– Seholsem találjuk! Oh istenem, mi történhetett vele?…
– S mi lehet oka e hirtelen elveszésének? kérdé mindig
kétségbeesettebben a jegyes.
– Nem tudhatjuk, – felelt az apa, mialatt fáradtan a levertségtől, egy
székre veté magát s tenyerével elfödte arczát. – Végem van! Ha ennek
híre megy, – – – oh, ez botrány!
– Oh, ez botrány! – viszhangzá sírástól elfojtott hangon a leendett
örömanya.
A vén különcz e közben, ki szinte tanuja volt e jelenetnek, megunván a
sok jajgatást, hidegen, vette kalapját, unokaöcscsének intve, hogy
kövesse őt. Valamit mormogott is a foga közt, mit azonban nem lehete
érteni, – bizonyosan mentegetőzött, hogy ő nem tehet róla, és hogy
ennyire meg ennyire sajnálja e véletlen esetet, de ezáltal a viszony
egyszer mindenkorra felbontatik. Aztán meghajtá magát, s unokaöcscsével,
ki sárgább volt a viasznál, a termet elhagyá. A vén különcz arczán némi
diadalérzetet lehetett volna leolvasni, mintha mondta volna: ilyen
botrányt csak asszonyok képesek elkövetni.
Midőn a lépcsőzeten lehaladt, útja épen azon kis szobácska ajtaja előtt
vitte el, melynek ablaka az udvarra szolgált, s melyben mintegy pár
órával előbb a Goldbach-fiút hagytuk, anyjával és azon fiatal hölgygyel,
kit Lajos az első pillanatban mindjárt Róza kisasszonynak szólíta.
A kis ablakon keresztül erős sírás üté meg fülét. Kiváncsisága megállítá
őt, s a rosszul függönyzött ablakon betekinte.
Roskadozott ágy körül, egy csoportban, férfi és női alakokat pillanta
meg. Egy ismeretlen fiatal ember térdelt az ágy előtt, egyik kezével
arczát födve el, a másikkal pedig az ágyban fekvő nő lecsüngő karját
vonva szívéhez. Mellette koros férfi állt, kezét a fekvő nő halántékán
tartva; a férfi mellett pedig egy szintén az ágynál térdeplő hölgyben –
Rózát ismerte fel.
– Nézd, nézd öcsém, – monda Bélához fordulva: – mátkád ott imádkozik a
mellett a fiatal ember mellett.
Béla oda tekinte, s megingott lába alatt a föld. – Megismerte Goldbach
Lajost. S ez tán nagyobb hatással volt reá, mint azon furcsa fölfedezés,
miszerint jegyesét, a legkényesebb pillanatban, egy fiatal ember mellett
találja térdepelni, sírni, vagy imádkozni.
– Szép történet! – mondá gúnyosan a különcz – nem ismered azon fiatal
embert? Lám, lám, hogy keresték a mátkát mindenfelé, pedig a házban van,
s ők azt hitték már, hogy elszökött a háztól. Oh, oh!…
Béla nem bírt válaszolni meglepetésében. Eszébe jutott Betti, a
szerencsétlen Goldbachné, és az ő terve szerint kijátszott Lajos.
– Valóban mulatságos jelenet! – mondá tovább a különcz. – Kedvem volna e
csinos gruppirungot viaszba önteni a muzeumom számára. Többet érne a
sakkozó majomnál.
Béla lábai le voltak gyökerezve, különben tán elrohant volna e borzasztó
helyről.
E pillanatban fuldokló hangok törtek keresztül az ablakon, melyek
tökéletesen érthetők valának. A különcznek kedve jött kissé késni és
hallgatózni. Hallá, midőn a fiú zokogva mondá:
– Oh anyám, ébredj, ébredj! térj magadhoz!
S hallá, midőn az orvos az ágytól elfordulva mondá:
– Már nem ébred fel többé. Meghalt.
E szavak még a vén czinikusra is valami rendítő hatással voltak, s
magába mormogá: – meghalt! azon fiatal ember anyját veszté el. Szomorú
hely ez! jer Béla, menjünk! mulatságosabb ennél a tánczoló pók, meg a
sakkozó majom. Jer, jer!
Béla mozdulatlanul és halálsápadtan állt meg egy helyen; vállával a
falhoz támaszkodék, s arczáról valami hideg veríték gyöngyözött alá.
