jelentek meg esténkint, hol terített asztalok várták őket. Az ily
estélyeknek mindig Betti volt a királynője. Körüle gyűltek össze azok a
tréfás férfiak, kik annyi bohóságot követének el. – – Egy napon, – mi
még sohasem történt, elhagyá Betti a házat. Nyugtalan kezdék miatta
lenni, de Holdburgné azt mondá, hogy egy barátnőjét ment csak látogatni…
Három nap mulva tért vissza… Oh anyám! alig ismertem rá. Olyan volt,
mint a kit a koporsóba tesznek. Miért is nem tették akkor oda?! most
jobb helyen volna szegény leányod!… Kisírt szemekkel jött felém;
megölelt, reám borult és úgy zokogott!… én is sírtam, mint a gyermek, –
– hiszen akkor még gyerek is voltam, – – annak már három éve! Midőn
fölemelte vállaimról fejét, sírva mondá: – Oh, Lajos, ha valahol
föltalálod majd jó anyánkat, mondd meg neki, hogy leánya többé sohasem
fogja őtet látni! mondd neki, hogy leánya el van veszve, de azt is mondd
neki, hogy ne sirassa meg őt, mert nem méltó reá, hogy érette könnyeit
hullassa!… – Itt újra mélyen zokogott, s én szívemet érzém megtörni.
Pedig akkor még nem tudám fölfogni e szavak értelmét. Oh, oly szomorú
nap volt ez anyám! Betti egész nap szótlan volt. Este eljöttek ismét a
bohó ifjak, tréfáikkal, ötleteikkel, melyek az egész társaságot
megnevetteték, – – csak Betti nem nevetett és én; mert én mindig Bettire
gondoltam és reád anyám!… A következő napokban már derültebb volt ismét
Betti, sőt itt-ott nevetett is, különösen, midőn egy estve felém jött, s
mutatá kezeit, hogy neki milyen szép arany karpereczei vannak,
igazgyöngyből, nyakláncza és gyönyörű habos selyem ruhája… S valóban, az
első pillanatra majd megvakultam, – úgy nézett, ki mint egy herczegnő; –
– szemvakító brillánt tű a mellén s ragyogó gyűrűk az ujjain, melyeken
még sohasem volt gyűrű, kivéve azon egyet, mit te hajadból fontál neki
gyermekkorában, s melyet egész azon napig hordott az ujján… – Mi történt
veled Betti? – kérdém ámulattal: – hogyan juthattál te ezen
drágaságokhoz, miknek súlya alatt szinte meghajolsz!!… Betti nevetett s
röviden azt válaszolá, hogy minek kérdem én azt tőle? nem elég-e az,
hogy van?! s nem örülök-e, hogy végre már kivergődünk a szegénység
porából, melyben hat évig hevertünk. S ekkor biztatott, hogy ne
csüggedjek, mert ő rólam is, rólad is fog gondoskodni… Azon napon nagy
estély volt. Az asztalnál két férfi közé ült Betti. Az egyik mintegy
negyven éves lehetett, hanem a másik nagyon fiatal volt, – – az, kit
multkor említék már neked, hogy kocsinkon hoztuk el Pestre, s ki meghitt
házibarát volt Holdburgnénál. Betti nagyon sokat beszélt vele, ámbár az
idősb férfival is csevegett, s a süteményeket mindig annak a tányéráról
ette el. A vacsora nagy pezsgőzéssel végződék, s a pezsgőzés után, éjfél
lehetett, midőn meglehetős mámorosan haza széledtek a vendégek. – – Ez
így folyt szép darab ideig, tán hónapokon keresztül. Bettit sohasem
láttam többé szomorúnak. Soha többé, s ez engem nagyon csüggesztett.
Minden nevetése szívembe szúrt… Hogyis lehet nevetkérezni akkor, midőn
apánk és anyánk sorscsapások alatt görnyed!!… S Betti feledni látszék
mindkettőt. Téged minél ritkábban hozott elő!… Csak egyszer említett
még, egy reggel, midőn azt mondá, hogy megjelentél előtte álmában, s
megfeddéd őt; – – nem szomorúan és gyöngéden, mint anya eltévedt
gyermekét, hanem mint itélő isten az elesett angyalokat. Ekkor újra rám
borult s újra hullatá érted könnyeit és zokogva mondá: – Oh Lajos! minő
éj volt ez, és minő álmok!! Nem bírom tovább! ha még egy ily álmom
leend, nem fogok fölébredhetni belőle! Menj Lajos, hagyj egy időre
magamat s menj, keresd föl anyánkat, – – én adok pénzt neked, melylyel
elutazhatol Alörsre; – – hátha ott van, – – hátha sikerül föltalálnod!
