hölgy. Szemeit, miknek fénye meg volt törve a sok bú és könyhullatástól,
– csak gyéren s akkor is igen kevés pillanatra emelé fel.
Midőn kérdezteték:
– Mi neve, asszonyom?
Csak alig hallhatólag, mint szemérmes ara az oltár előtt felelé:
– Goldbach Jánosné.
– Született?…
– Született Völgyi Erzsébet.
– Kora?
– Harmincz év.
– Hol született ön?
– B. megyében a völgyi pusztán.
– Szülői?
– Még hajadon koromban elhaltak. Atyám tíz évig a völgyi puszta
haszonbérlője volt. – Sorsüldözte vállalata után, halálával semmi
vagyont nem hagyván rám, anyámmal elhagyók a szerencsétlen helyet, a
fővárosba jövénk, hol én varrás, hímzés s egyébb női munkákkal keresém
mindkettőnk kenyerét: míg végre anyám is meghalt, s én egyedül maradék.
– Folytatta kenyérkeresetét kézi munkákkal? kérdé az elnök.
– Igen.
– De később férjhez ment ön… Hogy hívták férjét?
– Goldbach János, – felelé alig érthetőleg a hölgy.
– Goldbach, Goldbach János, – – azt már tudjuk, – szólt az elnök. – De
önnek még ezt megelőző viszonya is volt.
A nő, szemeit földre sütve, hallgatott.
– Ön azzal vádoltatik – folytatá az elnök, – miszerint Goldbachhali
egybekelése előtt már önnek törvényes összeköttetése volt volna egy
vagyonos tőkepénzessel.
A nő folyvást lesütött szemekkel hallgata.
(A két patvarista pedig meglöké egymást, mintha mondták volna: – lám:
jön már a regényes!)
Az elnök kissé törelmetlenebbül folytatá:
– Ön nem felel. Miért vonakodik őszinte lenni? Gondolja ön, könnyíteni
fog sorsán hallgatásával? – – Hol ismerkedett ön meg Zsedőfivel?
– Pesten, – felelt mindig sápadtan a hölgy.
– Még akkor varrólány volt ön?
– Igen. Zsedőfi minduntalan boltunkba járt, mely a Kígyó-utczában vala;
s néha napokat tölte ott, folyvást velem csevege s előzékenysége és
ajándékival áraszta el. Mondták hogy igen gazdag és nőtlen; s tán még
szerencsémet csinálhatnám meg vele, ha nem vonakodnám szerelmét
viszonozni. – – Én mint szegény lány, ki kézimunkája után él, könnyen
elkapattam a fény által és –
– És?
– Daczára hajlott korának, minden szerelem nélkül, csak a jólét,
kéjelmes, gondtalan élet csábjaira, – nőül mentem hozzá.
Elnök és a burnótszelenczés úr, e szavakra titkos pillantást váltottak,
pár latin szót mormogva egymásnak; – hihetőleg a fölötti örömüket
nyilváníták, miszerint a szegény vádlott hölgynek ily őszinte vallomásai
után, nem sok fejtörésre leend szükségök.
S valóban a szerencsétlen hölgy oly őszinte is volt vallomásaiban, oly
leplezetlenül adva elő tovább is vétkeit, mint egy megtért bűnbánó; azt
hivén hogy itt is templom van, hol a megtértek feloldoztatnak; majd őt
is feloldozzák büntetése alól ezek a jó urak, kik vele most olyan
szeliden beszélnek, biztatván hogy mennyivel enyhítőbb leend rá nézve
vallomása, mint az úgyis siker nélküli makacs hallgatás. Oh ha ez által
enyhíthetne is sorsán! Ha többé tán nem börtönöznék be! vagy legalább
nem oly tenger időre: ha így előbb visszakerülne gyermekeihez, kiket oly
magokra hagyott, kikről most nem tud semmit!
Az elnök ismét fölvette a fonalat.
– Ön azt mondá, nőül ment Zsedőfihez. Ez, annyit tenne, hogy törvényesen
egybekeltek.
– Igen.
– S meddig éltek önök együtt?
– Csak egy évig. Tovább nem bírám kiállani.
– Nem bírá kiállani, mondja ön? Tán durva volt ön iránt?
– Oh iszonyú bántalmakkal illetett. Féltékenysége határtalan volt. A
legkisebb s alaptalan gyanúra, heteken keresztül kínzott.
