bizonyosan fog édes anyjokról tudósítást adhatni. Addig el sem bocsátom
magamtól önöket. Legyenek vendégeim; nálam úgy fogják magokat érezhetni,
mint otthon. Ritka este, hogy társaságot ne fogadnék el, s még pedig
mondhatom, előkelő egyénekből. Sérey Rudolf báró is, ki nagy tekintélyű
úr, meg fog ma látogatni bennünket. Az ő ismeretségével csak nyerhetnek
önök.
E pillanatban lépett be Béla úrfi.
Még a szokottnál is gondatlanabb arcza volt.
Első tekintetre alig lehete ráismerni. A tegnapi kopott öltözet helyett
a legelegánsabb ruha födé testét; inge vetélkedett a hófuvattal, s
inggombjai a fényes nappal. A lány arczán könnyű pir vonult keresztül,
midőn a belépő deli alakot megpillantá.
– Ah, üdvözlöm önöket; kezdé az arszlán, – kérdeznem sem kell, hogy jól
aludtak-e; nagysád arcza eléggé tolmácsolja! S ön Fáni?
A nő fejével bólinta csak, s egy fauteuilre mutatott a belépő számára.
– Kedves jó Fánim, engedelméből önnek ma egy kis társaságot óhajtanék ön
termeiben összegyűjteni. Fiatal kedves vendégeink könnyen megúnhatnák
magokat. Nagysád pedig, – folytatá Bettihez fordulva, – szereti a
társaságot.
– Oh, az én kedvemért ne szerezzen kényelmetlenséget jó házinőnknek,
felelt szerényen a lány s a férfin feledett szemeit egyszerre lesüté.
– Nálunk nem kényelmetlenség, hanem szokott dolog az assembléek, –
jegyzé meg a házinő, s aztán Bélához fordult: – volt ön nagybátyjánál?
– A legjobb sikerrel.
– S a béke?
– Hamarabb megkötteték, mint hittem. Az öreg úr elméje naponként
gyengül. Képzelje csak, azon könyvet…
– Nos?
A fiatal ember odahajolt a nőhöz, s lassú hangon monda neki valamit,
melyre az puha tenyereit összecsapva, hangos és alig visszatartható
kaczagásra fakadt. A fiatal ember pedig fölkelt s mintha mitsem mondott
volna, mi nagy hatásra volna érdemes, Bettihez közeledék s annak elkezde
holmi édességet csevegni, mely báró de Manxunknak igen jól állott,
kivált most már, hogy az az átkozott kopott ruha sem volt többé rajta. A
kopott öltöny mindenek felett zseniroz a széptevésben.
Béla azután egy kis sétát ajánlott a házikertben, mely épen nem vala
nagy, hanem virág egy csepp sem volt még benne.
A háziasszonyság azalatt a szobájában maradt s rendezgeté meghívójegyeit
a mai assembléere.
Esti hat óra felé gyülekezni kezdének a vendégek.
Huszonnégy-huszonhat éves barna nő lépett be egy meglett idejű, de
feltünőleg választékosan öltözött férfi karján, ki rendkívül rövidlátó
volt s inkább ő látszék a nő által vezettetni, kit karján vitt.
– Hallom, új vendégeid vannak, Fánim, – kezdé a barna hölgy, miután
kisérőjével egy divánon elhelyezkedék.
– Nagyon kedves vendégek, – monda Fáni; – az egyik fiatal lány; valóban
eszményi szépség! Béla már egész nap udvarol és teszi neki a szépet.
– S elfogadja?
– Bah! csupa ártatlanságból, mint kinek nincs oldala mellett valamely
gouvernante.
– Oh, az én gouvernanteom is olyan kiállhatatlan volt! – mondá szenvelgő
hangon a hölgy. Minden héten uj gouvernante volt a háznál. Később meg a
társalgónők válták föl a gouvernanteokat s azok kezdénék üldözni. Hamvai
báró nem tűrhette, ha oldalam mellett társalgónőt láta. A báró igen
elmés volt; mindig azt mondá, hogy ő csak úgy szereti a társalgónőket,
ha azok vakok, némák és süketek. A báró igen elméncz gentleman volt.
