KELET TÜNDÉR VILÁGA,
VAGY
SZAIF ZÜLIÁZÁN SZULTÁN.
ARÁB REGE.
Ali-bey után
FORDITOTTA
ORBÁN BALÁZS.
ELSŐ KÖTET.
KOLOZSVÁRTT, 1864.
KIADJA STEIN JÁNOS, ERD. MUZEUM EGYLETI KÖNYVÁRUS.
ELŐSZÓ.
Az élet első szakában, midőn bölcsönkből kilépve, az észtehetség
megkezdi működését, legelébb a dajkáink elbeszélte mesék, tündérregék
azok, melyek figyelmünket megragadják, melyek a gyerek első sejtelmeinek
kedvencz tárgyai; s ki nem emlékszik vissza mintegy vallásos kegyelettel
a korra, midőn sarkon forgó aranyvárak, tündérkirályleányokkal
népesitett világot alkota magának a világösmeretről még csak homályos
fogalmakkal biró gyereki ész; ki előtt ne lennének édes visszemlékek
azon boldog előkornak ártatlan éldeletei, midőn egy ránczos arczu öreg
dajka elmondotta mese vala még vágyainknak netovábbja! S mindezen
regészet – mely talán egy népnél is Europában nincs inkább kifejlődve,
mint nálunk, mely egészen korunkig megtartá a csudás és
természetfelettiesség jellemét, mely nemtők, óriások, tündérek egy
egészen ismeretlen képzelt világát tárja fel – keletről veszi eredetét,
hol azok a nép száján most is keringnek; rege mulattatja a népet az aráb
tanyákon, a gazdagok szerályaiban, a szilaj beduinok sátrai alatt, a
karavánok éji tanyáin, zajongó városok hűs kávéházaiban; estve az édes
semmitnemtevésre összegyült lakosok bodor füstfellegeket eregetve,
elégülten hallgatják a Nakilok meséit, melyek egy csudás képzeti világot
tárnak fel, de a melyek gyakran a nép száján megmaradott történeti
eseményeknek s ezredéves hagyományoknak elburkolt s mesés alakot öltött
elbeszélései s mintegy előtörténelmei is.
S e modor, e csudás fantasticismus, e természetfelettiességbe
átmerengés, e vallásos mysticismus önti el a keleti s főképpen az aráb
irodalom minden termékeit is.
Egy ily, de a legtöbb keleti regéktől eltérőleg összefüggő egészet képző
s az európai irodalomban egészen ismeretlen gyöngyöt van szerencsém az
olvasó közönségnek – a keleti irodalomból – bemutatni „Kelet
tündérvilága, vagy Szaif Züliázán Szultán“ czím alatt.
Ez egy gyönyörü hősköltemény, mely az Iszlám ezen bolygó hősének
eseménydús életét tárgyalja.
Nagyszerü és csudás mű ez, valódi kincstára a keleti gazdag képzelődés
szülte szellemdús s ragyogóan könnyüded aráb költészetnek. Szaif
Züliázán, ki életét az elnyomottak, üldözöttek és szenvedők
fölsegélésére forditja, ki nemes szive ösztönétől vezetve bebarangolja a
világot, mindenütt segélyt és vigaszt nyujtva, mindenütt az igazság és
jogosság mellett harczolva. Szaif Züliázán a hősiesség és erényes
lovagiasság eszményképe, civilisator és vallásterjesztő egy személyben,
valóságos mythoszi kép, az Iszlámnak csudák bűv-környezetében tényező
Theseusa, Don Quichotte-ja, Rollandja, Garabonczás diákja, s azon becses
mű, melyben hőstényei adatnak elé, a nagy aráb nemzet alakulását s
történet előtti korát oly megható s elragadóan szép modorban adja elé,
hogy azt valójában az Iszlám Iliászának tekinthetjük, mely – véleményem
szerint – minden eddig ösmert aráb irodalmi müvet, még az annyira bámult
„Ezeregy éjszakát“ is képességben, költői becsben összehasonlithatlanul
felülmulja.
Hogy ki eredeti szerzője „Szaif Züliázán Szultán“-nak, nem lehet tudni.
Ali bey (a mostani Ali pasa-fővezér) szedte össze s adta ki igen kevés –
csak ismerősei- és barátainak küldött – példányban. Én szerencsés voltam
egy ily példány birtokába jutni, s azt azon reményben, hogy irodalmunk
viruló kertjébe egy becses és igen szép idegen virágot plántálok át –
leforditám szigoruan ragaszkodva az eredeti szöveghez s azon semmit sem
változtatva. S most, midőn az olvasó közönségnek átadom, azt azon szivem
mélyéből fakadó óhajtással teszem, hogy az által bármely szerény
szolgálatot tehessek nemzeti irodalmunknak, s a kedves olvasóknak pedig
egy mulatságos és élvezetes könyvet nyujthassak.
Lengyelfalva, 1863.
=Orbán Balázs.=
SZAIF ZÜLIÁZÁN SZULTÁN.
I. A rahalai arábok.
Szaif atyja, szultán Züliázánnak végnapjai. Szaif születése és
neveltetése.
Régi ős időkben a tahhabia-aráboknak volt egy szultánjok, a kit
Züliázánnak neveztek, s a ki igen híres vala vitézségéről és
bölcseségéről.
Az általa kormányzott hatalmas törzs Dsedda város közelében tanyázott.
E népnek nem volt állandó lakása; tevéken hordott sátraik most termékeny
téreken simultak át, majd a völgyek mélyében nyugodtak vándormadarak
példájára, melyek ösztönszerüleg változtatnak helyet és éghajlatot.
E törzset ekkor rahalai aráboknak nevezték.
Egy este a szendergő szultán Züliázánnak álmában fényözönben ragyogó
tisztes öreg jelent meg, a ki igy szólt hozzá:
„Kelj fel szultán s intézd lépteidet kelet felé! Ezen útadat Allah
akarja. Tenéked egy nagy jövőjü fiad fog születni, a ki hivatva van egy
nagyon régi és tisztelt jóslatnak teljesitésére.“
A felébredett málik nem akart hitelt adni álmának.
Álom ez, mint a többi; a képzelődésnek játszi képei – mondá ő.
De következő éjjel az öreg újból megjelent s ismétlé szavait.
A málik ekkor sem akart hinni.
Végre harmadik éjjel is megjelent az öreg s komoly hangon monda:
„Szultán, tudd meg, hogy álmod nem az ördögtől, hanem Istentől jön.“
Ekkor eléhivatá vezérét Jattrábot s elbeszélvén háromszor látott álmát,
kérdé tőle:
– Mit szólasz ehez?
– Já![1] szerencsés málik – felelé Jattráb – én azt hiszem, hogy álmod
sokat jelentő, s hogy engedelmeskedned kell!
Vezérének ezen tanácsára a szultán rendeletet adott sergeinek és
alattvalóinak az indulásra. Felraktak holmit a tevékre, a szultán lóra
ült, lovagjai közé vágtatott s a Mindenható intését követve, kelet felé
indultak.
Útjok hosszas volt. Lakatlan puszták-, magas hegylánczolatok- és nagy
folyókon vezetett az át, míg végre elérték a szent várost, Mekkát, a hol
a khába van.
A lakosok kijöttek a málik elibe s állásához illő tisztelettel és
kitüntetéssel fogadták.
