leereszté sisakrostélyát s Veh Shilfalától követve a vár udvarára
sietett. Itt iszonyatos harcz kezdődött köztük: vágásaik hatalma oly
nagy volt, mintha két hegy ütődnék össze, vagy két tengernek egymás
ellen bőszült hullámai csattognának. Azonban sem az egyik sem a másik
helyéből kimozdittatni nem engedé magát. Valahányszor az egyik egy
cselvágást tett, a másik azt előre látván és felfogván, egy más ravasz
vágással felelt, mely hasonlólag kivédeték. Valahányszor ez egy kaput
kinyit, a másik azt beteszi. A hegyek viszhangzák fegyvereik zaját s
paizsaik visszatűkrözék a nap sugarait, mert bár ők a vívást viradatkor
kezdették, a nap most az égi kúp középpontjára ért föl.
Ekkor eldobták a nehéz fegyvereket, miként már eldobták volt a kopjákat
s szablyákat ragadtak. Veh Shilfala sujtott előbb, de Szádun felfogta s
kibontakozva, oly hatalmas vágást intézett Veh Shilfala ellen, hogy
ennek paizsa két darabba esett. A néger vágásokat intézendő volt az ifju
ellen, ki azt többé felfogni nem tudta, midőn Sháma látván Szádun
gyávaságát, egy nyilat lőtt ki, melylyel éppen a kardot tartó kezét
találván, az a fegyvert leejtette.
Akkor Veh Shilfala fölvevé Szádun kardját s visszaadta neki, mondván:
– Forisze Azamán (világ nagy hőse)! ne félj, nyugodj egy perczig s
azután a harczot folytatjuk.
– Ki az, a ki engem megsebzett? mond Szádun.
– Annak Sháma herczegnőnek kell lenni – felel Veh Shilfala.
– Hogyan, a herczegnő itten van? én szeretnék vele beszélni, kérd hogy
jőjön ide!
Az ifju távozott, hogy őt felkeresse, midőn a herczegnő Szádun előtt
termett.
– Atyád – szólt ez – nem talált az én fejemnél e földön méltóbbat, hogy
ez ifju hőstől épp azt kérte?
– Annál bizony méltóbbat és nagyobbat kérhetett volna – felelt Sháma.
De mátkája félbeszakitá, mondván Szádunnak:
– Vedd fegyvered, hagyjuk a női beszédet s folytassuk a harczot!
– Ma ád Allah! (mentsen Isten) – kiálta fel Szádun Eszendcse, – hogy én
veled mérközzek. Én elismerlek téged: te a világ legelső hőse vagy, mert
te a nagylelküséget a bátorsággal páritod. Ha engem barbárnak hivtak,
annak oka az volt, mert soha olyan férfira nem találtam, mint te! – s
folytatá térdre esve az ifju aráb előtt: – Tőled fejemet kérték, vedd el
azt, az a tied.
Hallván e beszédet Veh Shilfala, nemes és bizodalomdús lelke egészen meg
volt hatva s messze dobva magától szablyáját, monda a négernek:
– Kelj föl Szádun Eszendcse! mert e percztől fogva ugy ezen mint a más
világon testvérem leendesz. Szkárdis vezér kivánjon más nászajándékot; a
te életed biztosságban lehet én tőlem.
– Uram! – mond Szádun fölkelve – két dolgot kérek tőled: egyik, hogy
vedd arczomat kezeidbe s adj testvéri csókot; másik: hogy engedd meg
embereimmel követnem téged mindenütt.
Mindnyájan távozásra készültek s nem sokára számos és jól fegyverzett
csapat indult el málik Efrah városa felé.
Mióta Szkárdis Veh Shilfalától Szádun Eszendcse fejét kérte, a málik a
legnagyobb nyugtalanságban volt, mert azon percztől fogva se leányáról
se az ifju arábról semmi tudomást nem vett; s bár mindenki előtt
gondosan titkolta a herczegnő eltüntét, de azért se nyugta se álma nem
volt. Azon ürügy alatt, hogy szórakozást keres, mindennap kiment a
városból azon reménynyel, hogy gyerekeinek hollétéről valamit tudjon.
Szkárdis mindég kisérte ezen sétáiban s a málik kipuhatolandó egyszer
kérdi tőle:
– Mit gondolsz Szkárdis! mi történt Veh Shilfalával?
