erről a szenteskedő Goldbachnéról? mit mondasz?
Sámuel úr azonban most már csakugyan nem tudott felelni, – vagy tán nem
merte tudni, hogy vajon mi is lehet az hát, a mit Zsuzsánna asszony
szerint senki sem hitt volna! Zsuzsánna folytatá:
– No de valld meg Sámuel, nem olyan volt-e ezen képmutató asszony, mint
egy angyal? – s mégis, – itt van la, még kimondani is bűn, – két férje
volt neki.
– Egyszerre! egyszerre kettő, Zsuzsánna! – mondá a férj neki bátorodva e
kis kiegészítésre.
– Igen Sámuel, egyszerre, szólt amaz, minden megháboríttatás jele
nélkül, s aztán pathoszszal, mely nem volt egyéb hápogásnál, tevé utána:
– Oh Sámuel, mit cselekednél te, ha nekem is így két férjem volna?
Waldmann felüté fejét és szemei mécsszerű lobbanást vetettek.
– Gyilkolnék! – ordítá s az asztalra csapott? nem, – – hanem bekapott
egy fele boros poharat, hogy e szörnyű eszmére fellázadt vérét leöntse,
vagy tán, hogy alkalmat találjon épen az ivásra, minthogy ez is
meglehet.
Zsuzsánna asszony meg vala elégedve férjének e nemes felindulásával, s
erre egy kis szünet következék, mit csakhamar Ludmilla tört meg, e
pillanatban lépvén a szobába.
– Mama, kezdé a lány, panaszos képpel és hangon: mit fogunk mi csinálni
ezekkel a Goldbach-gyerekekkel? hiszen ha ez így tart, kivernek
bennünket a házból.
– Mi történt? kérdé ijedve a halottjelentő.
– Hát az az egyik Goldbach-gyerek, az a…
– Melyik? Betti?
– Nem, a másik…
– Úgy bizonyosan Lajos. – Nos? mit csinált?
– Bevezetém őt szobájába, s azonnal elkezd ordítani.
– Sírni, Ludmilla, sírni, – igazítá ki gyöngéden a halottjelentő. Tán
édes anyja jutott eszébe. – Nos?
– De papa, ordított az, erősíté a lány – mit azzal bizonyított be, hogy
fölmászott a székre s mérgében bevert két tábla ablakot.
Waldmann úr elhalványodott, Waldmanné elvörösödött. Ez utóbbit a harag,
amazt az ijedtség idézte elő az arczokra.
– Szépen kezdik! – mondá vérmesen az asszony. – Valóban Sámuel, te
gyönyörű madarakat hoztál házunkhoz. Ilyen tettekért mindjárt az elején,
az első napon meg kell őket büntetni, hogy rögtön elejét vehessük a
gonosznak! Nézze el az ember!… Ma nem fog kapni vacsorát. (Waldmanné
igen kedvesnek találá a büntetés ezen nemét.)
– Nem kell a gyermekeket mindjárt az első napon elidegeníteni,
Zsuzsánna, – szólt bátorságot véve az ellenmondásra Sámuel. – Ez nem
vezet jóra, nem vezet Zsuzsánna jóra.
– Mit?! – förmedt fel az asszony, s tán ha birja, fel is ugrott volna a
kanapéról. – Hát azt várjam-e be, míg végre sorra be fogja verni
ablakaimat, aztán tükreimet s utoljára üvegajtós pohárszékemet?! Oh, hó!
Tett volna csak Ludmilla lányom ilyent gyermekkorában! De nem tett, mert
már a bölcsőnél megkezdtem nevelését. – S mi oka volt annak a gyereknek,
hogy az ablakot betörje?
– Csak az, – felelt Ludmilla, – hogy nem vezetjük az anyjához.
– Az anyjához! na hisz még csak ott lenne egyszer jó dolga! – folytatá
mindig perelve a kedves háziasszony. – Ott majd nem találna ablakot,
amit betörjön.