Vigasztald meg őt! vigasztald nevemben is. Aztán jőjj ismét vissza, hogy
akkor én is veled mehessek hozzá… – Másnap, utiköltséggel ellátva,
búcsut vevék Bettitől, ki, mintha tegnap misem történt volna köztünk,
vidáman sétált föl s alá azon férfi karján, kitől (miként megtudám) a
brazeletteket s azt a sok drágaságot kapá. Dél felé már útban valék, s
másnap Alörsön. Oh, mint dobogott szívem, midőn a régi ismerős házak
előtt elhaladtam – egyedül! Házunk felé irányzám lépteimet, azaz azon
ház felé, mely hajdan a miénk volt!… Becsületes jó apám boltczimere
helyett – kocsmaczégér lógott a falról, s a hajdani bolt felett e
fölirat állott: «bor és sermérés a kék macskához!» – Tehát a kék macska
még folyvást játszotta szerepét!… – Befordultam a házba. Minő érzelmek
voltak azok anyám, melyek szívemet szaggatták, midőn keresztülmentem a
szobákon! Minden talpalatnyi földön megállapodám, hogy visszaálmodjam
magamat a multba, – azon multba, mely mint egy tündérmese vonult el
lelkem előtt… – Itt volt az én ágyam, emitt Bettié, s amott a másik
szobában, hol egy piszkos csavargó, bortól elázva, félholtan feküdte
végig a padlót, – – ott: azon szent helyen volt anyám a te ágyad!… Oh,
nagyon jól emlékszem reá! fölötte volt egy Krisztuskép, s akkor, – –
akkor, – – valami haramia volt oda helyébe függesztve… Leültem egy
asztalhoz, – bort hozattam magamnak. Abban a házban még sohasem ittam
bort, csak akkor először. Oh milyen jó volt, midőn az első mámort
érzém!… midőn feledni kezdém, hogy hol vagyok!… midőn leittam magamat, s
elkezdének előttem tánczolni azok a profánus képek a falakon! midőn
megelevenedni látszott előttem az a csavargó, ki félholtan feküdt a
padlón!… Elkiáltám magamat! neved lebbent el ajkamon, oh anyám! S te nem
valál ott. Ismeretlen alakok közelítének hozzám, kik kidobással
fenyegettek… Ellentálltam, mintha jogom volt volna még azon házhoz,
melyben világra hoztál. Őrült lehettem, mert az emberek egy része
mulatni látszék össze-vissza beszélt szavaim fölött és ez engem
bosszanta. Üveget kaptam föl, s azt egy szemtelen suhancz fejéhez
hajítám. A vér elönté arczát s a másik pillanatban kivetettek az
utczára. Szégyen, bosszuság s valami irtózatos keserű fájdalmak közt
vergődtem egy utczai kúthoz s lemosám arczomról a meleg vért. Másnap
híre futott a botránynak s elhagyám a várost, hogy visszatérjek ismét
Bettihez. Késő este volt, midőn megérkezém. A sorsüldözések
kifárasztának, s eredménytelen utam, valamint holmi magyarázhatlan
sejtelmek, igen levertté tőnek. Sérey lakásán most is, mint három nappal
ezelőtt, hogy onnan távozám, társaságot találtam. Hol van Betti? kérdém
Holdburgnét, ki egy ringó támlásszékben ült, melyet támlájánál fogva egy
férfi hintázott. A férfiak összenéztek, Holdburgné pedig könnyen
elpirult, és zavartnak látszék. – – – Betti kisasszony nincs többé itt,
– mondá végre egy férfi, kivel már előbb is gyakran találkozám. – Nincs
többé itt? tehát hol van? – kérdém megütközve. – Hja, elutazott, – lőn a
válasz. – S hová? – Hogy hová, azt nem tudhatjuk, elég, hogy elutazott,
Ottil kisasszony védelme alatt! – – Jó helyen lesz, ne is aggódjék ön
miatta. – – Elsötétült szemeim előtt egyszerre minden tárgy. Fejem
szédült és szívem úgy el volt szorulva. Tehát ezt is el kelle vesztenem.
Nem volt elég apám, anyám s – – most még nővéremet is megfosztja tőlem a
sors! Most már akár ő utána induljak!… de merre? merre keressem? Oh minő
gonosz játékot űz velem végzetem! Irtózatosan fájt azon tudat, hogy
eltávolításom egy időre a háztól kiszámított vala. Nem akarom anyám,
hosszasan elbeszélni kifakadásimat, sem azon szavakat, melyekkel illetém
a hitvány, czudar népet, kiket egykor mint jóltevőimet imádtam. Fél óra
mulva már kívül valék a házon, a nélkül, hogy tudtam volna, hová, merre
leszek indulandó. Melyik részében fogom az ismeretlen nagy városnak
eltölteni az éjszakát… Rosszul világított, néptelen utczákon bolyongtam
keresztül, míg egy félreeső kávéház előtt vitt el utam, honnan zaj,
lárma s hangos fölkaczagások üték meg fülemet. – Még van egy kis pénzem,
– gondolám, – itt tán átvirraszthatom én is az éjt, legalább födél alatt
leszek, s betértem. Épen egy rongyos férfit vezetett ki azon ajtón a
pinczér, melyen beléptem. A fél homály miatt nem vehetém ki arczát, de
meg aztán nem is érdekelt akkor senki és semmi. A ben puncsozó társaság
igen lármás és jókedvű volt, s holmi gúnyszavakat kiabált a kiutasított
férfi után. Én sohasem láttam ezen embert, és saját bajaimmal is eléggé
el voltam foglalva, de mégis úgy szántam őt. Szinte kedvem volt volna
utána menni, s az éjt együtt csavarogni át vele. Mikor magunk
szerencsétlenek vagyunk, mások szerencsétlensége iránt is fogékonyabbak
vagyunk. Egy szögletben foglaltam helyet, s hogy a helypénzt
megfizessem, kávét rendelék magamnak s a mellett szépen megviradtam, a
nélkül hogy az említett jókedvű társaságot fogyni láttam volna, sőt
reggelig szüntelen szaporodék. Mikor megvirradt, nyakamba vettem ismét a
várost, és szerte kalandoztam az utczákon, csak egyetlen ismerős
lénynyel sem találkozhatva. Estve ismét fölkeresém azt a kávéházat, mely
egy pohár kávé áráért szállást ad a szegény legénynek. Pár nap mulva,
már ismerősek voltak előttem az arczok, melyekkel a kávéházakban
találkozám, sőt némelyek már szóba is eredtek velem. Nincs könnyebb,
mint az ily korhelyekkel kötni ismeretséget. Megtudták, hogy még ujoncz
vagyok Pesten, hogy sem kenyerem, sem biztos állásom. Hogyan
csudálkoztak rajtam; pedig nekik sem volt sem kenyerök, sem biztos
állásuk, hanem azért úgy éltek, mint a herczegek, ha történetesen a
herczegeknél is divatban van kávéházakban virradni meg. Egy napon, szép
tavaszi délután volt, pár korhely czimbora társaságában a városerdőbe
sétáltunk ki, közönséget és hölgyeket bámulni. Minden úri fogaton
megakadt szemünk, a melyben szép hölgyet pillantánk meg. Egy fényes,
kétlovas fogat vágtatott el mellettünk; mintha delejes hatás vonta volna
szemeinket feléje, oda tekinték. Egy férfival szemközt ülve, Ottilt és
Bettit pillantám meg. Fölkiálték: Betti! Betti! – kiáltozám, s mint a
roham, utána eredtem a tovavágtató kocsinak… Még hallám Betti
sikoltását, s láttam, miként födé el kezeivel arczát s dől vissza
ülésébe. A kocsi e perczben sebesebben rohant, s én, kimerülve a futás
és őrült kiabálásokban, összerogytam. Az emberek csodálkozva
csoportultak össze körültem, s midőn föleszméltem, magam is alig tudtam
visszaemlékezni rá, hogy mi történt velem. A kocsi már akkor eltünt
szemeim elől… Leverém ruháimról a port, és szomorúan megindultam azon
utcza felé, merre a fogatot láttam eltünni. Mennyit adtam volna
életemből, ha még egyszer találkozhattam volna vele! Egy óra mulva,
sikertelen bolyongásaim után, ezen utczába vetődtem. A negyvenkettedik
szám előtt vitt el utam. Szívem fön dobogott, midőn eszembe jutott, hogy
te anyám, laktál egykor ebben a házban. Valami magyarázhatlan érzet oly
ellenállhatlanul vont azon pillanatban ismét e ház felé. Elhatározám
belépni, s a kapustól még egyszer tudakozódni utánad, hova s mikor
hagytad el e lakásodat. Szerencsés gondolat volt, mert annak
köszönhetem, hogy téged föltalálhattalak. – – – A kapus mindjárt
megismert, s már messziről mondá, miszerint azon asszonyság, kit multkor
kerestem, pár nap óta visszajött s ismét elfoglalá régi szállását… Oh
anyám, ki tudná elmondani azon érzelmeket, melyek e hírre támadtak
bennem… Azon nap óta három év folyt le, s e három év óta egyszer sem
hagyálak el. Megosztom veled szenvedésidet, együtt tűrök és nélkülözök
veled, a nélkül, hogy csak egy sóhajomat is hallád, melyből tán panaszt
vagy zúgolódást vehettél volna észre! S te mégis örökké elégületlen vagy
velem… Leányodat óhajtod vissza, én meg mehetek, a merre jónak látom; –
pedig leányod örökre el van rád nézve veszve… én – – oh anyám, szívem
vérét ontanám ki egyetlen boldog órádért!…
Az ifjú fölkelt e szavaknál, arczát törlé meg azon könyektől, mik az
elbeszélés alatt fakadtak szemeiben.
Odament anyjához, s kezét ajkaihoz emelé. Az oly hideg volt, mint a
márvány, mintha az elbeszélés folyamában megfagyott volna.
– Anyám, mi lelt? mi történt veled? – kiáltá halálra ijedve a fiú. –
Szent Isten! elájult!… Ennek én vagyok oka! oh, miért is hallgattam rá,
s miért mondék el neki mindent, mit neki nem lett volna szabad tudnia
soha? Most még boldogtalanabb fog lenni. Igen, hisz egyetlen örömétől
vált meg, – – azon reményétől, hogy valaha leányát láthassa. Oh istenem;
ébredj föl! anyám! térj magadhoz! ébredj föl! fiad térdel előtted!
E pillanatban fölnyílt a kisded szoba ajtaja, s egy fiatal hölgy lépett
azon be.
Az ifjú gyorsan fölkelt anyja ágyától, s halántékára nyomva két
tenyerét, a belépő elébe siete.
– Oh, Róza kisasszony! – kiáltá: – segítsen ön, anyámat életre hozni.
Elájult, vagy tán, – tán meg is halt…
A fiatal hölgy, kit az ifjú Rózának szólíta, s ki alig lehete több
tizenhét évesnél, – valódi szépségnek volt mondható. Igen gazdag fekete
haja volt, igen piczin piros ajka, s igen szép metszetű fekete szemei.
Egyszerű, házias öltözék volt testén, melynek növése könnyen
vetélkedheték a czédruséval. Lábai mint a szikra oly parányiak valának.
Az ifjú kétségbeejtő kiáltására elhalványult, s ott termett az ágy
előtt.
– Mi történt?
– Nem tudom. Anyám, szegény anyám! – hebegé az ifjú, kezeit tördelve.
– Szent isten! siessen ön orvosért! hamar, hamar! kiáltá a fiatal nő,
mialatt a beteg fejét fölemelé karjába s hanyatló hideg kezeit kezébe
vevé. – Gyorsan, gyorsan orvosért! én addig itt maradok!
Az ifjú kalapját ragadá s mint eszeveszett elrohant a szobából. Tán el
is felejtette, mikor a kapun kiért, hogy tulajdonkép orvosért kell
mennie.
XIII. Kézfogó, ara nélkül.
Ugyanazon időben, napon és órában, valamint ugyanazon házban maradunk
jelen fejezetünk folyamában is, – azon különbséggel, miszerint
földszintről az emeletbe lépünk, hol nem nagy fáradságunkba fog kerülni
felejtenünk a nyomort, melynek föntebb tanui valánk. Lent éhség, nyomor,
– itt fönt bőség és jólét. Ott egy anya, leánya feletti
kétségbe-esésében, a halállal küzd, itt egy más anya, leánya számára
menyasszonykoszorút fon. Ott is köny, itt is köny. Amott a bú, emitt az
öröm sajtolja azokat a szemekbe. Gyönyörű ellentétek, melyekből áll az
élet, s melyek változatossá teszik a világ folyását.
Első beléptünkkel az emeletbe vidám társaságra bukkanunk.
Fényesen öltözött hölgyek, betanult mosolylyal ajkaikon, – s fényesen
öltözött uracsok, mesterkélt érzelmekkel szíveikben, föl s le
hullámzanak a teremben, mely ma nagy eseményeknek lesz tanuja.
A háziúr élemedett, tisztes férfi, iszonyú nagy sasorral s még iszonyúbb
apró szemekkel, milyeket az ember ha lát, önkénytelen tünődnie kell
fölöttök, ha vajon látásra, vagy tán szaglásra vannak teremtve azok.
Szép ősz, tömött bajusza és haja van, mely minden esetre tiszteletre
gerjeszt iránta. Felesége többnyire az oldala mellett van. Valódi
fölkiáltójel, – t. i. a felesége, a mennyiben oly magas és a mellett oly
sovány, hogy ha az ember rátekint, azonnal megéhezik, – t. i. a ki
rátekint. Azt mondják, hajdan szép volt, – s hogy most nem szép, azt
egyenesen az időnek köszönheti, mely sokkal jobb fogakkal van megáldva,
mint az emberek, – daczára, hogy már hat ezer esztendő óta folyvást
koptatja azokat az örökkévalóságon. A háziúr és neje, névszerint Berkey
Bálint úr és Berkey Eufrózina asszonyság, harminczöt év óta élnek már
boldog házaséletet, sőt mondhatjuk – családéletet, miután az ég egy oly
szép lánynyal áldá meg házasságukat, milyennek – sem szépségre, sem
jóságra, hetedhét országban nem volt párja azon időben.
E szép lánynak lesz ma kézfogója.
Ki van világítva minden szöge-zúga a háznak. Még a cselédség is jóformán
– kivilágított állapotban van már.
Hat órakor gyülekezni kezdenek a vendégek Bálint úr körül, ki alig győzi
már megköszönni a sok jó szerencsekivánatot a leendő egybekeléshez.
– Hja, bizony, sok bajjal jár egy leány kiházasítása! – mondá többek
közt egy őszbecsavarodott úr, ki három hajadon lányával jelent meg az
ünnepélyen.
– Pedig az isten rendelte; – jegyzé meg a három hajadon édes anyja, ki,
mint mondani szokás, még most is jobban elkelt volna, mint leányai.
Leányai nem szóltak semmit, mintha hallgatásuk által akarnák tudatni
beléegyezésöket ez állításba, miszerint a házasság, isten rendelete, s
egyszersmind tudatni azon szomorú meggyőződésöket is, hogy az emberek
nem szokták mindig teljesíteni az isten rendeletét.
E pillanatban egy öreg úrral szaporodék a társaság, ki is megjelenésével
hatást látszott előidézni, legalább a vendégek, mint mikor valamely
fontos személy jelenik meg, titkon összetekintének, sőt némelyek elég
bátrak voltak egymás fülébe sugdosni is. Magas, sovány alak volt a
belépő, ősz haja, s barázdás homlokáról itélve, túl lehetett a hatvanon.
Kopott dohányszínű őszi kabát volt testén, mely nyakig vala gombolva, s
inkább lehetett volna gondolni, hogy rókavadászathoz öltözött, mint
kézfogóra. Nadrágja, csizmái, fesledezett selyem nyakkendője, épen nem
mutatának benne gentlemanre.
Midőn belépett, a háziúr azonnal elébe siete és régi szokás szerint
latin szavakkal köszöntve, kezet szorítának.
– S hogy érzi magát, domine spectabilis? kérdé a most érkezett, midőn
helyet foglalt a háziúr mellett.
A háziúr, – arczán némi elégületlenség kifejezésével válaszolá:
– Bizony bizony, mi az egészséget illeti, nem a legjobban vagyok. Ezek
az átkozott ujságok folyvást bolondítanak hirdetményeikkel. Minden
számban jelenti magát egy-egy új csudaorvos, és mi legkülönösebb, mindig
oly betegségek ellen találnak föl szereket, mikben én szenvedek. Most
két hete olvastam, hogy «Nincs több fogfájás!» – Kapom magamat, azonnal
megszerzem drága pénzért a hirdetett gyógyszert, s ím tegnap már az
utolsó fogamat kellett kihuzatnom. Most már hiszem, hogy nem lesz többé
fogfájás! Multkor szintén olvasám a májbetegségek elleni hathatós
csalhatlan gyógyszert, mely a hirdetmény szerint új találmány.
Megszerzém magamnak, s élek is vele, hanem biz az én májam cseppet sem
tágít. Pedig szenvedhetlen betegség. Az ember tele van képzelődéssel
általa. Multkor is a boromat meg akartam inni, a pohárban egy szőlőmagot
pillanték meg, s az én fejemből ki nem lehetett verni, hogy az nem egér.
