kap. Ezt föntartom magamnak. Csak nénje kedvéért, ki oly engedelmes,
eresztem őt szabadon.
Betti gyorsan letörlé könyeit, s egyszerre olyan vidám, olyan mosolygó
lett, midőn Sámuel úr kulcsért nadrága zsebébe nyúlva, fölkelt, s a kis
kamrácska felé megindult.
A kulcs betolaték a zárba.
Betti lábujjhegyére állt, mintha a férfi vállain át akart volna már
előre a szobába pillantani.
Az ajtó felpattant. – – De ah, készüljetek borzasztó látványra,
borzasztóbbra mint midőn Robinson emberkoponyákra, csontkezek és
lábszárakra bukkant szigetén!
Napoleoni bátorság kivántatott hozzá, hogy e látványra szörnyet nem
halván a halottjelentő, holnap önmagát nem kelle bejelentenie a papnál,
mint eltakarítandót.
Szeme-szája tátva maradt, szemöldökeit felhúzá egész homlokára, kezei
leestek, szólni pedig nem tudott, de semmit.
Betti elfödé arczát mind a két tenyerével, és csaknem összerogyott.
Szép história!
Az egész kamra egy szemvakító pehelytengerré lőn varázsolva. Dunyhák,
párnák héjaikból kiszaggatvák, szabad szeszélyökre hagyván szerte
röpkedni Zsuzsánna asszony fáradsággal fosztott tollpelyheit. S mi még
bizarabb színt ada a szobának, a pehely közé egy kocsideréknyi szalma
volt elkeverve, mely a föltépett szalmazsákból hinteték el ágyra, székre
és padlóra, úgy, hogy nem találkozott volna, sem az ó, sem az új-kornak
az a csudatevő chemicusa, ki e barátságosan egybeolvadt pehely- és
szalmakeveréket többé szétválasztani tudta volna. S mi még inkább emelé
a hatást, az valóban eredeti volt, akárki gondolta ki, – akár Lajos,
akár pedig a sátán, mely utóbbinak, bár láthatatlanul, de bizonyosan a
szobában kelle lennie, segédkezet nyujtandó e genialis műtéthez.
Zsuzsánna asszony ugyanis, tán feledékenységből, ottbenn hagyott egy
tele – szakajtókosár tojást. Jaj neked tojás! Az a sok tojás, egyenként
mind a falra volt szép sorjába fölrakva; mintha csak sárga pitykék
ragyogtak volna le, úgy oda voltak nyomva, csapva, hajítva, és tapadva.
Oh, hány – kirántandó csibe lőn átadva a néma enyészetnek! ha Waldmanné
fölszámítja, nem lesz pénze a hatóságnak, kifizetni a kontót. – Most jön
azonban még a java, a csattanós! E pehely, szalma és tojásból készült
mismásból, mintegy túlvilági rém, mint ijesztő hőse a gyermekmeséknek,
vagy ha jobban tetszik mint bajazzó, előszivárgott Lajos. E burleszk
alak megjelenésére Cato is elkaczagta volna magát. Nem azonban Waldmann,
kire oly idegrázólag hatott e jelenet, miszerint e pillanatban ugyan
hiában kérdezték volna tőle, vajon ő-e az úr a háznál, vagy hogy
Zsuzsánna asszony? Nem is bírt hanghoz jönni egy szóig sem. A mint
szemeivel elnyelte az ördögileg dekorált szobát, s látá feléje tartani
Lajost, azt a csudamaskarát, ki elől fél város futásnak indult volna,
tüstént magára rántá az ajtót, a kulcsot ismét ráfordítá, s mintha
kergették volna, rohant Zsuzsánna szobájába, ki mitsem álmodva a
történtekről, a legnagyobb delicziával szörpölgeté czukrosborát.
Betti pedig oda borult homlokával a keskeny ajtóhoz, és sírva, inkább
önmagához, mint öcscséhez, mondá: – Lajos, Lajos! oh mit cselekedtél
megint!?
– Nos, hát neked mi bajod? kérdé a rohanó férjet neje. – Mi?
– Oh, föl fogják akasztani! most már bizonyosan látom én is, mintha már
is előttem állna! Adj egy korty bort hamar a poharadból!
– Mi történt? Tán Lajos?
– Igen, Lajos.
– Tovább!