– Kínozta önt? s hogyan?
– Koplalással és – – ütésekkel.
– Tehát testi bántalmakkal is illeté önt?
– Oh sokszor és embertelenül!
– S végre, – folytatá az elnök, – hogyan vált meg e kínzástól?
– Zsedőfinek volt egy távol rokona, ki gyakran járt a házhoz.
– Neve?
– Zsellye Bertalan. – Alig vala akkor több húsz évesnél. Zsedőfi volt
neki tutora, kinél 15,000 váltóforintja volt letéve. Zsellye Bertalan
naponként meglátogatá házunkat, s daczára férjem őrködéseinek, nem
egyszer sikerült velem magányosan találkoznia, s ez által – –
A hölgy elakadt.
– Oh csak általánosan, segíté őt az elnök. – Ön szép és fiatal volt, s
így e találkozásoknak csakhamar viszony lőn az eredménye – nemde azt
akará mondani?
– Igen.
– S tovább? Önnek bizonyosan igéreteket tőn Zsellye Bertalan, ha – –
– Férjemet elhagyom, – egészíté ki alig hallhatólag az asszony. Minthogy
azonban pénze nem volt Zsellyének, gyakrabban kényszeríte tutorát nála
letett vagyonának kiadására, melyet férjem mindannyiszor megtagadott
tőle, mint olyantól, ki még nagykorúságát nem érte el, – s így pénzéhez
sohasem is juthatott.
– S mégis, midőn kegyed elhagyá vele titkon Zsedőfit, hová mehettek pénz
nélkül, s miből éltek?
A hölgy feltűnőleg elpirúlt e kérdésre, és csak halkan és a földre
tekintve válaszola:
– Varrtam. Elővevém ismét a kézimunkát s abból éltünk.
Az elnök egy félív írott pecsétes levelet vőn ekkor elő, s a hölgynek
erősen szemébe nézve mondá:
– Ön elfeledett még valamit mondani; – itt egy orvosi bizonyítvány van
kezünknél, mely holmi megmérgezési kisérletekről szól. Vett ön ebben
részt?
A nő e szavakra felüté fejét; szép arczát sötét pír futá el, s megtört
szemei egyet villámlottak.
– Uraim, – szólt, a föntebbitől egészen elütő tiszta hangon, mintha e
vádra egész erejét rögtön visszakapta volna, – uraim! e szót már hallám
egyszer Goldbach által említtetni. Akkor megrettentem. Megrettentem és
szörnyű sírásra fakadtam ez aljas gyanúra. Éjszakákat nem tudtam miatta
aludni. Hanem most már nem ijedtem meg. Visszautasítom e bűn gyalázatát
vádlóimra! s ha megengedik, vagy épen kivánni fogják, esküdni fogok az
egy igaz élő istenre, miszerint nem részese, de még csak tudója sem
vagyok e bűnnek, bárki követte is azt el!
Az elnök Goldbachné e felhevülésén legkevésbbé sem jött ki
egyhangúságából. A kezében lévő papirral játszadozék, azt majd
összehajtva, majd szétbontva, míg végre hidegen szóla:
– Mind meglehet az, hogy ön e bűnről mitsem tud; hanem mégis nagyon
különösnek találom, miszerint a tizenöt ezer forintról csakugyan kellett
valamit tudnia, miután ön, mint mi értesülénk, – férjét elhagyva, nem
kézimunkái után, hanem egyenesen azon 15,000 frt, kamatjából élt,
Zsellye Bertalannal együtt. Hol vette Zsellye Bertalan ez összeget?
– Nem tudom, – felelt nyugodtan Goldbachné.
– Tehát soha sem mondá önnek, honnan vevé a tizenötezer forintot?
– Nem, miután sohasem kérdezém tőle. Ő engem minden szükségessel
ellátott, s így – – –
– Ellátta önt? vágott hirtelen közbe az elnök. – Különös! csak az imént
mondá ön, hogy kézimunkákkal keresé kenyerét, s most mégis elismeri,
hogy Zsellye Bertalan vagyonából fedezé szükségeit? – mondá az elnök s
mélyen szemébe nézett a hölgynek, mintegy lesve annak válaszát e
kérdésre, melylyel bizonyosan hivé, hogy megfogta őt. – Nos? feleljen
ön!
