségünk; ha győztes lesz, akkor majd könnyen találunk valamely titkos
módot elvesztésére.
– S azt hiszed – mond a málik – hogy meghivásunkra Szaif eljövend?
– Hiszem – felelé Szkárdion – mert tudom, hogy Szaif Züliázán egy
meggondolatlan ifju, teljes bizalommal levő önmaga és mások iránt, egy
fiatal, ki hirt, dicsőséget vadász s a ki a nehéz vállalatoknak embere.
Meg lehetsz győződve, szultán! hogy ő bizonyosan eljön.
Vezére ezen biztositására Szaif Rád rendeletet adott, hogy Szkárdion
ajánlata szellemében irják meg a levelet, mely elkészittetvén, Amán
kendővel együtt elküldetett Szaifnak.
Mindezt átadták egy főtisztnek azon útasitással, hogy azt sietve vigye
málik Efrah városába.
Nehány napi út után a küldött megérkezett a város kapuihoz s
megismertetvén, hogy ő a nagy szultán új követe, a vezérek elébe mentek
s a nép által nagy tisztesség- és örömmel fogadtatott; midőn pedig a
máliknak átadta levelét és tiszteletteljesen érinté, feje fölé emelte;
azután ajkaival érintvén felbontotta és elolvasta, s Szaif Züliázánhoz
fordulván, monda:
– Já, ebeni (fiam)! nézd mit irnak neked. Ha mellettem akarsz maradni,
örömest áldozom éretted lelkemet s minden kincseimet is; de ha te a nagy
szultán szives meghivását elfogadva, oda akarsz menni, abban sem
gátollak. Fontold meg; te jobban tudod mit kell tenned s azt teheted, a
mit tetszik.
Szaif elolvasta a levelet s nehány percznyi gondolkozás után monda a
máliknak:
– Já, abi (atyám)! az a szultán Szaif Rád egy nagylelkü uralkodó, s
miután engem magához hiv, nem hiszem illőnek visszaútasitani
felszólitását, mert azt hihetné, hogy mi bizalmatlanok vagyunk iránta;
pedig meg vagyok győződve, hogy a bizalmatlanság és félelem inkább
előidézi a rosz körülményeket, mint a bátorság és becsületesség. Én el
fogok hát menni engedelmeddel, jó atyám! hogy szultán Szaif Rádnak
karomat és szolgálatomat felajánljam.
Szaif elútazása Sháma könyeinek daczára elhatároztatott. A fiatal
herczegnőt nyugtalanitá az az eszme, hogy szeretett mátkája újból
távozik s új veszélyek elébe megy.
Nehány nap mulva búcsut vett Shámától s málik Efráht átölelvén elindult
Szádunnal, a ki nem akará többé elhagyni, és a szultán Szaif Rád által
küldött főtiszt társaságában.
Szaif medina Adurhoz közelitvén, több nagy hivatalnok jött elébe, a kik
nagy tisztelettel vitték a városba; azután a málikok málikja elébe
vezettetvén, leborult előtte s szultán Szaif Rád intett kezével, hogy
üljön le; de Szádun Eszendcse elfeledé földre borulni a málik előtt s
leült urával együtt, egy időben; ekkor a szultán feléje fordulván,
monda:
– Já, Szádun!
Ez pedig rögtön felelé rá:
– Já, malun (átkozott)!
A málik békétlenűl kezdett trónján fészkelődni, midőn Szkárdion monda
neki:
– Já, málik Azamán! ne vedd számba, a mit ez az ember mond. Ő egy vad, a
kinek nincs miveltsége, a ki nem tudja hogyan kell a szultánokkal
beszélni, sem azt hogy minő tisztelet illeti hatalmukat.
A málik még sem tudá megállni, hogy ne mondja Szádunnak:
– Tudod-é te vad, hogy feleleted szemtelen s ha azért meg nem büntetlek,
köszönd annak, hogy azzal jöttél, a kinek én az Amán kendőjét küldöttem.
– Bizonyosan – felel Szádun – ha jövetelem nem ezen fiatal oroszlánért
(Szaif Züliázánra mutatva) történt volna, én nem kegyeskedtem volna
eljőni a te arczodért.