A városba bevonúlván, Züliázán megkerülte a khábát s rendeletet adott
seregeinek, hogy telepedjenek le, kinyugodni az út fáradalmait.
S midőn szultán Züliázán látná Mekkát és látná, hogy a khába mennyire
tisztelt az igazhivők előtt, kik közelről vagy távolról el kell hogy
jőjenek egyszer legalább életök folytán, hogy a szent templomot,
Istennek szentelt lakását meglátogassák; azon vétkes gondolat fogamzott
agyában, hogy ha ő ezen imaházat lerombolná s azt alapitandó városában
újból és ugyanazon anyagból fölépitené, akkor az ő városa oly
nevezetessé válnék, mint Mekka; khábájává lenne az a félvilágnak s
találkozási helye a hivőknek.
Alig villant át agyán a gondolat, a szultán fel akart kelni, hogy azt
hajtsa végre, de íme, nem tudott mozdulni; teste elveszté minden
érzékenységét és erejét.
Azonnal hivatá vezérét s igy szólt hozzá:
– Nézd, mi ért engem! Beteg nem vagyok és még sem tudok felkelni.
– Já, málik! te bizonyosan rosz gondolattal voltál a szent khába iránt.
Tudd meg, hogy Allah védi s nem engedi, hogy senki érintse azt.
– Úgy van, Jattráb! – viszonzá a málik – én le akarám azt rontani; de
ezzel a világért sem akartam Alláht sérteni, át akarám azt szállitni
épitendő városomba, hogy országom ez által nevezetessé és a világ
találkozási helyévé váljon.
– Bánd meg gondolatodat, málik! – monda a vezér – s erődet vissza fogod
nyerni.
S mihelyt Züliázán tervéről lemondott, tagjai visszanyerték
hajlékonyságukat; de ekkor azt hivé, hogy az egyszerü zsibbadás volt, s
ördögsugalta eszméje ismét megújult, s midőn azt végre akarta hajtani,
ugyanazon akadály gátolta. Újból bűnbocsánatért esdett Alláhhoz, s újból
visszaesett vétkébe; de harmadikszor őszintén megbánta azt s bement a
mecsetbe és imáját végezvén, gazdag ajándékokat tett a khába, annak őre
és a szegények számára.
Ezután pedig rendeletet adott népének az elindulásra.
Sok napokig homok- és sivatagokon útaztak elhagyott tájakon, melyek
végtelensége fölött ijesztő magány honolt.
Végre egy hónapi út után egy gyönyörüséges termékeny országot értek el,
hol éltető illatár terjedt mindenfelé. Zugó patakok frissiték a léget s
élesztének viritó zöldséget. Nagy és lombdús fák szegélyezték az útakat.
A fák koronáin a madársereg oly édes dalt zengett, mintha áldaná a
természet urát, hogy ezen szép és boldog helyen ada lételt nekiek.
A táj szépsége által elragadtatott Züliázán, vezérét hivatván, így
szólt:
– Ezen szép helyre akarom városomat épiteni: mit szólasz hozzá?
– Földnek ura! – felelt Jattráb – a parancsolat tiéd, az engedelmesség a
miénk; a mit te választasz, azzal mí elégültek leendünk.
A szultán rögtön mérnököket, kőmiveseket és ácsokat hivatott. A város
tervrajza rögtön elkészittetett. Nem sokára nagyszerü épületek
emelkedtek a folyam partjain s egy év mulva Züliázán egy nagyszerüen
szép városba vonult bé seregeivel.
A málik ekkor új hona belügyeit kezdé rendezni; városát tudta nélkül
Habesh és Zudán területén épité, Zudán egy nagy kiterjedésű, sok
kormányzóságra felosztott tartomány volt, uralkodója szultán Szaif Rád
(így neveztetett, hogy rád mennydörgést jelent és hangja mennydörgéshez
hasonló volt), kinek fővárosa a tenger partján fekvő Medinet-Adur volt,
s hadserege 800,000 főből állott. Ezen birodalmat lakó nép fekete volt s
egy Zahl-nak nevezett csillagzatot imádott.
Midőn szultán Szaif Rád értesült arról, hogy Züliázán az ő területére
telepedett, iszonyú dűhbe jött s összehivott vezérei- és tanácsnokaihoz
így szólt:
– Nó látjátok, az arábok ezen málikja elég merész volt országomba várost
épiteni magának. De én ellene vezetem hadseregemet, s ezen népsöpredéket
kiirtom a földről.
Ekkor vezére Szkárdion fölkelt s földig hajolván Szaif-Rád előtt, monda:
– Já, Azaman málik! ura a földnek – tudd meg, hogy meggondolatlanság
lenne az arábokat megtámadni, mert Noé átka teljesülhetne rajtunk.
– S mi az a Noé átka? – kérdi a szultán.
– Egy nap – felelé Szkárdion – a proféta Noé egy fa alatt aludt, csak
könnyü öltöny fedte nyugvó tagjait; fiai Sám és Hám, közelében voltak,
egy szellőcske föllebbenté a proféta köpenyét s őt meztelenűl hagyta.
Hám nevetve fakadt, Sám pedig felkelvén betakarta atyját; s midőn Noé
fölébredve megérté fiainak eljárását, fölemelvén kezeit az égre,
felkiáltott: Isten! Hámnak utódait tedd feketékké és Sám utódainak
rabszolgáivá. S mí nekünk, Hám utódainak, rettegnünk kell ezen átkot s
nem kell megtámadnunk az arábokat, kik Sámnak ivadékai.
– Ha ez így van – mond a szultán – hát minő tanácsot adsz nekem?
– Véleményem az lenne – felel Szkárdion – hogy egy szerencséltető
levelet s ajándékokat kellene küldeni az arábok szultánjának; ezen
ajándékok között lehetne egy elbűvölő szép rabnő, a ki mérget vinne
magával, a szultánt kellemeivel leigézvén megmérgezné, s mihelyt főnökük
halva lenne, az arábok elhagynák országunkat.
– Meg vagyok elégedve veled, vezér! – szólt Szaif-Rád – te jó tanácsadó
vagy s én követni fogom tanácsodat.
A szerencséltető levél és az ajándékok elkészittetvén, a szultán
háremjéből egy páratlan szépségű, ügyes, értelmes és ravasz rabnőt
választott.
– Já Kamaria, én téged ajándékba küldelek az arábok málikjának, kit el
kell csábitnod s megmérgezned, s ha ez neked sikerűl, háremem első
hölgyévé teszlek, s kegyelmem zápora fog rád omlani.
– Uram! én végrehajtom parancsodat, elcsábitom a málikot s szerelmeért
cserébe mérget fogok neki adni.
Egy testőr-tisztre bizták, hogy a szép rabnőt és az ajándékokat vigye el
az arábok málikjának s Szaif-Rád szerencséltető iratát adja át.
De Szaif-Rádnak volt egy más vezére Rif, egy tudomány kedvelő, sokat
olvasott s igazság szerető férfiu. Ő nem hitt a csillagokban, de azok
között élvén, kik azt hivék, nem nyilatkozhatott; az ő vallása az Allah
profétája Ibrahim által alapitott vallás volt s ohajtotta, hogy Noé átka
teljesüljön. Szaif-Rád ármánya sérté egyeneslelküségét, s titkon egy
futárt inditott az arábokhoz, egy levele által értesitendő málik
Züliázánt a veszélyről, mely őt fenyegeti.