– Nem birom tovább! Eredj Zsuzsánna, eredj magad és légy te is
szemtanuja. Én, mosom a kezemet. Én, mosom, Zsuzsánna. Én Pilátusa
vagyok e dolognak; igen, igen, – én nem is akartam őt bezárni! (Sámuel
úr jobban remegett, mint Lajos, tudván, hogy nem viszi el szárazon,
minthogy ő inditványozá az elzáratást, s e nem remélt komédia egyenesen
annak az eredménye.)
Zsuzsánna asszony e szavakra, – elhárítván a szokott nehézségeket, mik
továbbmozdulását akadályozák, fölkelt és súlyos léptekkel megindult azon
hely felé, hova mi ezúttal – nem fogjuk őt kisérni.
Tanui valánk a gyermekcsínynek, tudva van előttünk annak indoka, – miért
akarnók látni a következményt is? mely egy pár hatalmas ütleg s pár
keserves följajdulásból áll! Nem nevelési elveket szándokunk itt
bonczolgatni. Nyugodjunk meg bölcs Salamon szavaiban, ki ezen mondatát
hagyá fenn számunkra: «Ki a vesszőt kiméli, az gyűlöli fiát, ki pedig
szereti fiát, az megfenyíti őt!» – S miért nem tehette volna ezt
Waldmann Sámuelné asszony, midőn Viktória férje, Albert herczeg is a
nevelés ezen systemáját látszék elfogadni, mikoron fiát a walesi
herczeget hat éves korában épen ily makacsságért vesszővel fenyíté meg!
s ha nem zárta is őt kamrácskába, mint Zsuzsánna asszony Lajosunkat, hol
makacsságának jelét még kézzelfoghatóbban bebizonyítandhatá, de azért
minden esetre – zúgba állítá a kis korona örököst, hol ideje maradt
helyzetét átgondolni s akaratosságból eredt hibáját megbánnia. Mindezek
daczára Bulwer azt mondá: – «Őrizkedjetek azon embertől, kivel mint
gyermek durván bántak!» – Meglátjuk tehát, mivé fejlődik Lajosunk, kinek
mindjárt árvasága első napjaiban elég módja volt, – akár méltán, akár
érdemetlenül, – durva bántalmakban részesülhetni. Lajosban tehát
akaratosság, makacsság volt. Jó. Ez minden esetre kiirtandó vala, de nem
oly úton és módon, mely reactiót szüljön, melynek nem várt
következményei legyenek, s mely következmények mindig újabbakat vonjanak
magok után. Dacz és akaratosság a gyermekből kiirtandók, – bár, ha e
későbben kifejlendő vagy kifejlett szenvedélyt példák után
bonczolgatjuk, sajátságos tapasztalatokra tehetünk szert. Dacz és
akaratosság, többnyire geniek, nagy férfiak, gondolatban, terv, kivitel,
általában cselekményekben gazdag életű emberek tulajdona szokott lenni.
A vértanúk daczoltak üldözőikkel; – XII. Károly, kora gyermekségétől
halálig makacs, hajthatlan jellem maradt. Makacsak, akaratosak valának,
Mátyás király, VIII. Gergely pápa, Napoleon, Calvin, Luther, Cato, ki
utóbbinak tette ma is bámulatra ragad bennünket, midőn öngyilkossá lőn,
csakhogy ellensége győzelmének ne legyen szemtanuja! Ha Columbus
legyőzetni engedi magát ellenkezői és gúnyolói által, ha nem ragaszkodik
makacsul meggyőződéséhez, ha visszalép, ha törhetlen daczczal nem küzd
meg elemek és előitélettel, – a mesés, aranyos világrész fölfedezése ha
nem marad is el, de bizonyára elkésendett még jó darab időre! – Azonban,
nulla regula sine exceptione; – a kivételnek itt is megvan a maga helye.
Menjünk tehát szép renddel tovább történetünkben, s ne törjük
kiváncsiságból föl a tojást, előre megtudandók, ha vajon kakas
fogamzik-e benne, vagy tyúk!
Pár hét telék el az elbeszéltek óta, s a Goldbach-árvák, még mindig
megvalának a háznál, miből következtethetjük, hogy az elkövetett
gyermekcsíny, minden borzasztósága s költségbe kerülése mellett is, nem
volt elegendő ok, a gyermekek eltávolítására a háztól, mely minden
esetre bizonyos jövedelemforrást dugott volna be a család tűzhelye
körül. Tehát tűrniök kellett a szükséges rosszat.