– Ja, málik Azamán! ne beszélj ezen nyers emberrel, mert végre
megharagudhatnál. A te nagyságodnak olyannak kell lenni, milyen a tenger
végtelensége, melyben a szemét és a dög elvész a nélkül, hogy nyomot
hagyna.
Szaif Züliázán kérte Szádunt, hogy vonuljon vissza. A málik a fiatal
aráb jelenlétében ebédelt s ezt bevégezvén, monda neki:
– Tudod-é Szaif! hogy miért hivatálak ide?
– Ja, málik Azamán! – felelé ez – a parancsolat és a rendelet a tiéd s
mi a te engedelmes szolgáid vagyunk. Rendelkezz és parancsaid hiven
lesznek teljesitve.
– Tudd meg tehát – mond a szultán – hogy rabnőim egyikét Kamariának
hivják. Ez a nő irányomban roszul viselte hajdan magát s azon nép,
melyet kormányoz, most hozzám jött panaszt emelni zsarnoksága ellen,
mivel pedig én dicsőségedről, csatákbani hősiességedről sokat hallottam
beszélni, téged választának ki szemeim, hogy ez engedetlen nőt
megbüntesd s uralmam alá hajtsd.
– Értem – mond Szaif – s mindent, mi hatalmam- és tehetségemben van, meg
fogok tenni, csakhogy magasságod mellém tiszteket s illő számu
katonaságot rendeljen, s igy reménylem, hogy hamar fogunk egy nővel
végezni.
Szultán Szaif Rád több főtisztet s 4000 embert rendelt ki. Szaif
Züliázánnak tábornoki czímet adott.
Nehány nap mulva a sátrak, fegyverek, élelmi szerek s minden e
hadjárathoz tartozó kellékek kivitettek a városból.
A hadsereg elindult s egy nagy pusztán átvonulva, megérkezett Kamaria
medinájához.
Szaif Züliázán sátrait a várostól csekély távolságra üttette föl.
Kamaria ezen hadizenetet megértvén, egy kis hadsereggel kivonult a
városból s tábort ütött Szaif hadseregével szembe.
Az éj elérkezvén, a hadsergek őrködtek egyik a másikra. Szaif miután a
szükséges rendeleteket kiosztotta, egy keveset nyugvandó visszavonult
sátrába, midőn egy őrt álló tiszt jelenteni jött, hogy egy fegyveres
harczos, a ki magát Kamariának lenni mondja, a táborkapunál várakozik s
béeresztést kér. Szaif rendeletet adott, hogy eresszék be.
Gondolá magában, hogy ez a nő bizonyosan megijedt s most azért jön, hogy
a feladás módja felől értekeződjék.
Midőn Kamaria belépett a sátorba s fölemelte sisakrostélyát, Szaif
Züliázánnak kápráztak szemei e nő bájló szép arczának láttára. A hold
15-ik napján sem szebb, mint a minőnek ez az arcz tetszett. De
közelebbről vizsgálva, volt e nőnek arczában valami, a mi
bizalmatlanságot ébresztett. Szaif udvariasan fogadta s kérte hogy üljön
le s azután kérdést tett, hogy mi vezette ide egyedül az éj sötétében?
– Ja, Szaif! te szultán Szaif Rád által ellenem, de csak egyedül ellenem
küldettél.
– Ugy van! – felelé Szaif.
– S mivel csak én vagyok kérdésben – mondá Kamaria – nekünk
kötelességünk megakadályozni hadsergünk összeütközését, a hasztalan
vérontást. Azért én kettőnk közötti magány viadalt ajánlani jöttem ide.
A győztes átveszi a város parancsnokságát s az egyesült seregek neki
hűséget és engedelmességet fognak eskünni.
– Beléegyezem – mondá Szaif – s holnap reggel ki fogunk állani!
De Kamaria a helyett hogy búcsut vett volna, vetkeződni kezdett s azt
mind addig folytatá, míg egy könnyü ruha maradott rajta. Szaif ezt
látva, megdöbbenve kérdé:
– Mi ez? mi szándékod?
– Félre az akadályokkal, hogy egyikünk se mondhassa, hogy a nehéz öltöny
és fegyverzet szabad mozdulatait gátlá s hogy különben győztes lesz vala
a viadalban.