Egy nap azt jelentik az arábok szultánjának, hogy egy tiszt által
vezetett csapat van a szerály-kapuban, a tiszt ajándékokat hoz a habeshi
máliktól s kéri, engedtessék meg, hogy az arábok szultánjának lábaihoz
vethesse magát.
Züliázán ez értesités után rögtön a fogadási terembe sietett s
testőrtisztjeitől környezett trónjára ülve rendeletet adott, hogy a
követet bocsássák bé. Ez földig borulva, átadta a rabnőt, ajándékokat és
szultán Szaif-Rád szerencséltető levelét; Züliázán nagy örömmel fogadta
azokat s főképpen nem tudta szemeit levenni a szép rabnőről, a kihez
hasonló szépet ő soha életében nem látott. Rendeletet adott, hogy a
küldöttséget kitüntetéssel fogadják, fölkelt, hogy a nőt háremjébe
kisérje, midőn Jattráb e szavakkal tartóztatá föl:
– Földnek hatalmas ura! hová méssz? A tanácskozásnak még nincsen vége.
– Megyek ezen rabnő után, ki bennem a legszenvedélyesebb s
ellenállhatlan szerelmet gerjeszté.
– Szerencsés málik! – felelé a vezér – felséged nem bizhatik egy
ismeretlen rabnőben, vagy nem kell-é nekünk mindég tartanunk a habeshi
szultántól?
És elmondá neki a Noé történetét. S míg a vezér ezen történetet
beszélné, egy más követet jelentnek. Ez Rif futárja volt, s mihelyt a
szultán Züliázán Rif levelét elolvasá, felkiáltott: Az ég tartson meg
téged, Jattráb! bár minden uralkodónak volna olyan szolgája, a milyen te
vagy. A mit nekem mondál, alapos. Olvasd e levelet, melyet egy hitünkön
levő ir.
Ekkor Züliázán a hárembe rohant villogó karddal kezében s így kiált föl:
Kamaria! téged azért küldöttek ide, hogy mérgeznél meg engemet. Ne
hazudj, mert halva vagy!
A nagyravágyó és álnok Kamaria észrevette, hogy a málik már szerelmes
belé, hogy ő kedvenczévé válhat s mindent nyerhet, ha az igazságot
leleplezi előtte; azért a szultán lábaihoz vetve magát, s hosszu
hajfürteit megtépve, szívhatóan monda:
– Világ hatalmas ura! ím itt van a mit hoztam. Én egy oly jó urat, mint
te, nem csalhatok meg.
Züliázán szeretettel emelé föl s háremébe vitte, hol nejei között a
legkedveltebbé lőn.
A máliknak eddig még nem volt gyermeke. Képzelhetni, mekkora volt öröme,
midőn nem sokára meggyőződék, hogy Kamaria érdekes állapotban van.
Azonban az apai örömet nem élvezheté, mert nem sokára terhes beteg lett
s érezvén, hogy végórája közelg, tanácsát összehivatá.
– Látjátok gyöngeségemet – így szólt vezéreihez – az gyógyithatatlan,
végórám közelg s nekem is át kell mennem a hidon, melyen a föld minden
halandó lakosainak át kell vonulnia. Ha Allah akaratja az, hogy elébb
meghaljak, mintsem egy fiam születnék, ajánlom nektek szeretett
Kamariámat, hogy ő legyen a tí szultánátok, míg a gyermek az uralkodási
kort eléri, s ha kit ő világra hoz fiu, és majd nagykorú lesz, ő legyen
a tí szultánotok; ha pedig leány lesz, a ki nőűl veszi, az legyen
uralkodótok.
Ekkor eléhivatá Kamariát, ajánlotta neki, hogy igazságos legyen
alattvalóihoz, legyenek azok gazdagok avagy szegények, s hogy soha
vezéreinek tanácsa nélkül semmit se tegyen.
Három nappal ez ünnepélyes nyilatkozat után Züliázán meghalt. Egész népe
megsiratta őt s az akkori idők szerint nagy tisztességgel és pompával
temették el.
Kamaria átvette a kormányt s kilencz hónap mulva egy fiut szült, szépet
mint a hold sugára. Soha ily bámulatra méltó szép gyermeket halandó nem
látott. Bal arczán a tahhabiai málikok sajátságos jegye volt, melylyel
minden maliknak születnie kellett. Midőn Kamaria meglátta szülöttét, az
anyai édes öröm helyett féltékenységet érzett szivében s így
elmélkedett: Hogyan, ez a gyermek vegye ki kezemből a hatalmat s én
szultánából újra rabnővé legyek?! nem, nem! ez nem fog megtörténni,
inkább haljon meg e gyermek! s dühöngő őrültségében egy kardot ragadott
s az ártatlan teremtésnek rohant; midőn a dahia (bába) feltartóztatá,
mondván:
– Mit akarsz, fejedelemnő! mit vétett neked ez a gyermek?
– Én azt akarom, hogy a hatalom mindég az én kezeimben maradjon s ha ez
a gyermek életben marad és felnő, kiragadja kezemből a hatalmat a
szultánsággal együtt.
– De ha te ezen gyermeket meggyilkolod, én közhirré teszem, s te
élteddel lakolsz bűnödért; aztán ki mondja, hogy e gyerek élni fog, –
gyenge szárnytalan lepke ez, melyet a szélnek egy fuvalma is
megsemmisithet. A hatalom megtartása iránti remény még nincs elveszve.
Kamaria engedett a bába bölcs tanácsának s egy dajkát hivatott.
A gyermek születésének negyedik napján a vezérek ohajtották látni leendő
szultánjokat s Kamaria kénytelen volt a gyereket a tanács és a népnek
bemutatni. A fiatal herczeg arany himzetes bársonyba volt takarva, a
vezérek földig hajolva vonultak el előtte s a nép hangos kiáltással
üdvözlé őt, mint törvényes szultánt.
Az ünnepély alatt Kamaria alig tudta visszatartani féltékenységének
dühét s a hárembe visszatérve, dühösen ragadta meg gyerekét és
fölkiáltott:
– Nem, nem! te nem fogod soha az én helyemet elfoglalni. Történjék bármi
velem, de én nem ápolhatom, nem nevelhetem azt, a ki hatalmam elrablója
lesz, – s másodszor is meg akará gyilkolni gyerekét, midőn a bába újból
megakadályozá, mondván:
– Já! urnője a földnek, szenvedélyed téged elvakit, vétkes tetted nem
lesz eltakarható; tudni fogja azt mindenki.
– Mindegy; meg kell halnia!
– Hallgass meg asszonyom – mond a bába – ha megengeded tanácsot adnom,
véleményem szerint, a meggyilkolásnál van egy sokkal okosabb mód a
gyereket lerázni nyakadról, t. i. vigyük őt egy elhagyott puszta helyre
s hagyjuk ott. Ha megél, Allah akarta hogy éljen; ha meghal, legalább
nem gyötör lelkiösmereted, hogy saját gyermekedet meggyilkoltad.
A fejedelemnő elfogadta ezen tanácsot s az éj beálltával lovakat
nyergeltetett maga és a bába számára; két nap és két éjjel mentek, míg a
pusztát elérték, azon végtelen homok sivatagot, melyen semmi emberi lény
nem lakott, a hol a tenyészetnek semmi jele nem mutatkozott – kivéve egy
lombdús s a homoktenger közepette egyedül álló fát. Kamaria és a bába
megállottak e fa alatt s az alvó gyereket a homokra fektetve, feje alá
egy aranynyal telt ezüst erszényt helyeztek, karjára egy drága gyöngyös
karpereczet kapcsoltak s azután lóra ültek és elnyargaltak.