Lajos iskolába adaték; majd ott kordába fogják s megjavul, hogy még
ember válhatik belőle, gondolák. Betti azonban, mint ki ezen már túl
vala, honn maradt Zsuzsánna asszony oldala mellett, hol is aztán kötött,
varrt, hímzett, általában oly meglepő ügyességgel dolgozék női
kézimunkában, miszerint Zsuzsánna asszony, elég ravaszul, jónak találta
a házhoz járó rokonok s látogatóknak, azokat, mint Ludmilla dolgozatait
bemutatni. Ludmilla elég szerény vala ilyenkor fülig elpirosodni, a
ráhalmozott dicséretek sokaságától. Később Zsuzsánna asszony, elég
gonoszul, még fortélyosabb is lett. A valóban mindenkit kielégíthető
kézmű-czikkeket, apródonként el is adogatá jó pénzért a bámész és
hiszékeny rokonoknak. S ez által egy új jövedelem forrást nyitott
magának az élelmes háziasszonyság; s ha néha ezért álmatlan éjszakáiban
(kövérsége miatt csak nagyon keveset tudott aludni), nyugtalanítani
kezdé lelkiismerete, mindig azzal csillapítá le, miszerint az így
szerzett pénzecskével, – kárba ment tojásai árát akarja csak
megtéríteni. Mindenki úgy cselekszik, amint leghasznosabbnak véli, s
mindenki úgy okoskodik, amint legüdvösebbnek találja.
A fogékony elméjű Lajos csakhamar első eminens lett az iskolában, –
daczára, hogy minden isten-adta nap hozott egy-egy kék foltot magával
haza, vagy az orrán, vagy a szemén. Nem mult el egy nap, hogy vagy őtet
meg nem verték pajtásai, vagy ő meg nem vert valakit. Midőn az első
iskolai közvizsgálatot kiállta, ilyenféle classificatiót nyomtak a
kezébe: – ex studiis eminens, ex moribus classis secundae! Néha a
classificatiónak ezen második részét, meglehetős kék betűkkel a hátára
is följegyezte tanítója, hanem azért az mitsem javított rajta. Megtanult
továbbra is minden tudományt, s megvert továbbra is minden embert, a ki
őt meg nem tudta verni. Szülőiért minden nap fölforgatta egyszer a
házat, s minden estve megigérte, hogy más nap meg fog szökni. Meg is
szökött volna, ha rendesen nem egy szurtos szolgáló kiséretében kell
vala iskolába s onnan vissza mennie. Egyébiránt hova is szökött volna!?
Ki a világba?… Az igaz, hogy a világ elég nagy és tágas; hanem ép az a
baj, hogy nagyon is nagy, s ki csak úgy vaktában szökik belé, könnyen
elvesz, eltéved benne. – Betti, bár szinte nem tudhatá okát e szomorú
helyzetének, de mégis kevesebb zajjal és kifakadással tűrte és adá meg
magát a sorsának. Ő is remélt, vágyott, óhajtott megszabadulhatni, de
mindez csak csöndes sírása és sóhajtásaiban nyilvánult, nem miként
öcscsénél, kire ha egyszer rá jött a bóna órája, megkapta őt a vágy (oh
ez minden nap megtörtént) szülőit látni, azokhoz visszatérni, vagy rólok
legalább bizonyost, valót, hallani, nekirontott az egész háznak, s tán
egy szálig kikergeti a benne lakókat, ha azok történetesen megijednek
tőle.
Igy teltek el hetek, hónapok, – így félév, midőn egy hideg téli estve,
valaki zörgetett a halottjelentő ablakán.
– Nyissa föl az ajtót Sámuel mester!
– Ki van ott? kérdé a halottjelentő, nehezen s vontatva emelkedve föl
egy kopott karosszékről, mely a szabóműhelyben a siskakályha mellett
állott s azon melengeté fagyos lábait, melyek minden télen igen nagy
kínokat okoztak neki. – Menjen valaki fölnyitni az ajtót.
Az ablakon ezalatt újra zörgettek.
– Mindjárt! mindjárt! nyitják már!
– Maga nyissa ki Sámuel úr!
– Én?
– Igen, mert csak egyedül lehet önnel beszélnem. Nagyon fontos,
életbevágó! – szólt kívül a hang.
A halottjelentő, keserves mozdulatok és savanyú arcczal fölkelt, a
kapukulcsot magához vevé s megindult. Midőn az ajtó fölnyilt, szinte
visszaesék ijedtében a házigazda, egy oly iszonyú torzalakot pillantván
meg maga előtt. Sűrű és homlokát benőtt szürke haja volt az idegennek,
keményen előrefésülve, hogy szinte félarczát eltakará; nyakán, egészen
ajkain fölül, sokszorosan volt burkolva durva hamúszin sál, mely száját
is alig engedé láttatni; nehéz farkasbunda takará testét, melybe még a
vastag sál mellett is mélyen behúzta magát, fényes asztrakán süvege
pedig jobbhomlokára volt szinte mélyen nyomva.
Waldmann visszalépett vagy kettőt, hogy illendő távolba jöjjön e nem
igen ajánlatos külsejű alakkal.
Az idegen szólalt meg először, oly hangon, mely inkább tettetett, mint
természetes hangjának látszék:
– Önt hívják Waldmannak, uram?
– Az vagyok, Waldmann Sámuel; miben szolgálhatok? hebegé: – tán halottja
van, – – igen? szomorodott fél? mindjárt gondoltam! a mult heti nedves
ködös időjárás sok nyavalyát okozott! Kujon te! ne ugass! szörnyű jó
állat! Vigyázzon uram, veszedelmesen tud harapni. Minden idegen ember
gyanús előtte. – Ezeket hadará egymásra Sámuel, s tán a kutyát is csak
biztosításul kiáltá, pedig nem is ugatott, már esztendő óta siketnéma
volt szegény, korgyengeség és búskomorság miatt.
– Nem Waldmann úr, szólt türelmetlenül az idegen; – semmi dolgom ön
halottival. Én csak azt jöttem megtudni, megvannak-e még az ön kezeire
bízott Goldbach-gyerekek?
Sámuel nagy szemeket vetett az idegenre, és csak késve válaszolt:
– Igen uram, megvannak! Nyolcz hónap óta viselem gondjokat a
korhelyeknek. Szörnyű sok bajjal járnak. Feleségem alig győz rájok
eleget főzni. Különösen a kisebbik, Lajos, hatalmasan eszik, mi
egyébiránt nem csuda, mert egész nap ugrál. Annyi mozgás megemészti a
vasat is; annyi mozgással sohasem lehet jóllakni.
– Lehetne-e őket meglátnom? Csak egy perczre egyetlen pillanatra?
– Mit érdekli uraságodat e két gyermek? Ismeretlen, – – tán rokon? vagy,
vagy…
– Rokon vagy nem rokon, én óhajtanám őket látni. Messze földről jöttem,
messze földről, hogy megláthassam őket! Egyetlen egyszer jó Waldmann! –
Az idegen szavában annyi lágyság volt, mely egyáltalában nem látszék
öszhangozni vad burkolt külsejével.
– Igen, de már lefeküdtek. Feleségem pontos asszony! a nevelés köröl
igen szigorú, – ő maga is a legpéldásabb nevelésben részesült; – – a
gyerekeknek pont nyolcz órakor ágyban kell lenniök, s öt órakor ismét
talpon. Egyébiránt, ha tetszenék tán bejönni; – – – mi is önnek neve
uram? elfelejtém… ne vegye rossz néven! neveket tudni még a halottak
országában is divatban van, – – innen vannak a síriratok. – Tehát?…
Sámuel a lábához kapott, mely már szörnyen kezde fájni a keresztüljáró
hideg miatt. – Átkozott fagydaganatom van! Most két esztendeje, hogy a
városkapitány feleségét temettük, sokat kelle szaladgálnom, lábam
megizzadt s a temetőben a hideg izzadság ráfagyott. Nem csuda! félóránál
tovább tartott a bucsúztató. Nem is tudom, mire való az a sok beszéd a
hidegben. Azóta orvost, bábát, kuruzslót, czigányasszonyt, mindent
megpróbáltam, de senkisem tudott segíteni. Némelyek azt ajánlották, hogy
borogassam meleg borral és pálinkával; hanem biz én megvallom, sajnáltam
rá. Ezeket inkább csak belső orvosságnak szeretem használni… Mi is önnek
neve uram?
– Engedjen meg, – szólt mindig türelmetlenebbül az idegen – nevem nem
tartozik a dologra. Bemenni úgy sem fogok.
– Ők pedig csak nem kelhetnek ki az ágyból, hogy aztán a hidegben
meghűtsék magokat. Nem lehet eléggé óvatosaknak lennünk uram, hogy
újesztendőre patikakontót ne küldjenek nyakunkra. Az idén is, csak
feleségemre 39 frt 40 krajczárt kelle a patikába fizetnem! Méregdrágák a
patikárius urak; pedig azért elég halottunk van – mult héten is hármat
temettettem el, s ha az így megy…
– Ugyan kérem, – vágott boszusan belé a farkasbundás férfi: – meg akar
ön már ölni? Beszéljen a gyermekekről. Engem csak ők érdekelnek.
Egészségesek-e? jó dolguk van-e?
– Tejbe-vajba füröszti őket a feleségem.
– Nem betegek?
– Annyira egészségesek uram, hogy alig lehet őket étellel győzni. Hanem
igen lekötelezne uram, ha tán holnap tisztelne meg látogatásával.
– Nem lehet! nem lehet holnap! sóhajta a férfi. – Messziről jövök, s még
az éjjel messze földre indulok! Ki tudja, mikor térhetek ismét vissza?!
Szegény gyermekek! folytatá mindig lágyabb hangon. Tehát most sem
láthatom őket! Hanem mindegy, – azért még nincs minden reményem
elveszve. Azon leszek, hogy még egyszer fölkeressem őket! Addig is,
uram, addig is fogadjon el tőlem egy csekély összeget, egy kis pénzt. Jó
leend nekik játékra, ruhára, vagy a mire szükségök fog lenni.
A pénz hallására a halottjelentő szemei villámlottak a sötétben s
ravaszul köhécselt, míg az idegen egy előre elkészített összeget vőn elő
zsebéből, gondosan papirba takargatva, s átnyújtá neki.
– Hálámra számolhat! – folytatá a férfi, s visszaburkolá magát ismét
bundájába. – Csak viselje jól gondjukat. Ismét meglátogatom s akkor majd
ismét hozok pénzt, többet ennél, többet jó Waldmann! Szegény,
boldogtalan gyerekek! – S most jó éjt! jó éjt!! –
Az idegen egyet fordult sarkán, s a sötétben eltünt Sámuel úr szemei
elől.
A halottjelentő, mintha delejes simogatást kapott volna, úgy érzé magát,
midőn az átadott pénz megcsörrent kezében. Ezüst, – gondolá, s kezdé a
papirtekercset kibontogatni. Ezüst, – hát pedig – arany volt! – Vert,
körmöczi arany! Húszig kelle olvasnia, míg az utolsó darabhoz ért. Tehát
húsz darab arany! minden írás, váltó vagy kötelezvény nélkül bízva reá!
Ez sok! ez mesés! Egyenesen ment neje szobájába, – gyorsabban, mint
fagyos lábaitól várni lehete. Háromszor hosszát szélét megmérte a
szobának, míg végre fontos arcczal megállt a közepén s ezt mondá:
– Zsuzsánna, lefeküdtek már a gyerekek?
– Régen. Mi bajod velök?
– Holnap új ruhát kap Ludmilla. – Lajos és Betti pedig holnaptól kezdve
rendesen fognak reggelit kapni. Értettél, Zsuzsánna?
– Tán bányára tettél szert, vagy hogy megbolondultál.
– Az utolsó nem áll Zsuzsánna, hanem az első igen. A körmöczi bánya
legujabb termékei vannak kezemben. Holnap kávét fogsz főzni a
Goldbach-gyerekeknek, – kávét, csokoládét, theát s mi jó és drága! –
mondá, s aztán tenyerében tartva a fényes aranyokat, jelentékeny
mosolygó arcczal s lábujjhegyen feleségéhez közeledék, elébe tartván
mondá: – titkos pártfogó, Zsuzsánna, titkos pártfogó nyomta ezen
aranyokat a markomba! S ez még semmi, semmi! ismét eljövend igérvén,
hogy még majd több ilyen szép aranyat hoz, csakhogy a gyermekeknek jól
gondját viseljük.
Ekkor elbeszélé rövid, de nem érdektelen kalandját az idegennel, s az
elbeszélés után nem győzték eléggé fejöket törni, ki- és miléte felett
azon farkasbundában megjelent jóltevő angyalnak.
Más nap Ludmilla, szép öltözet-ruhával lepeték meg, Lajos és Betti pedig
egész három napig egymás után, jó meleg czikóriakávét reggeliztek.
Aztán elfogyott a húsz arany – mint az az aranyokkal szokott történni.
A két növendék sorsa tehát mitsem javult az idegen mesés megjelenésével,
bár az, alig telik belé félév, s ugyanazon idő tájban, tehát késő estve,
s magát most még ismerhetlenebbé burkolva – ismét megjelent; anélkül
azonban, hogy a gyermekeket megnézte volna, a halottjelentőt megint
megajándékozá, még pedíg ekkor már nem húsz, hanem negyven aranynyal. E
titkos látogatás, pár év lefolyta alatt még nehányszor ismétlődött, s
mindannyiszor kisebb-nagyobb ajándékokkal a gyermekek részére.
Unalmas lenne, hosszú részleteibe bocsátkoznom Lajos és Betti további
életének, melyet még a Waldmann-családnál töltének. Egyformaságok,
gyermekcsínyek, nevelői okoskodások s többfélék tennék ki a sorokat. –
Röviden Lajos tizenöt, Betti pedig tizenhatéves korukat érték el. Ez
utóbbinak, azon kor, melyben nem gyermek többé, embersorba számíttatik,
kilép a világba, ifjúsága irigység és szépsége bámulat és hódolatok
tárgya lesz. Kezd észlelni, s mint Betti, ki apa és anya nélkül, de a
természettől gazdagon áldva meg szív-, és észtulajdonokkal – nevelkedik
fel, kezd körülnézni a világban! fontol, okoskodik, átgondolja helyzetét
s ingadozik – meg határoz, miszerint inkább kész több nélkülözésnek
kitenni magát, csakhogy szabadon, függetlenül maradhasson szeszélyeitől
ennek a két ostoba embernek (a Waldmann-párt értem). Az eszme
megtermett, gyökeret vert, kihajta és mindinkább elágazék a lány
lelkében. Szabadulni, menekülni minden áron! Ezzel feküdt le, ezzel
álmodott és ezzel ébredt fel. Csak még az útat nem tudá: – hogyan
szabadulni? s hová menekülni?… Szülőiről mai napig sem tud semmit.
Waldmannék, – vagy magok sem tudának rólok, – mi valószínűtlen, miután
Goldbachné elzáratásának híre tatárjárásként futotta be a kisded várost,
– vagy hogy elég óvatosak voltak tán a gyermek előtt ily borzasztó
titkot fölfedezni, mely Betti tudvágyát épen nem elégíté ki. – Rokonai
csak egyszer sem látogaták meg, mit ő szinte meg nem foghata, bár mi
könnyen kitalálhatjuk, tudván, hogy azok mind csak a megcsalt és
szerencsétlenné tett Goldbachról valának rokonai, kik a férj és neje
közti viszony felbomlása után tökéletes ellenszenvet, elidegenülést
éreztek a két gyermek iránt.
Tele, alaktalan eszmék, kivihetlen tervekkel vala épen elfoglalva Betti
lelke, midőn egy délelőtt a levélhordó kopogtatott és szobába lépvén, a
Goldbach-gyermekeknek szóló levelet nyújtá át Bettinek.
Betti mohón töré fel a levelet, minthogy azt még sohasem kapott.
Majd elhalványult, majd minden vére fejébe szökött, ajkai nyitva
maradtak, kezei reszkettek és szemei könyekkel telének meg, midőn –
anyja írására ismert.
– Anyám! édes anyám! – kiáltá szinte magánkívül, s a levelet majd
kebléhez, szívéhez, majd égő ajkaihoz emelé, és csókjaival és könyeivel
árasztá el. – Édes, édes anyám! tehát élsz, élsz még! Oh istenem, – alig
bírok magammal! szívem, fejem, – úgy el vagyok kábulva! az öröm, az
öröm, oh! édes anyám!
[Illustration: – Anyám! édes anyám! – kiáltá szinte magánkivül s a
levelet majd kebléhez, szívéhez, majd égő ajkaihoz emelé…]
Aztán iparkodék erőt venni érzelmein; szíve dobogása lassanként
lecsillapodott, szemeit megtörlé s az ablakmélyedésbe húzódva, olvasni
kezdé a levelet, mely így hangzék:
«Kedves, szegény leányom, Betti!»
(Jól mondja! szegény leánya vagyok – sóhajta mindjárt az első sornál
Betti.)
«Reszket kezemben a toll, s tán többet sírok, mint gondolkozom, midőn e
sorokat írom hozzátok, szegény, sokat szenvedő gyermekim!… Öt év óta nem
bírtok sem apával, sem anyával. Elszakasztott egymástól bennünket az ég.
A haragvó isten választá el az anyát gyermekeitől!… De vigasztalódjatok!
a természetben minden örökkévaló, – csak az isten haragja nem tart
rendesen örökké!… Hamarabb megbocsát, mint hittük vala!… Imádkozzatok
gyermekeim! A ti ajkaitokról hamarabb eljut isten elé a sóhaj, mint
tőlem az imádság!… Ti nem értitek most, s nekem nem szabad még
benneteket fölvilágosítanom. Miért törném meg általa szíveteket? Az
epedés és bú mindig elég korán érkeznek, habár meddig látszanak is
késni?… Édes Bettim! őrizkedjél indulataidtól. Ezek legnagyobb
ellenségeink. Hamar gyökeret vernek, hamar lombosodnak, hamar
virágoznak, – s midőn már lomb és virág lehullának, csak akkor termi
gyümölcseit, keserű gyümölcsök!!… Te már túl vagy az első gyermekkoron;
gondolkozó fő és érző szívvel bírhatsz, – oh! viseld gondját öcsédnek,
kinek kifejlettsége még távol sem állhat azon színvonalon, melyen a tiéd
van… Minden bizalmam tebenned helyezém, – s ez engem úgy megnyugtat. Oh,
őrizd meg, óvjad, vigasztald és nyugtasd meg őt!… Nincs már messze az
idő, melyben viszontláthatlak benneteket! Kevés ideig lesztek még árvák!
Isten, ki most súlyosan büntet, – megengedendi, hogy ismét szívemhez
szorítsalak! Oh bár mielőbb történhessék! Betti! Lajos! édes gyermekeim!
az isten áldása legyen veletek!
Pest, 183–. ápril. 5.
Szerető anyád
– Erzsébet.»
A leány kiejté kezeiből a levelet. Derült, fényes homloka egyszerre
befelhőzött, és szemei megteltek könyekkel, mintha e könyek a homlokán
borongó felhőnek aláhulló, nehéz cseppei voltak volna.
Mi történhetett anyámmal? – susogá eszmélkedve. Én nem értem e sorokat.
Azt mondja, hogy nem lehet még fölvilágosítania, mert nem akarja
megtörni szívemet. Mi ez, mi ez, oh istenem!? És ím, – nevét sem írá ki
egészen. Hibázik előtte a Goldbach. Miért nem írá – Goldbach Erzsébet? –
Semmivel sem tudok többet mint eddig! valóban, még annyit sem. De mégis
– igen! legalább azt tudom, hogy nem halt meg! s ez nekem elég
egyszerre, – elég, hogy elűzze lelkemből azon borzasztó álmokat, melyek
éjjel-nappal kínzának! Többé nem fogok koporsójáról álmodni, fehér
szemfödőjével, viaszsárga arczával s kiapadt, könytelen szemeivel! Oh
istenem, ő él! él! s e tudat lelkemet újjá szüli! – Az elhullott levelet
ekkor fölemelé, s még egyszer megcsókolva, keblébe rejtette.
Azután kisiete a szabad légre. A ház végiben kisded kert vala, melyben
virág és fák kezdének már ébredezni téli, hosszú alvásaikból. Egy padon
foglalt helyet, s ott újra iparkodék helyzetéről gondolkozni. Terv terv
után jött és enyészett el lelkében. Míg végre, hosszú késlelkedés után,
egyszerre fölkelt, vonásai valamely rögtöni határozatot fejezének ki, s
ajkairól e szavakat halljuk, melyek akaratlanul látszának hangosan
ellebbenni: – Megvan!… oh ez jó, ez jó gondolat! utána megyek!
fölkeresem őt Pesten!