székre, fejét pedig karjára hajtva. – Béla csöndesen előrehajolt, s úgy
tapasztalá, hogy hölgyét elnyomta az álom. Még várt vagy tíz perczig,
hogy jobban meggyőződhessék, sőt halkan meg is szólítá őt: – Ottil!
Ottil!
[Illustration: Leveté magát a földre, fejét a vánkosra hajtá s kezeit
tördelte.]
A lány nem mozdult.
– Alszik, – mondá magában. – Mélyen alszik. Öt pohár pezsgőt ivott. Erőt
vett rajta.
Ekkor csöndesen kilépett az ágyból, Sérey pongyoláját magára ölté, s egy
lépéssel az épen ágyánál fekvő lányt keresztüllépte. Az ajtót zörej
nélkül fölnyitá, az éttermen óvatosan keresztülment, s kezét azon ajtó
kilincsére tevé, mely Betti szobájába nyilt. – – – Lélekzetét
visszafojtá, midőn reszketeg kezével a kilincset megnyomta.
Az ajtó zárva volt.
– Hah, ördögbe vele! mondá magában és elhalaványodva mérgében: – a kulcs
Ottilnál van! bizonyosan zsebébe dugá elővigyázatból! átkozott fúria,
hogy mindig utamban áll!
Egy-egy nehéz sóhaj hallott ki Betti szobájából.
– Ébren van, – folytatá magában; – sóhajt; vagy tán álmában sóhajt. Ha
rólam álmodnék!… Átkozott lánya; vissza kell hozzá mennem, és zsebeit
kikeresnem. Bizonyos, hogy a kulcsot ő tette el. Kopognom nem lehet!
fölébredne s megijed;… szegény olyan ártatlan!
Béla csöndesen megfordult, hogy ismét visszamenjen azon szobába, hol
Ottilt hagyá. – Midőn fejét visszafordítá, – – – szinte lerogyott… A
szemközti ajtóban állt Ottil, kezében égő gyertyával. Csekély
phantasiával lehetett volna őt azon angyalhoz hasonlítani, ki
lángpallossal strázsát állt a paradicsom kapujában.
– Hah! Ördögbe, el vagyok árulva! – mondá magában, el nem rejthetve
meglepetését.
– Hahaha! – kaczagott föl a hölgy, meg sem mozdulva helyében. –
Fölsültünk, úgy-e don Juan? kedves Richelieu! Ah, báh!
– Hahaha! – nevetett aztán a fiatal ember is, midőn meglepetéséből
magához tért. Ön valami rosszat gondolt felőlem? Alásszolgája
mademoiselle! Hahaha!
– Hahaha! Hahaha! – a hölgy túlkaczagta őt.
– Fel akarja ön lármázni a házat?
– Oh, fiasco!
– Furcsa ön, Ottil! mondá a férfi, abban hagyva a nevetést. A gyertyát
akartam megnézni Betti szobájában, ha nem hagyta-e égve. E száraz
szőnyegek oly gyulékonyak.
– Hahaha! gyulékonyak… a száraz szőnyegek!… a szőnyegek, melyek… – Nem
tudta tovább folytatni a nevetéstől, mely már görcsökbe ment nála át. –
Megfulok!…
– Ugyan Ottil, gondolja meg, mily rosszul áll önnek a nevetés, s hagyjon
fel már vele!… Jó éjt kisasszony! Jó éjt!
A férfi e szavakkal, komolyan lépdelt el a hölgy mellett, az ajtót
magára zárá s lefeküdt.
Ottil is felhagyott a nevetéssel; visszavonult szobájába s talán e kis
komóczióra azonnal el is aludt.
Másnap a reggelinél nem jött szóba az éji kaland. Ottil iparkodék vidám
lenni, azaz beszélt fényes multjáról, s élczeket szórt a férfiak ellen,
figyelmeztetvén Bettit is, hogy őrízkedjék a férfiaknak hinni, különösen
azoknak, kik nagyon sokat beszélnek; s e megjegyzése Bélára volt
czélozva. Béla, mint azt előre megjóslá Ottil, sohasem jöhetett
tête-à-tête Bettivel. A praktikus hölgy oly ügyesen játszá ki a fiatal
ember minden igyekezetét, kisérleteit, hogy annak nem maradt egyéb
hátra, mint ajkát harapnia a sok fiasco felett.