– Én azt hiszem málik, ura az időknek! – felel a vezér – hogy Szádun
megölte s hogy a világ és mí végre megszabadulunk ezen arábtól, ki
mulhatatlanúl vesztünket idézte volna elé, ha sokáig élhetett volna.
Ezen beszélgetés napján, éppen midőn a városba voltak visszatérendők,
málik Efrah és Szkárdis a távolban egy égre törő nagy porfelleget
fedeztek föl; nem sokára a szél egy lendülete szétoszlatá a porfelleget
s a nap sugáraitól villámként fénylő fegyverek s a lovak patkóiról
felsarjadzó szikraözönt pillantottak meg.
A málik észrevevén, hogy az egy feléjök sebesen közeledő lovas csapat,
monda vezérének:
– Íme, fegyveres harczfiak közelitnek felénk. Lehet hogy az Szádun
Eszendcse s emberei, – ki megölvén Veh Shilfalát, most jön boszut állani
rajtunk, a kik fejét kértük. Ha szerencsétlenség ér, te vagy felelős
érte, vezér! mert tanácsod szerint cselekedtünk.
Ekkor bémentek a városba s rendeletet adtak, hogy a város kapui
bezárassanak s védessenek.
Ezek elintéztetvén, a málik és Szkárdis fölmentek a várfalakra. Szádun
csapatja már ekkor oly közel volt, hogy láthatták a herczegnőt és Veh
Shilfalát, kik egész barátságosan lovagoltak Szádun Eszendcse mellett,
négereitől körülvéve.
A málik bámulata nagy volt. Alig mert hinni szemeinek. De végre is nem
tudván többé kétkedni, kinyittatá a kapukat s Szádun kiséretével a
legnagyobb szivesség- és vendégszeretettel fogadtatott. A lakosok sorba
állottak az utczákon, hogy lássák azon rettegett embereket, kikről annyi
csudaszerüt s iszonyatost hallottak s a félelem hidege futotta át
tagjaikat, valahányszor Szádun reájok tekintett.
A menet megérkezvén a Kaczir el Malik-hoz, hol a vezérek tanácsa
összegyült, mindnyájan helyet foglaltak, csupán Szádun állott fenn, a ki
a málikhoz eként szólt:
– A világ neked oly szegénynek tetszett, málik! hogy nem találtál egyéb
nászajándékot leányodnak, mint Szádun Eszendcse fejét?
A málik ezen bévezetéstől megijedve, felelt:
– Nem én kértem azt Szádun, hanem fővezérem Szkárdis.
Szádun a vezérhez fordult, midőn ez sietve mondá neki:
– Já, Szidi, azt én nem gyülölet-, nem tőled való félelemből tettem,
nagy Szádun! de azért, mert bizonyos voltam benne; hogy Veh Shilfala
téged városunkba vezetend s mi hőn ohajtánk téged viszont láthatni.
Szádun, mint egyszerű ember, az udvarok hizelgő nyelvével ismeretlen
levén, a vezér ezen feleletével megelégedett, sőt hiuságát az némileg
legyezgeté is.
A gyülés eloszlott s Szádun vendége volt barátjának. Következő nap Veh
Shilfala a vezéri tanácsba ment s Szkárdistól kérdé:
– Tehát, vezér! eljárásommal meg vagy-é elégedve, vagy Sháma
nászajándékáúl még egyebet is követelsz!
– A körülmények nem engedék egészen teljesülni azt, a mit igérél.
– Hát mit kivánsz még? – kérdi az ifju.
– El kell hoznod nekünk a Kitab Tarik Enil-t (a Nil történetének
könyvét).
III. A Nil történetének könyve.
Veh Shilfala megtudja valódi nevét. Mi érte a Kitab Tarik Enil
keresésében. A Bair Akamik vagy mély kút.
– Kitab Tarik Enil? Mi legyen ez és hol találhatom föl? – kérdé Veh
Shilfala a vezértől.
– Ha tudnám, akkor nem kérném tőled.
– Jól van Szkárdisz, én szemeimre és fejemre esküszöm, hogy azon könyvet
el fogom neked hozni.