Az elhagyatott szegény gyerek kevéssel azután mosolyogva ébredett s nem
sokára éhséget érezvén, sirni kezdett, de az ég ura őrködött az ártatlan
felett: egy gazellának kicsinyeit egy vadász elragadta, míg az anya
füvet keresni távozott, s midőn visszatérve kicsinyeit nem találta,
nyargalni kezdett mindenfelé a homok-pusztán bőgve keresvén, s egyszerre
kettős fájdalmat érezve, kölykeinek elvesztését s tejtölt tölgyét
fájlalván. Ezen nyargalásában éppen a gyerek felett állapodott meg; az
éhségtől kínzott gyerek emlőit szájába fogván, szopta; az állat pedig
azt hivén, hogy kölykét találta fel, mozdulatlanúl maradott helyén, míg
a gyerek jóllakván elaludt, s ezután napjában többször visszatért tejet
és ápolást nyujtván a szegény elhagyott gyermeknek s így a pusztai
gazella anyai ösztöne megmenté az anyjától elhagyott gyermeket.
Egyszer a gazella a vadászok hálójába került; de sikerülvén
kibontakoznia, eliramodott. A vadász követte és lest állott reá; s íme,
látá hogy a gazella a lombdús fa alatt megállapodik s a csecsemőnek
táplálékot nyujt; közeledve, megpillantja a szép gyereket, fölvevé azt a
mellette levő erszénynyel együtt s visszatért Habesh tartományában levő
városába.
Ottan málik Efrah szerályába ment, ki kormányzója volt a szultán
Szaif-Rád birtokaihoz tartozó tartománynak. Malik Efrah vezérét
Szkárdisnak hivták s ez testvére volt Szkárdionnak, Szaif-Rád vezérének.
Midőn a málik a vadász elbeszélését végig hallgatta, a gyereket átvéve
térdeire helyezte s figyelmesen kezdette vizsgálni. Oly szép volt e
csecsemő, hogy nem lehete meghatottság nélkül tekinteni reá; szép
szemeiben annyi értelem s oly búskomolyság kifejezése ült, mintha érezte
volna szerencsétlenségét s mint a málik szemlélgeté, szivében oly nagy
szeretetet érzett ébredni a csecsemő iránt, mintha saját gyermeke lenne;
hivatá vezérét s így szóla hozzá:
– Nézd ezt a gyermeket, nem csuda szépségü-é? s nézd ezen kis fekete
jegyet jobb arczán!
Midőn a vezér közelről megvizsgálná, az iszony és gyűlölet érzetével
kiáltott föl:
– Já, málik! ne engedd, hogy életben maradjon ez a gyermek; ő fia az
aráboknak, s tudod hogy nekünk mindég rettegnünk kell a Noé átka miatt.
Bizonyosan valamely törvénytelen szülött, kit anyja eldobott hogy
szégyenét eltakarja. Ölesd meg, málik! e gyereket; mert az ránk
szerencsétlenséget fog hozni.
– Hogyan, én ölessem meg ez ártatlan teremtést? – mond Efrah – s mi
roszat cselekedett az, hogy halált érdemeljen? Vadász! vedd a gyerekkel
talált erszényt, a karpereczet megtartom, mert az ismertető jel lehet
szülőinek fölfedezésére.
Alig távozék a vadász, málik Efrahnak hirűl hozák, hogy kedvencz nője
egy kis leányt szült. Fölvevén ekkor a kis fiut, háremébe vitte, a két
gyermeket összehasonlitandó egymás mellé fektette, s nézvén őket
észrevette, hogy leánykája bal arczán éppen oly jegy van, minő a fiunak
jobb arczán s hogy az éppen oly bámulandó szépségü volt mint a kis fiu.
Vezérét újból hivatván, így szólott hozzá:
– Nézd Szkárdis, minő hasonlók e gyerekek; nézd a jegyet, melyet mind a
kettő hord.
Midőn a vezér megvizsgálta a jegyeket, turbánját a földre dobta s
szakállát tépve fölkiáltott:
– Já, málik! ha valaha e két jegy Habeshben egyesül, mí meg leszünk
semmisitve s elseperve a földről; ezen gyerekek egyikének meg kell
halni, s ha te habozol azt tenni, én szultán Szaif-Rádot értesitendem,
hogy te palotádban nemzetednek legnagyobb ellenségét növeled és ápolod.
– Szkárdis! e leány szivemnek egy része, a fiunak bűnét nem látom s
büntetni nem fogom, azonban hogy félelmedet eloszlassam, beléegyezem
hogy azok elkülönzötten növekedjenek s hogy soha egymással ne
találkozzanak.
Egy kastélyt épittetett a kis fiu számára, kinek Veh Shilfala (a pusztai
szarvas fia) nevet adtak. A málik leánya a palotában növekedett, és
Sháma (szépség jegye) nevet kapott.
Mindkét gyerek gyorsan fejlődött erő és értelemben. Veh Shilfala,
növelésére küldött tudósok felügyelete alatt növekedett; nyelvekre,
fegyverforgatás- és lovaglásra tanitották. Tizenöt éves korában az ifju
már minden hadgyakorlatban kitünő volt, s minden lovat megült. Oly
gyakorlatok, melyek – azon korban nehéz és hosszu fegyverzettel
személyes mérkőzéssel folyt a harcz – igen bajosak voltak. Veh Shilfala
tanitói bámulták a lángészt, melylyel tanitványuk birt, az élénk
felfogást, melylyel mindent elsajátitott, az erőt és bátorságot, melyet
a testi gyakorlatokban tanusitott. Tizenöt éves korában már megmérkőzött
a leggyakorlottabb s leghiresebb harczolókkal; azon korban ismert
tudományok közül egy sem volt, melyben kitünő ismeretekkel ne birt
volna. Málik Efrah szerette, mint saját fiát, s büszke volt reá.
De minél inkább fejlődtek a fiatal nagy tulajdonai, Szkárdis vezér
lelkében annál inkább növekedett a gyűlölet és félelem érzete s szűnet
nélkül ismételte a máliknak, hogy addig míg az aráb közöttük van,
biztosságuk nem lehet, s addig fenyegetődzött, hogy testvérének ir, s
hogy Szaif-Rád-ot értesitendi, hogy a málik félve e fenyegetésnek
végrehajtásától, végre beléegyezett fogadott fiának eltávolitásába.
Volt palotájában egy igen távoli városból való harczos, kit Harrak
Eszedcsernek hivtak. Ez rendkivüli erővel s harczi gyakorlatokban nagy
kitünőséggel birt; képes volt egy lándzsa-döféssel a legkeményebb s
legvastagabb fát áthasitani. A málik e férfira veté szemeit, hogy
megmentse az árvát azon veszélytől, mely őt Habeshben fenyegette.
– Já, Harrak Eszedcser! te tudod hogy Veh Shilfalát saját gyermekem
gyanánt szeretem, vidd magaddal szülő városodba – én reád bizom; tanitsd
őt a hadtudományban; tanitsd mindenre, mihez értesz, mind addig míg
emberré lesz és magának pályát talál.