Goldbachné azonban soká nem bírt válaszolni. Küzdött magában, hogy egy
okos gondolatot tudjon kierőszakolni, melylyel előbbi mondását
igazolhassa.
– Uraim! – szólt végre, maga is megsokalván hallgatását. Én
szerencsétlen asszony vagyok! Tegyenek önök amit akarnak énvelem!
Ügyetlen vagyok én hazudni, vagy csak szépíteni is hibámat! Nem voltak
még nekem soha bíráim az egy istenen kívül; az meg is büntetett eléggé,
gyötrelmes napokkal, álmatlan kínos éjszakákkal. Most önök kezében
vagyok; tegyenek velem úgy, miként a törvény elrendelé! Kérdezzenek
tovább, s én mindenre megfelelek, mintha istennek beszélném el, ki előtt
nem lehet semmit eltitkolnunk. Csak egyet, egyet nem fogok elismerni
soha, – azt hogy e méregkeverési vád engem is illethetne. Én anya
vagyok! két ártatlan gyermeknek vagyok anyja, kik kedvesebbek előttem
életemnél, szabadságomnál, s kikhezi ragaszkodásom tarta csak vissza,
hogy már régen, régen magam nem jöttem felkeresni önöket, lerázandó
lelkemről ezt a borzasztó titkot, mely annyi évek óta öl, fáj és
fonnyasztja életemet! Oh ne kínozzanak soká! mondják ki itéletemet, s az
isten nevére, gyermekeim boldogságára itt esdek önök lábainál,
enyhítsenek, – enyhítsenek azon!… Csukassanak el! vettessenek olyan
mélységes tömlöczbe, mely csak a halálra itéltnek van szánva!
kínozzanak, koplaltassanak! eltűrök éhséget, szomjuságot s örök
gyalázatot nevemen inkább – mintsem kevésbbé sulyosbított, de hosszú
fogságot! Oh csak gyermekeimnek adjanak mielőbb vissza! – – Jó,
becsületes embereket fogok belőlük nevelni! Minden nap elbeszélendem
nekik vétkemet, hogy borzadjanak vissza, s őrizkedjenek hasonló bűnök
elkövetésétől! Iszonyú, iszonyú! az anya állítja magát intő, ijesztő
például tulajdon gyermekei elé!!
A boldogtalan nő ez utolsó szavakat már a földre borulva mondá el, s úgy
csúszott térdenállva bírái felé, mintha azoknak hatalmában lett volna
egyszerre e szavakat mondani: – Kelj fel és menj szabadon! mi neked
megbocsátunk szegény asszony!
Csak hogy ilyeneket nem szoktak ott mondani.
Ámbár mindenkin látszott, hogy meg van indulva. Még a két patvarista
arczán is látszék a megilletődés; leginkább pedig azon szép fiatal
férfiú, ki a jegyzőkönyvet vivé, s ki e pillanatban fölkelve székéről, a
hölgyhöz közeledék, s azt, karjánál fogva gyöngéden s oly készséggel,
mintha csak bálteremben tánczközben leesett lány volt volna, – fölemelé.
A két patvarista csak ekkor lökte oldalba egymást, mintha mondanák: –
ezt bizony ők is megtehették volna!
A hölgy, midőn megköszöné a lovag e fáradságát, úgy meg volt törve, s
kifogyva egész erejéből, miszerint alig bírt megállani, melyre azonban
már a patvaristák is észrevették magokat, gondolván, hogy ilyenkor tán
üléssel is meglehetne kínálni őtet.
Fölkeltek tehát, s az elnök inte a hölgynek, hogy foglaljon helyet.
Rövid szünet állt be. A nő leült, kendőjét szemeihez vivé s könyeit
törölgette.
Szünet után ismét az elnök kezdé:
[Illustration: A boldogtalan nő térden állva csúszott birái felé…]
– Tehát ön asszonyom, mint mondá, nem tud a megmérgezésről semmit?
– Nem, nem! gyermekeim boldogságára esküszöm, semmit sem tudok felőle.
– S nem volt önnek feltünő Zsellye Bertalan vagyona, midőn tudhatá ön,
miszerint neki nincs pénze azon 15,000 forintnál egyéb, mely azonban
Zsedőfinél volt letéve?
– Eleve igen, megütközém rajta; de csakhamar megnyugtatott, mondván,
hogy míg örökségéhez jutand, egy gazdag nagynénje tartja őt ki,
halálával egykor úgyis mindenét ráhagyandja. Tovább nem tudakozódám.