Ezalatt újra hangzék a kisded szobából:
– Szegény anyám! egyetlen örömem, életem, minden gondolatom te! miért
kelle téged elveszítenem?! oh, leányod, leányod vitt a másvilágra!
Béla az ájuláshoz volt közel. Minden pillanatban eszméletének
elvesztésétől félt. Oly kínos furdalását érzé a lelkiismeretnek.
A szobában épen kalapja után nyult már az orvos, midőn Lajostól kérdezé:
– Én még most láttam önt először fiatal ember; anyja nagyon sokat
szenvedhetett – szívrepedésben halt meg. Mondja csak ön, hogyan hívták
édes anyját?
A kérdezett fölemelé könytől ázott arczát, s tört hangon válaszolá:
– Goldbachné.
Hanem erre a szóra meg aztán már a különczczel fordult egyet a világ. –
Goldbachné, az ő egykori neje, – itt e helyen és – meghalva!… Egyszerre
húsz év emlékezete merült fel lelkében. Eszébe jutott hajdani szerelme e
nőhöz, s azon nap, melyen neje megcsalta s elhagyta őt, mely esemény őt
nőgyűlölővé, különczczé, mondhatjuk, félőrültté tette. Eszébe jutott
azon nap, melyen őt ismét feltalálta, elfogatta, beperelte és
bebörtönözteté. S most azon nő, itt, e nyomorult fészekben, annyi évek
óta kiállt szenvedései után – meghalva! Örüljön-e most már a Nemesis e
világos játékának? vagy megszánja őt s mint keresztyénhez illik,
bemenjen hozzá, hogy megbocsásson és megáldja őt halottas ágyán?… Bah!
mondá magában szünet mulva, midőn már kiokoskodta magát a czinikus: –
azzal már nem lesz rajta segítve! Meghalt, punktum! menjünk haza! holnap
majd küldök pénzt a temetésre. El kell hiszen őt tisztességesen
takaríttatni, mert végre is akármint okoskodom, egykor nevemet viselte;
– úgy van, – szinte egy évig Zsedőfinének hívta a világ. Meghalt, –
menjünk haza, öcsém! – mondá, és sarkán megfordult a kapu felé.
Hanem az «öcsém» nem igen bírt oly könnyen megperdülni a sarkán; – úgy
tántorgott a fal mellett, mintha most mindjárt ő következnék abba a
halottas ágyba beléfeküdni.
– Hát neked mi bajod? – kérdé oly hangon a különcz, mint ki már el is
feledé a szomorú jelenetet, melynek tanuja volt. – Na bizony, – kár
falba verni a fejedet azért, hogy szép mátkádat nem az illető helyen,
hanem itt találtad. Azt mondja Shakespeare: «Asszony, mint a többi
asszony!» Mondj le öcsém a házasságról.
A kapun kiértek, s a nélkül, hogy Béla, kinek szüntelen fülébe csengtek
e vérét fagyasztó szavak: «Leányod vitt a más világra» – válaszolt
volna, tovább mentek.
Ezalatt a kisded halottas szobában elcsendesült minden. Az orvos
eltávozott. Lajos oda borult az ágyhoz; nem tudott többé sem sírni, sem
beszélni. Mellette állt Róza, összetett kezekkel, melyeket még a halott
feletti imádkozása közben feledett úgy. Lajos e pillanatban nem látta
már őt. Rajta nagy éj feküdt. Pedig csak fel kellett volna tekintenie, –
– mellette már a korány volt: a szép s gyöngéd keblű Róza. Sejthette-e
akkor az ifjú, hogy e korány az, mely élete fölött elűzendi egykor azt a
sötét, kínos éjszakát?!…
Róza, szünet mulva, némán, minden bucsúvét nélkül, de könnyes arczczal
elhagyá a szomorú helyet. Oly nesztelen távozott, mintha csak szellem
költözött volna onnan el.
XIV. Syrén.
Alig van város Európában, melyet nehezebben lehetne jellemezni mint
Pestet.
Pest főváros, Pest nagy város, Pest kis város, Pest virágzik, Pest
hanyatlik és még isten tudná, mi mindenféle különböző véleményt lehetne
és lehet is felőle adni.