Harrak Eszedcser engedelmeskedett s rögtön távozva magával vitte Veh
Shilfalát s felügyelete alatt három évi gyakorlat s tanulmány után oly
felsőséget nyert, hogy nem volt harczfi, ki vele mérkőzhetett volna, s
tanitója is zavarban volt, nem tudva mire tanitnia, és mit tennie vele.
– Veh Shilfala – mondá egyszer neki Harrak Eszedcser – te már mindent
tudsz, – te oly erős és ügyes vagy, hogy a leghirhedtebb lovagokkal
megmérkőzhetel; még egyre kell hogy megtanitsalak, mit még ma
megkisértendünk.
S ezen beszéde után Veh Shilfalát egy rengeteg erdőbe vezeté, hol nagy
mennyiségű fát mutatott, melyek mind át voltak szúrva.
– Látod, e fákat mind én szegeztem át; megmutatom, miként kell azt
tenni. – Lándzsáját fölemelvén, visszalépett s megiramodva egy előtte
levő vastag fának hajtotta; de a fegyver a helyett hogy a fába furódott
volna, visszapattant s Harrak Eszedcser lábaihoz esett.
– Íme, ez életemben először történik velem. Ugy látszik
szerencsecsillagom leszáll s a tied fölemelkedik, Veh Shilfala! Lássuk,
vedd e kopját s kisértsd meg, jobban megtenni, mit én tevék.
Veh Shilfala felragadta a fegyvert s minden megerőltetés nélkül a
legvastagabb fának dobván, azt egészen átszegezte.
Midőn Harrak Eszedcser ezt látá, elhalványult s turbánját a földre
sujtva fölkiáltott:
– Oh, látom hogy te fogod Noé átkát teljesiteni. Fuss, nyomorult! távozz
e városból, miként távozál Habeshből; menj rögtön, mert ha nem,
megöllek.
– De, atyám! hová menjek én? – mond Veh Shilfala; nekem nincs menhelyem
sehol, nem ismerek senkit; s az ifju annyira elszomorodott, hogy könybe
lábadtak szemei; de Harrak Eszedcser nem engedé magát könyek által
elérzékenyittetni s e szavakkal inté:
– Ha még egy napig maradsz, a város lakóit értesitendem s te gonosztevő
módjára fogsz kivégeztetni. Fuss, szerencsétlen! távozz rögtön, menj a
hová tetszik, csak távozz!
S midőn látná Veh Shilfala, hogy nincs mit tennie, távozott sirva, nem
tudta hová megy s mit teszen.
Veh Shilfala 18 éves korában egy férfiu erejével, bátorságával s
értelmével, de gyermeki érzékeny szivvel birt; málik Efrahnál megszokta
volt az atyai gyöngéd szeretetet s midőn távoznia kellett, azon férfi
ragaszkodásába vagy legalább jóakaratjába helyezett reményt, kire sorsa
bizatott – most egyedűl állott a világon, mely neki végetlen magánynak
tetszett. Megindult s ment megnyugvás nélkül. Pusztákon ment át,
hegyeket mászott meg s lejtett le azokról. Néha ugy tetszett neki,
mintha az azelőtti napon átfutott útat követné; mert nem talált senkire,
ki neki az útat kijelölte volna. Éjjel nappal ment füvek- és gyökerekkel
táplálkozva s a mint a világ terjedtebb tért nyert, azon mértékben az ő
fájdalma is mélyebbült; mert a láthatár mindég ugyanazon helyen állott,
mintha vele útaznék, hogy mindég azon magány- és elhagyatottságban
maradjon.
Sok napok után végre ugy tetszett neki, mintha egy nagy várost látna.
Felbátorodva közeledett s az csakugyan egy város volt, melyhez közeledve
ugy tünt fel előtte, mintha e helyhez régi elmosódó emlékek lennének
kötve; pedig mit ismerhetett a szegény elhagyatott gyerek, a ki éltének
legboldogabb korszakában is málik Efrahnál alig merte elhagyni
védnökének kastélyát.
Midőn a város falait megközelité, látta, hogy annak kapui zárva vannak s
hogy a falakra gyült népség a térségre tekint, a hol valami
rendkivülinek kell történni. A tekintetek irányát követve, Veh Shilfala
két egymás mellé helyezett sátrat fedezett föl s rögtön a sátrak elsője
felé irányzá lépteit, noha a népség eleget kiabált és intett, hogy oda
ne közeledjék. Ő sejtette, hogy ott valami titokszerünek, valami
iszonyatosnak kell történni, s bátorsága és nemes lelke ösztönzé, hogy
megjelenjék mindenütt a hol a gyengét az erős ellen segiteni kell.
Midőn a czélba vett sátorhoz ért, megállapodott hallgatózni egy perczig;
de nem hallván semmi zajt, fölemelé függönyét s nagy volt meglepetése,
midőn egy pamlagon ülő s keservesen siró fiatal leányt pillantott meg.
Veh Shilfala nehány perczig mozdulatlanúl vizsgálta a fiatal nőt, a ki
szép és nemes volt, de a kinek könyei záporként hullottak s kinek
fájdalma a legérzéketlenebb szivet is elrepesztette volna.
Veh Shilfala megjelenése felfüggeszté perczre a nő fájdalmát,
figyelemmel kezdé vizsgálni a szép ifjut s ugy tetszett neki, mintha a
sírjából feltámadott, megfiatalodott és fényözöntől körülövedzett Juszuf
patriarchát látná. Ez a két fiatal egykorú lehetett, egyik olyan szép
volt mint a másik, s így egymásra nézve ugy tetszett nekik, mintha
ismernék egymást, mintha egy jobb, egy szebb világban már találkoztak
volna s szemeik sugarain kinyargalt lelkeik egyesültek a szerelem
oceánjában.
Veh Shilfala a szép ösmeretlenhez közeledett s mélyen meghajtá magát.
– Életemnek lelke! ki vagy te? – kérdé – és miért sirsz?
– Hát te ki vagy? – felelt a nő.
– Én egy szegény idegen vagyok, a ki Istennek földén útazik, nevem Veh
Shilfala.
– Engem pedig Shamának hivnak; málik Efrah az én atyám.
II. Mukhtatif az óriás.
Szadun Eszendcse vára. Miként jár el Veh Shilfala megbizatásában.
Győzelme s visszatérése málik Efrah városába.
A mondottakból sejthetők, hogy az a város, melyhez Veh Shilfala ért, nem
volt más mint málik Efrah városa, s míg az egymásról rég nem hallott
fiatalok elbeszélik gyerekéveiknek apró történeteit, mí elmondjuk mi
történt a városban, mióta Veh Shilfala elhagyta azt.
Midőn málik Efrah, vezére Szkárdis fenyegetéseinek engedve s
kormányzósága elvesztésének félelmében eltávolitá Veh Shilfalát,
egyetlen leányára ruházta át mindazon szeretetet, a melylyel az ifju
iránt viseltetett s Sháma egyikévé lett a legtökélyesebb nőknek. Ő
kitünő vala értelem- és erőre nézve, ugy a női kellemek- mint a hadi
tulajdonokban; mert ez időben a nők éppen ugy tanulták a vívást és a
harcztudományt, mint a férfiak s rövid időn a herczegnő mindazon
tökélyekkel birt, melyekkel egy uralkodó leányának birnia kellett. Nem
volt lovag, a ki lovat több kellem- és ügyességgel vezetett volna mint
ő, és a fegyvereket jobban forgatta volna mint ő.