– Mégis agyonlőtte magát.
– Ah!… Két légyottját visszautasítám s őrülési rohamokat kapott! Ah!… –
sóhajta s kendőjét szemeihez vivé.
– A másik vendége? kérdé ekkor a férfi, kire mint a mellette ülő hölgy
udvarlójára, nem igen vala hizelgő e szerelememlékezetek által
előidézett ellágyulás.
– Fiatal gyermek, alig tizenötéves. Mindjárt be is hívom őket. Kissé még
vadak fognak lenni, hanem Ottil kisasszony társaságában, melynek ő annyi
bájt tud kölcsönözni, hiszem, hogy csakhamar otthonosak fognak lenni.
E szavakra a házinő, – anélkül, hogy azáltal vendégei iránt az
udvariasság sértve volna, a szobából távozott s a férfit és nőt magokra
hagyá.
Alig csuká be maga után az ajtót, midőn a hölgy már megjegyzésekhez
kezde.
– Valóban, ki nem állhatom ezt az asszonyt!
– Hogyan! – szólt a férj, – hisz oly szépen bánik önnel Ottil. Előbb is
bókot monda.
– Azt mindig csak érdekből teszi.
– Lekötelezettje önnek?
– Amennyiben hizeleg neki, hogy társaságában megjelenek. Ő jól tudja,
hogy minő körökben forogtam és növelkedém, hogy azon körökről neki csak
könyvek után lehetne fogalma, ha t. i. könyveket olvasna. Multkor Walter
Scottot kérte tőlem olvasni s három hó mulva a legnagyobb dicséretek
közt – fölvágatlan adta vissza. Midőn a Zeney konteszek szalonjai
nyiltak meg számomra, nem hittem volna, hogy még e helyre is jöhessek
valaha.
– S oly vétkes hely volna ez?
– Nem. De vannak rangok, melyeken alul áll, – felelé igen kirívó gőggel
a hölgy és csak szünet után folytatá, mialatt szemeit, melyek igen szép
metszetűek és feketék valának – végig hordozá a termen: – nos, nézze
csak báró, ha talál-e itt izlést, harmóniát?
A rövidlátó úr megtörlé gyolcs kendővel a szemeit s körültekinte.
– Ím, nézze, – monda a hölgy; – ez látogatási terem, zöld falakkal,
vörös függönyökkel, sárga szőnyeggel, kék bútorral, sárga zongorával!
Mily kirivó itt minden. Szeretne tőlem ízlést eltanulni és bon-tont a
modorban. Hiszen társalogni sem tud. Néha akkorákat kaczag, hogy a vörös
függönyök meglebbennek. Midőn B. főispánnénál valék, még a mosolyt is
tükörből vittük az ajkunkon! Ah!… – a hölgy újra sóhajta s újra
szemeihez emelte kendőjét.
– S mikor ismerkedett ön meg ezen asszonysággal, Ottil?
– Régen. Hanem mondhatom, az is sajátságos ismerkedés volt. Bizonyos
polgárcsaládnál, mely lekötelezettje volt apámnak, házimulatság volt.
Ott találkozám vele. – Czifra egy mulatság vala. Egy pajkos fiú az
asztal alatt lehúzta topánkáit, és – –
– Lelkemre, az nagyon mulatságos lehete.
– Oh énnekem nagyon égett az arczom!
– Pedig abban nincs semmi. Gyermekcsíny az egész.
– De ha velem történt volna?
– S aztán?
– Igen, de még akkor csak serdülő lányka valék.
– Folytassa kérem, valóban mulatságos.
– A topánka történetét? eddig van. Csak nem kivánja ön, hogy…
– Semmit sem kivánok. Hanem az ismerkedés…
– Az is rövid. Az egészben azt röstelem leginkább, hogy egy oly
családnál kellett vele megismerkednem.