Istenem, de hogyis?! Meg valék elégedve, hogy mellette gondtalanul
élhetek.
– S hová mentek, midőn ön férjét elhagyá?
– Szerteszéjjel az országban, hogy ha keresnének, nyomot veszítsünk. Míg
végre, tán fél év mulva, e megye egy kisded városában, Al-Örsön
telepedénk meg.
– S együtt laktak?
– Nem uram. A gyanú elhárítása végett, külön laktam. Ürügyül, – mert rá
nem valék szorulva, – varrtam és hímeztem a város előkelőbb hölgyeinek –
s hajadonnak adám ki magamat. Zsellye Bertalan, határtalan bizalmát
bírván, nem volt féltékeny, s így csakhamar akadtak látogatóim, s mit
tán fiatalságomnak kell tulajdonítanom, – udvarlóim. Ezek közt vala
Goldbach is, ki még akkor csak csekély, jelentéktelen kereskedéskével
bírt, mely azonban naponként látszék mindinkább felkapni, s ezért neki
házi ügyei rendezése végett, mint mondani szokták, asszonyra volt
szüksége a házhoz. Goldbach, mint egykor Zsedőfi, majd mindennapossá lőn
látogatásaival, míg végre – kezemet kérte, melyet én azonnal
megtagadtam, s mint jelentéktelen napi ujságot elmondám Zsellye
Bertalannak. – Zsellye Bertalan, rövid gondolkozás után, azt mondá
hozzám, miszerint rosszul cselekvém, hogy kezét el nem fogadám, azzal
indokolván, miszerint ha nőül mentem volna hozzá, minden lehető gyanú el
leend hárítva. – – Oh, sok álmatlan éjembe került nekem e borzasztó
ajánlat! sokszor sírva bántam meg, miért nem maradtam kínzóm oldala
mellett, mint újabb bűnbe-esésnek tegyem ki magamat! Zsellye Bertalan
azonban naponként jobban unszola, hogy fogadnám el Goldbach kezét, mint
egyetlen mentőszert a nyomozások ellen. S nem egyszer mondá, hogy neki
élete függ e lépésemtől, – hogy azonban miért? azt soha sem fedezé fel.
– Biztatott, hogy azért szerelme sohasem fog irántam hülni vagy
csökkenni, sőt igéré, miszerint, hogy mindvégig együtt maradhassunk,
tehát iparkodni fog társaságba lépni Goldbachchal s ami vagyona van,
befekteti annak kereskedésébe. – Napok, hetek teltek le, részemről
örökös küzdelmek, aggodalmak, nyugtalanságok között, míg végre érzém,
hogy – – – a hölgy szava akadozni kezde, és csak reszketve, susogva
egészíté ki: – érzém hogy – anya fogok lenni. – – – Ez tevé az első
elhatározó lépést e bűnmerényre. Goldbachnak, ki még mindég folyvást nem
szűnt meg látogatásaival, – oda igérém kezemet, s a legrövidebb idő
alatt – egybekeltünk.
– És Zsellye Bertalan, mint igéré, társaságba lépett Goldbachchal?
– Igen uram. Pár hét mulva ajánlván magát Goldbachnak, a szerződés
megkötteték, s házunkhoz egy kisded szobába költözék.
– S meddig lakott ön együtt második férjével?
– Tizenkét évig.
– Egész elválásuk napjáig minden gyanú nélkül ön férje részéről?
– Igen, uraim.
– Első férje által köröztetve is valának önök.
– Voltunk. De ránk legkisebb gyanú sem háramlék. Lehet, miszerint ha még
tovább kóborlánk, tán hamarább sikerült volna elfogatásunk; de így, –
oly szolid, visszavonuló családéletben kinek sem jutott eszébe bennünket
megtámadni.
– S mégis végre, tizenkét év mulva, hogyan sikerült Zsedőfinek önöket
fölfedeznie?
– Arról nem vagyok értesülve. Goldbach, mintegy három héttel ez előtt,
egy estve azon hírrel lépett be hozzám, hogy ő férjemtől jő, hogy én fel
vagyok fedezve, s hogy pár óranegyed mulva elfogatom. – – Oh istenem,
istenem! mi lesz belőlem? mi lesz gyermekeimből?! – sóhajta a hölgy, s
újra megeredtek könyei.
Az elnök szeliden válaszolá:
– Gyermekeiről, mint értesülénk, van már gondoskodva.
– Hogyan? miképen? – vágott belé a hölgy. – Mi úton van gondoskodva
rólok?
– Goldbach egy összeget, mint tőkét tett le számokra, melynek kamatjából
fogja a város őket neveltetni.
– Goldbach?! Lehetséges-e? – kiálta felugorva helyéről a nő. – Goldbach,
Goldbach tette azt?! Oh istenem! a mennyi örömet szerez ez nekem
gyermekeim érdekében, annyi sebet üt szívemen, hogy épen annak kell
gondoskodniok rólok, kit én tettem boldogtalanná!
Az elnök folytatá:
– A mi pedig önt illeti asszonyom, legyen megnyugodva, mi mindent
elkövetünk sorsa enyhítésére, – s most távozzék kegyed, míg ismét
hivatni fogjuk.
A vádlott távozni akart, azonban pár lépésnél ismét megállt és
visszatekinte bíráira, mintha várta volna, hogy mondják ki már felette
itéletét, melynek előbb-utóbb be kell következnie! Mit is várakoznak
vele, – – ő már elmondott s megvallott mindent; többet nem tud, többet
nem vallhat, – – minek is fogják még ismét visszahivatni?! Az elnök
azonban könnyű fejbólintás mellett, kezével távozásra inte, melyre a
hölgy, ingatag léptekkel újra megindult, az ajtónál meghajtá magát s a
teremből kilépett, – gondosan letörölvén arczáról könyeit, hogy a künn
álló csőcseléknek ne legyen mit megbámulnia. Az emberek olyan nagyon
kiváncsiak mások könyeire!
A bírák magokra maradván, rövid szünet állott be, melyet az ezüst
burnótszelenczés táblabiró úr tört meg, e szavakat intézvén a vele
szemközt ülő fiatal jegyzőhöz:
– Quid putat spectabilis? ista persona – –
– Valde pulchra! – egészíté ki halkan a jegyző: – valóban nem bántam
meg, hogy fölemelém; oly gömbölyeg karjai voltak s oly hajlékony
dereka!…
– Vettem észre, mily hálás tekintetet vetett a spectabilisra.
– Egy új Magdaléna. Fel tudnám őt oldozni.
– Boldog harmincz év! Én is úgy beszéltem az én időmben. Hiszen
spectabilis, egész ülés alatt olyan arczot és szemeket vágott hozzá, azt
kelle hinnem, hogy ön képes lenne vele a legközelebbi tisztújítási
bálban keringőre foglalkozni.
– És szégyen volna az? – Elesünk és fölkelünk. Ki magától nem bír
fölkelni, fölemeli más! Ez a világ folyása, spectabilis.
– Hanem nem Verbőczy uram szerint, a kriminális törvényszék előtt.
Egyébiránt majd meglátjuk mindjárt, mit mond a másik vádlott és Zsedőfi.
– Kegyed még folytatni akarja a kihallgatásokat? egy negyed mult
kettőre, – szólt nyugtalanul a jegyző.
– Az én órámon még csak három negyed egyre.
– Mernék esküdni rá, hogy kegyed bizonyosan Pesten vette óráját. Azok
mind késnek. Az enyém, pecsét alatt küldetett Párisból.
Az elnök azonban nem sokat hajtván a jegyző úr észrevételére, még pár
tanuvallatást hallgatott ki, mely bennünket épen nem érdekelvén, – a
Goldbach-ügyben még több napokig folytatott tanácskozás eredményét,
kénytelenek vagyunk csak alább közölni olvasóinkkal.
V. A halálmadár kosztosai.
Waldmann Sámuel polgári halottjelentő és érdemes szabómester úri házánál
teszünk látogatást.
A három tagból álló Waldmann-család, a kis Goldbach-árvákban, két taggal
növekedék.