Ezt a máj okozza. Tegnap a gyomrom megkordult, s én azonnal erősen
fejembe vettem, hogy az nem gyomorkorgás volt, hanem valóságos
békakuruttyolás. Ezt mind a májbetegség szüli. Nem tudna valami
orvosságot spectabilis a májbetegség ellen?
A kérdezett összeránczolá homlokát, s tudós basszushangon válaszolá:
– De igen, – úgymond; – Lipcsében jelent meg egy könyv, mely
megbecsülhetlen találmányokkal bővelkedik a még nagyon kiskorú orvosi
tudomány terén. Egy példányát bírom én is e könyvnek, s ha jól emlékszem
rá, szól a májbetegségekről is.
– Ajánl gyógyszert ellene?
– Minden esetre, még pedig csalhatatlant.
– Próbált gyógyszer? – kérdé Bálint úr, s apró szemei kitágultak a nagy
kiváncsiságtól.
– Még ez egyet nem próbálám meg, hanem azért teljes hitemet helyezem
belé, miután minden eddig megpróbált szerét csalhatlannak találám.
Legyen holnap szerencsém spectabilis, majd kisérletet teszünk a
májbetegség ellen.
A háziúr megköszönvén, tovább kérdezősködék:
– Hát kedves háznépe, spectabilis?
– Oh, otthon minden jó rendben van, – felelt amaz. – Ide nem számítva,
hogy mult hónapban nagy csapás ért.
– Hogyan?!
– Megdöglött a szegény tánczoló pókom, mondá elszomorodva az öreg úr. –
Hanem kaptam helyette gazdag kárpótlást. Béla öcsém megszerezte számomra
azt a híres sakkozó majmot, mely Bécsben oly nagy hatást csinált.
– Sakkozó majmot?! – kiálták egyszerre a hölgyek. – Oh, beh szeretnék
egy olyant látni! – S igazán sakkoz?
– Nincs az a sakkista, ki megverje őt, – mondá komolyan az öreg, kiről
olvasóim is gondolhatták már, hogy az senki egyéb, mint Zsedőfi András
úr, a különcz és nőgyűlölő.
– Oh beh szeretnék én azzal a tudós majommal egy partiet sakkozni! –
mondá egy negyvenes asszonyság, ki, minthogy igen szép párizsi legyezője
volt művészi amorettekkel, szüntelen legyezé magát, daczára, hogy a
teremben egy csepp meleg sem volt; – tudom, hogy én meggyőzném!
– Asszonyokkal nem szokott játszani, – mondá a különcz.
– Oh, minő goromba!
– A majom, vagy én? melyiket értette kegyed?
– Én csak egyszerűen a majmot értettem, – felelt oly arczczal és hangon
a sértett nő, mely minden esetre kétértelműséget fejezett ki, s aztán,
tovább legyezve magát, szomszédjához fordult.
Szerencsére új vendég érkezék, kinek megjelenése a folyamatban lévő
tárgyakról elvoná a figyelmet s végét szakítá. Az új vendég fiatal dandy
volt, öltözve mint egy divatkép, és szép, mint egy Adonis. A
legmesterkéltebb könnyűséggel, fesztelenséggel hajtá meg magát a
társaság előtt, – annyi ügyességgel, hogy a sarkán egy felet fordulva, a
társaság minden tagja mintegy egyszerre lőn általa üdvözölve.
Minden hölgy rajta feledé szemét. S minden hölgynek mondott valami
kellemest, – sőt az öreg urak gyöngéit is látszék ismerni, mert pár
megjegyzésével egyenként megnevetteté őket. Az öreg urak pedig igen
szeretik a készet megnevetni.
E fiatal dandyról ismertetésül vagy fölvilágításul, csak kettőt mondunk
olvasóinknak. Először: – ő a jelen ünnep hőse, azaz a házikisasszony
jegyese; s másodszor, hogy a jegyes Zsedőfi Béla!
[Illustration: A legmesterkéltebb könnyüséggel, fesztelenséggel hajtá
meg magát a társaság előtt.]
A társaság bennünket legközelebb érdeklő tagjait már láttuk, egynek
hiányával. Azon egy nélkül pedig nem történhetik meg a kézfogó. S ez, a
mátka, – névszerint Berky Róza kisasszony, Bálint úr egyetlen lánya.
Róza kisasszony azon időben kapós leány volt Pesten! A poéták verseket
írtak hozzá a divatlapokban; arszlánok éji zenéket csináltak ablaka
alatt, s a farsangi bálokra már októberben le volt foglalva az első
franczia négyestől kezdve az utolsó csárdásig. S mindezen kitüntetések
mellett is nem volt Pesten az a férfi, ki szerelmével dicsekedhetett
volna. Apja kedélyes, jó magyar úr volt, nyolczezer forint évi
jövedelemmel, mely összeg által leánya ha nem is elsőrangú, de minden
esetre jelentékeny partienak tartaték a férjhezmenendők névsorozatában.
Apja régi jó tabuláris ügyvéd volt, mely foglalatosságot nem annyira
érdek, mint inkább szenvedélyből folytatá (nem irigylendő szenvedély).
Egész juris prudentiája abból állt, hogy a feleket valami bámulatos
módon rendesen ki tudta egyeztetni. S ez neki nagyon tetszett. Midőn
jurátus korában czensurázott, akkor is arról volt emlékezetes, miszerint
az irásbeli vizsgálaton elébe tett próbaperfolyamatban annyira megunta
az al- és fölperesseli czivódást, hogy mind az alperest, mind a
fölperest – kibékítette. A czensorok elnevették rá magok, s megadták
neki a diplomát. (Az ilyen ügyvéd nem ártalmas.) Azóta, minden évben
három patvaristát s két jurátust tartott az oldala mellett, azon
megjegyzéssel, hogy a patvaristáit frátereknek hívta, a jurátusokat
pedig miczéknek. A patvaristáknak, elcsapatás büntetése alatt meg volt
tiltva, – verset írni, gitározni s özvegy asszonyokhoz járni. S még
ehhez járult (a mi nagyon eredeti), miszerint sohasem fogadott előbb
patvaristát, míg be nem bizonyítá, hogy fütyölni tud. S mindez azért,
mert a patvaristái jártak fölváltva le borért a pinczébe, melynek
lépcsőjéig rendesen el szokta kisérni az ügyvéd úr, s midőn a patvarista
leért a sötétbe, azonnal el kellett kezdenie rettenetesen fütyölni; mert
ha egyszer nem fütyölt, akkor az ügyvéd úr aztán tudta már, hogy most –
iszik a patvarista. – A jurátusai azon kiváltságban részesültek,
miszerint meg volt nekik engedve, hogy a csizmáikat mással
tisztogattassák, s néha-néha – de csak tanuk előtt, – szót is válthatnak
Róza kisasszonynyal, – ki azonban nem sokat hallgatott rájok.
Róza nagyon kedves egyéniség volt, s bálványa a családnak; de még a
patvariának és juratériának is.
A sors úgy akarta, hogy Zsedőfi Béla, – ki különcz nagybátyja vagyonát
volt öröklendő, belészeressen. Hanem a sors nem akarta úgy, hogy a lány
viszont belészeressen Béla úrfiba, – daczára, hogy Béla volt olyan szép
férfinak, mint a szép Róza lánynak. De ez már a természet titkaihoz
tartozik. Többnyire oly nőkbe vagyunk szerelmesek, kik bennünket nem
szeretnek, s oly nők szeretnek viszont, kikkel mi nem
rokonszenvezhetünk. Innen támad a sok boldogtalan szerelem, – mely
boldogtalan szerelem ha örökre elenyésznék a földről, a költők még
hamarább halnának el éhen, mint eddig. Róza kisasszony azon időtől
kezdve, mióta Béla a házhoz járt, föltünőleg megváltozott, melankolikus
és szótlan lett. Bizonyosan a szerelem bántja őt, – gondolták az emberek
s hagyták őt melankolizálni.
Apja nagyon örült e jelenségnek, mert semmisem lett volna előtte
kedvesebb, mintha Zsedőfi András úr unokaöcscsével léphetett volna
leánya házasságra. Daczára, hogy sok furcsa hír szállongott Béla
úrfiról, de az, az öreg úr előtt nem tett semmit. Majd kiforrja magát:
gondolá, s még a legjobb férj válik belőle. S nagyon örvendett neki,
midőn egyszer azon hírt hallja, hogy Béla már csakugyan kiforrta magát;
azaz, mintha ollóval vágták volna ketté előbbi életfolyamát, megszünt
játszani, éjjelezni, miniszterek asztalánál ebédelni, herczegnőknek
udvarolni, spanyol bikaviadalokon győzedelmeskedni, Balzacról, Hugó
Viktorról beszélni, minden hónapban háromszor párbajt vívni, sat. S
mindezt azért, hogy Róza kisasszony kezét elnyerhesse.