– Milyen családnál?
– Mely oly csúfosan bukott el. A háziasszonyságot másnap elfogatta a
vármegye, minthogy történetesen – két férje volt…
– S hogy hívták?
– Goldbachné. – Öt évi börtönt kapott. Bűntársa, ki a nőnek csábítója
volt s kire egyszersmind bizonyos méreg-keverési gyanú is bizonyult,
szintén öt évet kapott. Zsellye Bertalannak hivták őt, azonban a rámért
fogságból csak három évnegyedet tölte ki.
– Tán kegyelmet kapott?
– Bah! Megszökött. Mint látszik, nincs többé Magyarországon; legalább
sem a hatóság nem tud róla, sem egyes emberek nem találkoztak vele soha,
daczára a legszigorúbb nyomozásnak.
– S Goldbachné?
– Ő kiállta fogsági idejét. Csak nemrég szabadult ki, megőszülve s
megroncsolva testben és lélekben. Találkozám vele. Egy öltözet ruhát
küldtem számára… Tudja ön, az embernek végre is kell szívének lenni,
hogy megszánja az ilyen szerencsétlen állatokat. – Nem tudom, Holdburgné
vajon adta-e részvétének jelét?
– Pedig ő vagyonos.
– Úgy látszik, lovagja, Sérey Rudolf igen bőkezű iránta. Holdburgné
ügyesen behálózta a bárót. Látja ön, milyen házat visz a pénzéből.
– Valóban, Sérey nagyon lovagias ember s bőkezű.
– Kár, hogy már egészen ősz.
– Pedig mily fiatal arcza van.
– Azt mondják, a korán őszülés családi betegség a Séreyekben. Hogy apja
már huszonnégy éves korában olyan volt, mint a fehér galamb.
– Mindegy; azért ősz hajakkal is lehet kedves ember; s ő valóban az.
E pillanatban nyilt meg az ajtó s Holdburgné jobb és balkarján bevezeti
a Goldbach-gyerekeket.
A barna hölgy, – kiről olvasóink gondolhatják már, hogy az a gazdag
tőkepénzes Berger Simon lánya, – meg volt lepetve e feltünő hasonlaton;
meglepetését már szavakkal akará nyilvánítani, midőn Holdburgné gyors
pillantást váltott vele, mely őt hallgatásra inté.
Betti, miután meghajtá magát Ottil és a férfi előtt, meg nem állhatá,
hogy a házinőhöz fordulva, halkan ez észrevételt ne tegye:
– Nem tudom hogyan és honnan, de olyan ismerősnek látszik előttem e
kisasszony, – úgymond, és szemeit hosszan a hölgyre szegezé.
Holdburgné mosolyogva mondá:
– Hol gondolja ön, hogy látta őt már, kedvesem?
– Tán csalódhatám; – – igen; – – a vonások hasonlítnak, hanem az, kit én
gondolok, nem ilyen halovány. Bizonyosan csalódám. Akkor még kis lány
valék. Bocsánat, hogy bátor voltam e megjegyzésre.
Holdburgné nevetett s mondá:
– Nem tesz semmit édesem. Az arczokban gyakran csalódunk. Utoljára még
engem is hasonlíthatna valakihez. Nos?
– Valóban asszonyom, – mondá Betti, mialatt szemeit a házinőre
függeszté; – önnél is nagy hasonlatot találok egy – – egy valakihez.
– Kihez?
– Nem is mondom meg, mert itt is tévedhetek, s végre magamat kellene
kinevetnem.
– Na csak bátran! ki vele! Kihez talál hasonlítani? Kiváncsi vagyok,
vajon ki lehet képmásom?
Ekkor Lajos szólalt közbe, ki már majd kibújt mind a két szemén, úgy
megnézte a nőt.
– Én tudom kihez hasonlít!! – kiálta.
– Nos?
– Holdburgnéhoz, ki gyakran járt hozzánk, – felelt Lajos; – tökéletes
hasonmása.