E szavak után Sámuel úr vett magának szabadságot a szólásra.
– Zsuzsánna, – monda lágyított hangon: – gondold meg, a mit beszélsz, a
mit ajakadon kibocsátasz, Zsuzsánna! Ha teszem például, – – az isten
ugyan fordítson el rólunk minden gonoszt, – – de mégis, – ha úgy volna
elvégezve…
– Nos?
– Hogy Ludmilla, az én és te lányod, – – édesanyja után sírna… Ha te
például nem volnál többé, nem léteznél többé számára – Zsuzsánna?…
Ez hatott. Az asszony megdöbbent e gondolatra: ha ő nem volna többé! –
Waldmann folytatá:
– Én úgy gondolkozom, nem kell szigorú bánással még inkább elkeseríteni
őket. Sem apjok, sem anyjok! – Mit gondolsz, Zsuzsánna?
Zsuzsánna el lőn érzékenyülve és meggyőzetett. A jó Waldmannak sikerült
az első büntetést védenczei fejéről elhárítani. A feleség csak annyit
kivánván ez úttal, hogy ilyen előre nem számított károk, megtérítés
végett, évnegyedenként fölterjesztessenek a város pénztári hivatalához.
– – – Este, a két Goldbach-gyereket, vacsora után szűk czellájokban
keressük fel. Egy szurtos szolgáló s maga Waldmann úr van benn nálok, a
lefekvés, vetkőzés és elhelyezkedési első próbákon rajtok segítendők.
Itt már Waldmann úr egészen más modorban tűnik fel előttünk. Ismét
beszédes, mint az első találkozásunkkor tapasztalók, midőn a gyermekeket
magával vitte az apai háztól. Ő csak felesége jelenlétében volt szótlan,
hallgatag, – fölösleges beszéd s üres szavakkal sohasem alkalmatlankodék
Zsuzsánna asszony érzékeny hallműszereinek. Annál többet azonban ott,
hol szabadon lélekzelhetett. Különben igen jószívű, becsületes ember
volt, s valódi – gyermekbarát. Több ízben adván jelét gyermekek iránti
jóindulatának, a város tanácsa is ezért találá czélszerűnek, a többi
folyamodók elmellőztével, az ő gondviselésére bízni a boldogtalan
Goldbachné árváit. A gondviselés, mint tudjuk, nem ment ingyen; azon
időben, 10,000 frt kamatja nemcsak fedezé a gyermekekre tett kiadásokat,
de Zsuzsánna asszony, évenként, nem megvetendő tűpénzt is tehete félre.
S mindezek daczára is a halottjelentő neje el nem mulasztá a nemes
tanácsot évnegyedenként ostromolni panaszszal telt folyamodványival,
miszerint így nem jöhet ki, – amúgy nem jöhet ki, minthogy a gyermekek
nagyon elkényeztetvék, gyomruk azonban fölöttébb jó, ruhát pedig
fölségesen tudnak szaggatni, tehát a nemes tanácsnak tessék a tőkéhez
nyúlni s a ruha-költségeket fedezni.
– Itt van gyermekim az ágyatok, kezdé Waldmann, midőn első este a szűk
czellában találjuk őt; – neked Lajos fiam a földre vettetett feleségem
igen jó ágyat, addig míg a te nyoszolyád is elkészül. Hozzá kell szokni
fiacskám egy kis kényelmetlenséghez, úgy veszed hasznát katonakorodban.
Itt van éjjeli mécsestek; ezt Betti majd el fogja lefekvése előtt
oltani, nehogy tűz támadjon s benn égjetek. Anyátok vigasztalhatatlan
lenne, ha szerencsétlenség érne benneteket. Erzsi, hajtsd ki ezt a
macskát; nincs itt egér, nem is volt soha; olyan tiszta hely ez, akár
egy palota. Majd holnap képeket is aggatok a falra. El ne felejtsd
Erzsi, reggel fejes szegeket verni a falba. Aztán te meg Lajos jól
viseld magadat fiacskám. Ma is beütötted az ablakot: az többet meg ne
történjék! Bolondság lenne az üvegeseket gazdagítani. S mondjatok nekem
szépen jó éjszakát, aztán fekügyetek. Imádkoztatok-e már?