Zsedőfi András, a gazdag nagybátya és engesztelhetlen nőgyűlölő, sokáig
nem akart hallani sem unokaöcscse házasságáról. Csupán oly egyéniség,
mint Béla, hajthatá meg az öreg különcz makacsságát, ki beszélő
papagályokat, sakkozó majmot, ördöngös könyveket, kártyázó
uszkárkutyákat, s az ég tudná, miféle csudaállatokat szerzett az
öregnek, mely meglepetések sohasem téveszték el hatásukat.
Róza atyja, a tabuláris ügyvéd úr, kinek egyik legfőbb hibája volt a
hypochondria, igen meghitt lábon állt a gazdag különczczel, ki titkos és
csodálatos mesterségeivel nem egyszer segített annak képzelt bajain, s
ez a különcznek nagyon hízelgő volt, hogy legalább találkozott már egy
okos ember, ki az ő elvei és tanainak hitelt adott. Tán ennek lehet
tulajdonítani is, hogy az öreg végre kiengesztelődött leendő örökösének
házasodási eszméjével.
Míg a házasság fölötti alkuk tartának, Róza kisasszony szemlátomást
elvonulóbb lett minden társaságtól. Néha órákig el volt zárkózva
szobájába, s még anyját sem bocsátá magához, kit pedig nagyon szeretett.
– Hagyni kell őt! – mondá az ügyvéd úr; – minden lánynak vannak
szeszélyei. Majd megváltozik, ha asszony lesz. Csak a kézfogót kell
siettetni.
A kézfogó ideje csakugyan el is érkezék.
Vőlegény és násznagyok már készen álltak a szükséges szertartásokhoz,
midőn az örömanya lélekszakadva fut be férjéhez, s annak valamit súg
fülébe.
Az ügyvéd elsápadt a hallott szavakra, elhagyá székét s nejével távozék
a vendégek közől.
A társaság már türelmetlenkedni kezde.
– Hol késik Róza kisasszony? kérdé Béla, ki mint kinek egyszerre
sejtelmei támadnak, igen nyugtalannak látszék.
– Tán öltözik, – mondák többen a hölgyek közül.
– De ily soká! hiszen már nyolczadfél!
– Hja, nem minden nap kézfogó.
– Én is úgy tettem, mikor a kézfogóm volt.
– Hadd türelmetlenkedjék a vőlegény! – mondá egy asszonyság, – annál
édesebb lesz a kézfogás.
Eltelt ismét fél óra. Az ügyvéd úr szakácsnője már panaszkodék künn a
konyhán, hogy minden étele elromlik, pedig ő nem akarná ennyi vendég
előtt elrontani hitelét.
A társaság már csakugyan türelmetlen volt, Béla tűhegyen állt, az
asszonyságok sugdostak, a leányok ásítottak, az öreg urak egymás fülébe
morogtak.
– Megfoghatlan e késedelem!
– Valami bajnak kellett történni.
– Tán elájult a kisasszony.
– Én háromszor ájultam el, midőn kézfogóm volt, – mondá azon asszonyság,
ki mindig legyezte magát.
– Én bizony el nem ájulnék! – szólt egy piros arczú lány, ki már
megérettnek látszott a férjhezmenésre.
– Bizonyosan nagyon befűzték, azért lett baja, jegyzé meg egy igen kövér
asszonyság.
– Miért is nem megy már ki a divatból az az átkozott fűző?! – szólt egy
iszonyú sovány hölgy, ki sohasem szorult fűzőre.
– Tán a czipőivel van baja; bizonyosan nem húzhatja föl! – jegyzé meg
ismét a legyezős hölgy, mialatt szép szabású lábait nagy ügyességgel
kezdé hintázni, hogy a mellette ülő férfinak megakadhattak rajta szemei.
E suttogva történt megjegyzések még soká tartának, s az idő rohanva
haladt. Már elmult nyolcz óra.
Zsedőfi András ekkor fölkelt, s azt mondá, hogy maga megy megtekinteni e
késedelem okát. Elment, s nem is jött többet vissza.
Tíz percz mulva a kiadó násznagy kerekedett fel, s az is kiment a
teremből, hogy hírt hozhasson a társaságnak.
Kiment, s az sem jött többet vissza.
Végre a vőlegényre került a sor, s az is távozott, hogy majd meglátja ő,
majd megtudja ő, mi történhetett. Béla kiment, s nagy megütközésére a
melléktermekben a legborzasztóbb zavarban találá a háznépet. Alig hitt
füleinek, midőn e szavakat hallá: – Róza eltűnt a háztól; elveszett!!!