Ottil és Holdburgné összenéztek.
– Nemde azon Holdburgnét gondolja ön, – kérdé nevetve Ottil, – kinek egy
estve a topánkáit…
Lajos elpirult s egy lépéssel odább sompolygott. Betti pedig e szavakra
még jobban szemügyre vette Ottilt s a topánka-történet felhozására
tökéletesen meggyőződék gyanujában.
– Valóban, – mondá Betti, – tovább nem kételkedem önben. Ön Berger Ottil
kisasszony, ki apám házánál többször igen szívesen látott vendég volt.
Nemde, eltaláltam? szóljon, kérem kegyedet, mondja, hogy nem csalódom!…
Oh borzasztó nap volt az, midőn önnel utolszor találkozám! anyámat is
akkor látám utoljára, meg apámat is? Oh mondja, nemde ön Ottil? S ha az
csakugyan, úgy ön adhat felvilágosítást, miért vesztém el szüleimet s
hol találhatom föl ismét őket?!
Mielőtt Ottil, ki meglehetősen zavarban volt, felelhetett volna, az ajtó
hirtelen fölpattant s betoppant Béla.
– Jó hír uraim és hölgyeim! – kezdé hangosan a belépő: – báró Sérey, a
mi kedves barátunk megérkezék.
Holdburgné azonnal távozék a teremből, hogy elébe siessen.
Béla azalatt iparkodék a házinő szerepét vinni s a társaságot
mulattatni.
– Mióta Ottil kisasszonyhoz nem volt szerencsém, – kezdé a lovag, –
föltünőleg megváltozott színben.
– Tán veszíték?
– Ellenkezőleg, – nyert! arcza rózsái térnek vissza.
– Én pedig szeretek halovány maradni. Daczára, hogy azért nem keresem a
haloványságot, mint a kis Zeney grófhölgy, ki ha szerét tehette, mindig
krétát evett.
– Bah! az még semmi, mondá Béla, ki igen hajlandó volt minden
pillanatban visszaesni báró de manxi szerepébe! – Lajos Fülöppel a
királyi asztalnál midőn ebédeltem, – D… herczegnő, kinek túlpiros arcza
volt, egész ebéd alatt papirost rágott és evett.
– Papirost?!
– Egy ív papirosért a fáczánczombokat mindig az én tányéromra
csempészte…
– Királyi asztalnál?!
– No bizony! Egy herczegnőnek nem vesznek ilyesmit rossz néven, mondá
vállvonva Béla.
– S miért evett papirost?
– Az már betegség, részint pedig kiszámítás. Nagyon halványít.
Ez így folyt egy ideig. Ha Ottil bárókról és grófokról beszélt, akkor
Béla a herczegi és királyi asztalokon alul meg sem állt. Ha Ottil
fürdőkről beszélt s említé, hogy két saisont igen pompásan mulatott át
Bádenben, – hja, Béla akkor már Helgolandban volt kalandaival s
bebizonyítá, hogy Helgolandban két évig volt fürdőkirály.
Lajos és Betti csak hallgatta ezt a két óriást s titkon irigylék
boldogságukat.
– Betti kisasszony és Lajos, sziveskedjenek kissé e mellékszobába jönni!
– szólt a házinő, ki e pillanatban dugá be fejét a terem félig nyitott
ajtaján.
Lajos és nővére távozának.
Béla utánok nézett s hatásos pathossal mondá:
– Oh, mily égi szépség! mint Lamartine barátom mondja: aranyálom!
– Ön egészen el van ragadtatva, – jegyzé meg Ottil oly hangon, melyből
látszott a neheztelés, hogy jelenlétében más hölgyet emel ki, holott még
ő is tarthat igényt a bókokra. – Ön magánkívül van.
– Csudálhatni-e? Vagy volt már tökéletesb szépség a földön? Minden más
hölgy elbúvhat mellette.