Sháma egy gyöngéd nő alakjával, de egy hős hatalmával birt. S azért
Szkárdis gyűlölete Sháma ellen szinte oly nagy volt, mint az arábok fia
ellen. Nem gondolhatott remegés nélkül azon veszélyre, mely honát
fenyegeté, ha valaha a két szerencsétlen jegyet viselő lény egymással
egyesül; s e legyőzhetetlen rettegéstől vezettetve, egy öreg
kuruzsolóhoz ment, ki a közönséges emberek előtt rejtett dolgokat
ismerte, s elbeszélvén nyugtalanságait, megkérdé: nem ismer-é módot,
hogy Habesh-t Sháma jelenlététől megmentse.
– Semmi se könnyebb ennél – felelt az öreg jós – hozz nekem egy
serpenyőt tele parázszsal!
S midőn a szénparázs meggyujtatott, az öreg lángoló fehér port dobott
reá s ismeretlen nyelven bizonyos szavakat mondott. Alig végezte a
műtételt, a szoba falai megnyiltak s egy félelmes nagyságú s iszonyuan
rút óriás jelent meg.
Meg kell jegyeznünk hogy ezen korban a természet feletti lények (a jó és
rosz) gyakran mutatkoztak az emberek között, s közvetlen érintkezésben
voltak velök. Ezen nemtők használtak egyiránt megbüntetésére a
roszaknak, felbátoritására és felsegélésére a gyengéknek s az igazhivők
védelmére a vész perczeiben s később, midőn Mohamed látnok az emberekhez
küldetett, tevékenységök, hitök elvei a szent könyvbe irattak meg s
ekkor a nemtők közbejövetele szükségtelenné tétetvén, Isten a népek
közötti megjelenésöket megtiltá.
Az emlitett félelmes óriás neve Mukhtatif (elragadó) volt s megjelenvén,
kérdé az öregtől hogy miben lehet szolgálatára.
– Mukhtatif, én neked rendelem, hogy rögtön málik Efrah városába menj –
mondá az öreg – s odaérkezve hullass tűz- és kőesőt a lakosokra s midőn
haragodnak okát tudakolandják, mondjad, hogy te Shámát, a málik leányát
kéred s hogy hét nap gondolkozási időt hagysz nekik, s ha akkor
kivánatodat nem teljesitik, szétzúzod házaikat, eltiprod gyermekeiket.
– Értem uram! – felelt az óriás – akaratod teljesitve lesz.
És a fertelmes óriás tűzfelhőbe burkoltan, megérkezett málik Efrah
városához s tüzes kőesőt hullatott a városra. A megrémült lakosok
megpillantván az óriást, kérdezték hogy mit akar.
– Shámát, a málik leányát. S ha nem teljesititek kivánatomat, házaitokat
szétzúzom, gyerekeiteket megölöm; hét nap alatt készitsétek el, hogy
visszatértemkor legyen a városon kivül egy sátorban egyedül és
ünnepélyes nászöltözetben!
Hallván ezt a lakosok, tömegestől a málikhoz mentek s elbeszélvén a
történteket, kérték hogy az óriás kivánságát teljesitse, jobb levén hogy
egy szenvedjen mint mindnyájok.
E hirre a málik magán kivül sietett háremébe, hogy nejével közölje a
szomoru hirt, kinek fájdalma sikoltásokban tört ki. A két szerencsétlen
szülő kétségbe volt esve a hét napon át.
Szkárdis örömtől ragyogott. A hetedik nap elérkeztével két sátor
vonatott a városon kivül. Egyikbe az ünnepélyesen öltöztetett Shámát
helyezték, a másikban a málik és neje várták az óriás érkeztét.
Igy állottak a dolgok Veh Shilfala megérkeztekor Sháma sátorában, s
midőn a fiatal leány elbeszélte Veh Shilfalának a történteket s
hozzátevé:
– Szememnek világa! távozz, mielőtt az utálatos óriás megérkeznék, mert
téged is elragadna s mind a ketten el lennénk veszve.
– Téged elhagyni! – kiált föl ez – Isten mentsen ily gyávaságtól, inkább
ezerszer meghalok, mintsem ezen szörnynek oda engedjelek!
S hiába könyörgött Sháma a puszta fiának, hogy ne veszélyeztesse életét.
Ez szilárdúl állott határozata mellett, hogy maradni és őtet védni
fogja.
E közben egy felhő emelkedett a láthatáron s oly sebesen növekedett,
hogy nem sokára a nap világát is elsötétitette.
Látni lehetett e felhőben az óriást, a ki lábával a puszta homokját
érinté, míg feje az ég felhői között veszett el. Bizonyos távolban a
roppant szörny kibontakozott felhő burkából, egyenesen Sháma sátrának
tartott; oda érve, megragadta annak csúcsát s gyerekjátékként fölemelve,
egy gúnyos tagmozdulattal háta mögé dobta.
De midőn az ifjut az egyedül hitt Sháma mellett megpillantá, félelmesen
összeránczolt szemöldökkel kiálta föl:
– Ho, hó! bitang, anyától eldobatott gyerek, mit keressz szép mátkám
mellett? Távozz rögtön, mert ha nem, eltiporlak.
S ezt mondva, kinyujtá karját, hogy Veh Shilfalát – miként tevé a
sátorral – fölemelje. De ez magában az Allahtól szeretett Ibrahimnak egy
imáját elmondva s hangosan béfejezve, hogy „Allah egyedül hatalmas“ –
kardjával odasujtott s legvágta az óriás kezét.
A szörny iszonyu keze lábaihoz esett s ekkor az oly iszonyut bődült,
hogy a föld rengett belé s azután az ifjunak mondá:
– Bitang! te engem megöltél. Ha csak egyet léphetnék, nem élnél egy
perczig.
Ezzel összerogyott s vér helyett füst és lángok környezték (mert a
nemtők teste tűzanyagból van alkotva).
A város lakói nagy ünnepet rendeztek az ifju hős tiszteletére. Málik
Efrah atyai gyöngédséggel ölelte meg őt, s Sháma anyja nem tudta hogyan
fejezze ki háláját és boldogságát.
A tett szolgálat jutalmáúl a málik Veh Shilfalának egy kastélyt
ajándékozott s egészen feledve régi félelmeit, nagy-tanácsában egy
helyett adott neki. Igy Veh Shilfala mindennap láthatta a herczegnőt s
viszonyos szerelmök naponta gyöngédebbé s szenvedélyesebbé lett.
Sháma már régóta várta, hogy Veh Shilfala a máliktól kezét megkérje; de
az ifju e lépésre nem látszott elhatározottnak. Végre e feletti
bámulatát nem rejthetvén, így szólott hozzá:
– Szivem szerelme! nem te ragadál-é ki engem a legiszonyubb helyzetből?
nem te tetted-é atyámnak a legnagyobb szolgálatot? hiszed-é, hogy ő
téged eléggé jutalmazhat? s hogy bármit kérnél is tőle, ő azt
megtagadhatná? Veh Shilfala, te tudod, hogy mennyire szeretjük egymást.
Miért van mégis, hogy te mindeddig nem kértél meg engemet?
– Imádottam! én csak téged ohajtlak nőműl; de én egy szegény üldözött
árva vagyok s félve egy tagadó választól, mely szivemet zúzhatná szét,
nem mertem a máliktól oly nagy megtiszteltetést, oly nagy nem érdemlett
boldogságot kérni. De most általad fölbátoritva, még ma estve elmegyek
és megkérem kezedet.