Az áll, hogy Pest főváros, az is áll, hogy nagy város, – ha t. i. Kőrös,
Kecskeméthez hasonlítjuk, az is áll, hogy kis város, ha t. i. Páris és
Londonnal hozzuk párhuzamba, az is áll, hogy virágzik, ha kereskedését
tekintjük; de az is áll, hogy hanyatlik, ha régi élénkségét vesszük,
melynek elveszítésével, veszíte fővárosias színezetéből is.
Pest nagy város. Vannak palotái, színházai, muzeuma, lorettei,
úrhölgyei, delnői, grisettei, bankárai, proletáriusai, s lakják:
németek, francziák, olaszok, görögök, zsidók, örmények, sőt
helylyel-közzel – még magyarok is. És Pest mégis kis város is. A hír itt
is oly sebesen szárnyra kel, mint egyéb apró városkában; ha p. o. a
Váczi-utczában valaki megbotlik, az Úri-utczában már az a híre, hogy
azon valaki elesett, a Bálvány-utczában pedig azt beszélik, hogy azon
valaki a lábát törte ki, sőt a Nádor-utczában már tudni akarják, hogy
azon valakit a fiáker gázolta le, míg végre a Kerepesi-úton már olyanok
is találkoznak, kik látták, midőn azon fiákert már be is vitte a
városhajdú. S így, nem csodálkozhatunk, ha a fentebbi szakaszunkban
elbeszélt menyekzői fiaskója Zsedőfi Bélának, más napra már bejárta a
fél várost. Még pedig terjedt és növekedett útjában, hasonlólag azon
hógomolyhoz, melyet egy gyermek ökölnyi nagyságban megindít, s mire a
harmadik utczába ér vele, az egykor ökölnyi nagyságú hógomoly akkorává
nő, hogy tizenkét gyermek sem bírja odább mozdítani.
Zsedőfi Béla jegyese, nem jelent meg az eljegyzésen. Ez volt a hír első
kiinduló pontja, mely végre annyira nőtte magát, miszerint bizonyos
kávénénikék körében ekkép fejeztetett be: Zsedőfi Béla menyasszonya egy
rongyos fiatal emberrel megszökött, a gondos és előrelátó menyasszony
nem mulasztván el apja pénzes ládájának jól fenekére nézni, hogy valahol
Amerika őserdőiben (hova költözendők), gondtalan, idylli életet
biztosítsanak magoknak.
Hogy azonban e világrázó hírből mennyi igaz, – olvasóink legjobban
tudhatják. Még egy lény volt azon időben Pesten, ki szintén
leghatározottabban tudta, mennyiben áll a dolog. Ezen egy lénynyel
szükséges megismerkednünk.
Ugyanazon időben, melyben föntebbi szakaszunk játszék, a Hatvani-utcza
egyik díszesebb épületének legszebb lakosztályát egy magányos fiatal
hölgy bírta. Termei a legdúsabb úrhölgyek palotáinak mintájára valának
bútorozva, szőnyegezve, diszítve. Nem hiányzott bennök semmi, a mit a
kényelem és elegánczia igényeinek a művészet föltalált. Nem hiányzott
semmi, csak a boldogság, – az, a miről a költők azt szokták tartani,
hogy a szalmakunyhóban is föltalálható. A fiatal hölgy évek óta bírta e
lakot, s közönségesen csak e néven ismerték őt az emberek: «syrén». Igen
megtisztelő név oly nőnek, kinek egyetlen kincse csak a szépség. S
valóban, egy-egy szebb hölgyet, azon években nem igen mutathatott volna
föl Pest. Csak azon hölgyek nem irigyelhették őt, kiknek nem minden
ambicziójok az, hogy csupán csak szépnek tartassanak. E syrén, a szó
teljes értelmében mesés életet élt. Termeiben csak két lénynek volt
bejárata. Az egyik bizonyos gazdag mágnás, – fején szürkülő hajakkal, s
vállain 40–50 évvel. A rosz világ azt akarta tudni, hogy a mágnás nőül
akarja venni a syrént, miről azonban a mágnás szót sem tudott, a syrén
pedig nem is álmodott. P. gróf, a boldog halandó, a syrén körül gyűjté
össze kincseit, és szerződésileg nem kivánt tőle egyebet, csakhogy oly
halandóval ne jőjjön semmiféle érintkezésbe, kit a társadalom ősi
szabályai nem szoknyába öltöztetének föl. Tehát a férfiak ki voltak
zárva a syrén bűbájos köréből. Ez egyetlen pont vala csak kikötve, és a
syrén azt sem tartá meg. Mint a paradicsomi Évának, úgy ennek is akadt
kígyója, mely őt ékes beszédekkel, csodás igéretekkel rábírta venni az
alma leszakasztására. E kígyó, egy – már elvirágzó félben lévő nő vala,
ki a syrén körül titoknok, tanácsnok és pénztáros-szerepet vitt. –
Sokszor nem kell a férfiaktól annyira féltenünk hölgyeinket, mint a
nőktől.