– Szép öntől! – mondá biggyesztett ajakkal Ottil: – valóban, mióta ön
királyi asztaloknál ebédelt, nemhogy nyert volna, de veszíte
udvariasságából.
A hangban, melyen e szavak valának mondva, annyi gúny feküdt, hogy báró
de Manx barátunknak lehetlen volt el nem értenie.
– Hja, – mondá Béla! – kezdek blazirt lenni.
– Huszonhárom évvel!?
– A blazirtság kinél előbb, kinél később áll be; s ezért nem csodálom,
hogy ön még nem az.
Ez elég gorombán volt mondva. Ottil elveresedett s ajkába harapott.
Érzé, hogy évei számára volt czélozva. Gyorsan a mellette ülő férfihoz
fordult, ki egész beszéd alatt nem tett egyebet, mint gyolcs kendőjével
szemeit törölgeté, melyekre a felgyújtott lámpa nagyon bántólag hatott.
– Édes báróm, mondá Ottil, mialatt battiszt kendőjéről a csipkét tépte
le: – úgy hiszem, mehetnénk, miután a háziasszonyság úgyis itt hagyott
bennünket.
– A háziasszonyságot én képviselem, – vágott szavába Béla s oly ledéren
hajtá meg magát a hölgy előtt, mintha nem is ő volt volna, ki előbb e
szép gorombaságokat mondá a hölgynek. – Hizeleghetek magamnak, hogy
megelégszik velem nagysád?
– Csak menjen ön, mondá Ottil, egy tekintetre sem méltatva a fiatal
embert; – ön valóban goromba!
– Köszönöm nagysád! – szólt s újra mélyen meghajtá magát a lovag. De nem
tesz semmit. Hisz erre mondá Horatius…
– Tán azt is ismerte? – jegyzé meg csipősen a hölgy.
– Oh nem, nagysád! Horatius már meghalt akkor, midőn én Párisban jártam.
Hanem azért mégis tudom, hogy azt mondá, miszerint: – non dare sed
sentire etiam homines sunt, qui nolo dicere, sed pergere et pulchras
foeminas stultas et sum asinus. – Ezt mondja Horatius.
– S mit tesz magyarul? – kérdé a hölgy, oda sem tekintve.
– Mit tesz? az annyit tesz nagysád, hogy: az asszonyok szíve tele van
csalánynyal, – dugd be a füledet, hogyha beszélsz lánynyal. Még
magyarábban: az egyik tizenkilencz, a másik egy hián húsz.
– Mindig szebb, mindig szebb! Valóban ön nagyon kedves ember! – mondá a
hölgy s fölkelt a divánról.
– Távozni akar ön? – kérdé társa, szintén fölkelve és zsebkendőjét
eltéve.
– Oh, ily durvaságot a Zeney grófok…
– Kérem, az amerikai külügyminis…
– Csak hagyja el!…
– De kérem!…
– Ön sohasem ebédelt királyi asztaloknál.
– De a Zeney grófokhoz mégis hivatalos lettem volna, ha t. i. Zeney
grófok existálnának a világon.
Ottil elkékült. A fájósszemű férfi karját nyújtá neki. – Már épen
távozni akartak, midőn a házinő belépett.
– Pszt – mondá Holdburgné, ujját ajkára emelve; – csöndesen legyenek!…
Gyanus emberek vannak a ház körül!
– Gyanus emberek!?!
Holdburgné lábujjhegyen közeledék s iszonyú kétségbeesett arczczal s
alig hallhatólag mondá:
– Séreyt üldözik.
– Üldözik?!
– Ah!…
– Oltsák el a lámpát! – kiálta a házinő: – ilyenkor legczélszerűbb a
sötétség, nehogy belássanak az ablakon.
– S Betti? kérdé Béla.
– Vegye őt magához s vigye a merre legjobbnak látja! – mondá Holdburgné,
mialatt az alabastromlámpa világát egy lehelettel elfuvá.
– De hát mi történt?
– Sérey fölfedeztetett, – mondá az asszony s félelmében Ottil karjába
fogódzék.
– Ki által?
– Ki födözte föl?
– Csitt! a kapun dörömbölnek!
– S emitt az ablakon is! – mondá ijedten a férfi, kit folyvást bárónak
hallánk szólíttatni.
– Teremtő isten! – kiálta kétségbeesve a nő! – végünk van!!…
E pillanatban a terem ajtaja ujólag fölnyilt s belépett Sérey.
Szép növésű férfi, fiatal arczczal, de ősz haj, ősz bajusz és ősz
körszakállal, anélkül, hogy arczán csak egy csepp ráncz is volt volna.
Minden szem a belépőn függött, midőn a lámpát meggyújtatá.
– Ne ijedjenek meg önök, – mondá a belépő, jobb és balkezén a két
Goldbach-gyereket vezetve. – Nincs semmi baj!… De mi is lehetne?… Gonosz
emberek vagyunk mi?… Bah!… S önök oly zavartak! Mi ez?… Úgy néznek ki
önök, mintha összeesküvők volnának!… Fáni! kész a vacsora? ma nagyon
boldog vagyok! ünnep legyen a háznál!… S ön Ottil kisasszony! – folytatá
a hölgyhez fordulva: mit mond e tréfához? Valóban, míg ily angyal mint
ön, köztünk van, nem félhetünk az ördögöktől.
[Illustration: – Ne ijedjenek meg önök, – mondá a belépő, jobb és
balkezén a két Goldbach-gyereket vezetve.]
Ez bók akart lenni s Ottilnak kárpótlást nyújta az előbbi sértésekért.
Sérey megjelenésével a kedélyek csakhamar lehiggadtak. Mindenki
iparkodott vidám lenni, mely azonban a háziasszonyságnak sikerült
legkevésbbé.
– Folytassák önök a félbenszakadt társalgást, – mondá Sérey, ajkán oly
mosolylyal, melyen nagyon látszott, hogy erőltetett vala. – Ottil
kisasszony még mindig a szép ábrándozó!… Tartanak még a mézes napok? –
tevé utána a rövidlátó férfihez fordulva.
– Oh, mi nem vagyunk férj és nő, – felelt a férfi.
– Az nem tesz semmit. A szerelemnek úgy megvannak mézeshetei, hónapjai
mint a legtörvényesebb házasságnak. Nemde Fáni, – – mi sem vagyunk férj
és feleség s mégis a legboldogabb pár vagyunk a földön.
Holdburgné mosolyogni akart, de a zavar, mely még nem enyészett el
arczáról, gátlá őt a mosolyban.
Sérey folytatá:
– Ostoba intézmény szerintem a házasság. Holtomiglan, holtodiglan! Bah!
Ki kötné le magát egy életre?! A szerelem jő és megy. S ki áll jót, hogy
idővel, viszontagságok, balsors közepett megtarthatja szívében azon
szerelmet, melyet megtartani esküdött?! Nyitott könyv-e a jövő, melynek
lapjaiban olvashatunk, hogy oly bizton esküszünk reá?
E bölcselkedés (ha csakugyan annak lehetne mondani) nagyon tetszék a
fájósszemű férfinak, legalább fejével többször helybenhagyólag inte.
Ellenben Ottilnál ellenkező hatása volt s nyugtalanul tekintgete a
mellette ülő férfira, kivel tán kilátásai lehettek egy boldog
házasságra.
E közben Sérey Bélához fordult s titkon súgott a fülébe, mit a többiek
nem hallhatának.
– Jegyezze meg ön jól, mondá Sérey halkan: – Váczi-út, nro 37. Volt ön
már ott?
– Igen, – felelt Béla.
– Itt a kulcsok. Bettit és Lajost magával viendi. Egy óra mulva ott
leszek én is. Mindenek fölött óvatosság és elővigyázat. A gyermekeket
nem akarom kibocsátni kezeimből. Elvállalja a felelősséget?
– Igen.
– Hálámra számolhat.
– Várjon még egy kissé, hogy az eltávozásnak czímet adhassak, – mondá
Sérey homlokát dörzsölve kezeivel, mi közben magában mormogá: nagy
föladat; de megérdemli a fáradságot! igen; ez kötelességem! ezért sokat
megbocsátand nekem az isten!… bátorság, csak bátorság! –
Aztán Bettihez fordult s miután szemeit hosszan tévedezteté rajta,
mondá:
– Tehát ön édesem, mielőbb óhajt édes anyjával találkozni?
– És apámmal, – felelt Lajos.
A férfi homloka elborult; iparkodék azonban azt rögtön eloszlatni.
– Igen, igen, azzal is, – mondá aztán könnyű zavarral: – holnap
czéljukat érik önök. Hanem még ez estve elhagyják e házat. Majd Béla
elkisérendi önöket bizonyos helyre. Szeretik önök Bélát?
Betti lesüté szemeit s alig hallhatólag susogá:
– Ezen úr igen jó ember. Sok szivességet tett velünk.
– S különösen mulatságos! tevé utána Lajos. Én nagyon szeretem őt, mert
oly szépeket beszél.
– Tehát vele fognak menni.
– Mindjárt?
– Igen. Béla majd ott jó esteliről fog gondoskodni. Ne hiányozzék semmi
vendégeim kényelméből; minthogy az én vendégeim leendnek.
Tiz percz mulva Lajos, Betti és a kalauz készen valának az elindulásra.
A kaput maga Sérey nyitá föl számukra, anélkül hogy a sötétben
világítani engedett volna. Midőn kiléptek, mind a háromnak megszorítá
kezét s a kaput gyorsan bezárá utánok.
Béla karonfogva vezeté őket.
– Vonja ön sálját jobban nyakára, – mondá Bettihez Béla – könnyen
meghűtheti magát.
A lány oly önkénytelen engedelmeskedék, mialatt szemeit az ifjú arczára
emelé. Az olyan halavány volt. Tán az utczai lámpa oda vetődött sárga
fényétől.
A lány bátorságot vett magának, vagy tán akaratlanul lebbent el ajkain e
kérdés:
– Beteg ön, hogy oly halvány?
– Nem, nem, – felelt az könnyű zavarral; – tán a hidegtől.
– Fázik ön? – kérdé Betti s lassú, susogó hangon tevé utána: – nekem
melegem van.
Elhallgatott. Béla nem válaszolt rá semmit. A lány földre szegzé
szemeit, mintha lépteire vigyázna a rossz kövezeten. Idő mulva azonban
ismét mondá:
– Ha ön fázik… átadnám sálomat…
A férfi arcza kipirult egy pillanatra. Megszorítá a lány kezét, mely úgy
reszketett s a szorítást nem viszonzá. Nem volt bátorsága, vagy tán nem
tudta, hogy ezt szokták tenni.
Tovább mentek. Béla, ki szüntelen tudott tárgyat találni a
beszélgetéshez, e pillanatban elveszté e tulajdonát s oly néma lőn,
mintha egy varázsütésre egész eredetiségéből kivetkezett volna. Gyakran
megállt, majd ismét sebesebben hurczolá magával védenczeit, míg végre a
Lipót- és Borz-utcza szegletéhez értek, hol egy szemközt jövő bérkocsit
állíta meg s foglaltak el.
– Vácziút 37-ik szám! mondá a kocsi ajtaját becsappantva.
A bérkocsi tovább robogott.
X. Ottil kisasszony.
A Váczi-úton a 37-ik számú ház azon időben csak szerény, egyemeletes
épület volt. Most, mint háromemeletes palota pompázik; s így nem
ismerhetnénk rá; hozzátéve hogy azóta már a 37 is le van kapujáról
törülve s új számot kapott.
Béla az emeletre vezeté vendégeit, melyen egy elő- és három kitünő
választék- és kéjelemmel rendezett szobát bírt Sérey. Séreyn és egy vén
süket cseléden kívül senki sem lakta ez osztályt.