Elment tehát Veh Shilfala a málikhoz azon szilárd elhatározással, hogy
föltárja előtte szive érzelmét; de valahányszor ezt akarta tenni,
bizonyos félelem visszatartá őt s végre távozott a nélkül, hogy egy
szóval érintette volna azt.
Alig érkezett haza, a herczegnő hozzá sietett s monda neki:
– Veh Shilfala! te nem merted megkérni atyámtól kezemet.
– Nem, de holnap habozás nélkül megteszem.
Sokáig elbeszélgettek ezután szerelmökről s a boldogságról, mely reájok
vár; végre Sháma távoztakor mondá:
– Igyekezz holnap bátrabb lenni, mert többé ily bizonytalanságban élnünk
nem lehet.
Következő nap Veh Shilfala a tanácsba ment, hol a málik is jelen volt;
de ekkor még félénkebb, még zavartabb volt mint az első nap. Estve Sháma
hozzá menve, monda:
– Valójában azt hinnék, hogy az én kezemet megkérni szégyen. Hát Veh
Shilfala az, ki egy szótól remeg? ha így van, akkor fátyolozza el
arczát, mert többé nem fogják bátornak mondani.
A herczegné annyira sértette gúnyos modorával az ifju arábot, hogy egész
éjjel nyugtalan volt, mintha égető homokon feküdnék s más nap sietve
ment a vezérek tanácsába; de midőn a málikot üdvözlené, előtte állva
maradott a nélkül, hogy egy szót képes lett volna kimondani.
Málik Efrah észrevevén zavarát, bátoritó gyöngédséggel mondá neki:
– Fiam! látom, hogy valami közlendőd van; beszélj bátran!
– Igen, nagy málik atyám és uram – mond végre az ifju – én azon
szándékkal jöttem hozzád, hogy leányod Sháma kezét megkérjem. Méltó
vagyok-é uram, hogy vejeddé legyek? kegyes leendesz-é beléegyezéseddel
megtisztelni?
A jelen levő Szkárdis hallván e szavakat, turbánját földhöz vágta s
szakállát tépte.
– Im, itt van – kiálta föl – itt van, a mitől mindég remegtem, a mit
előre láttam. Ezen két egy jegyű egyesülend Habesh-ben és mí
menthetetlenűl veszve vagyunk.
A málik ekkor fővezéréhez fordulva, monda, félelmeid álomlátások. Miként
félhetnénk attól, a ki minket megmentett? Miként tudnám én megtagadni
leányomat attól, a ki a szörnytől megvédte őt? Ha ismernék ennél nagyobb
jutalmat, azt is készséggel adnám neki.
– Málik, felelt Szkárdis, engedd hogy én vezessem ez ügyet. Az ifjut
útasitsd hozzám. Én kötelezem magamat, hogy mindnyájunkat kielégitő
választ adok neki.
Ekkor a málik az ifju arábhoz fordula:
– Fiam! – ugy mond – kérésed természetesnek és jogosnak találom s én nem
tagadom meg azt tőled; de tudd meg, hogy a málikok leányai a vezérek
előleges beléegyezése nélkül nem adhatók férjhez; azért fordulj
fővezérünk Szkárdishoz s én nem kétlem, hogy ő kérésed meghallgatja.
Veh Shilfala engedelmeskedett s a vezérnek is ismételte azt, mit a
máliknak előbb mondott.
– Beh, beh![2] – felel Szkárdis – ki kérhetné jogosabban a herczegnő
kezét, mint te! de Szidi, a málikok leányai nem olyak, mint a
népleányok! azokat nem arany- és ékszerekkel vásárolják meg, hanem
dicsőség és hős tettek jutalmául nyerik el. – Ez a nászajándék, melyet a
málikok leányai követelnek. Mi tehát a mi szép herczegnőnk
nászajándékául Szadun Eszendcse (fekete Szádun) fejét kérjük. Hozd el és
akkor férje lehetsz a bájos herczegnőnek.
– Igen jól van – felelt Veh Shilfala – én ez ember fejét el fogom hozni.
A tanács eloszlása után Sháma Veh Shilfalához ment.
– Szerencsétlen! – kiálta föl – mit tettél, miért igérted Szadun
Eszendcse fejét, a nélkül, hogy tudnád ki az. Tudd meg, hogy az egy
iszonyatos vad lény, s a vezér csak azért kérte fejét, hogy téged általa
megölessen. E rémes fekete szörny iszonyatos rabló, a ki rettegésben
tartja egész Habesh-t és éppen oly erős, oly bátor, mint a minő
kegyetlen és rút. Még eddig senki sem tudott vele mérközni, s a nagy
szultán Szaif-Rád gyakran küldötte ellene leghősebb harczosait, de egy
se tért közülök vissza. Ez a rabló főnök 80 négernek parancsol, kik
közül mindenik képes 100 emberrel megmérkőzni s a hegyek keblében egy
magas sziklára épitett bévehetetlen s közelithetetlen várban lakik,
melyet soha egy málik sem kisértett ostromolni, tudván hogy ahoz
hozzáférni lehetetlenség. Íme, az a kinek fejét elhozni igérted!
Szkárdis mindkettőnknek vesztét akarja; meneküljünk együtt, menjünk egy
más országba, hol szerencsésebben mint atyám házánál – együtt zavartalan
boldogságban élhetünk.
– Herczegnő! – felelt Veh Shilfala – Allah mentsen attól, hogy én téged
gyávaság és háládatlanság bérén birjalak. Soha Sháma! Kezedet
dicsőséggel fogom elnyerni; én hozzád méltó akarok lenni.
A herczegnő látva, hogy fiatal barátja kérelmét miként fogadja, sértődve
hirtelen távozott a nélkül, hogy visszanézne.
A herczegnő ily haragos távozása után Veh Shilfala nyugtalan és békétlen
lélekkel, hiában keresett egy órai álmot; nem engedett lelkének
fölhevülése percznyi nyugalmat. Fölkészitteté tehát harczi ménét,
felövedzte fegyvereit s viradat előtt távozott, a nélkül, hogy valakitől
búcsut vegyen, a nélkül, hogy tudja merre intézze lépteit, Szadun
Eszendcsét feltalálandó.
Már jó messzire haladott, midőn dél felől egy egészen vasba burkolt
lovagot pillantott meg, a ki feléje vágtatott, s midőn húsz lépés
távolságra ért, megállott, csatára felhivólag s azután reá rohant egy
erőteljes kopja döféssel. A mint Veh Shilfala e döfést felfogta, láthatá
hogy ellene egy gyönyörű szép lovon űl s azt oly ügyesség- és
otthonossággal kormányozza, mihez a hadtudományban nagy jártasság volt
szükséges. Ekkor a két lovag között erős elszánt viadal kezdődött. Egy
óránál tovább szikrazápor pattogott a kardok és paizsok között s Veh
Shilfala gondolta magában: Íme, egy harczos, a ki már elég dolgot ad
nekem, miként harczolandok én Szadun és 80 négere ellen? s talán egy
perczig szemrehányást is tett merészségeért magának; de végre e percznyi
habozást megbánva, oly élénken rohant ellenére, hogy sarkantyuik
összeértek. Ekkor megragadva a lovagot, övénél fogva a földre akarta
dobni, midőn ez felkiáltott:
– Ne tovább, Veh Shilfala! te megbánnád azt!