Elhagyva a tanácstermet Veh Shilfala, haza tért. Estve Sháma hozzá jött:
– Tudod-é – mond a herczegnő – minő veszélyeknek teszed ki magadat ezen
új kisérlet elfogadása által? Tudod-é hol van az a könyv? Hallottál-é
róla beszélni? Hogyan van az, hogy te Szkárdis ravaszságát még nem érted
át? Nem látod-é megrögzött gyűlöletét ellenünk? s hogy ő minden áron
vesztünket akarja s minden módot fölkeres, hogy téged lehetetlen
vállalatok által elveszitsen. Kedvesem! könyörgök neked, mondj le merész
vállalatodról, menjünk együtt barátunk Szádunnak várába, hol a világ
minden vezérei, minden málikjai sikertelenűl ostromolnának; ott mí
nyugodtan és boldogúl élhetünk a szerelem örömeiben.
Szádun Eszendcse, ki tanuja volt ezen beszélgetésnek, pártolta a
herczegnő kérését. Elmondá, hogy ezen vállalat lehetetlen s hogy
bolondság magát ellensége gyűlöletének áldozatúl oda dobni. De minden
rábeszélő s szivet átható szavakra csak egy felelete volt Veh
Shilfalának, ez:
– Jobb meghalni, mintsem olyat tenni, a mit az emberek kárhoztatnak. Én
nem akarok álnokság és futás által nyert boldogságot élvezni, s én
Shámának férje nem leszek, csak atyja beléegyezésével s a világ színe
előtt.
Sháma átlátta, hogy barátja rendithetlen föltételében s bánatdúlt
szívvel távozott.
Veh Shilfala egyedül maradván, gondolkozni kezdett igéretén s azon, hogy
miként találandja meg a kért könyvet, melyről éppen semmi tudomással sem
bir. De csakhamar átlátta, hogy ily esetben a gondolkozás oknélküli s
ott a hol az emberi erő elégtelen, csak az isteni gondviselésre lehet
számitani. Fölvéve tehát fegyvereit, lóra ült s éjjel távozott a
városból, Istenhez emelt gondolattal és szívvel.
Ment czéltalanúl erdőkön és pusztákon, hegyeken és völgyeken át, két
egész hónapig füvek- és gyökerekkel táplálkozva s forrásvízzel enyhitve
szomját. Útja hatvanegyedik napján egy tengerhez ért, melynek dagadó
hullámai zúgva törtek meg a part szikláin. Itt gondolatokba mélyedve
állt meg: „már oly soká útaztam s most emberi lak vagy város helyett –
hol valami felvilágositást, útbaigazitást nyerhetnék – im a legyőzhetlen
akadály, mely útamat állja. Visszatérjek-é már innen a nélkűl, hogy
valamit végeztem volna?
A mint búsan széttekintett, a távolban a tenger partján egy magánosan
álló minaretet pillantott meg.
Oda irányozá lépteit azon reménynyel, hogy ott valakit találand. A
kapuhoz érkezve, kiálta:
– Já! Szakin álmákon!: Lakója e helynek! – mire egy belülről jövő hang
felelé:
– Aleikum Szelam Szaif Züliázán! hozott az ég; te várt vendég vagy
itten.
A minaret kapuja megnyilt s egy magas, karcsu termetű, barna arczú férfi
lépett ki s tisztelettel meghajolván folytatá:
– Igen, a te valódi neved Szaif Züliázán s nem Veh Shilfala, miként
téged Habesh-ben neveznek. Tudd meg, hogy te a Habesh és Züdán fölött
függő kard vagy s hogy Noé átkának teljesitésére te vagy hivatva.
Az ifju aráb, bár ezen beszédből semmit sem értett, követte a férfit s
midőn beértek a minaret belsejébe, ez igy szólt hozzá:
– Már 60 év óta várok reád, mert nekem kell az útat kijelölnöm, hogy
fölfedezhesd a Kitab Tarik Enil hollétét. Az én nevem Sheik Dsiadé: ma
az én daifom (vendégem) vagy.
És aztán sajátkezüleg ebédet készitett, melyre a szegény útasnak nagy
szüksége volt.
Midőn Veh Shilfala egy kissé kinyugodta magát, Sheik Dsiadé eképp
beszélt neki tovább:
– Já, Szaif Züliázán! te megkerülhetted volna a világot a nélkűl, hogy
egy emberre találj, a ki neked a Tarik Enil felől útasitást adhatna;
mert csak én egyedűl vagyok képes az ahoz vezető útat kijelölni.
– Melyik az az út? – kérdi az ifju.