A vén cseléd, Márton, kinyitá a szobákat Bélának, kit mint Sérey
bizalmas emberét régóta ismert.
– A kék szobát be kell fűteni, kezdé Béla, – s gondoskodjék jó
esteliről. A báró úrnak igen kedves vendégeket hoztam.
Márton, ki képzeletet fölülmuló süket vala, másodszor is elmondatá
magának a parancsot, és csak harmadszori hallásra felelé, hogy:
– Igenis tens úrfi, a báró őnagysága egészséges, hanem még nem jött
haza.
– Ej, épen azért fűtsön be! megvárjuk őt itthon! kiáltá fülébe Béla.
– Mit parancsol tens úrfi? kérdé, előrehajtva fejét, s tenyerét mintegy
tubust odatartá füléhez.
– Hogy tüstént fűtsön be!!!
– Mondtam már, hogy nincs itthon. Épen olyan a tens úrfi, mintha süket
volna.
Béla, türelmét vesztve, egyet fordult sarkán s a terem ajtaját kinyitva,
vendégeit előrebocsátá.
– Tegyék magokat kényelembe, s tekintsenek mindent mint sajátjokat, –
mondá Béla, s némi boszúsággal tevé utána: – Márton gazdával nehezen
fogunk valamire mehetni. 1809-ben pattantyús volt, s a háborúban veszté
el hallását. Nem is tudom, hogy a báró minek tartja őt vesződségnek?! Ha
vizet kér tőle, – befűti neki mind a három szobát; – ha ruháit akarja
vele tisztogattatni, – elmegy és elhozza a vargát, hogy szabjon a lábára
topánt stb. Valóban csak nyűg már a háznál.
– Tán nagyon jószívű a báró, és csak könyörületességből tartja őt
magánál; – jegyzé meg Betti sáljából kibontakozva.
– Úgy van. A báró sok emberrel tesz jót. Az egész városrész előtt
ismeretes jótékonyságiról.
– S honnan ismer ő bennünket? – kérdé Lajos.
– Csak türelem. Mindent meg fognak önök tudni.
– Mindent?…
– Foglaljanak csak helyet önök. Tüzet fogok rakni a kandallóba. Isznak
egy kis theát?
Lajos azonnal igennel felelt. Betti azonban szótlan tévedezteté nagy
ábrándos szemeit a fiatal férfin, kinek arcza még most sem nyerte vissza
előbbi gondatlanságát.
Pár percz mulva, a kandallóból lobogó tűz világa derengett szét a nagy
teremben, mely képek és nagy álló gipszszobrokkal volt díszítve. A
föllobogó láng játékára elkezdének a szobrok árnyai tánczolni a falakon.
– Betti lehajolt Béla mellé a kandallóhoz, hogy a tüzet segítse
éleszteni. Arczaik csaknem érintkezének. Mintha lélekzetöket egymás
ajkáról szívták volna. Lajos a tánczoló groteszk alakokat bámulá a
félhomályos falakon; mintha mondta volna: – mily jó kedvök van ezeknek a
megholt emberek árnyainak.
A tűz Béla sötétbarna arczára veté világát, mely oly festészi színezetet
kölcsönze annak.
Betti fölemelkedék a tüztől. Tenyerét homlokához szorítá, mintha ereinek
szétpattanásától félne. Azt gondolá, tán a hosszas hajlás miatt kábult
el. Egy mély karos székbe veté magát, s fejét csöndesen kezére hajtá.
Lajos oda ment hozzá lábujjhegyen, s kiváncsiságból egészen a lány arcza
alá hajolt. Azt akarta tán meglesni, ha vajon alszik-e? Hanem egyszerre
elnevette magát.
– Különös lány ez a Betti! – mondá nevetve: – itt vagyunk a legjobb
emberek között, itt van a legjobb dolgunk a világon, s ime, Betti sír!…
– Miért sírna, Betti? – kérdé Béla, felugorva s a lány kezét gyöngéden
érintve.