Szaif Züliázán átlátta, hogy Kamaria éjjeli s fedetlen testtel való
csatát akar.
– Mo ad Allah (Isten mentsen)! – kiáltott fel Szaif – én nem fogok egy
ismeretlen hölgygyel ilyetenképpen vívni. Törvényem tiltja azt s én
tenni nem fogom.
De Kamaria szilárdan ragaszkodott tervéhez, mert remélte, hogy
kellemeinek feltárása által a fiatal erejét elgyengitendi s akkor a
győzelem az övé lesz; azért így szólt:
– Meg kell történni, Szaif! én akarom!
S ezt mondva, ő maga Szaifhoz lépett és felöltönyét huzni kezdette
mintegy erőszakosan lefelé; de ezen műtétel közben Kamaria megpillantá a
fiatalnak kerekded izmos karjain azon Akd-át (gyöngy-karszoritó), melyet
ő hajdan a pusztán elhagyott gyermekének karjára helyezett volt.
A szultánné visszahanyatlott s halvány fehér lett mint a liliom levél és
remegő hangon kiálta fel:
– Vhé vhé ladaha (oh, oh, ez az én fiam) s azután átölelendő, közelitett
hozzá, de Szaif visszataszitva, mondá:
– Asszony, miként lehetne az? miként lehetnék én a te gyermeked? én a
kinek nem volt anyja, én a kit a pusztán egy vadállat szoptatott! Te
valamely árulást akarsz megkisérteni. Távozz innét!
Kamaria sírva fakadt s fájdalommal mondá:
– S te mégis az én gyermekem vagy, én nem csalatkozhatom, s hogy ezen
karodon hordott Akd az enyém volt, bebizonyitom. Különben is te tudod,
hogy az arábok frászát-ja (felösmerő tehetség) igen élénk. Én meg vagyok
győződve, hogy népem nagyjai, noha csak egyszer láttak téged négy napos
korodban, de azért mégis megismernének valamely jegyről.
– Ez nem valószinü – felelé Szaif – hanem én mégis alávetem magamat e
kisérletnek s örömmel fogadandom el néped nagyjait; de elébb mondd meg
nékem, hogy ha anyám vagy, miként történhetett, hogy én mégis árva valék
Istennek földjén.
– Édes fiam! – felelé Kamaria – te még csecsemő voltál, midőn én és
dajkád egy kis útazási kirándulást tettünk, a nap melege égető volt s mi
egy fa árnyában kerestünk enyhet, a hol elszunnyadtunk; a dajka maga
mellé helyezett téged, de fölébredvén sehol sem találtunk. Három nap
sikertelen kerestünk. Hihető, hogy valamely gazella kicsinyjének vélvén
téged, elragadott a pusztába. Én szétdult szívvel tértem haza a hosszas
eredménytelen kutatás után s azután sokszor feresztém könyzáporban anyai
fájdalmamat; de hála Alláhnak, újból feltaláltalak s szivem az öröm
tengerében fulladoz látásodon.
Ezt mondván Kamaria távozni készült s Szaif félig meggyőződve ez
elbeszélés által, megengedé magát öleltetni, azután fölsegélé lovára,
kérvén, hogy hamar térjen vissza vezérei s a nép nagyjainak kiséretében.
Kamaria nehány órai távollét után visszatért Szaifhoz, a boldogult
szultán Züliázán volt vezéreinek s a nép véneinek társaságában, s
mihelyt ezek az ifjura veték szemeiket és megpillanták az arczán levő
jegyet, egyszerre felkiáltának:
– Ímhol a mi málikunk! igen, ő a mi szeretett szultánunknak fia, kit 20
évvel ezelőtt karjainkban tartánk, a kit szultánunknak kikiáltánk.
S midőn bizonyságot tettek, hogy a karján levő Akd valójában a Kamariáé
volt, Szaif anyjának kezét megcsókolta s engedelmet kért, hogy kétkedett
beszédjének igazságán. Azután kiment anyja és a vezérek társaságában,
tudtul adni a két ellenséges seregnek, hogy a harczot megszünteti azon
nem remélt fölfedezés, hogy ő Kamariának fia.