P. gróf csak igen későn jött nyomára, hogy a szerződés megszegetett. S
ez, nagyon természetes, ha meggondoljuk, miszerint valamely nő, midőn
hűtlen lesz férjéhez, az egész város örege, ifja régen suttog és beszél
már az esetről, míg a férj rendesen a legutolsó, ki a dologról értesül.
P. gróf eleve főbe akarta magát lőni. Hanem ezt csakhamar nevetségesnek
találta, és sokkal czélszerűbbnek vélte, egyszerűen fölhagyni a
viszonynyal. Föl is hagyott. S a syrén jövedelemforrása kiapadott.
Fél év alatt nagyon érezhető hiányok kezdtek mutatkozni a fényes
háztartásban. Eleinte váltók mentek szét a maeczenás P. gróf nevére,
azonban a váltóknak lejárván a hitele, – ékszerek, gyöngyök, karpereczek
vándoroltak oly helyekre, honnan többé sohasem valának visszatérendők. A
háztartás azonban, külsőleg épen nem csökkent: legalább a mindig
közeledő pénzzavart nem igen lehete még észre venni. Fogat, páholyok és
párisi öltözékek még mindig megvalának. A pénztárnokné asszonyság, kit
fölebb említénk, kifogyhatatlan volt leleményességeiben, hogy a syrént
megmentse bukásától. A titoknoknő, – ki egyszersmind pénztárnoknő is
vala, a pénztár kiürülésével hivatalosan jelenté, miszerint baj van, s
egyúttal – mint tanácsnoknő, – ajánlá a P. gróffali kibékülést. Különben
elviszi az ördög a gazdaságot.
A syrén gondolkozék, ha vajon cselekedjék-e szíve hajlama ellen.
A tanácsnoknő röviden rámondá, hogy – minden esetre cselekedjék, mert
különben megbukik.
A syrén gondolkozék, s nem határozott. Rá, kevés idő mulva, a szép
üveglemezes hintó kirobogott a kapun, a nélkül, hogy a syrén és
titoknoknője benne ültek volna, s a nélkül, hogy a hintó vissza is
hajtatott volna többé a házhoz. Ismét kevés idő mulva a páholyok
fölmondattak, a párisi öltözékeket pedig egyszerűbb és olcsóbb pesti
szabók készítményei válták föl. P. gróf hajthatlanúl és makacsúl viselte
magát.
A syrén azon ponton állt, hogy levelet írjon neki, s ha a levél nem
használ, eltökélé őt személyesen meglátogatni. Irtózatos képeit látta
már ekkor a bekövetkezendő bukásnak. Már épen íróasztalhoz ült,
tisztában lévén gondolataival, midőn a titoknoknő valami örvendetesnek
vélt ujsággal lépett be hozzá.
– Most már nincs önnek oka tovább késnie! – kezdé a belépő. – Azon
férfi, kiért ön anyagi jólétét föláldozá, megcsalta önt.
A syrén elhalványult, s kis kezeiből kiesék a toll.
– Hogyan?! – szóljon ön, mi történt?
– Oh, én mindezt előre tudtam! – mondá a titoknoknő; – oh, kedves
barátnőm és jóltevőm, ő velem is így tőn! engem is így csalt meg: – és
csak azért nem mondom, hogy boldogtalanná is tett, mert ez által önt
tette boldoggá.
– Tovább, tovább! sürgeté türelmetlenül a fiatal hölgy s felállott.
– Most már bátran és haladéktalanúl írjon ön P. grófnak, ki, miként én
értesülve vagyok, még most is hajlandó önnek megbocsátani.