Két nap mult el ezalatt. Sérey még mind nem mutatá magát; s a vendégek
nem győzék a háziúr távollétében korlátlan szabadságukat használni.
Minden nap ünnep s minden nap vendégség volt a háznál.
Harmad nap este Holdburgné látogatá meg őket. Komoly és szokása ellenére
levertnek látszék. Erős theát készíttete, s theázás közben nagyon kevés
beszédű volt. Röviden jelenté, hogy Sérey elutazott Bécsbe, s nem
bizonyos, hogy mikor térend vissza. Azonban, – tevé utána, mialatt Betti
és Lajoshoz fordult, – ha önök fel akarják keresni édesanyjokat, lakását
tudatá velem: József-utcza 42. szám; a házmesternél tudakozódjanak csak.
– József-utcza 42-ik szám! Betti, jól megjegyezzük.
– Nem felejtem el, – mondá a lány; holnap mindjárt felkeressük.
XI. Egy kis intermezzó.
Régen, még gyermekkoromból emlékszem egy kóborló obsitos katonára, ki
igen ügyesen tudta a kártyát keverni, s e titkos és bámulatra gerjesztő
mesterséggel beutazta Magyarország jó nagy részét, s mindenütt jól
mulatott, míg csak kenyérkereső mesterségét a gonosz publikum ki nem
tanulta.
– Itt van fiaim a kártya: meg van mind a harminczkettő, – mondá többek
közt hozzánk az obsitos, kit Gábornak hívtak. – Tüstént mutatok szép
mesterséget; hanem előbb adjatok egy egy garast, mert Gábornak ördöge
van, az pedig nem játszik, míg egy kis pálinkával meg nem kinálom.
– Hát magának Gábor mester, gyomrában van az ördöge?
– Ott bizony, öcsém, másnak is, meg minden embernek gyomrában van az
ördöge, – felelt a pseudo Boszkó, s azzal a kártyát tovább keveré; –
látjátok, itt van a négy felső, négy király és a négy hetes, szépen egy
sorjában, egymás mellett. Most ha én ezeket összekeverem, mindjárt nem
lesznek többé egymás mellett.
– Azt minden mesterség nélkül megcsinálom én is.
– Igen, de többet hozzá sem nyulok, hanem a ti kezetekben hagyom az
összekevert kártyát és csak rálehelek, háromszor azt mondom, hogy
hókusz-pókusz! s megint együtt lesznek, – mondá s úgy cselekvék. –
hókusz-pókusz, egy, kettő, három… Tessék ide nézni, itt van megint a
négy király, és a négy hetes, épen úgy egymás mellett, mint előbb, mikor
még össze nem kevertem. Most már tessék ide nyújtani a garast, eddig van
a mesterség, melyre engem a hires Boszkó tanított Taliánországban.
– – Mi akar most már ebből kijönni? – kérdik olvasóim.
Valóban semmi egyéb, mint csak példát akartam felhozni, miszerint a
regényírók is, igen csekély kivétellel, majd mind a kártyavető obsitost
utánozzák. Egy kártyavetéssel elszélesztik és elvesztetik szem elől a
regény hősöket, aztán à la Boszkó, hókusz-pókusz, egy, kettő, három,
ismét összehozzák az elveszett hősöket, nagy meglepetésére az olvasó
közönségnek, – s kész a regény… Lám, – a regényírás milyen könnyű
mesterség – annak, a ki tudja! Csak a talizmánt, azt az áldott
hókusz-pókuszt nem kell soha a játékból kifelejteni!…
Magunk is ilyesmit cselekedtünk, midőn regényünket megindítottuk. A
Goldbach-család elszéledett, a kereskedést feloszlattuk, stb. stb. Mult
fejezetünkben a mellékszemélyek már szépen ismét összekerültek, s most a
valódi hősök után kell néznünk, hogy azokat is szép rendben
összesánzsirozhassuk, mint az a franczia négyesben szokás, hol majd
összejönnek a párok, ott meghajtják magokat s újra szétmennek, míg végre
a rondeauban ismét összefűződik kiki párjával. Az elkevert kártyák közt
vannak még: a jó Goldbach, a szép Goldbachné s mindenek felett a vétkes
kompanista, kivel azóta sem találkozánk, mióta a bájos özvegy,
Holdburgné oly sikertelen kaczérkodott vele a Goldbach-féle
családünnepélyen.