A ház feje és egyeduralkodója koránsem Waldmann úr, hanem kedves
életepárja, Zsuzsánna asszony, ki is napestig egy vén, tübingai fekete
bőr kanapét őriz, hizodalmas teste miatt nem minden pillanatban
hagyhatván el azt a maga jóvoltából. Onnan osztja parancsait, onnan
diktál, onnan perel, onnan szólja a világot és onnan hajítja fejéhez a
jó Waldmann-nak, a mi leghamarabb keze ügyébe esik, – olló, varróvánkos,
cserép, tányér s több efféle olcsó mobiliák, – a porczellán edényeket
megkiméli, nem tartván érdemesnek Waldmann úr hátát, hogy az nemesebb s
értékesebb dolgokkal jőjön érintkezésbe. Ő maga nem tud felkelni, s így
nem is igen sokat jár, hanem annál többet jártatja aztán a nyelvét.
Napestig van mit hallgatni Waldmann-nak. – Ha ebédnél sokat eszik, már
rámordul Zsuzsánna asszony, hogy megterheli a gyomrát; – ha keveset
eszik, ismét baj, mert Zsuzsánna ilyenkor fejébe veszi, miszerint hátha
valahol kocsmában vagy egyéb tiltott helyeken tömte magát tele.
Zsuzsánna asszony felette féltékeny is. Ha férje sokat dolgozik: – hát
minek ruinirozod már a szemedet? meg akarsz vakulni már, úgy-e, hogy
engem ne láss többet?! – Ha kevesebbet dolgozik: – na te naplopó,
pernyeházi te, azt gondolod bizony már sülve röpül szájadba a galamb is,
épen úgy, mint amilyen könnyen énhozzám jutottál! Hogy vette volna el az
isten az eszedet, mikor arra a gondolatra jöttél, hogy kezemet megkérd!
(a jó Waldmann ugyan sohasem mulasztá el ilyenkor magában mormogni:
bizony el is vette eszemet akkor az úr isten!) – S mindezen megjegyzések
daczára is, Zsuzsánna asszony féltékeny vala. Ha halottat jöttek
bejelenteni, már nem tetszék neki, mindig tartván attól, miszerint hát
temetés után nem fordul-e majd be – valahová!! – borházba vagy épen
máshová!!
[Illustration: Zsuzsánna asszony nem tud felkelni…]
Szörnyű nagy kín volt Waldmannéra, hogy arról az átkozott tübingai
kanapéról nem tudott fölkelni.
Második személy volt a háznál Ludmilla. (Tehát még most sem következik
maga Waldmann).
Ludmilla, leánya volt és szemefénye a kedves házaspárnak.
Meg is érdemelte, hogy szemefénye legyen. Gyönyörű duzzadt ajkai voltak,
buta, vastag orr ékesíté orczáját, és szemei hasonlítának a sült
haléhoz.
Vala pedig tizenhét éves.
Duzzadt ajkak, vastag orr, s apró szemek daczára is találkoztak elegen,
kik a tizenhét éves lányt érdekesnek találák! – S hogy is ne? Tizenhét
év!! A fiatalság már magában – szépség! Ehhez nem kivántatik antik-orr,
nem római arczél, nem szabályos ajk s buzavirágszemek! csupán azt kell
mondani: még csak tizenhat éves, s e tizenhat év felér sokszor a későbbi
kor klasszikus szépségével.
Ludmilla, – kit a boldog házaspár folyvást: aranyos lányomnak, gyémántos
virágomnak nevezgetett, – még anyján, a szigorú Zsuzsánna asszonyon is
uralkodék néha! Próbáltak volna csak például pénteki napon, lencsét
főzni, mikor ő töltött káposztát akart enni; bizony sarkából fordul ki
az a ház, ha akkor töltött káposzta nem jő az asztalra.
Harmadik személy volt a háznál, (még most sem következik Waldmann),
harmadik uralkodó személy volt a háznál a szabóműhely első legénye. Mint
minden szabómesterséggel foglalkozó ember, ő is sápadt vala. S ez a
halovány sápadtság, mesésen tetszék Zsuzsánna asszonynak. – Az első
legény pedig vala igen értelmes, udvarias és delikát férfiú, ki nem
egyszer mondott szépeket a mesterné asszonynak.
Ezek után következik Waldmann Sámuel úr, utána mint legutolsó személyek
a háznál, következnek a kis Goldbach-árvák.
A házhoz költözködésük első napjában, Waldmann igérete szerint,
csakugyan tejbe-vajba fürösztettek. A konyhából egy kisded fás
kamarácska nyilt, mely télen át a konyha füstével melegittetett, nyáron
pedig egy tuczat hamvas szelid egérkének szolgált nyári palotául. Ebből
szépen kitakarították a felfürészelt és vagdalt fákat, a réz üstöt,
fúrót, fürészt, öregfejszét, s raktak be illendő mobiliát, egy tábori
ágyat, ugyanannyi széket és egy pintes üveget mosdótálnak.
Betti és Lajos elszörnyűködtek, midőn e szalonba léptek, s ott meglátták
azt a tatár fényüzést.
Nálok a kályhafűtő is kényesb szobácskában lakott.
Ez csak a szállás, hát még a koszt! azok a kakastejjel, varjuvajjal
készített kenyerek, mindjárt következnek.
A reggeli, egészség szempontjából elmaradt, minthogy Waldmanné el nem
viselhette volna lelkén, ha anyai gondjára bízott árvák, szünteleni
nyalánkságok által elcsenevéztek volna. Azt mondja, hogy gyermekkorában
ő sem reggelizett soha s most mégis leviszi a négy mázsát.
Az ebéd azonban kevesebb kivánni valót hagyott maga után.
Waldmannék igen jól éltek; sokszor négy tál étel is megfordult
asztalukon. Hanem aztán az ebéd elköltési módja vala nagyon sajátságos.
Leves és marhahús elfogyta után fölkel a szabóinas, székét és tányérát
elvitte magával az asztaltól, megtörölte száját, ha épen eszébe jutott,
– az ebédet megköszönte s leült dolgozni. A harmadik tál étel után
felkelt a két szabólegény, valamint Betti és Lajos is azt tevék. Ekkor
következék a negyedik tál, melyet már csak Ludmillának volt szabad
megvárnia, s azután az is elhagyá az asztalt. Azután következének egy
kis csemege, tehéntúró meg egy meszely borocska, melynek elmorzsálására
már csak a két öreg maradt az asztalnál. Ez volt rendesen az idő, mely a
kedves pár kölcsönös eszmecseréjére volt szentelve.
Épen az első napon vagyunk, midőn a Goldbach-árvák a házhoz kerültek. A
mai párbeszéd tárgya tehát ők valának.
– Sámuel! kezdé Zsuzsánna, karját, mely a kövérségtől mintegy
megrövidült, vizes bora után nyujtva ki, – én úgy gondolom, hogy ezen
két gyermekkel még meggyül a bajunk. Nem kaphattak valami jó nevelést,
minthogy az anyjok maga is nagyon rosz személy volt.
– Nagyon rosz személy volt, hagyá gépileg helyben Waldmann úr, mely
helybenhagyások neje irányában már rögzött szokás voltak nála.
– Ki hitte volna?!…
– Valóban senki.
– Mit, Sámuel? mit nem hitt volna senki? – Mily rosz szokás, hogy te
végét nem várod a szónak!
Sámuel úr könnyű zavarba jött, mely szintén szokás volt már nála neje
irányában; s ezen nem csudálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy a
halottjelentő úr, harmad-negyed rangot viselt a házban; s ezen ismét nem
csodálkozhatunk, ha megtudjuk, – mit föntebb tán elfeledénk mondani, –
miszerint Zsuzsánna asszony, pénzt hozott a házhoz, melynek segítségével
állhatott csak helyre a még akkor nagyon is vagyontalan Waldmann. És
Zsuzsánna asszony (még akkor hajadon) koránsem volt valami nagyon
megszorítva leendő férje megválasztásában; ő egyedül gyöngéd szívének
hajlamát követé, midőn Sámuel úrral sírig tartó frigyre lépett. S végül,
ezen gyöngéd hajlam okán sem csudálkozhatunk, ha megmondjuk, miszerint
Sámuel azon boldog időkben nemcsak komoly, szelid férfi vala, hanem
egyszersmind Adónisza is volt a nemes szabóczéhnek. – Az idő jön, s az
idő a sok adószedésben megfogyasztja a férfit, – – megfogyasztja a nőt
is, hanem mégis ez utóbbi (tán természet játéka ez) ritkábban tud
érzelmeiben folyvást lépést tartani a haladó idővel. – Tán itt is ez
okozá Waldmann úr visszaesését a harmadrangúságra.
A párbeszéd folytattatik. A nő véve ismét fel a fonalat, miután az
előbbi megdorgálásra kiüríté vizes borát, melybe sohasem mulaszta el egy
darab fehér czukrot vetni, mit rendesen ruhája oldalzsebéből keresgélt
elő.