– Csak róla, csak róla beszéljen ön, – vágott közbe a syrén. Mi történt
vele?
– Ah, boldog isten! Hamvay báró ehhez képest valódi angyal volt! –
sóhajta a titoknoknő – de még a Zenei grófok sem bolondították ennyire a
nőket. Ez a leggonoszabb férfi, kit valaha ismertem.
– A dologra! – toppanta lábával a syrén. Mi történt vele?
A titoknoknő azonban nem hogy válaszolt volna, hanem folytatá
jeremiádjait:
– De én megboszulom mind magamat, mind önt. Nekem is szerelmet vallott s
hűséget esküdött, épen úgy, mint önnek és még igen sok másnak. Ha ő
nincs, bizonyosan nőül vett volna Hamvay báró, ki egykor térden állva
kérte kezemet. Ah, rám csakugyan jobb sors is várt volna. Olyan nevelés,
olyan nevelés, melyben én részesültem!…
– Az istenért, de hát beszéljen már róla egyszer!
[Illustration: – Tovább, tovább! sürgeté türelmetlenül a fiatal hölgy s
fölállott.]
– Róla, róla! – Oh, jobban szeretnék hallgatni. De mindegy! legalább ön
határozni fog majd. Tehát, – tegnap tartá kézfogóját Béla.
A hölgy elsápadt e szavakra s nem tudott rögtön szólni reá.
A titoknoknő, látva a hatást, haladéktalanul folytatá:
– Vigasztalódjék ön, – úgymond, – mert ön már meg van boszúlva… A
kézfogó, a legeredetibb módon elmaradt.
– Elmaradt?
– Egyszerű az egész. Az ara nem jelent meg az eljegyzésen. Hahaha! Ugyan
nevessen ön is!
– Tehát mi okból?
– Mert a jegyes mást szeretett.
– Tudja ön, kit?
– Nevét valóban nem tudom, csak arról értesíttetém kémeink fürkészései
nyomán, miszerint az egy igen szegény ördög; folyamodványok és szerelmes
levelek írásából tartá fenn mind maga, mind anyjának életét, ki azonban
tegnap, azaz épen az napon halt meg, midőn Béla és a hölgy között az
eljegyzésnek kellett volna megtörténnie. Mondják, hogy a szíve repedt
meg.
– Az anyának?
– Igen. Megtudta fiától, hogy leánya, kit számos évek óta nem látott
már, igen kényes életpályát választa magának. – Bah! ezek az anyák olyan
érzékenyek. Pedig ki tudja, nem jobb dolga volt-e leányának, mint neki
ott a szalmaágyon!? – tevé utána a titoknoknő.
A syrén ez utolsó szavakat már nem hallá; mintha minden élet egyszerre
elszállt volna belőle, oly sápadtan és megtörve hanyatlott vissza
székébe, valami rendkívüli, előttünk még nem okadatolt fájdalom sújtotta
őt le.
A titoknoknő nem igen látszék meglepetve e hatáson, mint ki az ily
ájulásféléket már megszokta. A szoba tulsó végén egy szekrény állt,
szépen oda sietett s azt felnyitotta, mi közben mondá:
– Teremtő isten, nem tudok mit csinálni a gyomrommal, olyan éhes vagyok!
Nagyon kiváncsi vagyok, ha vajon maradt-e tegnapról, egy kis hideg
borjú. Volt idő, midőn hideg fáczánmellekkel és baraczk- meg reine
claude-kompótokkal hallgattatám el gyomromat. Ah, ezek a szép idők, –
oda – oda vannak! Lejárt a muscat lunel, dry madeirák, sergeantok és
moit chandonok kora!… Ugyan kérem, Betti kisasszony, térjen ön magához,
– tevé utána, a syrén felé fordulva, mialatt szájába, kés és villa
használata nélkül egy darab hideg borjuczombot dugott be; – tudja
kegyed, hogy kifogyott minden otkolonunk, – mivel hozzam önt eszméletre?
Az ájulások csak jól megválasztott helyen és időben tesznek hatást. Itt
nem látja önt senki. Térjen magához s írjon egy szép levelet a grófnak,
vagy ha rest kegyed írni, majd elmegyek én ahhoz a fiatal emberhez, ki
szerelmes levelek írásából él s ki elcsábította Béla jegyesét, majd meg
fogja az ön helyett írni.
E szavak közben elfogyott a hideg borjúczomb, a titoknoknő betette ismét
a szekrényt, s leült, magában mormogván: – meg volt a reggeli, s tán
egyúttal az ebéd is. Kétségbe kell esnem! hideg borjuczomb reggelire és
ebédre, nekem, ki ludmáj-pástétomon nevelkedtem fel s a Zenei grófok
saját páholyomba jöttek udvarlásomra. Ah! szép kilátás! S boldog isten,
ön Betti, oly könnyen segíthetne mindezen. Csak egy tollvonás, aztán egy
édes mosoly, s végre egy fogadás, hogy felejteni fogja Bélát, – s vissza
lesz állítva a régi jó idő; – nem fogunk többé bársony pamlagon ülve
hideg borjuczombot enni. Apropos, ezt a bársony pamlagot, mint önnek
tanácsosa, igen tanácsosnak tartanám eladni. Valóban, a legnagyobb
satyra, éhes gyomorral bársony pamlagon nyujtózni.
A titoknoknő még sok haszontalant összefecsegett, mikből a syrén alig
hallott valamit, mert szemeit csak e pillanatban emelte fel; nagyon
sokat kellett szenvednie, mert oly bágyadt, megtört és halavány volt, s
egész lényében úgy remegett. Első sóhaja is ez volt: – óh anyám!
szegény, boldogtalan anyám! – S aztán fejét bágyadtan a nőhöz fordítva,
kérdé: – Nem tudja ön azon fiatal ember nevét?
– Valóban nem.
– De lakását?
– Azt igen.
– Vezessen engem oda, – – kérem önt, Ottil.
– Ott ma temetés van.
– Arra akarok menni! temetésre Ottil, temetésre!
– Ön nem hogy gyógyulna, de naponként betegebb lesz. Minő gondolat
temetésre akarni menni. Minek mennénk más temetésére, midőn az a más,
bizonyosan nem fog eljönni a miénkre. Ne beszéljünk halottakról.
– Nem, nem; én minden áron ott leszek! Titkos, magyarázhatlan érzeteim
vannak. Eszembe jutott anyám és szegény boldogtalan öcsém, kit önök
szakasztottak el tőlem!
– Keressen szórakozást. Irjon a grófnak, s lesz ismét kincs, üveges
hintó, paszomántos inasok, muscat lunell, pástétom és minden, minden, a
mivel egykor bírt ön és a miket most nélkülözünk. Irjon a grófnak.
A syrén nem figyelt e csacskaságokra; szép fejét kezére hajtá, és
szomorúan elgondolkozott.
A titoknoknő vállat voníta, s magában mondá: – nem lesz belőle semmi!
hiába minden ékesszólásom! hát ha még megmondanám neki, hogy a kinek
temetésére akar menni, az saját édes anyja! nem akarom, hogy utána
ugorjék a sírba, mert akkor aztán vége lesz a P. gróffali viszonynak.
– – – Tán mondanom sem kell, olvasóim bizonyosan tudhatják már, kik e
nők. Az egyik Goldbach Betti, s a másik Ottil, az egykori tőkepénzes
leánya. Ha e fejezet folyamában, ruházatuk vagy arczuk után írtam volna
őket le, aligha rájok ismertünk volna. Ottil végig megtartá jellemét.
Mindig a multak után sóhajtott. Az elvesztett jólét, elvesztett
kényelem, elvesztett szerelemről énekelt s ezek visszaállításáról
álmodozott. Saját kellemeiben azonban nem bízván többé, kénytelen volt
egy másikhoz folyamodni, kinek firmája alatt ő is valósíthatja némileg
álmait. S erre legczélszerűbbnek találá Bettit, kit a jó ég oly csoda
szépséggel ajándékozott meg, hogy az ó- és ujkor minden classikus
szobrásza és festészének mintául szolgálhatott volna, Diánának úgy mint
Vénusnak. Oh, a ki látta Bettit egykor az érdemes Waldmann Sámuel úr
házánál, olcsó karton ruhája és durva bőrtopánkáival, – s látta most,
junói termetén gazdag selyemruháiban, – valóban álomnak kelle hinnie ez
óriási átváltozást.