Zsellye Bertalan, az érdemes compagnon, a megyei büntető törvényszék
által öt évi fogságra volt itélve. Az öt évből csak három évnegyedet
tölte ki, s aztán sikerült megszöknie. Mint mondják, elhagyta az
országot, ámbár többen vannak, kik mint szemtanúk állítják, hogy álnév
alatt még sokáig időzött szerteszéjjel Magyarországon, míg végre egy
párbajban agyonlőtték őt a szt. lőrinczi erdőben. Szökése után fél évvel
(ezt Zsedőfi András beszélte), Zsedőfi András úrnál egy éji látogatást
tőn, mely hivatlan látogatás Zsedőfinek pár ezer pengőjébe került, s
mely látogatások ismétlését elkerülendő, Zsedőfi azonnal három
komondorral szaporítá házőrző ebeit.
Goldbachné kitölté fogsági idejét, az öt évi börtönt. Ifjan ment oda, s
vénen jött ki belőle. Szabadsága első napjaiban azonnal Alörsre utazott
gyermekei fölkeresésére, kiket azonban már nem talált ott. A
halottjelentő nem tudá hová lettek, s esküdött, hogy ő tejbe-vajba
füröszté a gyermekeket, s így meg nem foghatja, hogy miért szöktek meg
házától. A szerencsétlen asszony megtört szívvel hagyá ekkor el ismét a
várost. Multjának emlékezete, melyhez annyi gyalázat volt kötve, nem
engedé őt azon helyen ismét megtelepedni. Visszament Pestre, hol a
szánalom és a könyörület tartá benne az életet, melyet hurczolt
napról-napra, s melyet oly jól esett volna már vállairól leráznia!
– – – S most, – egy, kettő, három! keverjük fel a kártyát, s hozzuk
össze a négy felsőt, a négy királyt és a négy hetest.
XII. József-utcza Nr. 42.
Történetünk idejében, három évvel a fentebbi szakaszban elbeszéltek
után, – a még folyvást piszkos, sáros és sötét József-utczában, egyetlen
épület volt csak, mely külcsínra a figyelmet magára vonhatá némileg, a
többi rozzant házak között. Ez a 42-ik számú egyemeletes ház volt.
Sárgára meszelt fala és szép zöld redőnyös ablakai voltak. A ház végében
nagy kert, mely a gyér házak s puszta telkek között, szinte a városon
kívül a mezőkre nyúlt ki. Mint mondják, a ház tulajdonosa igen gazdag
ember, kinek azonban jelenleg sem személye, sem gazdagsága ránk nem
tartozván, – a helyett, hogy fényes salonjaiba lépnénk, ugyanazon háznak
egy kis udvarra nyiló nyomorúságos szobájába vezetjük olvasóinkat.
(Valóban, nagyon türelmeseknek kell lenni a regényolvasóknak, hogy azok
oly szépen engedik magokat mindenüvé vezettetni!) A szobában durva
szalmazsákon egy beteg nő fekszik. Alig van rajta élet. A lélek csak úgy
jár haza belé hálni. Mellette, háromlábú asztalon (a negyedik hiányát
egy szék háta pótolja,) fiatal, tizennyolcz éves ember ül és ír,
fogaival olykor a toll szárát rágva, mintha az által gondolatinak akarna
gyorsabb menetet erőszakolni. Szép, szőke ifjú, alig pelyhedző bajusz és
gyenge körszakállal. Szemei szép metszetűek s eleven kékek, melyek,
daczára hogy gond és bánat nyomják szívét, szüntelen mosolygni
látszanak. Ruhája összhangzatban van a szoba butorával. Kissé kopott, de
igen tiszta blúz, s nagykoczkás nyári nadrág van testén, – s lábain nem
igen jó karban levő everlasting topánok, melyek azon időben divatoztak
(de nem a nem jó karban állók). Figyelmét felváltva kötik le az előtte
heverő irományok és a beteg nő, ki nyugtalanul fekszik. Ha az iratokat
tekintjük, nagyon sajátságos fogalmunk támadhat az azokkal foglalkozó
fiatal emberről. Azon kéziratok mind – szerelmes levelek. Mit kereshet
itt a szerelem?! Hogyan jöhetett kedve Ámornak e helyre vetődni, s itt
űzni bolondos játékait, itt, e nyomorúság fészkében?! hol annyi bú s
prózai életszükségek feletti kétségbeesések töltnek be lelket, szívet, –
juthat-e még ott hely, ez érzelemóriásnak, – a szerelemnek is?!… – A
szerelmes levelek közűl tájékozásul egy párt ideigtatunk:
1. – «Kedves Erzsikém! Már három vasárnap múlt el, a nélkül, hogy téged
láttalak volna. Minap is megigérted pedig, hogy ott fogsz lenni a
«Granatérosnál,» s nem tartottad szavadat. Azt kell hinnem, hogy hűtlen
lettél hozzám, s bizonyosan a Varga Petivel mentél mulatni a
«Szimándliba». Oh ha én akkor Varga Petit ott nyomhattam volna a
Szimádlinál, most tudom nem szőne többet a takácsműhelyben. Kedves
Erzsikém, még jóvá teheted hibádat, mert én szívesen elfelejtek mindent,
ha tudniillik megigéred, hogy jövő vasárnap velem jösz a Granatéroshoz,
hol egész este együtt tánczolunk, eszünk-iszunk és mulatozunk. Mosogatás
után a kapuban foglak várni. Az isten áldjon meg! N. N. szabólegény.»
2. – «Drága Ludmilla kisasszony! Bocsásson meg kegyed, hogy szavamat nem
válthattam be. De nem én, hanem az aranyműves volt az oka, ki is az
aranygyűrűt nem csak el nem készíté, hanem önnek szép hajfürtét,
egybefonva az én hajammal, melyet a gyűrűbe kellett volna használnia, –
elveszté. Az atlaszczipőket és féltuczat selyemharisnyát már
megrendeltem az ön számára. Nem felejtem el önnek azon boldogító
igéretét, hogy az első párt belőlük én fogom kegyednek fölköthetni.
Kiváncsi vagyok megtudni, mikorra készítendi el kegyed azon
aranygyöngyös házisipkát, melyet számomra kezdett hímezni. Vasárnap
meglátogatom önt, s akkor a «Nagypipánál» fogunk együtt estelizni. N. N.
boltossegéd az Aranyszalaghoz czímzett rőföskereskedésben.»
3. – «Kedves Gyulám! Még mindig a régi szerelemféltő vagy, ki fölülmúlod
Othellót és mindazon bolond férfiakat, kik a szinházban szerelemféltés
miatt komédiát hagynak magokból űzetni. Te is jó lennél komédiásnak,
mert hallom, hogy újabb gyanú miatt már megint fejedet vered a falba.
Azt mondják, arsenikumot akarsz bevenni, minthogy hír szerint én N.
bárót megcsókoltam volna. Ne higy ily bolond hírnek, mert hazugság,
rágalom! A báró ugyan elég merész volt kaczérkodni velem, de rá sem
hallgattam, mert ügyetlen. A színházban minap mellettem ült (akkor,
mikor nem volt pénzed számomra páholyt bérelni, s zártszékre szorultam)
s gondold csak, hogy figyelmemet magára vonja, úgy megnyomta lábával a
tyúkszememet, hogy nagyobbat sikoltottam, mint egy tetten kapott
primadonna a szinpadon. Apropos, primadonna! Küldd el már édesem azt a
selyem ruhakelmét, melynek párját N. grófnőn láttuk. Meghalok, ha még
soká késel vele. Tegnap már magam akartalak meglátogatni, de a nagy sár
akadályozott. (Nem volt fiákerre pénzem; az utolsó forintomon, minthogy
gyomornyomásban szenvedek, «non plus ultrát» hozattam a conditoryból).