– Legelőbb is ezen tengeren kell átevezned. Heteket és hónapokat tartó
út ez; de én veled egy óra alatt megtétetem. A tengerparton van egy
Aikha nevű roppant nagyságu madár, melyet Isten arra teremtett, hogy a
nap felé emelkedjék, azaz, midőn a nap feltünik a láthatáron, az Aikha
fölemeli fejét az élet világa felé, s azt hivén hogy az a tenger
hullámai felett lebegő tárgy, feléje repül oly sebességgel, hogy ezen
végtelen tengert egy óra alatt átrepüli; átérve a túlpartra s nem
találva a keresett napot, kétségbeesetten fejét a homokba rejti egész
estig; estve megint meglátja a reggel elhagyta parton lehanyatló napot,
feléje repül; de nem érhetvén el a letűnt napot, az Aikha újból homokba
rejti fejét reggelig, s ezt teszi folytonosan.
– Mily különös – mond az ifju – de miben szolgálhat nekem e madár?
– Holnap hajnalban – felele a minaret lakója – lovadat itt hagyod s a
tengerpartra sietsz, hol az Aikha homokágyán nyugszik s tollai közé
kényelmesen elhelyezkedel. Midőn a nap a hullámok közül kiszáll, a madár
feléje fog repülni s téged a túlsó partra szállitand. Onnan útadat Isten
segedelmével fogod folytatni. Előre meg tudnám mondani: mi fog érni s mi
történend veled, ha nekem az tiltva nem volna. Saját erődön kell
haladnod s a hatalmas Isten meg fog segitni.
Az ifju és gazdája az éjt beszélgetéssel töltötte el. Hajnal hasadtakor
Sheik Dsiadé búcsut vett vendégétől, a ki a tengerpartra menvén,
megtalálta az Aikhát s kényelmesen elhelyezkedett annak dús tollazata
közé. A nap első sugarának előtártakor nyilsebességgel repült föl az s a
túlsó partra érve letelepült a homokra. Veh Shilfala leszállva légi
lováról, gyalog s egyedül folytatá útját puszta és ismeretlen tájakon.
Egy órányit haladhatott, midőn a távolból feléje vágtató s villogó
fegyverzetü lovagot pillantott meg. A lovag hozzá érkezvén, felkiáltott:
– Érkezésed legyen szerencsés és üdvözölt Szaif Züliázán, ki
jelenléteddel szerencsélteted e földet!
– Ki vagy te s honnan ismersz engem? – kérdé ez.
E kérdésre a lovag felnyitá sisakrostélyát s egy bájoló szép nő arczát
láttatá, oly szépet, hogy ifjunk elforditá tekintetét, nehogy a nő
ragyogó szépsége elkábitsa.
– Já, Szaif Züliázán! tudd meg, hogy anyám, kit Akélá-nak hivnak, a
csillagászat-, boszorkányság- és bűvészetben a föld minden lakóin felűl
áll. Ő nevelőnője 660 hakiméh-nek (boszorkány), a kik a mí málikunknak,
Kamrunnak hű cselédei. Anyám már rég kiolvasta a csillagokból, hogy te
ide fogsz jőni a Kitab Tarik Enil után, hogy te engem feleségűl fogsz
venni s ma reggel anyám így szólott hozzám: „Leányom, Táma! Szaif
Züliázán ma megérkezik országunkba. Vedd lovadat és fegyvereidet s nevén
köszöntve, vezesd őt körünkbe!
– Engedelmeskedem a hatalmas Isten akaratjának – mond az ifju aráb – s
kész vagyok téged követni.
– Csakhogy ez nem oly könnyü ám, mint gondolod s íme, miért nem könnyü:
„A jövendőt látó s a rejtett dolgokat fölfejtő hakimék nehány héttel
ezelőtt Kamrun málikot értesitették, hogy rövid időn egy idegen fog ide
jőni, hogy a Kitab Tarik Enilt elragadja; ez a könyv pedig oly szent
tárgy, melynek a málik nagy jelentőséget tulajdonit s azért
megparancsolta, hogy a kapuknál figyelmesen őrködjenek; nemcsak, hanem
rendeletet adott a hakimék-nek, hogy egy Talszamét csináljanak; ez pedig
egy nagy szobor, a melybe egy óriás van betéve; e Talszamé a város
legmagasabb kapujára helyeztetett, hogy a vész perczében dörgő hangjával
a város lakóit figyelmeztesse.“
„A hakimék e rendelet vételekor összegyültek egyiköknek, Kas-nak
lakában, s negyven napig dolgoztak; a negyvenegyedik napon egy szobrot
hoztak ki, melybe Ammaz óriás van zárva, s a szobrot a város főkapujára
helyezték.“
„Láthatod tehát, Szaif Züliázán! hogy ha láthatólag mennél a városba,
Ammaz dörgő hangjával jelt adna s te el lennél veszve; azért módott kell
találnunk, hogy te ne a kapun menj bé, és anyám ezt mondá nekem: „Midőn
az éj bekövetkezik, te elővigyázattal közeledj a város falaihoz; a
kaputól balra egy kötelet fogsz találni, mely egészen a sánczokig fog
leérni; te azt gyöngéden megrázod, anyám és én a falakon leszünk, s
midőn te a kötelet derekadra kötötted, fel fogunk húzni. Ily módon tán
bejuthatsz baj nélkül, úgy hogy Ammaz nem fog meglátni.