Szaif Züliázán még az nap bévonult szülővárosába, a hol határtalan
lelkesedéssel fogadták, a mit kettős ok idézett elő, az hogy feltalálták
szultánjokat s az hogy az idegen rabnő zsarnoki uralmától végre
menekülni fognak. Szaifot rögtön kikiáltották máliknak s nagy pompával
és örvendezéssel ültették atyja trónjára.
Ennyi váratlan s rendkivüli esemény váratlanúl és mélyen hatotta meg
Szaif jótékony szivét s alig üdült fel e kemény rázkodtatások lázából,
midőn Kamaria hozzámenvén, mondá neki:
– Fiam! még egy körülményt kell veled megismertetnem: Haldokló atyád egy
neked szánt nagy kincset adott nekem át, én egyedül ismerem a helyet a
puszta szélén, a hol az letétetett. Azt hiszem, most lenne ideje azt
elhozni, hogy megérkezted ünnepén a nép és katonaság között ajándékokat
osszunk.
Szaif anyja véleményén volt s az útra előkészületeket tevén, éjnek
idején magukra indultak el a kincs fölkeresésére.
Az ezen éjre következett egész nap és éjjel útaztak, a második nap
reggelén Szaif így szólott anyjához:
– Szeretett anyám! hát hol van az a kincs? messze van-e még?
– Messzecske van fiam; de el fogunk érkezni, ne nyugtalankodj! bátorság,
fiam!
– De ha útunk még hosszu, akkor nyughatnánk egy kevéssé, anyám!
– A nyugalmat feltaláljuk – mond Kamaria – az jön a nélkül, hogy hivnók;
mindenek előtt bé kell végezni hivatásunkat, azután alhatunk.
És útaztak egész nap és éjen át s a harmadik nap hajnalán átlépték a
homokpuszta határát. Még három órát haladtak, midőn egy roppant nagyságu
fát pillantottak meg, a mely egyedül állt társtalanúl a puszta
kietlenében. Ezen fa levélzete a pálmafáéhoz hasonlitott, de ágai
ernyőszerüleg terültek el s oly terebélyes volt, hogy ezer ember
letelepülhetett volna jótékony árnyában.
Szaif fáradságtól aléltan ezen fának tartott, mondván:
– Anyám! itt végre csak megpihenhetünk!
– Igen, fiam! – felelé Kamaria – itt kell neked nyugodnod, itt fogod
találni ama kincset.
Leszálltak lovaikról s az eleséget levéve, a fa alá leültek. Fullasztó
meleg volt. A puszta zajtalan, mozdulatlan, s megmérhetlenűl terült el
körültök. A gazella – az egyedüli élő lény; mely e magányt meglátogatja
– déli álmát aludta.
Szaif bizonyos fogultságot, bizonyos feszültséget érzett elannyira, hogy
nem tudott enni s mondá Kamariának:
– Engem szomoruság nyom el e helyen ugy, hogy lélegzeni is alig tudok.
Sokáig maradunk-é itt anyám?
– Nem – mondá Kamaria – mihelyt kissé kinyugodtad magad, kiássuk a
kincset s aztán visszatérünk városunkba. De e pusztának lége miért
lankaszt el téged ennyire? hisz’ éppen ezen fa alatt voltam
szerencsétlen téged elveszteni.
– Ha ez a hely, a hol én a szerencsétlenséget megizlelém, akkor nem
csudálkozom többé azon, hogy rosz behatással van reám – mond Szaif.
S meghatva szemlélte újból a helyet, a hol egykor a gazella által
tápláltatott; de nem sokára álom nehezült szemeire s anyja észrevevén,
mondá neki:
– Já fiam, szivemnek fele! helyezd fejedet térdeimre s nyugodj
csendesen. Én őrködni fogok feletted.
S fiának fejét gyöngéden helyezé térdeire s a bámulat és gyűlölet
tekintetét legelteté rajta.
Kamaria egy darabig nézte ez Isten és természet kedvezéseiben részesűlt
lényt, a ki bizalommal szunyadott térdein; nézte ékes és fölségesen szép
termetét, fényes szép hajzatát, melynek gazdag és selyemlágy fürtei
kellemdús és nőileg fehér nyakra hullámoztak le, a korálpiros ajkak
által vetett gyönge árnyat s a hosszu szempillákat, melyek égszín
szemeit árnyalák. A rabnő szultánné különösen bámulta nyilt és tiszta
magas homlokát s a hibátlan arczélt, a nagyság és nemes faj jelét s
mindezen tökélyek szemlélése iszonyt és undort gerjesztett, melyről nem
tudott magának számot adni. Ő, a vakitó szépségü nő, nem birt ily szép,
ily tökélyes vonalokkal s irigy tekintetet vetve rá, monda magában:
– Valóban én nem tudom mit érzek, midőn ez emberre tekintek; nekem ugy
tetszik, hogy ő inkább született uralkodásra, mint én; pedig anyja
vagyok. S hát én rabnője legyek-é? Nem, nem! az nem lehet!
S így e gyermek tökélyei és kellemei, melyek minden más anya dicsőségét
és boldogságát idézték volna elé, e szörny emésztő féltékenységét még
inkább növelék s látván, hogy Szaif mélyen alszik, kivonta szépen
térdeit feje alól és egy kőre helyezé, azután nehány lépést hátrálva,
mondá:
– Szegény bolond, elhitette magával, hogy én uralkodni engedem magam
helyett!
S azután kardját kivonva, hozzátevé:
– Ha én hajdan a Dahia bolond tanácsára nem hallgattam volna, ma nem
kellene ezen munkát végrehajtanom.
S a mint ezen gondolatját bevégzé, fölemelte kardját fiára és háromszor
sujtott a nélkül, hogy oda tekintsen.
Ezen vágások csak a testet érték s Szaif kinyitván szemeit, igyekezett
fölemelkedni, de Kamaria negyedikszer is fölemelé gyilkoló fegyverét s
fejére sujtván, Szaif kiomló vérének tavába hanyatlott.
A nő messze dobván magától kardját, lovára veté magát s ördögi
mosolylyal mondá:
– Most már nyugodtan alhatom, mert én mindörökké szultánné leszek.
VI. A Khamiméh kertje.
Szaif Züliázán meggyógyulása. Kalandjai Ham Eben Noeh kastélyában és a
Khamiméh kertjében. Miként menekül Airud nemtő segélyével.
Az éj gyászfátyollal takará el az iszonyatos gyilkosságot, sötét
leplével bevonta a puszta végtelenségét, sötét felhők nyargalták át a
légkört s az elhalványult csillagok csak itt-ott pillantának át a
fellegek rétegein. A fiatal aráb lelke egész éjen át bizonytalanúl
lebegett az alanti árnyak és az örökkévalóság világossága közt.
De Isten nem akará még magához hivni ezen még alig született lelket, a
melyet az emberek közé azért küldött le, hogy segélyt nyujtson s nemes
példákat adjon az erény útain.
A regg első villanatakor a lég frissesége s talán a favirágok
balzsamszerű jó illata Szaifba az eszmélet érzetét fölébreszték, kinyitá
szemeit, érezte sebeinek sajgó fájdalmát; mozdulni akart, de nem tudott
s nem volt körülte sehol egy élőlény, a ki segélyt nyujthatott volna.
Szaif most az eddigieknél sokkal marczangolóbb fájdalmat érzett, mert
iszonyatosnak tetszett neki az anya keze által osztott halál, s hogy
ezen iszonyu s vérlázitó eszmét magától eltávolitsa, imádkozni kezdett
áhitattal lelkét Istennek ajánlva, a kinek szent akaratja ily ifjan
szólitja ki az életből.
Míg így imádkozott, a fa leveleit hallotta feje fölött mozogni, s egy
kedves kis hangot, mely mondá:
– Üdvöz légy Sheik Abduszálám!
Szaif két szép fényes és zöld tollazatu madarat pillantott meg, a melyek
egyike eképp felelt:
– Üdvösség szálljon reád, Sheik Dsiadé!
– Lásd – monda az első – az istentelen Kamaria miként árulá el fiát!
– Kamaria – mond a második madár – képes, nem egyszeri, hanem hétszeri
árulásra is.
– Hanem bámuld az isteni gondviselést, mert ez az undok nő roszul
választá bűnének helyét, midőn gyerekét ezen egyedüli fa alá vezeté,
mely neki az életet vissza tudja adni, mert ezen fa levelei csalhatatlan
gyógyerővel birnak a sebekre, ezen fa volt Szaif Züliázánnak bölcsője,
itt e fa árnyában tápláltatott az anyjától elhagyott árva a puszta
gazellája által, míg egy becsületes szivü ember feltalálta. Ma ez a fa
rögtön meg fogja gyógyitani, mert nem kell egyéb, csak hogy fogaival
nehány laput elrágjon s az így keletkezett tésztát sebeire tegye és
sebei meggyógyulnak úgy, hogy még helye sem fog látszani.
A két kis madár üdvözlé egymást s azután elrepült ellenkező irányban.
Szaif átérté, hogy azon madárkák a minaretben talált két zarándok lelkei
voltak, a kiknek egyike Sheik Dsiadé neki az Aikha madarat jelölé ki a
tengereni átútazásra, a másik Sheik Abduszálám, a ki mentésére küldé
Akhisza nemtőt, midőn a mély kútban volt s a kiket ő később eltemetett.
Szaif hallván barátjai szellemének jó tanácsát, ohajtott a csudás fa
lapujához jutni s megkisérté fölkelni, de ez lehetetlen volt. Átlátva
erőlködése hasztalanságát s látva a fa ágainak magasságát,
kétségbeesetten sírni kezdett azon gondolatra, hogy az életfájához ily
közel kell néki meghalnia.
Míg így sírva imádkozott, szél kerekedett, mely megrázván a fa ágait,
több levelet csaknem a sebesült kezébe hullatott, ki bátorságot nyerve,
azokat használta úgy, miként az isteni gondviselés megtanitá a madarak
beszéde által s valahányszor a levéltésztát egy sebre alkalmazta, az
azon perczben eltünt, úgy hogy csakhamar Szaif oly erőteljesen s oly
épen kelt föl, mintha semmi se érte volna.
Ekkor leborult s hálát adott a jóságos Istennek s nem messze onnan
megpillantván lovát, mely rája látszott várni, reá vetette magát s
elvágtatott ettől a végzetszerű helytől, neki iramodván czéltalanúl a
puszta kietlenének.
Szaif Züliázán tíz napig útazott, gyökerekkel táplálkozva s felfogott
esővízzel egyhitvén szomját; a tizenegyedik napon két hegy oldalához
ért, melyeknek sziklacsúcsai az ég felhői közé emelkedtek föl.
E két hegy között egy oly sebes folyó nyargalt, hogy a víz színe fölött
elrepülő madarat a rohanó hullámok magukhoz kapták s elmeriték.
Szaif vizsgálván a ködborongta hegyeket, egyiknek tetején egy Szumát
(minaret), a másikon egy pompás épitészetü várat fedezett föl, mely nagy
kiterjedésü sziklavár oly magasságban feküdt, hogy a felhők alatta
táboroztak. Egy más ponton a két hegynek két ellentétes s messze
előszökő márványfoka volt, melyek egy bizonyos távolból tekintve,
összeérni s a két hegyet összekötő és a sebes folyam fölött ívesülő
hídat látszottak képezni.
Szaif elébb a minaretet hordó csúcsra mászott fel, s annak kapujához
érve erős hangon kiálta:
– Já, szákine Almákán (héj, lakója ezen helynek)!
Egy hang erre a Szuma belsejéből eként felelt:
– Szhah–elene vhe merhaba ya Szaif Züliázán (Jöttöd és fogadásod kedves
leend, Szaif Züliázán)!
Az ajtó megnyilt s egy magas termetü, barna arczu öreg, kinek homlokán a
leborulás jegye látszott – lépett ki, mondván:
– Aniszta hadcsa adiár ya Szaif Züliázán (Ezen helyet jelenléteddel
megtiszteled, Szaif Züliázán)!
– Ki vagy te? – kérdé Szaif a remetétől – s honnan ismersz engem.
– Én Khamiméh Atalibe vagyok s már 40 év óta várlak, hogy egy minden
málikok által birni ohajtott, de csak általad birható hatalmas zhakhirát
adjak át. Légy ma estvére vendégem!
S ezt mondva, Szaifot bévitte a minaretbe.
A fogadásnál szokásos beszélgetések után Szaif kérdé gazdájától: