gyorsasággal törölt le arczáról, és zavarral mondá:
– Hiszen nem is sírok, – mondá könnyű mosolylyal a lány, s keze úgy
reszketett az ifjúéban.
Béla észrevevé. Megszorítá és elbocsátotta.
Kocsi robogott el az ablak alatt. Béla az ablakhoz ugrott s
hallgatódzék, de a kocsi tovább hajtott.
– Azt gondolám, hogy ő jön.
– Ki?
– A báró.
– Oh, nyugtalanul várja ön? – kérdé Betti.
– Csak önök érdekében, hogy ne legyünk így magunkra. Sajnálnám, ha önök
unnák magokat.
– Ön mellett? – mondá Betti oly hangon, mintha megbánta volna hogy
kimondá.
– S ön nem találja társaságomat unalmasnak?
– Sem Betti, sem én nem tartjuk önt unalmasnak, – felele nővére helyett
Lajos. – Sőt nagyon szeretjük önt, minthogy olyan szépeket beszél. De
nem is csuda. Ön nagyon sokat utazhatott.
– Szép darab földet jártam be.
– Látott ön kutyafejű tatárokat?
– Oh, milyen gyerek vagy te Lajos! – mondá Betti, ki nagyon röstelte
öccsének ez ostoba kérdését. – Tanultad valahol, hogy vannak olyanok?
– A geografiában ugyan nincs benne, hanem az emberek sokat beszélnek és
tudnak, amit tán kifeledtek a geografiából. Nagyon szeretném tudni, ha
vajon azoknak a kutyafejű tatároknak csakugyan kutyafejök van-e. Az
nagyon mulatságos lehet, Beh szeretnék én is utazni!
– Ha ön kedvében jár a bárónak, bizonyosan elküldendi önt utazni, –
mondá Béla.
– Engem! Ah istenem! holnap mindjárt kész lennék az útra!
– Mielőtt anyánkat láttad? – szólt komolyan a lány. – Oly hamar feleded
őt?
– Igaz! mondá elszomorodva a fiú. – Addig nem mennék.
– Szereti ön anyját nagyon? – kérdé a férfi.
– Nagyon?… Oh, jobban, mint Bettit! pedig őt is nagyon szeretem!… Nincs
a világon senki, kit úgy szeretnék, mint anyámat! Oh, ha még egyszer
láthatnám őt!
– Holnap megláthatja.
Márton lépett a terembe.
– Mikor jön haza a báró úr? kérdé a cseléd.
– Tüstént.
– Olyan soká? S hol lesz addig?
– Márton, – mondá Béla, – igen okosan cselekednék, ha nem kérdezősködnék
többet; mellbetegségben szenvedek.
Nem tudom, meghallotta-e Márton e szavakat, elég, hogy elkezde a
szobában holmit rakosgatni, mely munkájának az lett a vége, hogy az
asztal egyszer csak föl volt terítve theához.
Asztalhoz ültek. Lajos jobbról, Betti balról s Béla középett foglalt
helyet.
Márton a theához vajas szeleteket és hideg sültet rakott föl. Béla
erősen rhumozá theáját, mely kissé elűzni látszék előbbi nyugtalanságát,
s beszédének ismét folyamába kezde jönni, melynek Lajos felette
örvendett. Hanem ezuttal, a ministereknél tett látogatások s királyi
ebédek mégis kimaradtak a beszélgetésből. – Betti szokása szerint most
is hallgatag volt, de annál többet beszélt szemeivel, melyeket úgy-úgy
ott felede a mellette ülő férfi arczán.
– A báró nagyon soká késik, – mondá többek közt Béla.
– S önt ez nyugtalanítja?
– Igen, minthogy már éjfélre jár. Egyébiránt nem valami fontos;
bizonyosan jól mulatnak Holdburgnénál. Apropos, hogyan ismerte ön meg
Holdburgnét? Tán nem változott?
– Sőt nagyon. Első este gyanakodni sem mertem, hanem Ottil által
győződém meg. Mit keres Ottil Pesten?
– Pár éve hogy atyja tönkre jutott…
– A gazdag Berger?
– Igen. Addig bolondították őt nagy úri asztalokkal, míg végre azon
vette észre magát, hogy a drága étkeket ő fizette meg. Valódi udvari
bolondja volt nehány grófnak, lányából pedig tökéletes majmot csinált.
Oly kevély volt utoljára, hogy szerinte, szerencséjének kelle tartania
valamely polgárcsaládnak, ha az asztalukhozi meghivást nagy kegyesen
elfogadta. Pedig az öreg Berger uram nyúlbőr-kereskedésen kezdte. Beh
sok ártatlan nyúlnak kellett elvérzeni nagy Magyarországban, míg az öreg
Berger annyira vihette, hogy tigrisbőrökön járhatott.
– Tehát megbukott?
– Megbuktatták ugyanazon nagy urak, kiknek társaságával Ottil még most
sem átall kérkedni. Szerencsére az öreg bukását nem sokáig élte túl.
Meghalt; tán a fájdalom és kétségbeesés vitte sírba. Valamint beteges
anyja is csakhamar utána költözött.
– S most Ottil? Mit csinál Pesten szegény? kérdé résztvevő hangon és
arczczal a lány.
– Bah! bizonyosan nem verte falba a fejét, melyért kár lett volna,
miután eléggé szép. Eshetik-e szép lány kétségbe, míg jó bolond férfiak
vannak!?
Betti nem érté, és csak könnyedén veté utána:
– Valóban, Ottil szép lány. Szép haja s igen szép tömött szemöldei
vannak.
– Fogai kissé feketécskék, azért is nem nevet oly gyakran, s inkább
hajlandó a sírásra, minthogy fekete szemeihez a könnyek igen jól
állanak.
Betti ezt szinte nem érté, hogyan lehet valakinek kiszámításból sírni, –
csak azért, mert a nevetés rútítja, a sírás pedig jól áll neki. Szegény
Betti! még nagyon sokat kell megtanulnia!
Idő mulva a beállt szünetet ismét a lány töré meg.
– Tehát Ottil kisasszony, apja halálával, szegénységre jutott? monda a
lány. Vajon miből él most szegény? bizonyosan női munkák tartják fenn
őt.
– Valóban női munkák, – mondá nevetve Béla s egy pohár rhumos vizet
hajta föl.
– Mit nevet ön? szólt zavarral a lány! – én magam is igen jól varrok és
himzek. Majd megkérem őt, hogy számomra is szerezzen munkát.
E pillanatban bérkocsi állt meg a kapu előtt.
Béla fölugrott s az ablakhoz siete.
– Ki jön? kérdé, szintén fölkelve Betti.
– Nem láthatám őt. Már bejött a kapun.
A másik perczben megnyilt a terem ajtaja, s Ottil lépett be.
– S a báró? – kérdé gyorsan feléje közeledve Béla, be sem várva a
köszöntést.
– Csak egyedül jövök, – felelt a hölgy, s Bélát félre inté.
– Mi történt? kérdé Béla, oly lassú hangon, hogy Lajos és Betti nem
hallhatták meg.
– Semmi; – felelt szintén súgva a hölgy. Sérey megmenekült.
– Tehát csakugyan üldözteték?! – mondá, nagyot lélekzelve.
– Két férfi leselkedék reá, kik bizonyosan orozva akarták megölni. Sérey
a kis házikert kerítésén át menekült. Holdburgné kétségbe van esve,
Sérey nem igen fog többé e szállásra jönni; új lakást szándékszik
keresni. Addig én jövék, hogy Betti fölött őrködjem.
– Őrködjék?!… Kegyed?!… mondá a férfi, s nagy megerőltetésébe került,
hogy el nem nevette magát.
– Igen, – felelt komolyan s némi sértődéssel a hölgy. – Vagy ön
óhajtotta volna e szerepet elvállalni?! – Bah! ön Lajosnak viselendi
gondját.
– Köszönöm! – mondá gúnynyal a fiatal ember. – Rég óhajtok már
gyermeknevelő lenni.
– Mindegy. Ön a kék szobában fog hálni Lajossal, én és a leány pedig a
báró fülkéjét foglaljuk el.
– Nagyon bölcsen, – szólt meghajtva magát az ifjú.
– Az ajtók gondosan be lesznek zárva, – tevé utána Ottil.
– Még bölcsebben! – monda nevetve Béla.
– Minden têt-à-têt megtiltatik a lánynyal.
– S helyette önnek udvarolhatok.
– Megkimélem önt a fáradságtól, – mondá bigygyesztett ajkakkal a hölgy
és sarkán egyet fordulva, a két testvérhez közeledék.
Béla utána nézett a távozó hölgynek, és sajátságos mosolylyal ajkán,
fogai közt mormogá: – Oh, ártatlanság báránya! oh, szende Lucrétia!
Ottil kibontakozék téli felső öltönyeiből, s egyikét a legszebb szabású,
alabastrom nyakaknak hagyá láttatni, sőt egy futó pillantással maga is
megtekinté azt a szemközti tükörben; haját, mely fürtökben vala, s
melyek a kalap alatt kissé megtörődtek, elsimogatá, s nagyon elégedetten
fordult el a tükörtől.
– Önök már esteliztek? – kérdé, szemeivel végig futva az üres asztalon.
– Igen, kisasszony.
– Kár! szerettem volna önökkel egy palaczk pezsgőt elkölteni, – mondá,
mialatt egy mély támlásszékbe veté magát, igen kicsiny lábait pedig egy
himzetes zsámolyra rakta fel. – Béla! nem volna önnek kedve a báró
pinczéjéből egy palaczkkal felhozatni?
– Pezsgőt?
– Igen. S nyújtson egy szivart is ide. Van önnek?
– Sajnálom, hogy e pillanatban csak erős szivarok vannak nálam.
– Azt hittem, hogy valamely konzul, minister vagy praesidens asztaláról
tartott fenn számomra egy pár hölgyszivart.
– Vigasztalhatlan vagyok, hogy mindazon alkalmakon nem jutott ön
eszembe.
– Úgy látszik, önnek hiúsága, gorombának tartatni?… Én nem jutottam
eszébe!… Eh bien!… Adjon egy szivart, bármily erős is.
A fiatal ember, jobbjával szivartárczáját, bal kezével pedig fidibust
nyújta a hölgynek.
Betti mindaddig nem hitte, hogy Ottil csakugyan rá fog gyújtani, míg
annak ajkairól az első füstgomolyt nem látta. Lajos rettenetesen
megbámulta, mint olyan csodát, melyet Alörsön nem volt módjában látnia.
– Hozat ön fel pezsgőt? kérdé aztán Ottil.
– Szívesen, ha a kulcsok kezemben volnának.
– Ott a szögletben ama korinti szobrocska mellett van egy kis asztal,
húzza ki a fiókját, abban van a kulcs. A báró megkért, hogy három napig
én vigyem gazdaságát.
Béla megtalálván a kulcsot, Mártont szólítá be, ki, miután nagy nehezen
megérté, hogy az uraságok és asszonyságok pezsgőt akarnak inni, vevé a
kulcsot s ment a kamrába, hol a báró pezsgői álltak. – Pár percz mulva
felpattant az első dugasz.
– Házi gazdánkért! kiálta Ottil, magasan emelve a habzó poharat. – Nos?
– – önök nem isznak? – mondá, visszatéve a kiürített poharat.
– Oh, én sohasem ittam bort, – mondá vonakodva Betti. – S félek,
Lajosnak is megárthatna.
– Kedvesem, a pezsgőnek nincs oly veszélyes hatása, hogy félnünk kellene
tőle. Kedvemért egy pohárral. Béla, kinálja ön vendégeinket.
A fiatal ember tele tölté a lány poharát s odanyújtá. Betti vonakodék;
oly piros volt, mint a tűz. Végre Béla rábeszélésére, ajkához emelé az
édes italt, melyből az első csipős cseppek könnyeket facsartak
szemeiből, melyek olyanok valának, mint az emlény, s rajt a könnyek,
mint a friss harmatcsepp.
Ottil már a második poharat üríté, melytől fehér arcza könnyű pirt
kapott.
– Szivarom kialudt, – mondá a syrén, fejét hátra hajtva a szék
támlájára. – Béla, önnek ezt észre kellett volna már vennie! Egykori
udvarlóm, gróf Szendrő Gyula figyelmét ilyesmi ki nem kerülte. Tüzet
kérek!
Béla fidibus után nyúlt, Ottil azonban félretolá kezével s mondá:
– Nem kell fidibusz! tartsa ide ön égő szivarát; arról akarom
meggyújtani.
Olyan szomorú pillantást vetett Betti a kaczér lányra, midőn Béla égő
szivara, melyet ajkai közt tarta, érintkezésbe jött amazéval. Ajkaik
milyen közel jövének egymáshoz. E pillanatban sajnálta, hogy ő is nem
szokott szivarozni.
– Valóban, a báró ennél jobb pezsgőt is tarthatna, – mondá Ottil,
visszaesve szokott bírálói modorába. Ebből négy pohárral is megiszom, s
mégsem változtat kedélyemen. Mit gondol ön Béla, tán nem is valódi
pezsgő? Pedig az ártalmas; más napra főfájást okoz. Igyék Béla! Hamvay
báró elébe sohasem volt szabad, csak valódi pezsgőnek jönni. Ez, ha jól
emlékszem, olyan közönséges fajta, milyent Goldbachéknál ittunk egykor.
Emlékszik ön még rá, édesem? – kérdé Bettihez fordulva: – ön atyjának
volt épen születésnapja.
A lány arcza elborult e kérdésre. Tán szomorú emlékezete ébredt fel,
mely őt e naphoz köté, vagy hogy fájt a hölgy e durvasága.
Bélára is rosszul hatott, mert azonnal oda hajolt Ottilhez, s egész
lakónicze mondá fülébe:
– Kedves Ottil kisasszony, ön nagyon goromba!
– Ön az oka; miért hagy beszélnem, – felelt nevetve Ottil, mi közben új
pohárral üríte ki: – tehát miért nem mulattat ön? Beszéljen tehát! önnek
igen jó beszélőkéje van. Hadd halljuk! mondjon nekünk egy párt galánt
kalandaiból. Oh, mert hisz ön, don Juan, Richelieu, ön csak megy, lát és
győz! a hölgyek Julius Caesára!
Az ifju homlokán nagyon jelentékeny pár redő húzódott össze, midőn e
szavak közben egy véletlen pillantással Betti arczát meglátá, mely olyan
sápadt volt s kinek ajkai úgy remegtek. Béla megérté a fiatal lány
arczán e hatás okát, s ajkába harapott, midőn Ottil füléhez hajolt és
mondá:
– Ne feledje, hogy én felül bírom mulni önt a kiméletlenségben, de nem
akarnám mindjárt az első napokban megmérgezni e gyermekek kedélyét.
Legyen ön szives, és szünjék ingerelni!
– Hahaha! Béla barátunkból a pezsgő beszél! – nevetett Ottil, s hátra
veté magát a karszékben. – Meg nem foghatom, hogy az aristokratia fejébe
sohasem megy oly hamar a pezsgő, mint egyéb alsóbb osztályokéiba. Báró
Kerendi Friczi országos pezsgőivó volt, hanem sohasem beszélt félre. S
ön, egy palaczktól annyira felhevül, hogy egészen szokása ellen itt
szépeket mond nekem. Ah édesem, – tevé utána Bettihez fordulva, –
hallotta volna csak, milyen bókokat mondott a fülembe. Hahaha! mint egy
timárlegény.
A fiatal ember vállat vonított, s felkelt, s magában érthetlenül
mormogá: – Ebbe a lányba vagy minden rossz szellem belébújt ma, vagy
megittasodott. Nem lehet vele beszélni.
Ottil is felkelt; égő homlokán kezecskéjét végig húzván, panaszkodék a
nagy hőség ellen, s nem mulasztá el utána tenni, miszerint e támlásszék,
melyen ült, s mely à la Voltaire van készítve, igen ostoba és
czélszerűtlen találmány, és sokkal pikánsabbaknak találja a balzakokat,
milyenek Csicseri komtesz termeiben vannak.
Betti e közben oly mozdulatlanul ült meg helyén, mintha csak szobornak
faragták volna oda. Minő ismeretlen érzelmek s ismeretlen gondolatok
vonulhattak tiszta szívén s gyermeteg lelkén keresztűl, látva e hölgy
kaczér, kihívó viseletét Béla ellenében. Mitsem óhajtott volna inkább,
mint e pillanatban magányba vonulhatni, – tán hogy távol, távol lehessen
e szilaj hölgytől, vagy hogy tán elgondolkozhassék, elábrándozhasson. Oh
minő álmai lehettek e fiatal lánynak, ismeretlen, fejlődő érzelmeinek
első stádiumában!…
– Éjfél elmult, – kezdé szünet mulva Ottil, egy tükör előtt állva, s
gyönyörködve arczában, hogy az visszanyeré elvesztett rózsáit. –
Gondoskodjék Béla, hogy vendégeink lenyugodhassanak.
– Márton már mindent rendbe hozott, – felelt az ifjú.
– Igen? Jól van, hanem magam akarom a szobákat felosztani. A kék
szobában ketten fogunk hálni, ön édes Bettim és én. A sárga szobát Béla
foglalja el, s az étteremben itt e divánon Lajos számára vettetünk
ágyat… Teringette pezsgője! halántékomon egy ér oly sebesen lüktet.
Bizonyosan nem volt valódi pezsgő, mert e hatást most érzem először.
– Nem tesz semmit, – mondá hanyagul Béla: – reggelre elmulik.
– Bah! de reggelig mit csináljak vele?
Béla nem válaszolt. Sötét, átható szemei folyvást a fiatal Bettin
tévedeztek. E pillanatban elfeledett minden udvari ebédet, ministereket,
herczegeket, tábornagyokat és egyéb nagy férfiakat, kikkel ő oly
bizalmas baráti lábon állt. Csak egy titkos édes gondolat foglalá el
lelkét, midőn hosszan, hosszan feledé szemeit a fiatal lányon, melyet
midőn az észre vett, elpirult s lesüté tekintetét, s úgy érzé, mintha az
ifjú lángoló szemeiből egyszerre millió napsugár szúrt volna szívébe.
A hálószobákban felgyújtattak a lámpák: Ottil karon fogá a remegő lányt,
s a fülkébe vezeté.
– Jó éjt! – mondá meghajtva magát Béla.
Ottil visszafordult, s ajkait kissé elbiggyesztve mondá:
– Jó éjt lovag!
– Jó éjszakát! – mondá Betti is, de oly lágy, oly reszkető hangon, és
szép arczát rögtön elfordítá.
Beléptek a fülkébe. Béla, összetett kezekkel, elgondolkozva s az ajtó
felé irányzott szemekkel állt meg a terem közepén, s hallá, miként
fordíttatik belül a kulcs az ajtóra. Az első embernek lehettek hasonló
érzelmei, midőn a paradicsom kapuja bezáratott a háta mögött.
A kék szoba, melybe hölgyeink léptek, elég választékos s elég kéjelmes
bútorzattal bírt, sőt ez utóbbira több gond látszék fordítva lenni, mint
az elegancziára. A falakat nagyvirágú kék szőnyegek boríták, a
mennyezetes ágy mellett barnacsíkos márvány éjiasztalka állott, s azon
alabastrom lámpa. Minthogy csak egy nyoszolya volt a szobában, egy
széles kereveten vetteték a másik ágy.
– Tegye ön magát kényelembe, – mondá Ottil, – s ha nem álmos, még tán
cseveghetünk. Én, rendesen nagyon sokára tudok elaludni. Különösen most,
ez az átkozott rossz pezsgő egészen elűzé szemeimből az álmot. Apropos,
– tevé utána, fürkésző tekintetet vetve a lányra, ki elgondolkozva ült a
kerevet szélén: – mit tart ön Béláról?
Betti zavarral süté le szemeit a földre, és szünet mulva nagyon halkan
felelé:
– Ő igen jó ember. Nekem jóltevőm. Valóban, nem tudom, hova lettem volna
nélküle e nagy városban.
Ottilt nem elégíté ki e felelet s folytatá:
– Ej édesem, nem jóságról van itt szó. A férfiak egytől-egyig jók, míg
érdekökben van jóknak látszani. – Béla nagyon szeles, – nemde?
– Nem tapasztalám.
– Rossz szokás nála, hogy annyit beszél.
– Az jól áll neki.
– Igen, de életemet teszem rá, hogy még sohasem beszélt ministerrel.
Átkozottul le tudja írni az udvari ebédeket. Hiszi ön, hogy volt valaha
királyi asztalnál? nagy hiba benne, ilyeneket lódítani. Különben csinos
fiú volna. Mit gondol ön?
A lány hallgatott, és szemeit a tarka szönyegen tévedezteté. Ottil
folytatá:
– Szemeiben sok tűz van. Nem vette ön észre!
Betti titkon sóhajta, mintha mondaná: – «oh istenem, hogyan lehet
ennyire kínozni valakit!?»
– Álmos ön? hogy oly szótalan, – kérdé Ottil.
– Igen kisasszony. Oly későn van már.
– Tehát feküdjék le. Ott az ágya, én majd a kereveten fogok hálni.
– Oh, azt nem engedhetem, – szólt hirtelen Betti. – Hagyja ön nekem a
kerevetet; én fiatalabb vagyok.
– Oh, oh, édesem, figyelmeztetem önt, hogy az rossz szokás és valóban
szabályellenes a társadalomban, valamely hölgyet arra emlékeztetni, hogy
ön fiatalabb! – mondá sértődéssel Ottil, s aztán határozottan tevé
utána: – Ön idegenebb vendég itt, mint én, következőleg foglalja el az
ágyat, majd én a kereveten maradok. Úgy sem fogok aludni tudni. Akar
kegyed vetkezni? Szivesen segítek. A bárónak valóban garçon-lakása van,
azért nincs nőcseléd a háznál.
Betti szótlan fölkelt a kerevetről, s az ágy mellett egy székre ült, hol
elkezdé topánkáit kifűzni, s midőn harisnyáját leveté, parányi rózsás
lábaival a puha szőnyegre lépett, mely alig süppedett be fuvallatkönnyű
teste alatt.
– Minő szép termete van! – susogá magában, elpalástolhatatlan
irígységgel Ottil, midőn a fiatal leány kibontakozék fölső ruháiból,
ámbár ő is szép termettel bírt, de neki nem volt meg többé az a
teltsége. Minő hajlékony, milyen aetheri! tevé utána sóhajtva, s
visszagondolt tizenhatodik évére.
A lány ezalatt paplana alá temeté magát; csak fehér arcza látszék ki
alóla, melyre szétbomlott aranyhaja hullott egyes csigákban.
– Olyan álmatlan vagyok, mondá az idősb lány, mialatt fejével hátradőlt
a vánkosra, s lábait hanyagul fölszedé a kerevetre. Nem tudom, hogyan
töltsem el az éjt… Álmos ön?… csak legalább zongora volna!
Megjegyzendő, hogy Ottil épen nem tudott zongorázni; hanem az a
természete volt, miszerint ha valahol zongorát nem látott, ott azonnal
följajdult: – oh, csak zongora volna! oh beh szeretnék most ábrándozni!
oh, hogy szeretném most, ha Liszttel négykézre játszhatnám! csak vele
tudok presto agitatót játszani! ah, Döblert, Kalkbrennert, Cernit,
Dreyschockot nem is említem! oh, beh szeretnék zongorázni! stb. Ha pedig
zongorát látott, akkor ekkép beszélt: – nincs önöknek gitárjok? ah,
pedig beh szeretnék játszani! épen most kaptam Stumbenza symphoniáit! oh
beh nagy kedvem volna gitárt játszani! kár, hogy úgy kimegy a divatból a
gitár, valóban nemes hangszer! – Ha pedig történetesen gitár is, zongora
is volt a háznál, ekkor így sóhajta: – nem tartanak önök hárfát?
kedvencz hangszerem, melyen szenvedélylyel s nem kevés elismeréssel
játszom! valóban megbocsáthatlan hibája az emberiségnek, hogy a hárfát
annyira elhanyagolja! a középkor azért volt oly nemes, oly lovagias,
mert hölgyei hárfát játsztak! Kár, hogy önök nem tartanak hárfát! –
Ottil igen regényes szellemű volt.
Az idősb hölgy újra kérdé:
– Álmos ön kedvesem?
A fiatal lány szemei már lehúnyva voltak, s igen érthetetlen hangon
válaszolá:
– Oh nem. Csak beszéljen kegyed. Még nem vagyok álmos.
Ottil, látva hogy a lány udvariasságból felelget kérdéseire,
elhallgatott. Szünet mulva fölkelt, eloltá a lámpát, s ismét visszadőlt
a kerevetre, a nélkül azonban, hogy levetkezett volna, csupán czipőit
húzá le, melyek könnyűségre vetélkedtek a jackemare-keztyűkkel. Feje
hátrahanyatlott, s különben mindig szép fehér homloka e pillanatban oly
vörös volt s úgy égett, mintha mindenik erén egy-egy parázs lett volna.
Közel egy óra telék el, s Betti elszunnyadott. Ottil ekkor újra fölkelt
s odament a lányhoz, megtekintendő, ha vajjon alszik-e.
A lány oly mélyen aludt. – Még nem volt nála kifejlődve s nem volt neve
azon érzelemnek, mely később, hosszú éjeken át megrabolja álmainkat.
Ottil ezután az ajtóhoz ment; az ajtót fölnyitá s lábujj hegyen végig
lopózott az éttermen, melynek ajtaja Béla szobájába nyilt. Tán a szellő
érintése nem okozhatott volna csekélyebb neszt, mint Ottil, midőn a
kilincsre tevé kezét s az ajtót fölnyítá. Csak ruhája suhanása
hallatszott, midőn az ajtót ismét betéve, a sötét szobában tovább
lépdelt. Lélekzetét tartá vissza, és susogó visszafojtott hangon mondá:
– Alszik ön, Béla?
Az ifjú ébren volt, s így nem lepeték meg a jelenet által.
– Ön az, Ottil?
A leány előbbre lépett s égő arczát a férfi tenyerébe hajtá.
– Oh, – kimondhatlanul szenvedek, – susogá a hölgy; – ha aludni tudnék!…
de lázam van!… egyszerre fázom és égek!… Olyan boldoggá tenne egy rövid
álom! mondá, mialatt fejét kissé fölemelé s két kezével homlokát szorítá
át.
A férfi egész nyugodtsággal maradt fekhelyén, s alig hihető hidegséggel
mondá:
– Miért nem feküdt ön le?
– Nem birok!… Ön ma nagyon kegyetlen volt hozzám… Egész nap kínzott… Meg
kelle győződnöm, hogy ön – – Bettit szereti!
– Ez csak mese, mely egyébiránt ha igaz volna is…?
– Oh istenem! tehát nem tarthatok igényt többé az ön szívére?
– Mily botor ön Ottil? Szívről beszél ön; bah! egészen kiveri szememből
az álmot.
– De én birtam az ön szerelmét!
– Ah a mult, az a mult! – mondá hanyagul a férfi s egyet ásíta. Nem
adhatunk eléggé hálát az istennek, hogy engedett felejtenünk. Mit gondol
ön? nem volna üdvösebb, ha felejtené ön is a multat?
– Ha tudnám.
– Próbálja meg csak. Például, – ne gondoljon többet rám.
– Béla!
– Ottil!
– Ön kegyetlen!
– S ön gyöngédtelen, hogy legédesb szunnyadásomból fölébreszte. Most már
reggelig el nem birok aludni, hacsak morphint nem veszek be. Pedig e
pillanatban nincs velem morphin készletem.
– Oh istenem, mióta ön visszaérkezék Pestre, úgy megváltozott!
– Nem csuda! Harmad napja jöttem meg s ugyanakkor volt születésem napja;
az emberek azt mondják, minden hét évben változik a természetünk, s így
lehet, hogy az enyémnek is tán épen harmad napja volt a forduló napja. –
Gyarlók vagyunk, Ottil, gyarlók vagyunk.
– Gyarlók, s azonfelül ön hálátlan is!
– Haladni kell a korral. A hála olyan, mint a százgallérú köpönyeg:
kiment a divatból!… Mon dieu, csak legalább morphin volna kezemnél, hogy
el tudnék aludni!
– Teremtőm! ön képes engem őrültté tenni.
– Vigasztalhatlan volnék, mert akaratom ellen fogna történni, – veté
könnyedén oda a szavakat Béla. – Egyébiránt a szerelemőrülteket is
gyéríti már a kor szelleme. Innen-onnan végkép kimegy az is a divatból.
– Iszonyú! iszonyú, a mit ön vélem cselekszik!
– Ne feledje, hogy a szomszéd szobában alszik Lajos. Miért koczkáztatni
jó hírnevünket!?
– Nemcsak koczkáztatom, de már föl is áldozám azt önnek.
– Ah, átkozott morphinja! mily szépen elaltatna most engem! Önnek sem
ártana Ottil, valóban nem ártana, legalább elaludnék.
A hölgy csaknem görcsöket kapott már e hallatlan hidegségtől, mellyel
fogadtaték. Elkezde keservesen sírni. Leveté magát a földre, fejét a
vánkosra hajtá s kezeit tördelte.
– Borzasztó! így eltaszítani magától! Engem, ki annyira szerette önt!…
De jó… azért ne higyje, hogy távozom e helyről; itt maradok; e helyen
fogok meghalni!
– Legyen oly kegyes Ottil, ott van ön mellett a gyufa; nyújtsa ide.
Ellenállhatlan kedvem jött szivarozni. Ott mindjárt mellette a gyufa.
– Megőrülök!!
– Ha még egy ekkorát kiált, bizonyosan behallik Bettihez.
– Azt akarom, azt akarom! Magam elbeszélendem neki! Megmondom, mily
irtózatos ember ön, hogy ahhoz tartsa magát, midőn majd elébe fog ön
térdelni! mert ön elébe térdel, én tudom; mint azt velem tevé!
– Ha nem félnék, hogy vendégeinket föllármázom, – Ördög Róbertből egy
szép kavatine jutott eszembe, nagy kedvem lenne elfütyölni.
– Szemtelen! – kiálta mint egy fúria a hölgy s feje a székre hanyatlott.
Egy időre elcsöndesült minden.
A férfi fölült ágyában, fejét a falnak támasztá, s egy szóval sem törte
meg a beállt csendet.