Ezen útasitások adása után a leány távozott; Szaif Züliázán (ezután
valódi nevén nevezzük) pedig estig ott helyt maradott. Midőn az éj sötét
szárnyait a földre leereszté, megindult, lépteit nehány a felső városban
csillámló gyertyavilág felé irányzá. A falhoz érve, megtalálta a
kötelet, s miután felülről hasonló jelt adtak, megkötötte magát s nagy
baj nélkül felvonatott.
A falon levő Akéla és leánya szerencsélteték s a cselnek sikerülte
felett örvendeztek, midőn egy oly éles és iszonyu kiáltás hangzott el,
hogy a város megrendült s azok, kik aludtak, fölébredtek, kik nem
aludtak, elbódultak. Akéla nem vesztett el egy perczet is, levitte
rögtön közel levő házába az ifju arábot. Nem sokára az óriás által
fellármázott népség az utczákon hullámzott, a katonaság fegyvert
ragadott, s mindenki dühösen kereste a merész ellenséget, a ki a
málikkal saját városában daczolni mer.
Akéla Szaif Züliázánhoz fordulva, igy szólt:
– E dühöngő nép elől téged elrejtenem nem lenne bajos, hanem félnünk
lehet, hogy a hakimék tudományuk által fölfedeznek, szerencsére az én
tudásom és hatalmam nagyobb s reménylem, hogy módot találok számitásaik
kijátszására.
– Mit fogsz tenni, anyám? – kérdi Táma.
– Egy kevés béketürés s kevesebb kiváncsiság leányom! – mond az öreg –
menj előbb a szomszéd halászhoz, s ha egy nagy hala van, vedd meg; de az
nagyon nagy legyen!
Táma kiment s nem sokára egy rendkivüli nagy hallal tért meg, melyért
egy arany dinárt fizetett.
– Most nyúzd le szorgalmasan ezen hal bőrét – mond Támának –; de
vigyázz, hogy feje bőrétől el ne váljék.
Ezen műtétel megtörténvén, Akéla Szaif Züliázánt a hal bőrébe burkolta s
azután egy élő gazellát a szoba talajára felkötve, az igy átöltöztetett
Szaifot annak lábai közé helyezte, tudatván vele, hogy ő ki fog menni
két órára, s hogy igyekezzék mozdulatlanúl maradni visszatérteig. Akéla
eléhozatván ekkor öszvérjét, nyeregbe ült s a Szahireh (bűvész) tanácsba
ment, melynek ő elnöke volt. Midőn a terembe ért, málik Kamrunt 660
Szahireh-itől környezve, már ott találta.
– Anyám! – mond a málik békétlenűl – miért jösz ily későn? Avagy nem
hallottad-é az Ammaz kiáltását s azt, hogy mi történt ez éjjel!
– Já, málik Azamán (hatalmas málik)! én hallottam az Ammaz kiáltását s a
zajt a városban; de hogy miért történik mindez, nem tudom.
– Valóban, anyám! – viszonzá Kamrun – látom, hogy már vénülni kezdesz s
roszul hallasz. Tudd meg tehát, hogy azon idegen, ki a Kitab Tarik Enilt
el akarja rabolni, nem tudom mi úton – ez éjjel bejött városunkba.
– Hát akkor miért nem gyüjtöd össze hakiméidet? Nem azért vannak-é ők,
hogy tudják azt, a mit mások nem tudnak, hogy tanácskozzanak! Majd
fölfedezik ők rejtekhelyét ez idegennek.