Ha soká késel, elpusztulok, nemcsak szerelembú miatt, hanem anyagilag
is. Ölellek! csókolom a szíved dobogását! N. Clementine, magányzónő.»
– – – Ezek s ezekhez hasonló tartalmú levelek hevertek a fiatal ember
asztalán. Mit kereshetnek e levelek s mi czéljok azoknak, – röviden
megmondom. A még általunk ismeretlen fiatal embernek e levélírások,
valódi kenyérkeresete. Ugyanis, az ipar és kereskedelem minden
osztályából s mind a két nemből, mesterlegények, boltossegédek,
szobalányok, szakácsnők, varrólányok, kik magok vagy nem tudnak írni,
vagy idejök nincs az írásra, fiatal emberünkhöz folyamodnak, ki is
csekély honoráriumért és csekély fejtöréssel fogalmazza helyettök a
különböző helyekre szóló billet-douxkat. S e valóban sajátságos és
eredeti kenyérkeresetből, melynek jelszava: ha nem is csurran, de
legalább csöppen, – évek óta táplálja azon beteg nőt, ki megtörve
testben és lélekben, nyugtalanul hánykódik nyomorúságos ágyán. A fiatal
ember, ki minden mozdulatát aggodalommal kiséri, gyakran leteszi tollát,
vagy épen füle mellé vágja s odamegy a nőhez, vánkosát igazítja hanyatló
feje alá, mi közben oly gondosan kérdezősködik tőle: mije fáj ismét? hol
szenved? óhajt-e valami orvosságot, vagy egy kis meleg levest? – (a
szerelmes levelek nem igen hajtnak többet a konyhára, mint csak levesre
valót). Azután ismét elfordul, miután a nő türelmetlenül utasítja vissza
ajánlatát, – leül: egy mélyet sóhajt, vagy lehajtja tenyerébe fejét,
honnan a bú elűzte gondolatait, melyekkel azokat a tarka szerelmi
leveleket kellett volna alkotnia és fölékesítnie. – Majd ismét fölemeli
fejét, odafordul a beteghez, s lágy, érzelemteljes hangon mondja:
– Oh anyám! szívem vérét ontanám ki, egyetlen boldog órádért!… Éjt-napot
egygyé tennék, csakhogy neked visszaszerezhetném nyugalmas éjjeleidet!…
Mi lenne nekem a nélkülözés, ha téged még egyszer bőségében láthatnálak
elvesztett örömeidnek, jólétednek!…
A beteg nő türelmetlenül vágott a fiú beszédébe.
– Mit siránkozol itt a fülembe?! – monda – avagy segítesz azzal a bajon?
Azon korban, melyben vagy, már bizonyos pályájának kell lenni az
embernek! A te dolgod inkább mulatság és időlopás, mint kenyérkereset.
Csak beszélsz, beszélsz és nem szerzesz semmit. Elpusztulunk éhen. Nem
törődöl anyáddal!!
A fiúnak szívébe metszettek e méltatlan szavak.
– Isten bocsássa meg anyám! – sóhajtá lecsüggesztett fővel a fiú, s
aztán szomorúan tevé utána: – hogy én nem törődöm veled anyám, – te
mondod ezt nekem, ki reggeltől késő estig dolgozom, hogy…
– Az nem dolog. A te munkád csak komédia, melyet krajczárral fizetnek az
emberek, s nevetnek fölötted, hogy olyan jó bolondra tettek szert.
– Ne vedd fölhányásul anyám, – mondá szomorúan a fiatal ember – napi
keresményemet minden estve átadom neked, a nélkül hogy csak csekély
láttatja volna is. Magadra nem fordítod, ételt nem hozatsz rajta,
gyógyszer nem kell, az orvost visszautasítod. Hova teszed tehát azon
naponkinti csekély összeget is?
– Arra éhezel már? – mondá fölindulva a beteg s halvány arcza még jobban
elsápadt. – Szeretnéd már eltékozolni azt a pár fillért? Nem jó lesz
neked, majd ha meghalok? Három éve hogy együtt vagyok már veled; – mi
lenne belőled, ha ez idő alatt azt a pár garast meg nem takargatom
számodra? vagy félsz, hogy tán magammal viszem a sírba? oda varratom a
koporsóvánkosomba? – – Miért hányod hát az ilyest szememre? Tudom, nénéd
majd nem tenné azt. Miért is nem keresed őt fel? az majd jobban gondomat
viselné!…
– Meg akarsz-e ölni anyám? – mondá könnyezve a fiú: – hol és hogyan
keressem fel őt, midőn három év óta hírét sem hallottam.
– Miért titkolódzol tehát? miért nem mondod el őszintén, hol hagytad őt,
hogyan váltál meg tőle? Úgy-e, nagy nyomorban hagytad? nem volt már
ruhája sem… Úgy-e, rongyos volt mondd, mondd bátran.
– Ne kivánd oh anyám! sokszor beszéltem már róla, de sohasem igazat. Úgy
szeretlek, úgy imádlak, jó anyám! szíved törnék meg, ha elmondanám, a
mit én láttam, a mint én hagytam őt! Hagyjuk ezt akkorra, midőn
fölgyógyulsz.
– Az már csak a más világon lesz! Én pedig ezen a világon akarok róla
mindent tudni, – mondá a beteg, és sovány csontkezeit, melyek szinte
zörögtek, mint a halottéi, kinyújtá fia felé: – jer fiam, jer ide, ha
szeretsz; ülj ide mellém, de az ágyamra; én is szeretlek téged, – – nem
zúgolódom többet, csak beszélj róla. Inkább odaadom pénzedet is, melyet
elrejték előled, csak beszélj, beszélj! Aztán hagyj itt engem, – – vidd
el pénzedet is, – – hiszen te szerezted, te is költheted el; – – minek
is volna az már nekem?! jer, jer édes gyermekem, beszéld el, – hogyan,
hol és minő állapotban maradt el tőled? Ott hagytad el történeted
elbeszélését, midőn bizonyos Sérey báró vőn benneteket pártfogása alá;
az isten áldja meg őt érte; – – – ki volt azon Sérey?
– Nem tudok többet felőle, – felelt a fiú, mialatt fölkelt s a rozzant
szalmaszéket közelebb vonva, az ágy mellett foglalt helyet: – nem tudok,
anyám, mert én csak egyszer láttam őt, s másnap már Bécsbe utazott. Mi
lakásán maradánk, Holdburgné és Berger Ottil felügyelete alatt. Hisz
ezeket már említém neked…
– Igen, – mondá türelmetlenül a beteg: – csak tovább!
– Heteket, hónapokat tölténk ott, bővelkedve mindazon jókban, melyeket
csak szem és száj kívánhatnak. Én, hogy megtudám lakásodat, József-utcza
42-dik szám alatt, azonnal Ottil és Betti kiséretében siettem
fölkeresésedre. Te már akkor nem valál itt, anyám.
– Igen, utánatok mentem Alörsre, honnan kétségbeesve tértem ismét ide
vissza, mert már nem találtalak ott többé benneteket. Tovább!
– Elcsüggedve tértünk mi is vissza Sérey lakába, és szinte fölhagytunk a
reménynyel, hogy téged viszontláthassunk. Betti sokat sírt, és – – – oh
istenem, mégis hamarabb megvigasztalódott s hamarabb feledett, mint én!…
A fiú szünetet tarta mintegy elgondolkozva, ha vajon folytassa-e vagy
elhallgassa, a mi következik. Anyja unszolására folytatá:
[Illustration: – Nem tudok többet felőle! – felelt a fiú s a rozzant
szalmaszéket közelebb vonva az ágy mellett foglalt helyet.]