Az ifju előtt e hang ismeretesnek tetszett. S midőn az sisakrostélyát
fölemelé, Veh Shilfala maga előtt látá mátkájának szende szép arczát.
– Sháma! – kiálta föl ez – te teszed ki magad csapásaimnak! miért? mi
czélból angyalom?
– Miért? – felel a herczegnő – irántad való szeretetből; mi czélból?
azért, hogy megpróbáljam bátorságodat, hogy tudjam ha képes vagy-é ama
hősök ellen vívni? most már ismerem hősiességedet s a vívásbani
jártasságodat; tudom, hogy megijeszteni, visszarettenteni semmi nem fog,
– csak félek a veszélytől, melybe e rettenthetlen bátorságod vezethetne.
Engedd, hogy veled menjek, Veh Shilfala! s mi ketten ki fogunk játszani
minden ármányt, legyőzünk minden veszélyt.
– Nem, nem! az nem lehet, Sháma! mentsen az ég, hogy kedves életedet
veszélynek tegyem ki, s másfelől ha te velem jőnél, nem mondhatnák-é,
hogy ha Sháma vele nem lett volna, sikert nem mutathatna fel.
Az ifju herczegnő látva, hogy Veh Shilfala minden kérelmének ellent mond
s hogy tántorithatlan föltételében, – bús szívvel tért vissza; de
távozva, könyeit nem tartóztathatá s felkiáltott:
– Istenem! tudod, hogy én őt miként szeretem, ismered azon áldozatot,
melyet ezen szerelmemért tettem; most ő megtiltja osztoznom a
veszélyben, melyre magát érettem kiteszi. – Istenem, hozd őt bajba, hogy
segélyére siethessek, hogy ragaszkodásom s feláldozó szerelmemről
meggyőzhessem!
Ez ima után sirva folytatta útját, azon gondolkozva, hogy mit tegyen.
Veh Shilfala szintén ment ellenkező irányban, három napig folytonosan
homokdombok között haladott, s a negyedik nap alkonyán érkezett azon
magas sziklacsúcs alá, melyen Szadun Eszendcse fellegvára állott.
Ifju arábunk nappal nem mutathatván magát a vár közelében, elrejtőzött
egy hegyszakadásban. Az éj bekövetkeztével lódobogást s több ember
beszédét hallotta, kik a vár felé haladtak. Ezek az ő rejthelye mellett
vonulván el, gyalog követte őket; mert megérté, hogy azok Szadunnak a
várba visszatérő négerei, kik egy karavánt fosztottak ki s lovakat és
foglyokat vittek magukkal. Midőn a vár kapujához értek, Veh Shilfala a
foglyok közé keveredett s bément észrevétlenűl. A csapat egy magas
torony felé intézte lépteit, mely a főnök lakása lehetett. Ő követte
azokat a torony lépcsőzetéig s annak keskeny csigagrádicsán fel kezdett
menni; de midőn a 20-dik lépcsőt elérte, az magára felnyilt s egy mély
örvényt tárt fel. Ugyan ekkor két gyilok szökelt ki a fal ellentétes két
oldalából s Veh Shilfala összeszorittatva az örvény felé ragadtatott. E
helyzetében nem mozdulhatván, Alláhnak ajánlotta magát s szemeit égre
emelve monda: „Oh te, ki a szerencsétlenek, a benned bizók s hozzád
folyamodók imáját meghallgatod, nagy Isten! te egyedűl tudsz engem
megmenteni. Midőn ezen szavait elmondaná, ugy tetszett, mintha valaki a
lépdéken fölfelé jőne; nem sokára közelében volt mondván:
– Szalamalik iza! forisze azamán! – Üdvöz légy világ nagy hőse! – S
ösmeretlenünk a pokoli tőrök közül kiszabaditván fiatal arábunkat,
hozzátevé:
– A harcz oroszlánja csak ily módon győzethetik le s lásd Veh Shilfala!
én mégis megmentettem életedet.
Az ifju újból mátkájára ismert s meglepetve fordult hozzá:
– Sháma! hogyan történhető, hogy te velem egyszerre itt légy?
– Midőn elváltunk egymástól, én lépést haladtam imádkozva és sirva; de
nyugtalanságom és szerelmem nem engedték, hogy téged elhagyjalak s én
visszafordulva, téged távolról mindég követtelek. E várba épp azon módon
jutottam bé mint te s lásd barátom, jóltettem hogy szivem sugallatát
követém s most még akaratod ellenére is veled maradok.
E kényes helyzetben Veh Shilfala átlátta hogy nem lehet ellenkeznie, s
hogy a bátor nő önelszánását vissza nem útasithatja. Felindultak tehát a
lépcsőkön; de most elővigyázattal haladtak: minden lépcsőt előbb
megpróbálva, mielőtt ráléptek volna. Fenn egy kis kerek ívezet alá értek
s előttük egy kettős szárnyú ajtó állott, melynek egyik szárnya fel
levén tárva, nagy kúppal ellátott mecsetszerű terembe pillantottak, mely
egy függő lámpa által volt világitva; Szadun ott ült négereitől
környezve.
Nem sokára a barbár főnök mennydörgő hangját viszhangozták a kúp
ívezetei:
– Mit tettél a foglyokkal? – szóla egy bejövő négerhez – lelánczoltad-é
jól börtöneikbe, mielőtt feljöttél számot adni nekem kiküldetéstök
eredményéről? – ha csak egy is elszabadúl közülök, tudod hogy mindnyájan
menekülnek. Egyik menjen le megnézni, hogy minden rendben van-é s hogy a
kapunál őrködnek-é?
Midőn egy néger a többiektől elválva a lépcsőzet felé indult, Veh
Shilfala halkan mondá a herczegnőnek:
– Íme egy ember, ki erre jön, midőn előttem elhaladna, én megölöm s te
dobd le a lépcsőzeten.
A néger a kerek ívezet alá érvén, midőn lábát az első lépcsőre tette,
egy kard villant fel a sötétben s feje tolluként esett le. A herczegnő a
testet fölvéve, levitte a lépcsőzeten.
Szadun Eszendcse sokáig várta küldöttének visszatértét; de az nem
érkezvén, egy másodikat inditott el, kivel éppen az történt, mi az
előbbivel. Látva, hogy ez sem tér vissza, Szadun kételkedni kezdett,
hogy valami rendkivüli történik s nyugtalanúl fölkelve, monda
környezőinek:
– Menjünk le mindnyájan, jertek velem valamennyien!
A négerek mind fölkeltek, hogy főnökjöket kisérjék s midőn Szadun a
terem ajtaját átlépte, észrevette az ifju harczfit, a ki kihivólag
állott elébe.
– Mondtam ugy-e, hogy valaki itt van, és te vakmerő ifju, ki vagy és mit
mivelsz itten?
– Én Abdun Allah (isten szolgája) vagyok s fejedet akarom leszelni! –
felelt Veh Shilfala.
– Az én fejemet? és miért? – kérdé Szádun.
– Tőlem kérték, hogy nászajándékúl vigyem Sháma herczegnőnek.
– Ki az atyja ezen herczegnőnek? kérdi a vad.
– Málik Efrah.
– Ha, ha, ha! Az a málik nem talált valami jobb kivánni valót fejemnél?
de mivel te bátor ficzkó vagy, mint látom, mí vívni fogunk ketten s ha
győztes leszesz, fejemet elviended, mivel kivánták tőled, s megtiltom,
hogy ez ügybe senki se merjen avatkozni!