Akéla tanácsára 40 hakiméh választatott a 660-ból s a málik rendelé,
hogy csillagösmereti tudományukat vegyék igénybe az idegen hollétének
kipuhatolása végett.
Összeülvén a 40 hakiméh, a Roml-t elkésziték, azaz több pontokból
alkotott vonalokat csináltak egy papirosra s megszámitva a pontokat,
egymásra néztek, újból olvasták s egymásra néztek; ezt harmadikszor is
ismételvén, a hakimék egyike kétségbeesett arczczal dobta földre a
papirt.
– No hát mi az – mond a málik –, mit olvastatok ki?
– Az ég védjen, málik! – felel a hakiméh – mert ezen idegen eszünket
megzavarja s minden tudományunkat kijátsza. Mi jól látjuk, hogy a
városba bejött; de nem a kapun, hanem egy légi úton. Azután látjuk, hogy
egy hal elnyelte; de ez a hal nem él, s végre egy négy lábu állat
ragadta körmei közé s fölemelkedett vele; ez mind a mit fölfedezni
tudtunk.
A málik hallgatván ezen történetet, békétlenségének több jeleit adta s
tanácsnokaihoz fordulva, monda:
– Hallottatok-é ilyent, hogy egy ember a levegőben útazzék, hogy egy
tengeri hal elnyelje egy városban és hogy egy négy lábú állat
felszálljon vele a magasba! Hallottatok-é ilyet?
S dühében kardot rántva, a hakiméhnek rohant; de Akéla közbevetvén
magát, monda:
– Já, málik! én mindég mondtam nekik, hogy fokhagymát ne egyenek, mert
az a csillagászatban mindég tévútra vezet; de ők nem akartak nekem hinni
s újból ettek; engedj meg nekik, holnap újból összegyülünk s talán
szerencsésebbek leszünk vizsgálódásunkban!
A tanácskozás végeztével Akéla lakába tért s azon szobába menvén, hol
Szaif Züliázán felfüggesztve volt, kiszabaditá ezen kényelmetlen
helyzetéből s a hal bőréből kifejtvén, monda neki:
– Mára sikerült a hakiméh-k eszét összezavarni, holnap még jobban
összezavarom.
S következő nap, mihelyt a nap fénylő sugarait szétlövellé a föld
területén, Akéla újból a halbőrbe dugta védenczét s a kútba eresztette
ugy, hogy csak feje ért ki a vízből. Aztán a tanácsba ment. Midőn
belépett, a málik és tanácsosai állva maradtak, míg ő le nem ült. Akéla
ekkor a hakiméknek rendeletet adott, hogy kabalistikus műtételöket
kezdjék meg. Ezek újból elkésziték Roml-okat s mint azelőtti napon:
egymásra tekintének s azt háromszor ismételvén, a málik kérdé hogy mit
láttak?
– Já, málik Azamán! ezen idegen elhomályositja elménket. Ma ugyan azt
látjuk, a mit tegnap – csakhogy most a döglött hal, mely elnyelte, vele
együtt egy sötét tengerbe merült el.
A málik dühösen fordúlt vezéreihez, mondván:
– Hallottatok ily léha hazugságokat?
De Akéla közbeszólván, monda:
– Málik! ők újból valami tiltott dolgot ettek vagy ittak s azért
homályos értelmök.
A málik oly dühös volt, hogy meg akarta öletni a hakimeh-ket; de Akéla
újból közbeveté magát s holnapra szerencsésebb vizsgálódást igért.
Visszatérvén pedig lakába, kivonta Szaif Züliázánt a kútból s monda
neki:
– Ma újból kijátszám a hakimeh-ket; de harmadikszor még nehezebbet kell
kitalálnom.
Az éjt beszélgetés közt töltötték el s a hajnal pirja feltüntével Akélá
egy nagy réz medenczét hozott, a melynek közepére egy arany mozsárt
helyezett. Azután egy gazellát megöletve, annak vérét a medenczébe
eresztette s Szaif Züliázánt a mozsárra ültetvén a már összegyült s reá
váró tanácsba ment.
A málik megnyitá az ülést s a hakiméh-k a már ismert műtételt
megkezdették; de nem sokára nyugtalanúl tekintének egymásra, lassan
sugdosódtak s végre a papirost földre dobva, felkiáltának:
– Azon idegen bizonyosan nálunknál hatalmasabb szellemekkel
szövetkezett; mert mi mind olyakat látunk, a mik értelmünk határait
túlszárnyalják. Ma e férfiut természetes alakjában látjuk: ő egy
rézfalkörnyezte vértenger közepéből kiemelkedő aranyhegyen áll.