Ottil, ki midőn Betti Pestre került, már régen járta a nagyvilág
iskoláját, – daczára, hogy még sem a Kaméliás hölgyet nem olvasta akkor,
sem a Demi-mondot nem látta, igen használható példányt tudott alakítani
a fiatal lányból, kinek isten minden adománya csak szépségében állott.
Még kedvesét, Zsedőfi Bélát is feláldozta érte. Arról pedig kellőleg
gondoskodott, hogy ne találkozzék Lajos öcscsével, kinek hollétét s
anyja állapotát egyedűl ő tudta csak. Gondolta, hogy Lajos, e daczos
fiú, ki két élet terheit hordozza és bírja meg fiatal vállain, könnyen
ketté vághatná a syrén virágos pályáját.
S most, ki mondja ismét, hogy Pest nem nagy város? Pestnek vannak
syrénei, lorettei, grisettei, úrhölgyei, lovagjai, don Juanjai, báró de
Manxai és mindenféle csodabogarai, melyek körülhemzsegik utczáit,
palotáit, templomait.
– – – Míg a két hölgy közti párbeszédnek fentebb tanui valánk, azalatt
Berkey ügyvéd házában események folytak le.
A jelenetet, midőn a jegyváltásról elkésett Róza atyjával találkozék;
elhallgatjuk. Apai kitörések, anyai kétségbeesések és cselédsuttogások
bőségben voltak. Itt csak az eredményt adjuk.
A vén különcz ugyanis, másnap, tőle kitelhető gyöngédséggel írt levélben
tudatá az ügyvéddel, az unokaöcscse és Róza kisasszony közti viszony
felbomlását. Az utóiratba, mint illik, azt is odaragasztá, miszerint; –
nincs toll, a mi leírni volna képes az ő borzasztó sajnálkozását e nem
remélt esemény felett. – Pedig úgy örült neki, hogy arra már igazán nem
volna toll, a mi azt leírhatná.
A különcz nem feledkezett meg a boldogult Goldbachnéról sem.
Ebből már egy kis lelkiismeretet csinált, s háromszáz pengőt küldött
tisztességes eltakaríttatására.
Eleve, nagyobb biztosság kedveért, azt akarta, hogy a pénzt unokaöcscse
vigye el a halottas házhoz, hanem unokaöcscse erre jónak találta ismét
felvenni a báró de manxi szerepet, s mennyre-földre esküdött, hogy neki
délben G. szeptemvirhez kell mennie, délután pedig N. tábornoknak igérte
meg, hogy vele kilovagol. A pénzt tehát csak cselédnek kelle
kézbesítnie.
Lajos ott ült anyja ágyánál. Mikor bevitték hozzá a pénzt, – nem tudott
az akkor sem emberről, sem angyalról. Egy vén halottvirrasztó nő volt a
kiterített hulla mellett. Annak tünt legelsőbb is a szemébe a sok bankó;
midőn Lajost figyelmezteté a pénzre, az, – a nélkül, hogy arról
kérdezősködött volna, – egykedvűleg mondá:
– Menjen ön, csináltasson koporsót diófából. Aztán jó lesz egy egyszerű
szemfedő, csipkékkel, – – vagy ha csipkék nem lesznek rajta, azt sem
bánom. Készíttessen egy sírkövet is, – – egyszerűt, mely ha nem tart is
tovább, – csak addig, míg én élek, – – aztán, – – aztán ugysem törődik
vele senki többet, akárki nyugszik is alatta!… Vésesse rá a sírkőre e
következő szavakat:
SOKAT SZENVEDETT ÉDES ANYJÁNAK EMLÉKÜL SZENTELI E SÍRKÖVET, FIA,
GOLDBACH LAJOS.
A halottvirrasztónő fölkelt s távozni akart a vett rendelettel, midőn
Lajos utána kiálta:
– A mi pénz megmarad, ossza ki a szegényeknek! Nekem vissza ne hozzon
belőle egy fillért se! Ha addig nem volt, míg anyámon segíthettem volna,
– minek volna most már. Fecséreljék el, a kik akarják, – – – igyák meg,
bolonduljanak, vagy vesszenek meg!… S most menjen, – csináltassa meg azt
a koporsót!…
A koporsó másnapra elkészült.
Még akkor nem voltak Pest boltkirakataiban kész koporsók, mint jelenleg.
Czivilizálódunk!