A komoly, halvány Betti, sóhajtva felele:
– Még nem. Hanem majd fogunk imádkozni.
– Jól van; ezt már szeretem. S most, úgy gondolom, minden szükségessel
el vagytok eléggé már látva, – tehát jó éjszakát. A gyertyát égve ne
hagyd Betti. Veszedelem lehet, meg aztán bolondság is lenne a
szappanosokat is gazdagítani. Ludmillának a keresztapja a szomszéd
szappanos, hanem biz az még nem adott egy font gyertyát sem ajándékba.
Na, jó éjszakát!
A halottjelentő és szolgáló távozának. A két gyermek egyedül maradt.
Aggodalmas képpel és hosszan néztek egymásra, mintha egymástól
kérdeznék: – mi lesz ennek vége? mi vár itt reánk? miért vagyunk mi
itten?
Leültek mindketten Betti ágyára, minthogy szék csak egy volt a szobában,
az is hátával felfordítva az éjjelre vánkosul szolgált Lajosnak. Kezöket
egymásba tevék; Betti, mellére csüggeszté fejét s időnkint kendőjével
törölgeté szemeit.
– Szegény Betti! te sírsz, te is sírsz már, nemcsak én sírtam, kezdé
mindig szomorúbban a különben szilaj, daczos fiú.
– Oh Lajos, hogy ne sírnék, mikor így el vagyunk hagyatva!
– S minden ok nélkül ide záratva ebbe a kamarába.
– Én nem hiszem, hogy az anyám akarata volna.
– Én sem Betti. Anyánk olyan jó! Sohasem bánt így velünk. De miért is
bánt volna, mikor ő úgy szeretett bennünket. Úgy-e Betti, ő nagyon
szeretett bennünket.
– Édes jó anyám! – sóhajtá a lány s kezecskéit homlokához vitte. – Oh
Lajos, hátha – hátha – –
– Mit akarsz mondani Betti?
– Hátha nem is azért vagyunk mi itt, hogy anyánk elutazott?…
– Hát miért? miért volnánk itt Betti? – kérdé Lajos s fejével egészen
alája hajolt a lány arczának.
– Úgy félek kimondani, – – istenem! – hátha – meghalt volna édes anyánk!
– Ah Betti! – kiáltá a fiú, s fejecskéjét nővére ölébe rejté. – Ha
meghalt volna.
– S előttünk csak titkolni akarák, míg eltemetik.
– Míg eltemetik! Betti, Betti! – susogá sápadva a fiú.
– Oh, mert az sokszor megtörténik, hogy olyankor eltávolítják a kis
gyermekeket a háztól, hogy ne sírjanak annyit!
– Oh, Betti mi lesz belőlünk, ha édes anyánk csakugyan meghalt?
– Vagy tán a papa halt meg! – Ki tudja, ki tudja, Lajos!?
– Istenem! akkor árvák vagyunk, s tán majd nekünk is el kell mennünk
koldulni, mint annak a takácsnak a fia, kit megöltek.
A gyermekek ekép ijeszték és szomoríták egymást, míg végre tán magok is
annyira megrettentek, hogy jónak látták elhallgatni. Fejöket sírva,
egymás vállára hajták, s világos szőke hajaik, mint aranyhullám egymásba
folytak. – Sokáig így maradtak, szótlan, mintha már kibeszélték volna
magokat, vagy mintha egyszerre erős férfiakká edződtek volna,
elhatározván bevárni a reggelt, – a jövőt.
Így szúnyadtak el, egymás keblén, kis karjaikkal ölelkezve; csak egy-egy
csuklás, az elmult sírásnak következménye, rázá olykor meg őket. Aztán
az is megszünt. Elaludtak, – úgy miként voltak, egymásra borulva,
egymást átölelve s le sem vetve ruháikat, mintha valami hosszú és sietős
útra kelletett volna egyszerre készen lenniök. Így is virradtak meg.
VI. Paedagógiai kisérletek.
A nap már jól fenn volt, midőn Waldmann Sámuel úr, benyitott növendékei
szobájába.
Még most is egymást ölelve tarták, de fejecskéik már lehanyatlottak a
vánkosra.
– Ejnye teringette, ilyen-amolyan, – hát ti még most is ágyban, – – s
nini, még csak le sem vetkőztetek?! a gyertyát pedig elégni hagytátok! a
drága gyertyát! Ugortok fel mindjárt, – hé! – kiáltá az elbámult
halottjelentő, s odamenve hozzájuk, felrázá őket édes álmaikból.
Először is Betti nyitá fel szemeit, mely a tegnapi sírástól olyan
bágyadt, megtört fényű vala. Első szava is, midőn fölrezzenve karjait
kinyujtá, ez vala: – Anyám! édes anyám! tehát ismét itt vagy!?
– Semmi anyám! Semmi itt vagy! szólt Waldmann. Hát miért hagytátok égve
a gyertyát, mikor meghagytam, hogy eloltsátok! te, borzas fejű te, –
mondá s Lajosnak gyöngéden megrántá haját, melyre az is felébredt. –
Hátha fejünkre gyúlt volna a ház! mi?!
Míg Lajos kezét a szeméhez vitte, mintha még a benmaradt álmot akarná
abból kidörzsölni, Betti felült az ágyban, leomló haját félre simítá
halántékáról s egyet sóhajta: – Oh istenem! miért kelle még fölébrednem?
– Hát délig akarunk alunni? – szólt Sámuel mester; – majd bizony.
Ezentúl hat órakor már talpon fogtok lenni! – S miért nem vetkőztetek
le?
– Bizonyosan makacsságból, – jegyzé meg az ajtóban egy hang, mely
Ludmilláé volt, ki kiváncsiságból az ajtóig kisérte apját.
Az apa visszafordult, s intőleg szóla:
– Nem beszélj bele leányom. Te még magad is csak növendék vagy, nem
érthetsz a neveléshez.
Ludmilla elsompolyodék, s bement az anyjához, hogy elpanaszolja előtte,
mily durván megdorgálta őt az atyja. Zsuzsánna asszony azonnal az első
legény és Ludmilla segítségével fölkerekedék a kanapéról, s leányáért
elégtételt veendő, elrohant, azaz csak eltipegett a gyermekszoba felé.
– Mi történik itt? – kérdé mialatt féloldalt fordulva beerőszakolá magát
a keskeny ajtócskán, s a kamrának fele be lőn testével töltve. – Hallom,
hogy ezek a kis makacsak még csak le sem vetkőztek, és csupa
daczosságból a gyertyát egész éjjel égve hagyták. – Hát miért történt
ez? nos? hadd halljam!
Sámuel úr jobban megijedt e hangtól, mint a gyerekek; nem annyira
önmagáért, mint inkább védenczeit (mindig így nevezé őket) féltvén.
– Na, – nem kapok feleletet?
– Nagyon elálmosodánk, felelt halkan Betti.
– Hallod Zsuzsánna, nagyon elálmosodtak, – szólt kiengesztelő hangon a
férj. Elálmosodtak szegények.
– Nem kell ide prókátor, – mondá daczosan az asszony. – Épen azért
kelletett volna levetkőzniök, mert álmosak voltak. – Hát a gyertyát
miért hagytátok égve?
– Elfelejtettük és elaludtunk, – felelt ismét a nővér.
– Lásd Zsuzsánna, szólt ismét mintegy lágy viszhang Sámuel úr, –
elfelejtették szegények és elaludtak.
– De az nekem nem elég! Én a házamat nem tehetem ki minden éjjel
veszedelemnek. – A nő erősen megnyomta e szót házamat.
– Hiszen nem történt veszedelem, – monda a férj.
– Könnyen beszélsz Sámuel, – hápogá a kövér nő, minthogy már sok volt
szűk mellének ennyi beszéd, hanem azért mégsem hallgatott el. – Könnyen
beszélsz, miután egy fillérrel sem járultál e ház megvételéhez. De én, –
én!…
Sámuel úr elpirult és elhallgatott. Az asszony folytatá:
– S most egyszer mindenkorra megmondom, hogy ezentúl sötétben fogtok
lefekünni.
E szó sötétben, Lajosra hatott legjobban, mint ki a sötétséget legjobban
respektálta, s ki e miatt inkább béresekkel hált volna meg az
istállóban, mint egyedül sötét szobában. Alig tudatá Waldmanné e
borzasztó akaratát, midőn Lajosban egyszerre felébredt régi makacssága,
mely a szülőik által elkényeztetett gyermekeknél nem oly könnyű lábon
áll, hogy azt egy nap és egy éj megtörhette volna. Közelebb vonult
nénjéhez, megfogá annak kezét (tán önbiztosításul) s elég daczosan és
merészen ezt mondá Waldmannénak:
– Én nem fogok sötétben lefekünni! De még itt maradni sem akarok ebben a
házban. Ereszszenek engem haza!
– Micsoda?! hebegé meglepetve e nem várt hang által Zsuzsánna asszony. –
Nézze el az ember, hogyan börzenkedik a kis kakas!
– Még neki áll föllebb! – sipogá az ajtó mögött Ludmilla, mintegy
ingerelni akarván anyját.
– Most tüstént hátra kötöm sarkodat, te! folytatá az asszony. Ezért
vállaltalak én házamba, hogy nekem visszafelelj?! Tegnap is kitörted az
ablakot, csak elnéztem.
– Kitöröm én még a többit is, valamennyi csak van a háznál! –
börzenkedék mindig erősebben a fiú, s leszállt az ágyról, olyan állásba
vágván magát, mintha meg akarna verekedni környezőivel, mi nem annyira
rettentő, mint kissé inkább nevetségesnek tünt fel. – Én nem félek
senkitől! van nekem apám, a ki engem nem hagy bántani! Jer Betti, jer,
menjünk haza! – mondá, s megfogta nénjét kezénél, erővel látszék őt az
ajtó felé húzni.
De az ajtó Waldmannénak terjedelmes testével volt födve és védve,
olyannal, minővel akár a ház kapuját lehetett volna elbarrikadirozni.
Waldmann ezeket látva, tűhegyen állt; arczának színe pedig egyremásra
úgy változék, mint egy chameleoné. Ilyen zavart helyzetében rendesen
burnót-szelenczéjéhez szokott folyamodni, elméjét egy kissé
felfrissítendő. – Maga Zsuzsánna sem tudott egyszerre mit szólni, pedig
Ludmilla a háta mögött eléggé döfölte, hogy mondjon már valamit.
Lajos pedig e szünetet használva, vette kalapját, valamint Betti
holmiját is, ki folyvást szótlan és remegve állt ott, mintegy szellő
által megingott virág, – s kényszeríté őt az indulásra.
– Ne hamarkodjál Lajos, – szólt a szelid nővér – hátha anyánk meg fog
érte haragudni.
– Ne félj Betti, csak te jer velem, mert itt nem maradok tovább ennél a
veres orrú boszorkánynál. (Zsuzsánnát értette alatta.)
Ezzel sok volt mondva! Ilyent még nem mondott neki senki a szemébe.
Zsuzsánna asszony erre egyszerre a kanapét nézte, ha nincs-e ittbenn,
mert ha benn van, – mérgében úgy lefekszik tüstént rá, hogy estig föl
sem kél róla, legalább a maga jóvoltából nem.
Végre, szűk mellével járó fuldoklása miatt alig hallhatólag ezeket
hebegé:
– El kell vinni a háztól ezt a gyereket! mert megérem még, hogy
elébb-utóbb felakasztják valahol! Az én házamnál fel ne akaszszák!
Sámuel, itt fel ne akaszszák! Gondoskodjál, hogy még ma elhurczolkodjék
innen!
Sámuel úr azonban okosabb volt s nem úgy gondolkozék, hanem úgy: – ha e
gyerekektől megválok, tízezer forint hatos kamatja költözik el velök a
konyhámból; s ez nagy rubrika, miután ők felényit sem emésztenek fel
évenként, – tehát nem kell elhamarkodni a dolgot, hanem szép módjával
kell velök bánni, – s ezért, mintha misem történt volna, csendesen
közeledék Lajoshoz, ki még folyvást útra készen állt, kezében kalappal
és nénje batyujával.
– Csendesen Lajos fiam, – kezdé a halottjelentő, lehető szelid arczot
öltve: – fiam, te nagyon roszúl ajánlod magadat. Lásd, Betti nénédnek
milyen szép, módos magaviselete van. Tanulhatnál tőle.
– Én nem tanulok senkitől, – mondá daczczal a gyermek. Nem tanulok,
hanem haza megyek! Maga is csak olyan ijesztő bagoly, mint a többi! (ez
alatt már Ludmilla is érthette magát.)
– Na na fiam, – na na Lajos! csitítá Waldmann, kezével arczához
közeledve, hogy megczirógassa, melyet a fiú daczosan lökött el magától.
– Ejnye Lajos, veled, látom már nem lehet szépen boldogulni, – folytatá
kissé ingerültebben, – tehát erőszakhoz kell nyúlnunk, s még sem mégysz
haza.
– De igen! jer Betti! jer édes kedves Bettim!
– Meglásd fiú, – szólt Waldmann, – meglásd, az lesz a vége, hogy
megverünk, s mégsem mégysz haza!
– Eb fél a haragjától! még apám sem vert meg soha! – mondá a gyermek, s
úgy felágaskodék s úgy kinyujtá nyakát, mint egy kakas, midőn
kukorikolni akar.
– Rossz nevelés! rossz nevelés! mormogá a férj, nejéhez fordulva, s
egyet szippantva. Valóban rossz nevelés! Országunknak egy jeles
haramiája fog válhatni belőle! hanem elejét veszszük! becsukom őt e
szobába.
Ludmilla, ki minden spektákulumnak örült, tenyereivel tapsolt, mintegy
helyeselve e szándékot.
– Menjetek csak ki, – mondá nejéhez a férj, – s vigyétek magatokkal
Bettit is. Egyedül maradok vele.
Betti és Lajos nem hallák a suttogást. Zsuzsánna megfordult, s féloldalt
ismét kierőszakolá magát a konyhába, nagy lélekzetet véve, hogy a
keskeny ajtón kibujhatott, mint midőn gyűrűbe szorult ujjunkat nagy
vesződséggel kiszabadítjuk.
– Eredj lányom te is, – szólt Bettihez Waldmann, – eredj jó leányom
feleségem szobájába, mindjárt nyomodba leszek én is Lajossal; eredj szép
gyermekem!
Az engedékeny Betti, mint ki semmi roszszat nem gyaníta, indulóban volt
már.
De nem úgy Lajos, ki minden roszszat gyanított a suttogásokból, s ki
makacsságából még hajszált sem hagyott alább! Megragadá nénje kezét s
olyan szomorúan kérte őt:
– Ne menj, Betti, ne hagyj itt magamat!
– Golyhó! mondá Waldmann, – hiszen nem történik veled semmi.
– Nem, nem! édes Bettim! maradj, vagy én is megyek veled! – kiáltá
szívrázó hangon a fiú s ruhájánál fogva tartá vissza nővérét, – oh ne
menj! Ezek a rossz emberek engem be akarnak ide zárni! Betti! édes
néném! Betti! kedves jó néném, ne oh – ne hagy magamra! oh istenem,
engem bezárnak! én tudom, én tudom! téged is elszakasztanak tőlem!… édes
anyám! hol vagy?!… Oh Betti!! Én félek éjjel egyedül lenni!!
Úgy zokogott a gyermek, s oly görcsösen szorítá körmei közé a lány
ruháját, hogy Waldmannak erejét kelle megfeszítenie, míg sikerült azt
megszabadítani tőle. Ekkor Bettit, kinek megeredtek könyei és sóhajai,
gyöngéden kitolá a szobából, s egyedül maradt Lajossal.
Lajos ekkor leveté magát a földre, s elkezde lábaival kapálni és
ordított, hogy a házat majd fejére szakasztá. A gyermeknevelő Waldmann
ellöké a fiú kis kezeit, midőn az épen lábát akará elkapni, s egy
ugrással künn volt a szobából. A kulcsot ráfordítá és zsebébe dugta;
aztán kendőjével megtörlé arczát s belépett a legnagyobb önelégültséggel
a másik szobába, hol a család ült együtt. Betti egy székre hajtva fejét,
s arczát tenyerével födve el, csöndes zokogással sírt. A halottjelentő
pedig még egyszer megtörlé homlokát s mondá:
– Sajnálom a fiút; de nagyon makacs! Adjatok egy pohár vizes bort;
egészen neki melegedtem! Valóban nagyon makacs! elejét kell venni a
rosznak!
Ha tudta volna a jó szabómester, mennyire hinté el itt magvát a
gonosznak!!
– Addig nem fogjuk őt kibocsátani, míg meg nem követ! szólt Waldmanné.
– Úgy van! délben meg fogjuk kérdezni tőle, ha akar-e megjavulni s
megkövetni bennünket.
– Nem délben! – hápogá a feleség: ma már nem fog ebédet kapni.
(Zsuzsánna asszony a nevelésben legczélszerűbbnek találta a koplalási
rendszert.)
Lajos ez alatt koránsem csillapodott el. Egyre döngött ökleivel az
ajtón. Betti mindig keservesebben sírt; mintha öcscsének az ajtóra tett
minden ütését az ő gyönge teste fogta volna föl. A fogoly sivalkodott és
rimánkodott; de csak egy szavából sem lehetett kivenni, hogy engedelmet
kért volna. Végre úgy látszék, hogy kis öklei elfáradtak, mert nem
dolgozott többé oly erősen, valamint hangja is kezde lassanként fogyni;
alig lehete már mély s mindig mulóbb hangú sírásából egyebet e szavaknál
kivenni: – anyám! édes anyám! – Ezt egy zuhanás követé, s aztán
elcsillapodott minden.
– Mily gonosz fajzat! mondá Waldmanné.
– Gonosz fajzat, Zsuzsánna, gonosz fajzat! – hagyá helyben a férj, ki a
gyermekkel elkövetett hős tette után ismét visszaesék alázatos
szerepébe.
– A nevelési díj fölebb emeléséért folyamodni…
– Pszt! inte gyöngéden a férj, egy figyelmeztető pillantást vetve
Bettire.
– Menj Ludmilla, egyetlen aranyos bogaram, nézd meg, nem égett-e meg a
rántás. Hívd magaddal Bettit is s oktasd belé a főzésbe.
Ludmilla fölkelt és savanyú képpel és nehézkes léptekkel kitipegett.
Betti is fölkelt, megtörlé szemeit, miknek selyem pilláin egy-egy
csillámló cseppje rezgett a legmélyebb bú-sajtolta könyeknek, s követé
Ludmillát.
Ő miatta ugyan eléghetett a rántás, s a hús is kifuthatott a fazékból,
cseppet sem szaladt volna utána. Oda ment a szobához, melybe öcscse volt
zárva s melynek ajtaja a füstös és eléggé takarítatlan konyhára nyílt;
leült a küszöbére, fejét az ajtóhoz támasztá s ott hallgatódzott. Olyan
csöndes volt pedig a szoba, miszerint azt kelle hinnie, meghalt, a kit
belézártak, ha egy-egy fájdalmas nyöszörgés nem győzte volna meg az
ellenkezőről.
Ludmilla ezalatt magányosan főzött. Nem sokat törődött a küszöbön
sírdogáló lánynyal. Időnként fonnyadt képű szabólegény fordult ki a
konyhába, téglázóvasát melegíteni, vagy hogy másért. – Ludmilla ilyenkor
mindig mosolygott; valami híres carrikateur azonban mint röhögést
használhatta volna modellnek.
– Kegyed mindig oly vidám Milla kisasszony; – kezdé a tűhős,
téglázóvasát az izzóba elhelyezve, mi közben magát is szépen odahelyezé,
a lány mellé.
– Megégetem a kezét, ha veszteg nem marad, – mondá Ludmilla, a lángtól
vagy egyébtől pirosult arczczal.
– Csak rajta! égesse meg szép kegyed! ha már megégette szívemet,
kezemért sem lesz kár.
E pillanatban (ha Milla kisasszonynak valami karcsú termete volt volna,
azt mondanám a költővel: a tűhős, szívéhez ölelé a hölgy czedrus
derekát! – de így csak ezt lehet mondanom a prózaíróval:) a szabólegény
kinyújtózkodék két karjával s megkísérté a hölgy tölgy-derekát magához
ölelni.
– Pszt!… menjen ön!… ej na!… bizony isten,… no!…
Egy telivér csók csattant el a mondvacsinált istenasszony homlokán! egy
csók, mely beillett volna miskolczi czipónak!
A Waldmann-pár szobájából ezalatt folyvást hangzának ki ilyenféle
szavak: – Valóban gonosz fajzat!
– Az én Ludmillám, valódi isteni félelemben és erkölcsben van nevelve.
Nemde Sámuel?
– Isteni félelemben és erkölcsiségben Zsuzsánna.
– Csak ez a Betti anyjára ne üssön, mert akkor féltenem kell Ludmillát.
A legfényesebb tükör is homályt kap, ha rálehelünk, Sámuel!
– Igen Zsuzsánna! valóban homályt kap, ha rálehelünk.
– – – E közben dél lett. A kis elitélt nem bocsáttaték ki szomorú
fogságából. Betti fölkelt a küszöbről, s akarva nem akarva belépett az
ebédlőbe, helyet foglalt az asztalnál s ott búsan üldögélt, oly csekély
adagka étket vévén magához, mint egy madár. Gondolata folyvást testvérén
járt, ki e pillanatban koplal. Ha az nem eszik, hogyan ehetnék ő is!
Szerette volna együtt becsukatni vele magát. Már a második tál étel után
voltak; a szabóinas szabályszerint elhagyá az asztalt! a harmadik után a
legények is fölkeltek, meg ő is! csak Ludmilla és szülői maradtak még
ülve; míg végre a lány is megtörlé száját, s a meszely czukrosbor
elfogyasztásához látott a két öreg.
Ekkor odament Betti Waldmannhoz, könyei megeredtek, és sírástól
visszafojtott hangon elkezde könyörögni, esengeni kis öcscse
kibocsáttatásáért.
Waldmann elfordítá arczát, nem kegyetlenségből, hanem hogy elrejtse
felindulását.
A gyermek kérésének sikere lőn. Zsuzsánna asszonyt is meghaták a könyek,
s a szépen hangzó kérelemszavak, mik hizelegni látszának tekintélyének.