A málik ezt hallván, dühét nem fékezheté s kardot rántva megsebezte a
három első hakimeh-t, a többiek pedig hasonló sors elől gyorsan
menekültek.
Ekkor Kamrun málik vezéreihez fordulván, monda:
– Hallottatok-é ilyet: rézfal környezte vértenger közepén aranyhegy! A
világ melyik országában létezhetnék az? Anyám már most csak te vagy, a
ki ezen rejtélyt megfejtheted. Igyekezz azt tanitványaidnál jobban
tenni.
– Nyugodj meg, nagy málik! – felelt ez – én Roml-omat házamban fogom
megtenni s holnap eljövendek számot adni eredményéről.
Akéla haza érvén Szaif Züliázánhoz sietett:
– Ma nagy sürgés és perpatvar volt – úgy mond – az udvarnál; de mégis
sikerült a hakiméhket kijátszanom. Ez volt a legsürgetőbb. Most a málik
egyenesen reám bizta menhelyed fölfedezését s így én igyekezem a málikot
irányodban megnyugtatni s azután módot keresek, hogy a Kitab Tarik
Enilhez közelithessek s elorozhassam azt.
De e mód nem elégitheté ki ifjunk büszkeségét és bátorságát. Ő azt nem
egy nőnek keze, hanem saját vitézsége s életének veszélyeztetése által
kellett hogy megszerezze s azért mihelyt bölcs Akéla szobájába
visszavonult, s Támával egyedűl maradott, így szólt:
– Táma! én téged egy kegyességre kérlek.
– Mire? – szólt a leány, ki már szerelmes volt az ifju hősbe.
– Szeretném, ha megkérnéd anyádat, hogy holnap vigyen el engem a málik
szerályába. Nagyon kiváncsi vagyok udvarát látni.
– Hogyan kivánhatsz ilyet, Szaif Züliázán! – mond a leány élénken –
anyám abba soha belé nem egyeznék, mert az reád nézve igen veszélyes
lehetne.
– Ne félts engem veszélytől! – viszonzá az ifju aráb hidegen – e
városban rajtad és anyádon kivül engem senki nem ismer s ki gyanitana
egy üldözött s az egész nép által elitélt harczfit abban, a ki nyiltan,
leplezetlen arczczal sétál a tisztelt Akéla társaságában?
Táma nem igérte meg, hogy e meggondolatlan kérelmet teendi anyjának;
mert tudta, hogy ez ritkán tagad meg tőle valamit; de Szaif Züliázán oly
sürgetőleg kérte, hogy végre megadván magát, igéretet tett.
Más nap, midőn a fiatal leány Akélával közölte védenczöknek hő vágyát,
Akéla így felelt leányának:
– Valójában sajnálom, gyermekem! hogy az ifju hős ily gondolatokat
forgat agyában, mert ő a mi vendégünk s én fájlalva útasitanám vissza az
ily egyszerünek látszó dolgot, mely neki örömet látszik szerezni; de
tudod, mily veszélyes ha én holnap őtet magammal viszem, mert hihetőleg
holnap lesz a nap, midőn én valamely titkos úton a Kitab Tarik Enilhez
férkőzhetem. E könyv Szaif Züliázán nevével és családjával vonalzatban
levő cabalisticus Talsaméval van bezárva, s ha Szaif Züliázán csak
lábával érintené is azon kápolna küszöbét, hol e könyv zárva van, az
rögtön forogni kezdene s hétszer megkerülvén a kápolnát, Szaif Züliázán
lábaihoz esnék s ekkor rögtön megismertetvén, reá rohannának s nagy
szerencsétlenség érhetné, melybe minket is belésodorna, kik menhelyet
adtunk neki. Míg ha vigyázóbb lenne, megtehetnők ezen kisérletet; de a
fiatal ember fajának egész bátorságával, a fiatalság merészségével bir s
bizonyosan valami olyan meggondolatlan dolgot követne el, a mi
mindnyájunk vesztét okozhatná s megbuktatná a vállalatot, melyért ide
jött.
Alig végezte Akéla beszédjét, a fiatal aráb, ki e beszélgetés végszavait
hallá, bejött a szobába s felkiáltott: